Egyetlen intésedre úgy dermednek meg, mintha valaki rányomott volna a PAUSE gombra. Ki nyögés közben, ki éppen egy lökés után, elhalnak a sóhajok, és éteri csend szállja meg vákuumfeketére festett falú alagsort. Aztán egyetlen szívdobbanásnyi szünetet követően a néma csendet felváltja a csusszanó testnedvek cuppanása, a ruhák susogása, talpak csoszogása, cipősarkak koppanása, de emberi hang egy mukkanásnyi sem. Ha majd visszatekint erre a jelenetre, eszébe fog jutni, hogy az egyháza elvégre dualista. Hogy azért a félholdé, mert az egyik fele a Fényé, a másik pedig a Sötétségé, és hogy mindvégig gondolhatta volna, hogy nem tarthatja meg erőszakkal a híveit mindvégig a Fényben, és hogy idelent, a mattfekete festék miatt végtelennek ható tárnákban annál erősebben fog felhorgadni a Sötétség, ő minél ékesebben hirdeti odafent mindazt, ami tiszta e világban. De egyelőre nem jut odáig, minden tagját áthatja az undor, és ez minden bizonnyal kiül az arcára is, hiába állítod elébe önmagad ártatlan, napnál is ragyogóbb kiadását. Elborzadva szemléli, ahogy végigfuttatod a nyelvedet a nyakán – ha nem lenne már kilencvenéves, hát aligha bírna ellenkezni a rátörő vérszomjjal, de már most tisztában van vele, hogy az önuralmáért később keservesen meg kell fizetnie –, és elkeseredett fintorba torzul az arca, ahogy megállsz előtte, majd összeszorítja a szemét, ahogy az ajkaidat bűnösen az övére veted. Lepkeszárny-finom az érintésed, mégis olybá tűnik, mintha hullákban kutató hollók karma mélyedne a döbbenettől száradt bőrébe. Ha megszólal, a szájába kerül az a mocskos vér. Ha elpattannak az ajkai, nem lesz képes megállni, hogy lenyalja. Máris az orrába szivárog az illata, mintha a mocsok a bőrén keresztül szivárogna a szervezetébe, egyszerre mocsok, egyszerre ambrózia, egyszerre-- Csak kinyitja a szemét, és láthatod a tekintete mélyén tomboló, szikrázó gyűlöletet. A haragot. A csalódottságot. A fájdalmat.
Óh. Hangot nem ad neki, csak ajkai formálják kerekké, játékossá, színlelt sajnálkozássá, gúnyos bűnbánattá, mielőtt lebiggyesztené őket, és úgy nézne rád, ahogy gyermekekre illik, akik beütötték a térdüket, mert túl gyorsan, túl ügyetlenül rohantak le a lépcsőn. Fel is áll közben, kezét is emeli a mozdulattal párhuzamosan, a válla magasságában járhat, amikor nemtörődöm könnyedséggel int. A jelenlévő híveid - újgazdag seggfejek mind, unatkozó milliomosok, milliárdosok, a lelküket úgysem válthatod meg, sötétségre kárhoztattak, sosem ragyoghatja be a vermet, ahova vagyonért kaparták magukat a te Fényed – pedig engedelmesen hagyják abba azt, amiben benne voltak, és szállingóznak ki a helyiségből. Csak az egyikük marad – nem ismerheted az arcát, nem a tieid közül való, ártatlan, finom, kísértetiesen hasonlít az ikertestvéredre -, a testére saját, és valaki más vérétől tapad a ruha. Össze sem rezdül, amikor hátának simul a tiszta fehér szövetbe csomagolt karcsú test, csak szó nélkül lehunyja a szemeit, és oldalra döntött fejjel kínálja fel nyaka vékony, apró pontokkal, fogak vágta lyukakkal ékített bőrét. Egy ideig csak figyel, felemás íriszeiben éhség, az alsó ajkára harap, megnyúlt agyarain megcsillan a bronzos gyertyafény, de végül nem harap bele, ő nem, csak végigfuttatja a nyelvét a vállán, úgy törli le, itatja le a szivárgó életet, mielőtt kikerülve az önkéntes vacsorát előtted állna meg egyenes háttal, büszkén emelt, mocsoktól vöröslő állal. - Kívánságod számomra parancs - válladra támasztott karokkal, lábujjhegyre emelkedve törli ajkaidra a nyelvén őrizgetett vért.
Képtelen eldönteni, hogy a szomjúság csiklandozza-e a torkát, vagy a feltörni készülő, csalódottságtól tébolyult kacaj. Hogy csak nyáltól fröcsögve üvöltsön, hogy minden itt lévő takarodjon innen, és soha többé még csak az utcában se lássa őket újból, vagy hogy vérgőzös tudattal robbanjon be közéjük, felszakítsa a torkukat, és addig tapicskoljon a vérükben, amíg bordóvá nem alvad a talpa alatt, és minden mozdulata bűntől nem lesz ragacsos. Hát jobb híján csak rád bámul – sápadtnak tűnik, mint aki már napok óta nem evett, a szeme alatt elmélyülnek a karikák, mintha nem is huszonévesen változtattad volna át, hanem megvártad volna, amíg az idő felemészti a férfiasságát, és a költők sorsára jut: vékony lesz, beesett tekintetű és aszott –, és megfordul vele a világ. Szédítő az árulásod, hiszen mindennek csakis te állhatsz a hátterében, csakis te – mert a dualista világkép szerint a Fény mellett óhatatlanul ott a Sötétség, és te, te bizony a sötétség vagy maga. Tekintete végigbukdácsol rajtad, ahogy a magad tökéletességében ragyogsz a mocsokban, de a pillantása megakad hófehér selyemköntösöd – hogy merészeltél fehéret húzni, a fehér a kiválasztottaké, szembemész a rendszerével, mindennel, amiért dolgozott, mintha csak szembe köpnéd – alján, amelyen elkezdett felkapaszkodni a jelenlévők vére. – Tüntesd el őket innen – válaszolja gyengén, és bár felszólításnak szánja, számára is egyértelmű, hogy ez nem több könyörgésnél. Kérlek, Norma Jeane, vess véget a szenvedéseimnek. Kérlek, Norma Jeane, ne érj hozzám így többé. Kérlek, Norma Jeane, vidd innen ezeket, akik elrontják a játékomat.
Elküldésének ideje -- Hétf. Feb. 08, 2021 12:10 am
You can have the clothes off my back
or the last breath in my lungs
Mozdulatlan. Néma csend. Tekintete szótlan tükör, dobhártyáján, mint zene lüktet megannyi csalogató szívdobbanás.
Az embereknek cirkusz kell. Az isten, akiben vakon bíznak, saját gyermekét vetette keresztre értük. Vérbe borította a Nílust, szétválasztotta a tengert, elvette az elsőszülöttek életét. És a tiédet, ostoba, idealista elsőszülött, a tiédet ki vette el, hm? Hogy lehetsz még mindig ilyen naiv? Sötét pillái élvetegen fonódnak össze, lezárt szemhéja vetítővásznán nagyot kortyolsz a jeges januári levegőből, párafelhőt hint az alagsor terébe, ahogy ő lélegzi ki azt. A válladra tenné a kezét, valószínűleg meg sem lepődnél, hiszen te magad is érzed, neked is érezned kell, ahogy szétfröcsköl elmétekben az éhség, tudnod kell, hogy nincs messze, hogy a közeledben rejtőzik, mint mindig, amikor módjában áll. Az, hogy eközben mozdulatlan, néma csendben, miként árul el ismét, az már más lapra tartozik. Az embereknek cirkusz kell, Seth, nem hangzatos ígéretek, ezeket nem vezeted meg a jövő csodájával, a béke jól csengő szólamaival, nem hatja meg őket, ha türelemre, megbocsátásra, alázatra, szorgalomra szólítod a lelküket. Megvan mindenük, mit adhatnál még nekik? Pénzen megkaphatnak akármit, mivel szúrhatnád ki a szemüket, ha nem vagy hajlandó valóra váltani legsötétebb vágyaik?
Valószínűleg azért nem fél újra, meg újra hátba szúrni, mert mindent felemésztő fekete lyukként sikít benne az önzetlenség, az erkölcsi tartás, a jószándék hiánya, amit kihasítottak, hogy a tiéd lehessen. A maradéka – félre ne értsd, nem valami sok lehetett eleve - valószínűleg akkor kopott ki belőle, amikor az életével együtt az embersége is odalett, de tagadhatatlanul túl okos, talán nálad is okosabb, ha nem, hát mindenképp számítóbb, jól tudja, hogy birtoklod a kincseket, hogy rendelkezel a megbocsátás képességével, esendő vagy, érte elgyengülsz, neki elnézel bármit. Sápadt ajkai közé tűzi a füstszűrőt, valaki a tenyeréből ad tüzet neki, ő lezárt szemekkel tűri. Hófehér selyemköntöse olyan tökéletes hullámokban omlik lábai mellett a vértől mocskos földre, mintha nem is volna valós, mintha csak felfestették volna a sötét kövekkel rakott fal gyertyák által gyéren bevilágított hátterére. Az aktuális ideálnak megfelelően túl karcsú, túl nyúlánk vonalait alabástromból metszették, matt-fehér alakja a feketére mázolt ajtó tökéletes ellentéte, irizálva tűnik visszacsempészni a félhomályba a bejárat elnyelte fényt. Kitűnik, elválik a zihálástól, taszítja a szagokat, nem telepedik páraként hűvös bőrére a nehéz levegő, nem dobban sűrűbben élőholt szíve, mégsem tűnhetne ennél ideillőbbnek. Hiába hasonlítotok, te mégsem tűnhetnél a saját templomodban ennél inkább kívülállónak. Elnyíló tekintete egyenesen rád szegeződik. Halkan szólal meg – a jelenlévők zöme természetfeletti, nincs szüksége rá, hogy felemelje a hangját, ha azt akarja, hogy mind tisztán hallják –, altjának alig érezhető gúnyos éle úgyis csak a te, hangjához már jócskán hozzászokott füled ütheti meg. - A Megváltó személyesen, micsoda váratlan megtiszteltetés.
Nagyot kortyol a friss, januári levegőből, ahogy kilép a Félhold Egyházának fenti, a hallgatóktól és a kiválasztottaktól egyaránt elzárt teraszára. Ennek megfelelően ez a rész kissé el is van hanyagolva: a tetőből leválasztott rész járólapja közt gyomok nőnek, a sarokban egy napok vagy hetek óta száradó felmosó álldogál a vödörbe támasztva, a modern üvegkorlát poros és eltévedt kéznyomok borítják. Lehúzza a fejéről a hófehér csuklyát, és beletúr a hajába. Bár már kilencven éve járja a világot, és huszonévesen vámpírrá változott, azért nem vált teljesen immunissá a halandók és boszorkányok fűszeres illatára, és egy-egy mise végére már csak úgy zsong a füle a szívverések és sóhajok kánonjától. Önkéntelenül végignyal kiszáradt ajkán, lehunyja a szemét, és a hold felé fordított arccal kulcsolja imára a kezeit. Nem mintha különösebben lenne oka bármiért is fohászkodni, éppen csak a szokásainak rabja, és akkor is hálát mond mindazért, amit elért, amit a támogatóival közösen értek el, amikor éppen nincs rá semmi kifejezett oka. Hála – ez üvölt az emberek arcába Instagramon, az óriásplakátokon, a tévéből, az önsegítő könyvekből, és mintha még mindig nem gyakorolnák eleget. Miként érhetné el, hogy ez ne csupán elcsépelt formula legyen a linkedines évértékelőkbe tűzve, amelyeknek amúgy semmi más hasznuk nincs, mint hogy „hála” címszó alatt a szerzőik egóját simogassák? Miként érhetné el, hogy ne csak akkor kerüljön szóba az instagramos body positivyt sugalló influenszereknél, amikor megpróbálják elfeledtetni a követőikkel, hogy pár éve még politikai botrányokba keveredtek? Miként-- Kinyitja a szemét, nagyot sóhajt, aztán kezdi elölről a fohászt. Mikor váltak a gondolatai vadlovak ménesévé, amelyeket egyre nehezebbé válik összeterelni? A fény és sötétség örvényét invokálja, hogy-- Leereszti a kezét. A tulajdon suttogásán keresztül is hallja az odabentről szűrődő morajlást. Már-már tanácstalanul fordul az ajtó felé, belekapaszkodik a korlátba, mintha csak az ösztönei súgnák, hogy nem jó ötlet utánajárni, hogy nem jó ötlet felderíteni, hogy nem, semmi jó nem származhat abból, ha a dolgok mélyére kezdene ásni, de a tanításai szerint semmi jó nem származik a halogatásból. Hát visszacsapja a csuklyáját a fejére, visszalép a hívek emlékétől terhes templom ódon falai közé, lépcsőkön és folyosókon sétál egyre mélyebbre a komplexumban, amíg meg nem érkezik egy olyan ajtóhoz, amiről mindeddig azt hitte, hogy semmit sem rejt maga mögött, csak egy vakajtó, a letűnt korok és a múltbéli egyházak komor mementója csupán. Miért van mattfeketére festve? Ez a feketének az a bizonyos árnyalata ráadásul, az úgynevezett fekete 3.0, amiről olvasott már korábban, Stuart Semple, kortárs művész alkotása. A tenyerét az ajtó lapjára fekteti – korábban éri el, mint várta volna, még az ő természetfeletti pillantását is megtéveszti a minden fényt elnyelő festék –, és arra számít, hogy majd súlyosan fog nyikorogni, ahogy belöki, de a legkisebb erőkifejtésre is könnyedén nyílik, mint amit gyakran használnak. Élveteg sóhajok és zihálás tölti meg a hallójáratait. A szex és a vér semmivel össze nem téveszthető szagára összeszalad a nyál a szájában.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
