– Azért gyűltünk ma össze, hogy végső búcsút vegyünk testvérünktől, Adamtől.
Orgona szól a sarokban, a hangja karcos és túlvilági, ahogy visszaverődik az ódon falakról. A vörös és fehér csuhába öltözött hívők halk hümmögése kíséri az ütemet, kezükben nimbuszi gömbökként ragyog a gyertyák fénye a füstölők ködében.
Senki sem sír. Nincs felszakadó jajszó, amely megtörné a varázst, ami összeköti és egybefűzi a jelenlévők lelkét, pedig Adamet sokan szerették, még többen ismerték, és mindezen két halmaznál is nagyobb azoké, akik szerették a pénzét és az adományait.
Ó, mennyit, de mennyit adakozott a Félhold Egyházának! Éppen csak némi adminisztrációs problémát kellett áthidalni – hogy Adam hallgatóból kiválasztottá válhasson, mert hát ez volt szívének minden vágya –, és csak úgy ömlöttek az adóból leírható támogatások!
Látta rajtuk, hogy ki az, aki csak a pénzért csinálja. De a maga részéről úgy volt vele, hogy amíg a hívők nem látják, és amíg nincsenek kirívó esetek, addig ő is szemet huny a kapzsiság felett, még ha a manicheizmus, vallásuk alapja nem is nézte jó szemmel a túlkapásokat semmilyen tekintetben.
De amikor a manicheizmus kialakult, a harmadik században, nem igazán akarták figyelembe venni sem a vámpírok, sem egyéb természetfeletti lény létezését. Ami őt magát illeti, a dualista szemlélet tetszett meg neki, és az, hogy végül is annyira nem áll messze a kereszténységtől, éppenséggel csak egy teljhatalmú, önkényeskedő lény helyett a Fény és a Sötétség harcát állítja a középpontjába, amit a nyolcvanas évek New Age-hullámában végül is nem volt nehéz meglovagolni, bár el kell ismernie, hogy az igazi áttörés nyolc éve történt, amikor Bastien átvette a hatalmat Washingtonban, ő maga pedig – némi ellenérzéssel ugyan – egyfajta megváltó szerepében tetszeleghetett.
Bár az volt a célja, hogy az ő egyházában az isteni koncepció ne valósulhasson meg, a bujkálás időszakában is az ízlésének túl nagy mértékű figyelmet szenteltek neki, aztán nyolc éve teljesen elszabadult a pokol – vagy hát legalábbis az, ami a Félhold Egyháza számára elképzelés lehet a pokolról, bár náluk nincsenek végső és szélsőséges büntetések sem, éppen csak folyamatos tanulás és önfejlesztés, amíg végül el nem érkezik a hívő arra a szintre, hogy a paradicsomba léphessen.
Ez szintén tetszett a XXI. század halandóinak, de még a természetfeletti lények közül is relatíve sokat meg tudott nyerni magának. Érzi a jelenlétüket a fehér és a vörös csuhák rejtekében, és egyetlen hosszú pillanatra lehunyja a szemét, mielőtt a liturgiát vezető pap ráemelné a tekintetét, és felé nyújtaná az ég – a hold – felé fordított két tenyerét.
– Elhunyt testvérünk, Adam tiszteletére egyházunk feje, a Megváltó maga, Seth testvérünk is szól néhány szót. Béke veletek, testvéreim – búcsúzik a hümmögő szimfóniától, és visszahúzza a fejére a csuklyáját, hogy beleolvadhasson a tömegbe.
– Testvéreim – szólítja meg a híveket immár ő maga, mikrofon és hangosítás nélkül is végigsuhan a hangja a termen, az üvegplafonon keresztül megvilágítja a hold fénye, szemében tükröződik a sok-sok, Adamért pislákoló gyertya lángja. – Kiválasztottak és hallgatók. Adam ugyan elérte, hogy kiválasztottként tekinthessünk rá, és hű szolgája volt mind a fénynek, mind a sötétségnek, még egy életet velünk fog tölteni ezen a világon, mielőtt elérhetné a megváltást. Imádkozzunk ma Adamért és imádkozzunk Washington városáért, a földi paradicsomért!
Ezt a sort csak Bastien miatt tette bele, bár a sajtósa egyszer már felvetette, hogy igazán mondhatna imát magáért a polgármesterért is, hiszen máshol is bevett szokás az ilyesmi. Ő azonban csak széttárta a kezét, és annyit mondott, ahogy ahhoz a polgármesternek bizonyítania kell, hogy méltó-e mind a sötétség, mind pedig a fény szavára, mire a sajtós felnevetett, és azt mondta, időnként nem tudja, hogy a „megváltó” csak viccel-e, vagy teljesen komolyan beszél.
Ő pedig megnyugtatóan mosolygott rá, és nem sietett a segítségére, hogy választ találjon a fel sem tett kérdésre.