pártállásom: szimpatizáns

Happy birthday, Mr. President.
Beleokádta - később elfelejtett rá éneklésként, dalként, szerelmi vallomásként hivatkozni, úgy törölte el magából, ahogy a tudat zárja ki a trauma emlékét - a világba, mosolygott hozzá, és elcsuklott a hangja.
Lecsúsztatta a válláról a hófehér hermelinbundát. Tapsoltak.
Pedig szorított a ruhája - akkoriban csodálták az alakját, akkoriban kerek volt a csípője és domború a feneke, nem tartották sem törékenynek, sem betegesen karcsúnak, csak gyönyörűnek, csak kívánatosnak -, elkésett, levegős volt a hangja, de ahogy álmatagon leengedte a pilláit és szinte hangtalan felkacagott, csak még hangosabban ütötték össze a tenyereiket.

Két és fél hónappal később öngyilkos lett.


I.
A saját ruhájával töröltem le arcáról ráalvadt vérét.
Fehér volt, makulátlan, akár a hó, de forró, mint a düh. Lassan hűlt ki. Csak az a fránya vörös rontotta el.

Megütöm.
Vérzik.
Elűzöm.
Elmegy.

Szólítom és visszatér.
Vissza újra, meg újra, meg újra, meg újra, meg újra, meg újra ---
Sokadszorra látom viszont. Felemás íriszei túl élénken ragyognak, szikráznak, izzanak, mintha valami egyetemes igazságra talált volna száműzetésében.
A saját ruhájával törölte le arcáról a véremet.


II.
- Úgy tudtam, a holtak nem beszélnek. - Kinevetem, épp ő mondja?Amikor nem fehér, nem tiszta, mint szűz vászon, akkor is törékeny, akkor is karcsú, de a parókája hamvas kalász-szőke, mindkét kontaktlencséje vihar-kék. Szándékosan finomítja a vonásait. Így elegáns, kevésbé bizarr, kevésbé sápatag, tekintete nem tűnik irizálni.
Kedvesnek, finomnak, megközelíthetőnek hat, hogy megfelelhessen nektek, hogy kivívja a szimpátiátok, hogy megbízzatok minden méregbe mártogatott, édes szavában, amikor a monitortok kijelzőjéről, a televízió képernyőjéről mosolyog a képetekbe.
- Nem ez lenne az első tévedésed. - Vállam az ajtófélfának támasztom. A tükörképe élvetegen csücsörít. Nem nekem szól, nyilván, ettől még megjegyezhetem, nem? Nem válaszol, annál jobban érdekli vörös rúzsának lakkos csillogása.
Megkérdezte egyszer, hogy miért vettem el az elnök életét. Azt gondolta nem tudok majd válaszolni, vagy lányos zavarba zuhanok. Akkor még érdekelte, akkor még érdekeltem, akkor még nem unt, most mintha már csak megszokásból ólálkodott volna vissza, miután legutóbb magára hagytam. Talán épp nem volt jobb dolga.
- Hogy lehet egy halhatatlantól végleg megszabadulni? - Nem zuhantam zavarba, ha erre vagy kíváncsi. Elővigyázatosságból öltem meg, óvatosságból, ő képtelen volt felismerni, hogy megmentettem. Ha én nem teszem meg, megfojtották volna saját titkai.


III.
- Ezért jöttél vissza? - Tőlem hiába várta, az áruló boszorkány szívesen megadta a választ. Ruhája szegélyét szürkére festik a hamvaim.


IV.
Elszalad mellette a kérdés.
Csokorba szedi a gondolatokat – nem illenek egymáshoz, egyik-másik kilóg, egyik-másik túl sötét, tolakodó, két hete nem táplálkozott eleven, meleg testből –, hogy a fejeden verhesse szét, hátha a torkodba szalad egy tövis, hátha felszakad az artéria fala, hátha vörösre pettyezi tökéletes bőrét a lüktetve fröcsögő élet. Nem rajong a fajtádért, hányni tudna, amiért önként hajoltok szolgasorba. Bárcsak felkelő volnál, akkor most nem kellene erőszakkal terelni el a figyelmét a nyakad oldalán zaklatottan – csak nem tartasz tőle? - táncoló érről.
Utolsókat dobbanó szívedről nyalogathatná a vért.
- Mára nem készült el, értem én, csak nem ez érdekel. - Elnézően mosolyodik el, finom vonásain nyoma sincs érzelemnek. Nyilván úgy véled, ennyire profi, valójában képtelen produkálni a kijelentésed követően elvárható indulatokat. Egészen más köti le. Szívverésed a dobhártyáját püföli. - A polgármester tájékoztatást vár az előkészületek aktuális állásáról és a "még nincs kész a vendéglista" kétlem, hogy kielégítené az érdeklődését. - Oldalra billenti a fejét, megemeli a szemöldökeit, aztán helyetted inkább a telefonja kijelzőjének szenteli a figyelmét. Homlokát ráncolja, körmei sebesen kopognak az érintésérzékeny felületen. Elnyílik a szád, fel sem néz. Felemelt mutatóujja fagyasztja beléd a szót. - Holnap reggel.
Ezüstből öntött cipősarkainak kocogása másodpercekig visszhangzik az üres bálteremben.


V.
- Egyvalamit árulj el nekem, kisvadász - Trillázza, megnyúlt szemfogai a saját húsába vágnak, állkapcsában szúró fájdalom az éhség, eredendően smaragdot utánzó bal írisze is a másik ezüstös kékjéhez fakult, még mindig érzi, ahogy tőrt szorító ujjaira forrón csorog a véred és olyan könnyedén guggol az arcod mellé, mintha nem tapadna vékony combjaira második bőrként átázott, fekete ceruzaszoknyája, mintha nem tizenkét centis sarkakon egyensúlyozna. - Miért nem sújtottál le rám, amikor megtehetted volna? - Felemelkedik, a fegyvert a közeli kukába hajítja. Nem vár választ, a holtak - az igaziak - nem beszélnek, neked pedig nyilvánvalóan nincs sok hátra. Ha tévedne, hát ---
- Add át üdvözletem a családodnak, Krakowski. - Nem néz hátra, a kocsija kinyitott ajtaja előtt torpan csak meg másodpercekre, hogy közvetlen közelről vegye szemügyre a sofőr vonásain időző kérdő kifejezést.
- Már kölyköket is? - Elmosolyodik, pille-finom érintés, ahogy megigazítja a férfi ingének hófehér gallérját. Vörös ujjlenyomatot hagy rajta.
- A lengyelek a gyengéim. - Kacsintással nyugtázza a válasznak szánt szemforgatást, mielőtt beülne a lesötétített SUV hátsó ülésére.