Kicsit ideges vagyok, mert fogalmam sincs, hogy mit akarsz mutatni: a barátaid tuti cikiztek, amiért tegnap az ebédlőben kaptalak el és ki tudja lehet tegnap te is cikiztél engem, mert hát tudom hogy megy ez - valószínűleg én is cikiznék bárkit, ha lennének igazi barátaim és az igazi barátaim olyanok lennének, mint AZOK a lányok és kigúnyolnának valakit, akkor, szóval én is csinálnám. De az, hogy mondjuk a hátam mögött csinálod, vagy mondjuk csőbe akarsz húzni azért két különböző dolog  - és nem mondom azt, hogy nem csinálnám ezt, ha a barátaim ezt kérnék, de most nem tudom eldönteni, hogy azért kerestél-e engem mert a barátaid be akarnak égetni vagy inkább azért, mert tényleg mutatni akarsz valamit.
És ettől idegessé válok meg még a tenyerem is izzadni kezd szóval csak beledörgölöm a nadrágomba mielőtt zsebre tenném a kezeimet. A lábammal lököm ki az udvarra vezető lengőajtót, teszek két tétova lépést, hogy felmérjem a terepet: néhányan lézengenek idekint de AZOK a lányok nincsenek itt te meg igen, szóval ANNYIRA csak nem tudtok beégetni, ugye?
- Szia. - Azért egy pár lépést hagyok magunk között biztos ami biztos alapon, mert tudod lehet, hogy rosszabbul esne tőled ez az egész beégetés, mint másoktól csak éppen azt nem tudom, hogy miért vagy te más, mint bárki más.

I FEEL LIKE I AM
DEAD BUT BREATHING
summertime sadness

Nem voltam benne biztos, hogy mit is akarsz tőlem, de őszinte mosoly költözik az arcomra, amikor közlöd, hogy négyes lett a spanyolod. Nem azt mondom, hogy telifogsoros mosoly, de azért kivillan néhány, mielőtt kicsit szégyenlősen összezárnám a számat, hogy megpróbáljak csak úgy szolidan rád mosolyogni. – Sz-sz-sz… – egyébként utálom az sz betűvel kezdődő szavakat, mert mindig beleakadok és ettől szerintem teljesen úgy hangzok, mint Voldemort, és ezt tényleg, utálom, és mikor valami elkezd frusztrálni, akkor csak még inkább beleakadok, szóval mély levegő – szívesen segí-gí-tettem. – És akkor előveszed a koncertjegyet, én meg tökre megörülök, mert azt hiszem, hogy el akarsz hívni. Igazából nem tudnám megmondani, hogy erre miért dobban olyat a szívem, de megteszi és titokban nagyon izgatott leszek. De amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan megy is a lelkesedés a hideg vízzel az arcomba, amikor közlöd, hogy akkor nekem adod és ennyi. Bizonytalanul pillantok le a tálcámra helyezett jegyre, hogy megpróbáljam beazonosítani a zenekart, és egyébként ismerős is a nevük. - Öhmm… ih-ighazán nem k-kellene. – Nem tudom, mit gondolsz rólam, de nem azért szoktam másoknak segíteni, mert bármit elvárnék érte cserébe, ilyen furcsaságokat meg végképp nem, hogy ’menj-egyedül-koncertre’. Pénzt meg? Hát bocsi, de menj a francba, ha ezt gondolod rólam. És aztán annyi inger ér (panaszkodnak, hogy húzzunk már a sorból, neked valahonnan elkezdenek beszólogatni, engem már nagyon várnak a hárpiák, sőt, az egyik jön is és belém karol), hogy már csak arra leszek figyelmes, hogy egy gyors sziával elköszönök és eszem az asztaluknál a nachosomat. De a jegy a tálcámon marad, és mielőtt téged gúnyolva rávethetnék magukat, gondosan a zsebembe teszem. Te pedig másnap reggel kapsz tőlem egy üzit: Szia mutatni akarok valamit. Találkozunk utolsó óra után az udvaron?

Really,
how is anybody doing this sober?

Idegesen dobolok a lábammal, mert most hogy megveszed azt a nachost egészen éhessé válok és ugye utálok is az ebédlőben lenni az idő meg mintha csak egyre lassabban vánszorogna, kicsit hátrább lépek, hogy nehogy bárki a szememre vesse hogy kifigyelem hol tartod a pénztárcádban a bankkártyádat vagy hogy éppen tőled lejmolok bármit is: mindketten tudjuk, hogy lenne rá ráció - talán holnap az igazgató is behívatna, hogy megbeszélje velem a helyzetet, csupán jó szándékból, hogy felhívja a figyelmemet, ha bármikor úgy érzem, hogy segítségre lenne szükségem, nyugodtan fordulhatok hozzá.
- Igen és, igazából erről szeretnék beszélni. - A kezeimet a kabátom zsebébe dugom és miután megveszed amit meg szeretnél venni elég jelentőségteljes pillantást vetek az ajtó felé. Nem szeretnéd megenni ezt odakint? Persze megkérdezni nem merem, borzasztóan nagyot koppannék, ha azt mondanád, hogy nem. - Szóval négyes lett és emiatt nem fogok megbukni. - A hangomba hála vegyül és egész lelkesedés, még csak az kellett volna, hogy nyári iskolában spanyol esszéket írjak. - Amit neked köszönhetek és habár nem kellett volna segítened, te mégis segítettél. - Pedig előtte azért mégis csak ott hagytalak a mosdóban miután elszívtuk azt a cigit. - Szóval van egy jegyem egy helyi banda koncertjére. Még tavaly vettem a fizetésemből. - Amikor még volt munkám, amikor még nem rúgtak ki. - És ezt neked adom. - Lekapom a vállamról a táskám, hogy sietősen cipzározni kezdjem és előhúzzam belőle azt az ütött-kopott jegyet. A tálcádra helyezem. - Vagy fizethetek is, bár most nincs pénzem, de eladhatom a jegyet. - Némán lebeg köztünk a kérdés, hogy ugyan ki venne tőlem bármit is, ugye?

I FEEL LIKE I AM
DEAD BUT BREATHING
summertime sadness

Nem szeretek ilyenkor az ebédlőbe jönni, de heti legalább két, általában három alkalommal kénytelen vagyok, mert csak ilyenkor van időm. Már pont én jönnék, amikor mellém állsz, kicsit el is voltam bambulva és láthatod rajtam, hogy hirtelen összerezzenek a nem várt társaságtól. Nem feltűnően, de ilyen közelről azért észrevehető. Nem számítottam rád, főleg nem itt, de egészen kedvesen pillantok rád. Igaz, hogy nem kommunikáltunk azóta sem, hogy segítettem neked a spanyol dogával, szóval ezen a ponton nem vagyok biztos benne, hogy mit is akarsz tőlem. Mert hát tudod, azon kevesek közé tartozol, aki még nálam is ’cikibb’ ebben az iskolában és még te is rendesen kerülsz. Szóval érted, mit mond ez el rólam?
Bólintok, hogy persze ráérek, de azért várj még egy kicsit, mert pont én jövök. Egy-két gyümölcsöt a tálcámra teszek, meg rábökök a menzás néninek arra a tál nachosra, amit kinéztem magamnak. Opalék felé pillantok, és nagyon hezitálok. Mert bevallom, megfordul a fejemben, hogy még egy adag nachost a tálcámra tegyek neked is, és veled ebédelve beszélgethessünk, de végül anélkül húzom le a kártyámat, hogy ezt megtenném. Jószándék így vagy úgy, én is csak egy kamasz vagyok, aki szeretne beilleszkedni. Az utóbbi időben pedig a népszerű lányok keresik a társaságomat, akik most is várnak az asztalhoz - ahol egyébként nem érzem jól magam… mégis oda tartok. Felszínes volnék? - tudsz hibáztatni, amiért nem tudok vagy talán nem akarok nekik nemet mondani? Mióta néha velük lógok, mások kevesebbet basztatnak. - M-megk-kaptad a sp-p-panyol-lod eredmét? - Eredményét. Néhány betű kimarad, de legalább a maradéka egyben jön ki.

Really,
how is anybody doing this sober?

- Hé, ráérsz egy percre? - Tök ideges vagyok ahogyan melléd lépek, mert az ebédlő mégis csak egy olyan terep ahol nagyom sokan vannak - mármint tényleg nagyon-nagyon sokan, ez egy tökéletes terep a bullyingra, meg arra, hogy az embert jól meglökdössék, kigáncsolják vagy kiszorítsák a sorból -, meg aztán ahogyan látom éppenséggel rád várnak is valamelyik asztalnál - vagy hát gondolom, hogy várnak rád, az is lehet, hogy csak megbámulnak, mert mind-mind gonosz házisárkányok  és éppen arra gondolnak, hogy fel kellene falniuk téged -  úgyhogy eléggé idegesen elpillantok Opal asztala felé, aztán vissza rád, aztán pedig az ebédlő mindent megváltó ajtajára: hátulról kapok egy-két pofátlan pillantást, meg egy két jó hangosan odavetett "faszfej" megszólalást amiért idepofátlankodtam hozzád, a sor elejére. Nem mintha bárkinek attól kellene félnie, hogy arra kérlek hadd vegyek valamit előtted, úgy sincs rá pénzem, talán öt éves lehettem amikor utoljára zsebpénzt kaptam és most, hogy hivatalosan is kirúgtak a munkahelyemről, hát szóval, nem nagyon van pénzem arra, hogy megengedjek magamnak bármit is a menzáról.
Megköszörülöm a torkomat amíg idegesen a válaszodra várok: szóval hány perc is amíg valaki ki nem szúr magának és el nem kezd megint a Nagy Mészárlással basztatni? Kettő?

I FEEL LIKE I AM
DEAD BUT BREATHING
summertime sadness

Nem egészen értem, hogy most mi történik és mivel bántottalak meg ennyire láthatóan. Gondolom köszönhető ez a… meglazult érzékeimnek, mert arra nem is szeretnék gondolni, hogy most lényegében kinevettelek. Mert egyébként nem nevettelek ki, most szívtunk el egy cigit, te ilyenkor nem szoktál nevetni? Istenem már. Egyébként te is egy bunkó vagy, elárulom. És én is hozzászoktam már ehhez. Utánad szólnék én – valószínűleg valami gorombaságot – de csak annyi jön ki, hogy – Jó. – Egy jó nagy felkiáltójellel a mondat végén, amit egyébként nem annak szántam, de lassan megy a beszéd és már azelőtt úgy döntök, hogy felesleges folytatni, hogy belekezdenék. Folytatnám én, hogy jó, persze, most hogy elszívtad az ingyen füvet, már itt is hagysz, mert felszívtad magad ki tudja min, de nem csak neked nehéz, és elég sok hasonlót tudnék kiköpködni magamból. Az emberek tökre át szoktak gyalogolni rajtam IS. De úgy elsétálsz, hogy az én beszédtempómmal esélyem sincs kifejezni magam. És őszintén, nem akarlak fárasztani. Kellemetlenül érezném magam és nem is vagyunk olyan jóban, hogy elvárhassam, hogy végig hallgass. Szóval menj. Menj csak. De azért elárulom, hogy megbántottál, mert ennyire voltam jó még neked IS.
Ettől függetlenül, másnap besántikálok a tanterembe spanyol doga előtt, és egyenesen melléd ülök le. Tudom, hogy senki nem ül melléd szívesen. Steve félkomolyan még fel is háborodik, hogy miért nem mellé ülök, így hármast fog kapni. Igazából nem is szólok hozzád, csak csendesen előveszem a tollamat, meg a gyümilevem és azzal elbabrálok órakezdésig.

Really,
how is anybody doing this sober?

Csak megtörlöm a kézfejemmel az orromat és visszabámulok rád, de olyan kínos ez az egész, hogy tényleg kedvem lenne a föld alá süllyedni: tizenhat éves fiúk tényleg NEM SZOKTAK ölelkezni, pláne nem szoktak utána szipogni vagy így állni egymással szemben, de túlságosan be vagyok tépve - mármint érted ezt inkább úgy kellene mondanom, hogy eléggé be vagyok tépve - ahhoz, hogy elszaladjak (arról nem is beszélve, hogy az nettó gyökérség lenne veled szemben aki gondolom már egy jó ideje nem futott sehova sem)  szóval csak lehajtom a fejemet és egy kicsit összedől bennem minden amikor nevetni kezdesz, mert olyan, mintha kinevetnél és persze egyébként hozzá vagyok szokva a dologhoz, de most, hogy betéptem tökre érzelmes is lettem. Szóval nem, nem nevetek veled, inkább csak fél megsemmisülten állok veled szemben és már el sem tudom dönteni, hogy mi a rosszabb: az, hogy nevettél vagy az, hogy most ÍGY nézel rám, ennyire sajnálkozva, ennyire szánakozva, ennyire, ennyire így.
Ehhez mondjuk már jobban hozzá vagyok szokva, szóval igazából csak félig esik rosszul, de abban a félben nagyon is rosszul esik. Így hát megrántom a vállamat, mintha semmiség lenne és gonoszkodni akarok veled, azt mondani, hogy 'már hozzászoktam' vagy 'ne aggódj, nem vártam mást' de nem akarok ekkora fasz lenni szóval csak azt mondom, hogy - Inkább maradjon csak köztünk. - És megköszörülöm a torkomat mielőtt megint rám törne valami érzelmi hullám. - Ja hát, rendes tőled, hogy szánsz, de... szóval csak pont úgy csinálsz, mint az embereknek azon százaléka aki ne undorodik tőlem. Szánalomból ajánlasz fel dolgokat és aztán meg előadod, hogy mekkora jó arc voltál, hogy segítettél. - Összeráncolom a szemöldökömet meg összefonom a karjaimat a mellkasom előtt. - Szóval kösz, nem kell, majd kipuskázom a tankönyvből. - És lenyúlok a táskámért, hogyha nem mondasz erre igazán semmit, akkor itt is hagyjalak.

I FEEL LIKE I AM
DEAD BUT BREATHING
summertime sadness

Azzal, hogy visszaölelsz, megadod a beleegyezést vagy mit, és így azért mégsem olyan kínos, mint egyoldalúan lenne. Ha egy ágyban feküdnénk, még tökre el is tudnék aludni így egy füvescigi után. Nem mintha egy ágyban akarnék veled feküdni természetesen! Hu de ciki lenne, ha tudnál gondolatolvasni.
De hát lehet mégis tudsz, mert te kínosan szipogsz, én meg kínosan pislogok rád. De úgy tényleg, szinte rád tapasztom a tekintetemet és türelmesen várok – kemény hat másodpercig – hogy elmondod-e, mi a baj. Nem hiszem, hogy büdös lennék vagy ilyesmi, sőt, mindig tiszta ruha van rajtam, minden reggel mosok fogat, tisztálkodom, fújok magamra egy kis parfümöt abból, amit apától kaptam karácsonyra. És ez az egész helyzet most valahogy annyira abszurdnak tűnik, hogy nevetni kezdek – mert ugye elég jó cuccot szívtam és mindig könnyít kicsit rajtam -, te meg szegény itt állsz előttem könnyes szemekkel. És szükségem van egy kis időre, hogy eljusson a tudatomig, hogy vajon mi lehet a baj. Törődik egyáltalán veled bárki? Amikor pedig ez megvan, a fű hatásától akár nevetsz velem, akár nem, nekem lefagy a mosoly az arcomról és csak sajnálkozva figyellek, mert hirtelen nagyon szégyellem magam. Mert igazából sajnálom, hogy még én SEM vagyok veled jófej. Kifejezetten rossz fej sem, de érted, szerintem nem mentesít. – B-bocsi… nemak-kkartalak k-kellem-met…len helyzetbe h-hozni. - Veszek egy mély levegőt, olyan jellegzetesen, mikor megpihenek mondat közben. Nem mindig vagyok túl türelmes, és általában minél "normálisabban" akarok beszélni, annál inkább dadogok és sehogy se jó. Szóval nyugodtabban próbálok nekifutni megint. - Kell se-segítsé-é-g sp-panyol...dogára?

Really,
how is anybody doing this sober?

Lebámulok a cukorra amit a kezembe nyomsz és a homlokom ráncba szalad, egy pillanatra alig tudom értelmezni: látom, hogy ez egy cukorka, látom a csomagolópapírján is hogy mentazöld és fehér sávok tekerednek egymáson és ha nagyobb lenne akkor ez valami olyasmi lenne, amin az ember be tudna tépni: tudod csak bámulod és hagyod, hogy hullámozzon körülötted és  tekeregjen amíg már nem marad igazán egyetlen ép gondolatod sem.
Aztán meg megölelsz és engem ez olyan váratlanul ér, hogy hosszú-hosszú pillanatokig csak állok és bámulok magam elé, az agyam még mindig a cukorkapapír hullámainál van leragadva, közben félig füst meg valami minőségi parfüm illatod van - és csak arra tudok gondolni, hogy nincs is parfümöm, csak az a dezodor, amit apával használunk közösen. És ezt a pulcsit is már három napja hordom, de olyan jól esik, hogy valaki - és bocs, tudom, hogy most a te tényed miatt kellene ennek örülnöm - megölel, hogy nem is tudok igazán ezekre gondolni, csak arra, hogy milyen megkönnyebbülés ezt érezni - tudod van az ölelésterápia amit olyan gyerekeken is alkalmaznak, akik képtelenek kötődni (én képes vagyok rá, de rajtam se alkalmazta soha senki) de biztosan működik olyan gyerekeken is mint én (a világban elveszett, nyomorúságos sorsú tagokon) -, hogy automatikusan visszaölelek, szorosan és csak reménykedek benne, hogy a fű nem indít meg bennem valamit.
Mondjuk zokogást - ki látott már olyat, hogy tizenhat éves fiúk zokognak? - és ettől annyira megijedek - és eszembe jut, hogy láttalak a múltkor Opal brancsával, ÚRISTEN, MI VAN HA EZ MOST EGY ÁTVERÉS -, hogy inkább eltollak és kínosan szipogom pár sort.

I FEEL LIKE I AM
DEAD BUT BREATHING
summertime sadness

Úgy tűnik, hogy nem gondoltam át igazán a kérdésemet, amikor megkérdeztem, hogy hogy vagy. Mert te végülis válaszolsz, mármint a vártnál jóval őszintébben válaszolsz, én pedig örülök, hogy csak ilyen lazulós cuccot szívunk, nem valami erősebbet, mert akkor tuti, hogy itt vihognék a történeteden, és te is elkezdenél vihogni, és vagy tíz percig nevetnénk, mire rájönnénk, hogy ez mennyire gáz és kínosan elválnának útjaink. Szóval csak próbálok igazán koncentrálva figyelni, és nem olyan fejet vágni, mint amilyent az emberek többsége vágna, ha nekik mondanád el ezt.
Közben elszívom a cigi végét és nem túl környezetkímélően lehúzom a vécén. Te meg nyújtod a kezed és nem akarlak üres kézzel hagyni, úgyhogy kihúzok a zsebemből egy mentolos cukorkát és azt kapod meg.
Most kellene mondanom valamit, ugye?
Hát egyrészt, nem szeretek beszélni, másrészt meg, nem hiszem, hogy mondhatnék bármi olyat, ami ne tenné még kényelmetlenebbé a helyzetet legalább az egyikünk számára. Ja, harmadrészt meg olyan jól esően zsibbad a nyelvem, hogy szeretném még kiélvezni egy kicsit. De semmiképp nem akarom reakció nélkül hagyni, hogy ellazulva kiöntöd itt nekem a problémáidat, ezért felállok – felpattannék, de hát az tudod… egy ideje nem megy – odalépek hozzád, és átölellek.
Nem félek, hogy megbicskázol vagy ilyesmi, talán egy icipicit, de azért remélem, hogy nem. Csak átölellek, egy kicsit odafúrom a fejem is és hagyom, hogy kitartsd az ölelést, amíg szükséged van rá. Már ha visszaölelsz persze. Én személy szerint szeretem az öleléseket.

Really,
how is anybody doing this sober?

Zavarba jövök a kérdésedtől, úgyhogy csak lesütöm a pillantásomat és igyekszem nem nagyon elvörösödni: inkább jó mélyet slukkolok a füvescigiből és jó sokáig lent tartom a füstöt, a végén már feszíti a tüdőm, mire egy hatalmas sóhajjal kiengedem - félmosolyt küldök feléd miközben nevetsz és sokadjára visszanyújtom feléd a nagyjából elszívott cigarettát.
Egészen hátra dőlök, hátamat a hideg falrésznek vetem, kibámulok az ablakon és azon gondolkozom, hogy ez így rendben van-e, hogy neked elmondhatok-e ezt-azt, hogy megértenéd-e vagy csak te is olyan felszínesen érdeklődsz, mint a legtöbb ember: biztosan jól neveltek, biztosan tudod a helyes viselkedési formákat hát honnan kellene tudnom, hogy téged igazából tényleg én érdekellek? Senkit nem érdekel igazán, hogy én hogy vagyok, az iskolapszichológus is csak azért kérdezi meg minden alkalommal, mert semmi ötlete, hogy hogyan máshogy lehetne elindítani egy beszélgetést köztünk.
Végül felsóhajtok és elfelejtek visszafordulni hozzád - inkább csak nem merek - meg sem várom, hogy realizáld éppen mondani készülök valamit, csak kibukik belőlem a legelső gondolat. - Anya általában elkölti a pénzt, amit el kellene utalnia a bátyámnak vagy éppenséggel apa vesz a buszpénzből valamit, amivel eljuthatnának a megyei börtönbe. - Mondom végül csöndesen. - Úgyhogy nekem kell valahogyan megoldanom, hogy havonta egyszer meglátogassa valaki. - Megrántom a vállamat, mintha semmiség lenne az egész, aztán előrehajolok, hogy a kezemet a cigiért nyújthassam. - És általában én vagyok az a valaki. - És tudom, nyilván nem érdemli meg, hogy bárki is meglátogassa, de legalább egyszer szeretném hallani tőle, hogy megbánta és ha ezért negyven éven át minden hónapban egyszer végig kell mennem a sebeim feltépésén, akkor végig fogok menni rajta.

I FEEL LIKE I AM
DEAD BUT BREATHING
summertime sadness

Sajnálom, de csak viccesebbé teszi a helyzetet, hogy ennyire aggódó arcot vágsz, miközben én itt majdnem megfulladok. Elképzelni sem tudom, hogy mi járhat a fejedben, de bólogatva nyújtom át neked a szálat, mert igen, jól vagyok. Legalábbis majd mindjárt jól leszek.
- Mert mos-tt-t..t…ta…a..z-zal – ezen a ponton megállok egy másodpercre, hogy kifújjam magam – mibajod? – Az utolsó két szót meg sikerül egyben kihadarnom. A szórakozott kérdésemmel pedig egyértelműen a farkamra gondolok. Mi bajod vele? Mi az, hogy AZ SEM? Közben meg elnevetem magam, mert legalább a fű biztosít egy röpke, átmeneti jókedvet. Igaz, hogy nem pont az iskolában kellene ezt csinálni, nem pont tanítási időben, de… Hogy őszinte legyek, veled még annyira sem tartok az egésztől, mert úgyis téged vesznek elő, ha ránk nyitnak, nem engem. Ne érts félre, én ezt nem – biztos, hogy – használnám ki, de tedd a kezed a szívedre, hogy te nem ezt gondolnád a helyemben. Egyébként ne aggódj, magamra vállalnám. A legtöbb tanárunk úgyis az ujjam köré van csűrve-csavarva.

Really,
how is anybody doing this sober?

Bólintok és lebámulok a lábadra. Szívás lehet, mármint még csak húsz éves vagy és fogsz tudni egyáltalán rendesen járni vagy örökké sántítanod kell? És hogyan dolgozod fel? Hogyan sikerült túllépned rajta? Te is jársz pszichológushoz? Te is szoktál sírni néha?
Ezernyi kérdés örvénylik bennem, de egyiket sem merem igazán feltenni neked, szóval csak bámulom egy percig a lábadat még és próálok választ találni magamban ezekre a kérdésekre.
Igen, szerintem engem örökre megnyomorított a Nagy Mészárlás.
Sehogy nem tudom feldolgozni, hogy egyszer csak fogta magát, elutazott a faluba, besétált abba a családi házba és megölte őket.
Soha nem tudok majd túllépni rajta, hogy még csak nem is sajnálta.
És egy csomószor sírok emiatt, meg amiatt, hogy a szüleimet ez kicsit sem érdekli csak a kibaszott rendszert okolják, a szar iskolai felkészítőket meg az államot, amiatt, hogy örökre megbélyegeztek engem is emiatt, szóval ja, tökre megértem, hogy szükséged van a fűre.  Nekem is szükségem van rá.
Kicsit megijedek amikor fuldokolni kezdessz, hirtelen nem is tudok vele semmit sem kezdeni, csak ülök továbbra is és rád meredek, ha most meghalsz, akkor rám fogják fogni?
- Ööööö, jól vagy? - Veszem el tőled a füves cigit azért borzasztóan aggódva, mert tényleg nem szeretném, hogy meghalj: össze-vissza kalimpál a szívem és a gyomrom is öklömnyire zsugorodik. Hány évet is kapott a bátyám? Negyvenet? Akkor én vajon megúszom tízzel? Mert az még annyira nem is gáz, csak huszonhat leszek mikor szabadulok.
Aztán csak slukkolok, mert nem értem, hogy mit hablatyolsz, de nem akarlak megbántani azzal, hogy megkérdezem mit is mondtál, lehet kínzás lenne neked, ha még egyszer a köhögő-nevető - ekkor már tudom, hogy jól vagy és egy kő is legurul a szívemről - görcsöd közepette el kellene mondanod még egyszer. - Jó tudni, hogy legalább AZ SE. - Kuncogok fel egészen vidáman, mert tudod ez azért vicces volt.

I FEEL LIKE I AM
DEAD BUT BREATHING
summertime sadness

Vállat vonok.
Miért kezdtem el.
Jelzésértékűen, finoman megpaskolom a térdemet, amelyik szétment a balesetben – meg amúgy a bokám is, meg a sípcsontom spirálisan, majd nyáron veszik ki a lemezeket – hát ezért kezdtem el.
Na vajon miért? És te miért akarsz füvet venni? Mert minden egy szar. De jellemzően csak a felszín alatt forrongok ezeken, és most hogy így belegondolok, bizonyára te is. Sosem láttalak még kirohanni. Mármint hangulatilag nem, maximum a két lábadon a teremből.
Meg is kérdezem, hogy hogy vagy, mert most, hogy így kettesben füvezünk, érdekel. Nem tudom, hogy a dadogásom miatt nem hallod-e ki, hogy tényleg érdekel vagy ennyire nem vagy hozzászokva, de a válaszod alapján valami nagyon félremegy. Én meg annyira nem számítok rá, hogy konkrétan félrenyelem a füstöt és úgy kezdek köhögni tőle, mint aki mindjárt megfullad. Így félig a halálomon léve vissza is adom neked a cigit és előhúzom a kulacsomat a táskámból, hogy igyak egy korty baracklevet (amit úgy szeretek, hogy kannástól veszi édesanya). Nem annyira egyszerű így, hogy köhögök, meg nevetek is egyszerre.
- H-h-bbb-la us..s-..ted Inglé..s? – Ha már angolul nem értetted, hogy mit kérdezek, talán spanyolul menni fog. De egyrészt csak szemtelenkedek, másrészt meg az én dadogásom nem alkot jó párost a te spanyoloddal, szóval… - F-f…aszom se f-f…él töl-ed. – Lehet, hogy kéne, de amúgy is egyre inkább ellazulok a cigitől.

Really,
how is anybody doing this sober?

Szeretnék rád mosolyogni amikor megakadsz, de nem merek, mert mi van akkor, ha éppenséggel azt hinnéd, hogy ki akarlak nevetni vagy csak a nyomorodon szórakozom, szóval inkább nem mosolyodom el, csak türelmesen figyellek és még csak a szemöldököm sem rebben meg arra, hogy elakadsz, sőt tudod ez egészen megnyugtat: mert nem hagyod abba, nem menekülsz el, hanem kimondod és amíg én arra várok, hogy kimondd, addig csak slukkolok még egyet a füves cigiből és hagyom, hogy lassan a fejembe szálljon. - Miért? - Kérdezek vissza érdeklődve, le sem véve a tekintetem rólad. - Miért kezdted el? - Persze lennének tippjeim, de hát aztán ki tudja milyen belső motivációid vannak igazából és tudod most először kérdezem azt, hogy végre nem rám kell figyelni, hogy nem mindenkinek  az jut eszébe, hogy 'hé veled aztán mi a fasz van?' de aztán megkérdezed, hogy hogy is vagyok és ettől én csak lesápadok.
És magam elé meredek.
És csak megrántom a vállamat.
- Ha most attól tartasz, hogy a fejedet addig verem a falba amíg meg nem halsz, akkor nem fog ilyesmi történni. - Mert végülis mi másra gondolnál, ha nem erre?

I FEEL LIKE I AM
DEAD BUT BREATHING
summertime sadness

Ha ez bármit számít, értékelem, hogy csendben vagy velem. Nem tudom, neked feltűnt-e már, de ebben az iskolában állandóan, mindenki pofázik. A legtöbbek mellett ha akarnék sem nagyon tudnék elmakogni egy értelmes mondatot. Szóval ha most még ebbe különösebben bele sem gondolok, tudat alatt azért igazán értékelem, hogy te kivársz és végig hallgatsz, ha mondanivalóm van. Nem mintha eddig többet kommunikáltam volna veled, mint mással.
Mélyet lélegzek, ahogy magamba szívom a füstöt, letüdőzöm és olyan sokáig tartom ott, ameddig úgy érzem, hogy szükséges. Már egészen szédülni kezdek, amikor kifújom. Nem aprózom el. Utána még sóhajtok is egyet, és szinte hallani, hogy végre szabad a mellkasom, már nem ülnek rajta kődarabok, amik megnehezítenék. Előre dőlve átnyújtom neked a cigit, majd újra megtámasztom a hátamat a falon. Remélem nem haragszol érte, hogy kicsit szemügyre is veszlek. Sosem foglalkoztunk igazán egymással, és eddig fel sem tűnt, hogy milyen szép vagy. És hát azért is figyellek, mert nem tudlak hova tenni. Nem szeretnék előítéletes lenni, úgy gondolom, hogy nem is vagyok az. Én sosem piszkáltalak. De nem is álltam ki érted, és nem tudom, hogy rosszul érezzem-e magam miatta vagy sem. Mert mi van, ha van abban valami, amit a többiek mondanak?
- A tanév e-e-e-e-e... el… – Ezen a ponton elhallgatok, frusztráltan megforgatom a szemeimet, hogy egy magamat nyugtatni igyekvő sóhaj után ismét nekifussak ennek a rendkívül nehéz szónak. – E-eleje. Óta. – Mondjuk ebből összerakhatod, hogy a suliban veszem valakitől. Előtte meg nem igazán volt rá lehetőségem, tekintve, hogy a nyarat kórházban töltöttem. Újabbat slukkolok, amikor rám kerül a sor, visszaadom, és megkérdezném, hogy miért kellett a ceruza, végül mégis valami egészen mást kérdek. – Ho…hogy v-vagy? – Őszintén. Hogy bírod ezt az egészet?

Really,
how is anybody doing this sober?

Csendben sétálok melletted, a te tempódhoz igazodva, a kezeimet az elhasznált kabátom zsebébe dugva - ez is a bátyámé volt, sőt ha belegondolok majdnem minden ruhadarabom és cuccom a bátyámé volt - és azon gondolkozom, hogy milyen csendes most az iskola, hogy nincs senki aki zajongna, aki belém kötne, aki a folyosón focizna, aki hangosan nevetve, vagy aki anyázna és ha engem kérdezel ez így mégis csak élhetőbb lenne. Tudod mostanában nem vagyok olyan jóban a tömeggel vagy inkább a tömeg nincs el jól velem, ezt még nem igazán sikerült megfejtenem.
Nekidőlök a lift falának, taktikusan elbámulok melletted csak a szemem sarkából pillantok néha-néha rád: emlékszem mekkora port kavart a baleseted, hogy milyen  előadásokat tartottak veled példálózva, hogy a szülői tanács megpróbálta bevezetni, hogy ne lehessen autóval iskolába járni - az anyám el sem jött egyik szülőire sem, sőt igazából kocsink sincs, de emlékszem, hogy mennyit gondolkoztam azon, hogy mi lesz így veled. Ki fog elhozni? Ki fog veled foglalkozni? De aztán rájöttem arra, hogy az anyád bizonyára jobb fej, mint az enyém. Bárki anyja jobb fej, mint az enyém.
- Mióta füvezel? - Huppanok fel az ablakpárlányra, a hátamat nekidöntöm a falnak, a lábamat meg felhúzom, hogy előrehajolva el tudjam érni a cigit, ha épp felém nyújtod. Nem merem megkérdezni, hogy ez orvosi javallatra használt marihuána-e vagy sem.

I FEEL LIKE I AM
DEAD BUT BREATHING
summertime sadness

Furcsállva nézek rád, nem egészen értem, hogy mi ez az erőltetett nevetés. Igazából ha belegondolnék, akkor pontosan érteném és megérteném, és még rád is mosolyognék, nehogy rosszul érezd magad. De nem gondolok bele, mert most inkább magammal vagyok elfoglalva, mint veled. Lehet, hogy ez nem annyira jó dolog. Nem a helyes út érted, hogy általában simulékony vagyok a békesség érdekében, bezzeg most, hogy valaki még nálam is nyomorultabb van a társaságomban elkezdek önzőzni. Pedig nem is önzőzök! Mármint annyira nem. Elvégre meghívlak egy kibaszott füves cigire. De nézd el nekem a fura arckifejezéseket, meg a csapongó gondolatokat. Ha nem lenne elég a kamaszkorral járó összes hormon és kilengés, a teniszkarrierem is teljesen derékba tört és nem találom a helyemet. Még annyira sem, mint előtte. Jó, én azért nem tervezek olyan komolyan, mint Franco – legalábbis az apja… - de szerettem volna egy sportösztöndíjat, meg még legalább néhány évet beleölni. És a baleset óta csak… borzasztóan üresnek érzem magam.
- Oké. – Meglep, hogy milyen sebesen felpattansz. Én is felállok, de nekem azért jóval lassabban megy. Igazából már a múltkor is említette az orvosom, hogy el kellene kezdenem az iskolában mankót használni, mert túlerőltetem a lábamat. Faszt.
Láthatod, hogy én rá sem nézek az edzőre és a többiekre. Megelégszem azzal, hogy te megteszed, és ki is lépek közted meg az ajtó között, hogy a másodikon lévő mosdó felé vehessük az irányt. Lassan menne, de ne aggódj, a sérülésem miatt van kártyám a liftekhez, úgyhogy mehetünk azzal.
Hosszú – és csendesen kínos – percek múltán odaérve előre megyek, elkanyarodok a kézmosóktól jobbra a fülkék felé, kinyitom az ablakot és az egyik ajtót belökve leülök a lehajtott vécéfedélre, már gyújtva a cigit.

Really,
how is anybody doing this sober?

Én is veled nevetek, egy kicsit erőltetetten meg egy kicsit hamisan, mert nem tudom, hogy min nevetünk vagy, hogy miért nevetünk, de azt tudom, hogy valószínűleg pszichopatának néznél, ha komoly fejjel ülnék melletted, szóval csak elnyekergem egy hahaha-t és közben megint az edzőre pillantok, mert tudod néha az emberek a nevetésre is azt gondolják, hogy az olyan pszichopatás, rólam amúgy is azt gondolják, hogy pszichopata vagyok, szóval --
Csak árgus szemekkel figyellek, kicsit sem sürgetve téged vagy türelmetlenkedve, inkább olyan kíváncsian, hogy most vajon terelni fogsz-e, hazudni, vádaskodni vagy inkább megfenyegetsz, hogy ne mondjam el ezt senkinek, mert különben... szóval nem tudok kitalálni semmit, hogy különben mit csinálnál velem, nem nézel ki olyannak, mint aki azt mondaná, hogy kikaparom a szemedet vagy, hogy összeverlek, inkább olyan rád uszítom a sleppet címűnek tűnsz, ami hát valljuk be majdnem olyan lenne, mintha azzal fenyegetnél, hogy kikaparod a szememet.
De aztán végül nem fenyegetsz meg, sőt itt sem hagysz hanem egyenesen megkérdezed, hogy van-e kedvem elszívni veled. Hogy NEKEM van-e kedvem. Tudod mióta nem kérdezett tőlem senki hasonlót?
- Ja, persze, szívesen. - És már fel is pattanok, hogy még véletlenül se legyen időd meggondolni magadat. - A biológia szertár melletti mosdóba szinte sosem jár senki. Ott elszívhatjuk. - Közben már vissza is nyomom a táskámba azt az árva füzetet és össze is cipzározom, hogy a hátamra dohhassam egy-két lépéssel előtted járva.
Visszapillantok az edzőre mielőtt kinyitnám a terem ajtaját.
Senki sem figyel ránk.

I FEEL LIKE I AM
DEAD BUT BREATHING
summertime sadness

Egyébként ha tudnám, hogy a spanyol házidat akarod megírni, akkor tökre tudnék segíteni – tényleg, szívesen – mert az A csoportban vagyok, te meg… hát igazából fogalmam sincs, hogy melyikben, de meg merném kockáztatni, hogy C vagy D a létra alján. Ezt megbeszélni természetesen esélyünk sincs, még csak említés szintjén sem, mert vagyok olyan ügyetlen, hogy nagyjából az összes füvet kiszórjam a táskámból, ami nálam van, de hé! Legalább a tolltartómból nem kaptad elő azt az egy szálat a ceruzám helyett.
A pillantásomat hiába keresed, nem kapod meg. Végképp elsüllyednék, ha még a szemeidbe is kellene néznem az egész mellé. Egy nem is olyan távoli ponton azonban kénytelen vagyok, mert olyan abszurd dolgot kérdezel, hogy két nagy pislogás után nevetni kezdek. Hirtelen még azt is elfelejtem, hogy az előbb mennyire zavarban voltam.
Hogy dílerkedem-e?
Úgy nézek ki, mint aki dílerkedik? Vagy mint akinek arra van szüksége? Mégis miért dílerkednék? Azért van nálam ennyi, mert ma vettem Archietól. Fura mosollyal nézek rád, mintha épp én néznélek hülyének téged. Ami részben így van, de hidd el, nem rossz szándékból, azt hiszem inkább csak jól esik, hogy végre ülök a padon, nem pedig süllyedek rajta szégyenemben. Legalább annyi ilyen kérdést feltennék neked, mint amennyit te feltennél nekem, de nagyon kevés ember van, akik társaságában nem okoz gondot végig mondani egy nyomorult gondolatot, így nem szólok semmit, csak megrázom a fejemet. Aztán meg láthatod, hogy nagyon szeretnék mondani valamit, csak türelmesnek kell lenned, hogy összeszedjem magam annyira, hogy végig is tudjam mondani. – Va-an nálam e-e…egy sz…szál. – Nyitom a szám, csukom is, a közös óráinkon talán már feltűnhetett, hogy lassan beszélek, néha meg kell pihennem egy-egy mondat között. – Van k-kedved elszívni?

Really,
how is anybody doing this sober?

Bólogatok, ezzel jelezve, hogy tök király, hogy van ceruzád nekem így meg van vagy hát lesz esélyem megírni a spanyol házit, összecsapni, firkantani oda valamit, hogy ne húzzanak meg majd év végén. Úgyhogy én a táskádra pillantok amint matatni kezdesz benne, reflex szerűen, az emberi kíváncsiság bennem is annyira meglelhető, mint mindenki másban meg hát ez még mindig barátságosabb, mintha közben téged bámulnálak, csak aztán valami olyan dolog történik amitől egy kicsit elkerekednek a szemeim, a fejemet meg az edző felé kapom. Nem mintha törődne velünk, velem legalábbis biztosan nem akar bajlódni, talán majd beszél az iskolai tanácsadóval, hogy tesi órák helyett hadd járjak hozzá, vagy a pszichológussal, mert hosszútávon úgyis csak összezavarom a többieket a jelenlétemmel. Végül is ki akarna a kidobósban egy gyerekkel lenni akinek a bátyja megölt egy egész családot?
Úgyhogy csak visszapillantok rád, onnan meg a kis csomagra és igazán fel sem tűnik, hogy a kezembe nyomtad a tolltartódat csak amikor kitéped onnan: nyelek egyet és a pillantásodat próbálom keresni, mert azért, szóval lett egy csomó kérdésem.
- Dílerkedsz? - Csúszik ki hirtelen a számon mindenféle meggondoltság nélkül, mert hát mi másért lenne nálad ennyi fű, ha igazából ki is csaphatnak érte. Mármint tuti kicsapnának érte, ha bárkinek feltűnne. - Mert akkor vennék tőled cuccot. - Teszem hozzá egészen csendesen, újra hátra pillantva, hogy nem-e hallgat ki minket bárki. Valószerűtlen, tudom, de akkor is.

I FEEL LIKE I AM
DEAD BUT BREATHING
summertime sadness

Most, hogy a táskádban kezdesz kutakodni, más lehet, hogy megbámulna vagy viszolyogva húzódna arrébb, de én még csak oda sem nézek. Tök normális, ha valaki a táskáját kezdi el túrni és nem igazán érdekel, mit húz ki belőle. Én mondjuk általában akkor kezdek a táskámban vagy az üres zsebeimben matatni valamiért, ha zavarban érzem magam és szeretnék nagyon elfoglaltnak tűnni.

Te ismét hozzám szólsz, én pedig kissé megszeppenve pillantok rád. Ceruzám? Minek neked ceruza? – D-d-d… V-v…van. – De van. Miután a de nem megy, nem erőltetem, úgyis az a része a lényeg, hogy van, csak hát az sem megy. Ezt pedig újabb kudarcként megélve, kicsit szomorúbban túrok a táskámba. Egészen le az aljáig, ahonnan előhúzom a tolltartómat, viszont kirántom vele azt is, amit nem kellene.

Érzem, ahogy szinte ledermedek, amikor a kis zacskó a combomra esik és onnan le a cipőink közé. Mivel átlátszó, legfeljebb akkor nem látnád, hogy mi van benne, ha vak lennél. Szimpla ceruza helyett zavartan nyomom a kezedbe az egész tolltartómat – mintha azzal jutifalatként elterelhetném a figyelmed, szép próbálkozás – és sietve felkapom a földről a füves zacsit, vöröslő fejjel visszanyomva a táskám aljára. Abban a másodpercben meg beugrik, hogy a tolltartómban is van egy már kész füvescigi, úgyhogy zavaromban azt is kimarom a kezedből és visszanyomom a táskámba. Hát akkor nem kapsz ceruzát, bocsi. Előttem meg csak az lüktet, hogy mindjárt elsüllyedek. Vajon így érzik magukat a lányok órán, ha véletlenül kirántanak egy tampont és elgurul az egész osztály szeme láttára?

Really,
how is anybody doing this sober?

Kínosan én is a hátad mögé pillantok, szinte már várom, hogy azt mondd, hogy nem: nem sokszor hallottalak beszélni és a hangszíned sincs meg, de biztosan elég szánakozva tudnád mondani ahhoz, hogy inkább kisétáljak a teremből, ellógjam a következő három órámat és délután négyig valamelyik partban csövezhessek. Lelkiekben fel is készülök az elutasításra, elméletben nem érhet váratlanul, elméletben pontosan tudom, hogy milyen érzés amikor az emberek úgy néznek rád, mint egy darab szarra, de a gyakorlatban ez nem ilyen egyszerű.
De végül csak rábólintasz - és szinte biztos vagyok benne, hogy csak azért, mert MEGSZÁNSZ - én pedig végül csak ledobom a táskámat a pad mellé, és tisztes távolságból lehuppanok melléd.
Lehajolok, hogy előhúzhassam a táskámból - ami egyébként a bátyám táskája volt, de nincs pénzünk újat venni, szóval még egyel több indok arra, hogy mindenkit rá emlékeztessek - a füzetemet (roppant lassan és megfontoltan, nehogy mondjuk pánikolni kezdj, hogy egy pisztolyt húzok elő, vagy valami mást amivel kinyírhatlak) és kutakodom egy kicsit még benne - ezt már nem miattad teszem - hogy aztán felsóhajthassak.
- Nincs véletlenül egy ceruzád? Az enyémet elhagytam valahol. - Valahol az első és második óra között, vagy tegnap az utolsó óra után, esetleg tegnapelőtt a nagyszünetben.

I FEEL LIKE I AM
DEAD BUT BREATHING
summertime sadness