Ne mondd, hogy inkább ő lovagoljon, ne mondd, hogy inkább ő lovagoljon--
Hát de baszki, hiába mantrázom magamban, hogy kell úriembernek lenni, ha közben ő meg még az ajkát is végignyalja! Már csak megismerem, ha felkérnek keringőre, nem igaz?
De aztán zöldre vált a lámba, majdnem lefullasztom a motort, mint egy elsőbálozó, de megőrzöm mind a méltóságomat, mind a szükséges fordulatszámot, és engedelmesen tartok a határozottan nem késdobáló felé, és csak kicsit kapok majdnem szívrohamot, ahogy belenézek a visszapillantóba – kivételesen nem azért, hogy magát szemléljem, éppen előzni akarnék, DE BAZMEG, MIÉRT NÉZ ÍGY?!, és ettől meghűl bennem a vér, és inkább maradok a sávomban, mi több, szerintem SOHA TÖBBÉ nem előzök ki senkit –, aztán inkább az utat kémlelem mégis, JÉ, DE SZÉPEK MA ESTE AZ UTCAI LÁMPÁK, hát ez a város csupa csoda, csupa--
– Mi? – Hát ez mehetett volna udvariasabban is, de mondjuk ötvennél annyira nem lenne kedvem kiszállni, szóval azért megvárom, hogy pontosítson, megállok, és végül is TÉNYLEG nem ellenkezem, engedelmesen kiszállok, és úgy téblábolok az első abroncsok vonalában, mint egy igazi díszfasz.
Egy pillanatra megfordul bennem, hogy itt hagy a picsába, ami miatt nem biztos, hogy kirúgnának – kirúgják egyáltalán a begyűjtőket? –, de az tuti, hogy holnap az egész iroda rajtam röhögne – Behrmannal meg Krasinskival az élen –, szóval kicsit megkönnyebbülök ugyan, hogy nem ez történik, de aztán amikor int, hogy üljek vissza, totálisan elbizonytalanodom, hogy most hátra tegyem-e be magam, mint egy ÚR, vagy inkább--
Jó, maradjunk az anyósülésnél, ki tudja, hogy a csinos kis csomag ért-e a kézi váltóhoz, majd meglátjuk, hogy megfelelően markol-e rá.
– Dean Aronoff. Ön pedig? – Mert hogy nekem nevet nem mondtak, én meg nem olvasok politikai híreket, mert hát harmincas fehér férfi vagyok, aligha kellene féltenem bármelyik jogkörömet is, nem igaz?

Can't see her with this
pitch black Gucci frames on
come down

- Akkor ne lovagoljon rajta - óvatosan javasolja, nincs benne parancs éle, szinte dorombol, de hogy ezt se értsd félre, akaratlanul nyalja végig alsó ajkát, pont mielőtt elszakítaná pillantását a tekinteted tükörképétől. Résnyire szűkülnek szemrései, amint hátradől, és félárbócra ereszti sötét pilláit, dobhártyáján lüktető basszus a pulzusod, mégis igyekszik görcsösen a külvilágra fókuszálni azzal a kevés figyelemmel, amit képes tőled elvonni.
Percek rohannak el mellette, hangod emlékével takarózik, abba burkolja magát, és rajtakapottan rándul össze, amikor megrezdül ölében a telefon. Elégedetlen fintorral mered a kijelzőre - beszélni akar vele, ó, mennyire gyűlöli ezt a szóösszetételt, a torka összeszorul, rothadt szívébe mar a kétség, és legszívesebben rád parancsolna, hogy térjetek le jobbra, aztán megint jobbra, a következőnél meg balra, parkolj be az ő maga ízlésének túl modern épület elé, nyisd ki előtte az ajtót, és húzz el a faszba, mert megint elkúrták az estéjét, Seth megint elkúrta az estéjét, de nem, ezúttal nem -, aztán lezárja a készüléket, és átbassza az ülésre mögötted. Kényszeresen kulcsolja össze térdén az ujjait, az állkapcsa megfeszül, és csak akkor kap észbe, amikor megáll az autó.
Egyetlen múló villanás erejéig semmi mást nem láthatsz a jégnél is hidegebb íriszekben, mint féktelen haragot, amikor felé fordulsz, aztán már lágyulnak is az alabástrom vonások. Megszakítja a szemkontaktust, kiles a szélvédőn, aztán az oldalablakokon, és bár semmiképp nem nevezné magát elégedetlennek, azért vannak fenntartásai a választásoddal kapcsolatban.
Főleg most, hogy tükör nélkül is szemügyre vehet. Sosem volt a spontaneitás híve, de néha nem árt újítani.
- Szálljon ki - nem utasít, sosem utasít, de úgy kér, hogy eszedbe se jusson ellenkezni. Milyen szerencsés helyzet, hogy általában az akaratának alárendeltek veszik körül. Kivéve azt az álszent kis --- Megvárja míg elhagyod a sofőrülést, majd különösebb nehézség nélkül – elég törékeny, és elég hajlékony – mászik előre, hogy el is foglalja azt. A tested melege úgy öleli körbe, ahogy a hangod alig percekkel ezelőtt. Beállítja az támla szögét, a tükröket, aztán a kormányra támaszkodva int, hogy elfoglalhatod az anyósülést. Ha engedelmeskedsz, akkor néz rád újra, mikor kényelembe helyezted magad. - Hogy hívják? - Nem várja meg a választ, mielőtt indexelne, és kihajtana az úttestre.

It's bugging me, Grating me
And twisting me around
hysteria

– Bátorkodtam tippelni – mondom, egy pillanatra sem hagyom, hogy elbizonytalanítsanak, még ha egy icipicit azért be is fosat a tény, hogy hiába zárja le a telefon képernyőjét, és hiába nem dereng már kékesen semmi, ami bevilágíthatná az arcát, azért a visszapillantó-tükörben így is szinte világít a jégkék tekintete.
Erre persze rátesz egy lapáttal, amikor feltűnik, hogy elkalandozik az a bizonyos jégkék tekintet, de HÉ, hát nézhetem én az utat is ahelyett, hogy ugyebár a visszapillantó-tükörben szuggerálom a végtelenül dögös, de amúgy tökre fagyott nőt, akinek rohadt jól áll a halál, nem? Stryjenska ugyebár kifejezetten a lelkemre kötötte, hogy igyekezzek ne beharaptatni magamat vérfarkasokkal, na de arról semmit sem mondott, hogy ne vehetnék a véremet vámpírok, ugye?
Vajon mennyi az a minimális vérmennyiség, amivel még élhetek, ÉS a megfelelő helyekre is pumpálódik belőle elég? Baszki, ha megállunk a következő pirosnál, rákeresek!
Ne értse félre, eszemben sincs panaszkodni.
Oké, TÉNYLEG rá kell keresnem. Visszanézek a tükörre, sármosan elmosolyodom – na de hát hogy máshogy? –, és némileg elégedettebben dőlök hátra az ülésben, mire kiadja az ukázt, már csak biccentek, aztán halkan felnevetek a kérdés hallatán.
– Bár nem akarnék a szemantikán lovagolni, a „nem túl felkapott” és a „késdobáló” nem szinonimája egymásnak, szóval maradjunk a „nem túl felkapott”-nál. A késdobálóban is lehetnek annyian, hogy lépni se tudjon a tömegtől. Bízza csak rám magát – teszem hozzá megnyerően – na de hát hogy máshogy? –, kiteszem az indexet, bár ezekben a kategóriájú kocsikban, amilyenekkel mostanában furikázom a nagyon fontos embereket, nem lenne feltétlenül muszáj, és mindössze tizennégy perc ringatózást követően le is állítom egy amúgy tisztességes környéken, ami bár nem lepukkant, mégsem járnak erre igazán nagymenők, mert túlságosan messze van a belváros véráramától.
Ahogy behúzom a kéziféket, hátrafordulok, és megcsodálom a csomagot a tükör rásegítése nélkül is.
– Várjam meg idekint? Vagy kísérjem be gardedámjaként?

Can't see her with this
pitch black Gucci frames on
come down

Ujjai rászorulnak a készülékre, akár áldozatukat fojtogató kígyók, s ha lehetne, ha egyáltalán képesek volnának ilyesmire, hát minden bizonnyal porcelánná fehérednének. Közben mintegy önkéntelen nyomja meg a képernyőt lezáró gombot, hát félhomályba borul az utastér, mielőtt a visszapillantó tükörre szegezné jég-kékké sápadt pillantását.
- Nem rémlik, hogy kellemesnek minősítettem volna. - Annyi illem szorult belé, hogy ne nyilvánítsa késztetésének engedelmeskedve egyenesen kellemetlennek. Ritkán zárkózik össze olyanokkal, akiket nem hat át a mágia, ha már csörgedezik még ereikben a vér. Főleg ilyenkor. Észre sem veszi, mikor szakad el tekintete a tiédtől, és mikor szökken a válladra, mikor kúszik válladról a nyakad oldalára, mikor kezdi el körmével saját térdére másolni az ütőér lüktetésének ritmusát. Csak akkor eszmél, amikor ösztönösen húzza végig nyelvét a lakkozott felületnek tűnő, tartó rúzsrétegen.
- Ne értse félre, eszemben sincs panaszkodni. - Szemöldökei megugranak, mielőtt az ablak felé fordulna inkább. Narancsos fény folyik végig vonásain. Az utcát figyeli, zaj mégsem furakodhat át tudata gátján, nem rondíthatja el pabamm, pabamm szívverésed csalogató dallamát. Nem lehetsz újonc, nem lehetsz akárki, nem lehetsz senki, nem küldtek volna érte egy amatőrt. Nem bízik benned. Még kevésbé bízik viszont magában.
Na, nem mintha attól kellene tartani, hogy bárki felelősségre vonja, ha
megkóstol.
- A külvárosba. - Lejjebb csúszik ültében, lábait egymáson keresztezi, fejét a támlának dönti, szemeit lezárja. Tenyereit feneke mellett simítja az ülés kárpitjára, hogy ne a saját kezébe karmoljon lilás félholdakat. - Nem ismer valami nem túl felkapott pubot? Késdobálót, így mondják nem? Nem mintha ilyesmit feltételeznék, ártatlanul érdeklődöm. Nem vagyok hangulatban a tömeghez, vagy ismerős arcokhoz. Jó lenne valami csendes helyen oltani a szomjam.

It's bugging me, Grating me
And twisting me around
hysteria

Valójában nem szoktam magamra venni, amikor nem foglalkoznak velem, szóval ne aggódjon, kisasszony, legalább addig, amíg a telefonjába van temetkezve, nem figyeli, hogy merre nézek. Tudok-e úgy vezetni, mint Paul Walker? Hát, ha az ötven százalékos szemezés, amikor csak én nézem magát, olyannak minősül, akkor simán. Indexelek, felbúg az SUV motorja, és szerintem azért egy-két lámpán túl vagyunk, mire úgy gondolja a kisasszony, hogy figyelmére méltat, addigra már én is kibámészkodtam magam, hát csak felvont szemöldökkel pillantok oldalra, éppen csak annyira, hogy még ne tűnjek tolakodónak.
Mármint hogy MÁR ne tűnjek annak, mert ugyebár a lényeget lezongoráztam addig, amíg az instás követői számlálgatta, vagy kiscicákat nézegetett, vagy hát, a fasz tudja, mit szokás csinálni az anyósülésen köszönés helyett.
(Nem, amúgy tényleg nem veszek magamra ilyesmit.)
Főleg nem egy tizen-... huszon-...? Hát, mondanám, hogy ezektől a mai fiataloktól, de már-már cringe-elve gondolok Stryjenskára, aki legalábbis az ükanyám lehetne, és baszki, ez valahogy mindig kiábrándít egy kicsit, MÁSRÉSZRŐL VISZONT UGYEBÁR--
– És szeret kellemesen csalódni? – Természetesen jár mellé egy félmosoly is. Legalább annyit sikerült már a fejembe verniük az elmúlt évek során, hogy nem célszerű megérdeklődni, hogy „na és ki az a más, akire számítottunk, hm?”, mert a végén még nem szállok ki a kocsiból, és higgyétek el, legalább annyira szeretek kiszállni kocsikból, mint amennyire beszállni szeretek, szeretem, ha körbeérnek a dolgok, élek-halok a happy endingért, nos, minden értelemben.
– Hová lesz a séta? – Ez már a fontosabbik kérdés, mert nekem csak annyit mondtak, hogy jöjjek el a csomagért, de sem azt nem mondták, hogy a csomag HÁNY ÉVES – bassza meg, ezt legközelebb feltétlenül meg kell érdeklődnöm, mert ha nincs huszonegy, legfeljebb a kormányt harapdálhatom, és nem kéne megnéznem hátulról, ha kiszáll –, sem azt, hogy mihez kezdjek vele, ha megérkezik.

Can't see her with this
pitch black Gucci frames on
come down

Egy óra.
Egy nap.
Egy hét.
Az asztalára hányt leveleket, hivatalos iratokat igazította volna katonás rendbe, de a betűk összeszaladtak a szemei előtt – mint homokórában pergő miniatűr üveggyöngyök, lerohantak a hófehér papírról és a vállaira gyűltek, apránként, egyre többen és többen, a vérengzés, a vérbosszú, a vérontás kitisztult, átmosta az éhség, nem maradt belőle semmi, csak vér, vér, vér –, a szemfogai anélkül nyúltak meg, hogy bármiféle tényleges inger érte volna a koponyája csontkalitkájában fészkelő vörös szemű kígyó mérgező duruzsolásán túl - vér, vér –, hát visszalapozott a naptárában –
Tizenhárom nap és kilenc óra.

Bordóra mázolt ajkainak szeglete elégedetlen rándul, pókláb-karcsú ujjai állkapcsán szaladnak végig, de nem finom, nem óvatosa, nem idéz pillét, lélegzetet, durván dörzsöli, nyúzza a bőrt, mintha le akarná törölni, mintha bántaná a szemét a szürkeségére tapadó alapozó, mintha le akarná kaparni az egészet, körmei sápadt utat vágnak maguknak a reggelente gondos hozzáértéssel felmázolt maszkon, mintha eddig maga elől is rejtegette volna és nem hinne a szemének, meg kellene bizonyosodnia róla.
Látnia kellene
kísértet
a fehérséget,
kibaszott lidérc
hogy tegyen ellene végre
mintha vissza tudnád csinálni.
Vissza tudja, nem kell más tennie, csak táplálkozni.
Mielőtt félreértenéd, nem a könyörület köti béklyóba, nem bűntudat tartja vissza, nem hajlandó tasakból, pohárból, állatokból - rendben, olykor megesik, hogy kivételt tesz, és egyszerű erdőlakóknál épp egy szinttel nemesebb vadra fanyalodik, ha ráunt az életre, ha vadászösztön hajtja és nem tiszta éhség, ha adrenalinra is szomjazik, nem csak vérre – étkezni, hogy megkímélje a számára pusztán percekben mérhető, súlytalan emberi életet. Ahogy minden másra - a nyilvánosság előtt viselt kalászszín parókára, a felemás íriszei harmonizálni hivatott kontaktlencsékre, az orcáira hintett leheletnyi pirosítóra, szőke pilláira spirálozott fekete festékre, a magára erőltetett, a természetességhez elégszer gyakorolt mosolyra –, erre is csak elvégzendő feladatként tekint.

Lemossa hát zilált maszkját, hogy frisset, elevent pingáljon a helyére. Nem túl emberit, nem napsütötte, finoman bronzosat, alig élénkebbet saját márványszín bőrénél. Eltakarja a szemei alatt sötétlő karikákat, bordón csillanó rúzsa dúsnak, puhának hazudja száraz ajkait. Szokásától merőben eltérően ezúttal nem igazítja egymáshoz íriszeinek árnyalatát, és egyenes, alabástrom tincseit sem fogja szoros kontyba, hogy paróka alá rejtse. Magasított nyakú, koromfekete, végtelenül törékeny felsőtestére második bőrként simuló, vékony pulóvert, fényes, éjszín bőrkabátot választ, magasított derekú, sötétkék farmerrel, ezüst-sarkú bokacsizmával.
Újfent elégedetlen fintor vonaglik át arcizmain, ahogy művét csodálja a tükörben.
Áldozat az öröklét oltárán.

Anélkül ül be a lesötétített SUV hátsó ülésére, hogy belenézne a visszapillantó tükörbe. A telefonja kijelzőjébe temetkezik, és legalább tíz másodperc úgy rohan el mellette, hogy valójában fel sem tűnik neki, valójában ---
amíg meg nem hallja, szíved miként dobban, rebben, pattan, amíg nem kopik smaragdszín íriszének élénk zöldje a másik ég-kékjéhez.
Basszameg.
Hangja borzongató, rekedt dorombolás.
- Másra számítottam. - Továbbra sem pillant fel. Az emailjei közt kutat, de nem leli nyomát indoklásnak, emlékeztetőnek, figyelmeztetésnek. Csak ne verne a kibaszott szíved. Csak ne lenne ekkora térben összezárva veled. Csak ne lenne ennyire éhes.

It's bugging me, Grating me
And twisting me around
hysteria