Alabástrom arcbőrén – olyannyira hasonlatos a testvérééhez, szinte selyemfényben ragyog, ahogy közvetve éri a napfény, visszaverődve a falakról, a hófehér ágyneműről – szinte átüt, ahogy megfeszül az állkapcsa, amint belekortyolsz a vízbe. Borostától mentes ádámcsutkája – a halála után egy ideig még a megszokott tempóban nőtt a haja, nőtt a szakálla, nőtt a körme, de végül a tetszhalál állapotáig csökkenő pulzusa gátat vetett magának a növekedésnek is – a tiéd visszhangjaként ugrik, ahogy nyelsz.
Aztán elszakítja rólad a pillantását, és csak biccent, ahogy azt mondod, nem fáj a fejed, és kénytelen belátni, hogy akkor ez számára a végszó: ha nem származott semmiféle károd a tegnap éjszakától – leszámítva a sebet a nyakadon, amelyre nem mer ránézni, mintha belevakulna a látványába –, akkor az azt jelenti, hogy elbocsáthat, hogy már nincs szükséged rá, noha meglehet, hogyha megkérdezné bárki, azt mondanád, hogy eddig sem volt.
A térdére támaszkodik, és a te szemednek túlvilági méltósággal áll fel, mintha a tagjai higanyból lennének, mintha egy láthatatlan erő vonná felfelé – összegombolja a zakóját, és már indulna is, hogy magadra hagyjon, amikor megszólítod. Ő pedig nem habozik eléggé, máris maradásra bírod.
– Seth Mercer vagyok. És annak a nőnek egyetlen szavát se hidd, Opal – feleli megnyugtató hangon, bár a tekintetében gyászos szomorúság időzik.

against your will, he will wait
until you give yourself to him
killing moon

Egészen addig nem fordul feléd, amíg meg nem szólalsz.
A nap fényét okádó ablakokat, az ablakok előtt felkapaszkodó függönyöket, a függönyök tisztaságát, a lepedő vakító fehérjét, a saját bőrének haloványságát - mennyi vért veszíthetett? mennyi, és milyen szert vehetett magához? vajon, ha a szíve most megszűnne verni, ha ugyan meg nem szűnt már, és ez nem a másik oldal, akkor vámpírrá válna? – vizsgálgatja, és teljesen biztos, hogy nem otthon van. Nem otthon a szürke Angliában, és nem otthon a lakásban, ami nem is az ő, hanem az eltűnt testvérének otthona. Nem, tulajdonképpen nincs otthona abban az értelemben,  amit otthonnak szokás nevezni, ahol biztonságban, kényelemben, békében lehetne, hát, ahogy újra, és újra körbefuttatja tekintetét a túl letisztult, szinte steril részleteken, ahogy újra, és újra realizálja, milyen puha az ágynemű, valahogy kedve támad visszadőlni, kedve támad ---
- Nem fáj a fejem - és meg is rázza nyomatékosításként, miközben a pohárért nyúl. Lassan kortyol, aztán ahelyett, hogy visszaadná, az ágy melletti asztalkára teszi. Csak ezután néz rád ismét. Mindössze másodpercek erejéig keresi a szemkontaktust, mielőtt érdeklődve, különösebb zavar nélkül mérne tüzetesebben is végig. Valakire emlékezteted.
Ezen a ponton megbicsaklik a gondolat, mert képtelen összerakni az előző éj képeit, képtelen rájönni, hogy ő jut-e eszébe rólad, vagy az a törékeny szőke abból a félhomályos, mocskos alagsori teremből. Megkérdezne, hogy mi történt, ki volt a nő, mi történt vele, mikor került ide, mióta van itt, tegnap érkezett-e, vagy téved, amikor azt hiszi, csupán egy éjszakát aludt ezek közt a tolakodóan puha párnák közt.
Végül csak visszadől, oldalra fordul, és lusta macskaként félig eresztett pillák alól keresi a tekinteted.
- Ki vagy te, és az a nő miért nevezett Megváltónak?

There is no sweeter innocence
than our gentle sin
take me to church

Mi vagy hát?
Bűn.
Mocsokba hentergetett tisztaság. Vétkekbe csomagolt ártatlanság. Orgiába merített szűziesség.
Végül kénytelen volt megszólalni. És már az első ajakhangnál vegyült a véred a nyálával, már ott érezte a nyelve hegyén, édes volt, és bódító, mint a méz, és abban a pillanatban érezte, hogy elveszejtődött.
De hát erről szólna a Félhold Egyháza.
A Fény és a Sötétség végtelen harcáról.
Hogy elbukik, aztán feláll.
Elbukik, aztán feláll.
Elbukik.
Feláll.
Akkor miért ül az ágyad mellett, miért könyököl a térdén, miért kulcsolja össze az ujjait, miért lóg a haja ziláltan a szemébe, miért pihen a felső ajka lustán az alsón?
Rábízhatott volna valaki másra, de ma reggelre minden megváltozott. Fogalma sincs, hogy ki az a „valaki más” a templomban, akit nem fertőzött meg mindaz, amit Zahra képvisel. Több magas rangú tisztviselőt is látott ott tegnap éjszaka, ami inkább már ma hajnal volt – a boszorkányok órája –, akik olyannyira közel jártak a felemelkedéshez, most mégis visszazuhantak a feneketlen mélység közelébe.
Nem hagyhatott magadra.
De valójában melletted sem kellene lennie.
Ha annyira féltett volna, hát meg kellett volna néznie a telefonodban, hogy kik a kontaktjaid. Találomra kiválaszthatott volna valakit, és megkérhette volna, hogy jöjjön érted. Ha nem tudta volna feloldani a telefonodat, hát bevihetett volna a sürgősségire arra hivatkozva, hogy számára ismeretlen anyagtól kábultál el ennyire – a vámpírharapásra valószínűleg rá sem kérdeztek volna, hiszen Bastien Monaghan vezetése alatt egészen sajátosan értelmezik a nemi erőszakra és a molesztálásra vonatkozó szabályokat, ha a feltételezett elkövető vámpír.
Ez, hogy idehozott a hófehér lepedők közé, hogy tiszta ruhába bújtatott – az egyik takarítónőt kérte meg, hogy végezze el a feladatot –, hogy őrizte az álmodat, ez minden lehetőség közül a leglogikátlanabb volt.
És lám, mégis itt van, és a térdére támaszkodva, kezét összekulcsolva, a szemébe lógó hajjal, és ahogy felébredsz, máris talpon van, hogy egy pohár vízzel kínáljon.
– Ha fáj a fejed, van aszpirin is – teszi hozzá csendesen, mintha semmi különös nem lenne az egész jelenetben.
De hát miért is lenne?
Nem vagy más, csupán az ő bűne.

against your will, he will wait
until you give yourself to him
killing moon

Ha lehetett volna, kivágja.
Kivágja, újságpapírra teszi, ki a párkányra. Nem nyitja ki az ablakot, hát melegnek tűnnek a napsugarak, kiszárítják, és amikor végre ropogós, törékeny és porlik, akkor összetöri, hamunak fog tűnni, amikor szétszórja az erdőben, nehéz kétségeit visszasuttogó, magasra nyúló fák közt.
Eltemeti, ahogy el kellett volna temetnie.
Kivágja.
Feloldja a kacagásban, a gurgulázó nevetésben, a részeg sóhajban, depresszióban, aztán vodkában, LSD-ben, kokainban, csupa szintetikus designer szarban, amikhez hozzá sem kellene nyúlnia, amik talán nem is léteznének, ha ő nem létezett volna. Zenébe csomagolja, kiteszi a színpadra, hagyja, hogy mások fogdossák, elkoptassák az érintések, a csókok, beleburkolja magát a semmibe, ami utána marad, és csodálja, hogy végre az övé az üresség, végre nem kell mindennél élesebben éreznie.
Ha lehetett volna egyébként, talán kivágja. Talán nem, talán úgy gondolta valamikor az elején, hogy ennek igenis így kellfájnia, és amikor elengedte félálomban, alvás közben éjszaka, idegenek karjában, vagy ekivel a nyelvén, akkor végül mindig elöntötte a bűntudat, amiért képes volt percekre megfeledkezni róla. Az elején valahogy így látta, aztán olyan mélységeit ismerte meg a kínnak, olyan vakká tette a saját nyomorúsága, hogy megrémült: bele fog bolondulni.
Azt sejtette, hogy ez nem az a hagyományos értelemben vett templom, hogy nem várják bent együttérző papok, és senki nem fogja egy mindenható Isten hatalmasságáról, bölcsességéről és irgalmáról biztosítani, úgyhogy átlépte a küszöböt, és az épület előterében botlott belé. Nem kérdezett, nem akart igazából semmit, csak hagyta magát sodortatni az árral, míg ---
Túl világos a hófehér lepedő, ahogy megtörik rajta az éles fény. Hunyorogva támaszkodik fel, és valamiért az a benyomása, hogy ez nincs rendjén. Tiszta a bőre, tiszta a ruhája, pedig valami azt sikítja a tudatába vágott fekete lyukak mélyéről, hogy neki mocskosnak kellene lennie, hiszen megváltás helyett a sötétségben merítkezett meg.

There is no sweeter innocence
than our gentle sin
take me to church