Az a baj, szivi, hogy két dolgot nem tudok eldönteni: az egyik az, hogy hány éves lehetsz – mármint nem azért, én már túlságosan öreg voltam, amikor bejött az Instagram, hogy valaha is regisztráljak, szóval csak ELKÉPZELNI tudom, hogy mi folyhat ott, de esküszöm, ha tudom, hogy egy gimi környékén vezet az utam, inkább kerülök két tömböt, mert ismerem magam, és nem tudok ellenállni a hosszú comboknak, a mély dekoltázsnak, a telt ajkaknak, a fényes hajnak, de pedofil nem vagyok, és nem is akarom megkockáztatni, hogy tátott szájjal lihegjek egy csapat kilencedikesre –, a másik meg az, hogy mennyire gondolod ezeket komolyan.
Mert nem csak attól kímélném meg magam, hogy pedofilnak bélyegezzenek, hanem attól is, hogy pofára essek, amikor már éppen lehúznám rólad a--
Nos, nem sok mindent hagysz magadon, amit lehúzhatnék, de VALAMIT azért csak lehúznék, szóval éppen lehúznám rólad azt, ami még rajtad maradt – a hajgumidat? –, csak hogy aztán tiltakozva kiáltozhass a HR-esért.
Mint ahogy én teszem most, ugyebár.
– És hogy tervezel elrabolni? – Ezzel most nem azt mondom, hogy az összes többi ellenében nincsen kifogásom – jó, végül is nincs, bár remélem, hogy valami olyasmit teszel a piámba, amitől nem fájdul meg a fejem! –, de akárhogy is nézem, én valahol nyolcvan és kilencven kiló között lehetek – némiképp aggasztó, hogy Stryjenska valószínűleg dekára pontosan meg tudná saccolni, hogy mennyi vagyok, de arról MÉG MINDIG nincsenek elképzelései, hogy hány centis a farkam –, te meg legfeljebb ötven vagy, és tudtommal rajtad senki sem végzett olyan kísérleteket, amiktől szupererőre tettél volna szert.
Egyszer majd mesélek róla, jó sztori. Mondjuk, amikor majd a harmadik kómámhoz érek a mesében, akkor lehet, hogy már nem fog annyira csábítónak tűnni, ha esetleg felmerülne benned, hogy kövesd a példámat.
– Szóval bármit hajlandó lennél megtenni, csak hogy ne kelljen elvinned vacsorázni – nyugtázom, és azt már nem teszem hozzá, hogy HANGEMBER VAGY, BEHRMANN, mert még mindig nem fogtál meg sehogy, de aztán inkább váltok munka üzemmódba, ami azt jelenti, hogy nem viselkedem rajtakapott tinifiúként, amikor hirtelen visszafordulsz felém, és rajtakapsz, hogy a kerek kis seggedet bámulom.
Mert hát ez az álcánk része, ugye.
– Ha összejönne az „elszeparálás” – hát ezt a szinonimát sem használtam még, de felőlem aztán! –, akkor egyúttal megkereshetném rajta azt a nyamvadt jegyet is – látom be, hogy igazad van, aztán segítek karakterbe kerülni, és kissé összevonom a szemöldökömet, mert látod, az totálisan belefér, hogy beginázz és valahogy elrabolj, de azzal már hirtelenjében nem tudok mit kezdeni, hogy aranyos kismamaként akarsz tetszelegni előlem, ugyanis ERRE már bekapcsolnak a vészcsengőim.
De aztán felteszed azt a bizonyos kérdést, bennem pedig majdnem felmerül, hogy normális emberként válaszoljak, de számomra is meglepő, hogy kissé gyomron könyökölsz vele – már a kérdéssel, nem a műhasaddal –, Absre gondolok, és arra, hogy mekkora barom voltam, amikor a fronton arról ábrándoztam, hogy ha hazaérek, akkor majd picture perfect családi élet vár rám.
Hát csak elvigyorodom, és megvonom a vállamat, mintha ez válasz lehetne a kérdésedre.
– Kicsit így is nehezemre esik elviselni, hogy csak álkismama vagy, képzeld el, ha tényleg úgy ingadozna a hangulatod, mint egy hormontúltengéses, gömb alakú csivavának – erősítem rád a cuccot, és elégedetten megszemléllek, amikor lábujjhegyre állsz, és puszit nyomsz a szám sarkára; elnyomok egy nagyobb sóhajt – ha nem csak négy percünk lenne, bassza meg... –, aztán engedelmesen megállok a bejárati ajtóban, hogy kitárjam neked.
– És szerinted a vegán, crossfitter, vape-elő Charlotte nem fogja már az illata alapján levágni, hogy bolti? – Kiterelgetlek, becsukom magunk mögött az ajtót, aztán átkarolom a derekadat, már amennyire lehetséges a pocaktól, és a füledbe súgok. – A hét perc után jegyezd meg a két órát is, mert annyi kell a sajttortámhoz, asszony – dorombolom megrovóan, csak hogy aztán az amerikai álomba illő, könnyűszerkezetes kamu-otthonunkból átsétálhassunk a szemben lévő, amerikai állomba illő, könnyűszerkezetes házig, amelyben a célpontjaink laknak, becsöngetek, és szigorúan csak abban a pillanatban csókolom meg az én drágalátos álfeleségemet, amikor már kattan a zár, és nyílik az ajtó.

Ahogy ott olvasod azt az újságot, majd felsóhajtasz, mint egy megtört férj, aki már a háta közepére se kívánja a feleségét és mindig ezt váltja ki belőle az, ha éppen megszólal, rájövök, hogy nem is áll tőlem annyira messze ez a  házasság téma. Sőt, egészen képes vagyok azonosulni vele.
- Ohh – teljesen elérzékenyülök amikor felhívod a figyelmem a hét percre, meg azt mondod azt szereted, ha nekem is jó (még ha amúgy nincs is így, mert hát honnan tudhatnád, hogy szereted-e azt, ami nekem jó) mert ilyet tök régen mondtak már nekem és ha most nem tényleg csak hét percünk lenne, akkor biztosan az öledbe pattannék, elvenném azt az újságot és megmutatnám, hogy mennyire jól esett, amit mondtál és én lennék a világ leghálásabb kamu felesége hét percig.  
- Biztos vagyok benne, hogy egy műalkotás és alig várom, hogy találkozzak vele – bólogatok vigyorogva, mert akármilyen szögből nézlek, annyira férfiasak a vonásaid, hogy páran biztosan örülnének neki ha esetleg modellt állnál egy szoborhoz, aztán persze lehet, hogy annak a műalkotásnak a legelkápráztatóbb része nem az arcéled lenne.

-Vacsorázni?- vonom fel a szemöldököm, mert valljuk be én nem igazán az a lány vagyok, akit vacsorázni szoktak elvinni előtte – A nemi egyenlőség jegyében mondjuk letaperolhatlak meg trágár dolgokat suttoghatok a füledbe, esetleg valamit belecsempészek a piádba és elrabollak – azért itt a végét már nem gondolom komolyan, szóval el is nevetem magam – Csak vicceltem. Mármint a taperolással azzal nem – mert az én szeretetnyelvem (többek között) az érintés szóval készülj fel arra, hogy az elkövetkezendő órákban szerelmesen fogok csüngeni az erős karjaidon, mert hát oda meg vissza vagyok érted, Dean!

-Mintha féltené tőlem – magyarázom még a pult felé sétálva – Mintha mindekitől féltené – teszem még hozzá aztán hirtelen fordulok vissza feléd – Ez az opció eszembe se jutott. Mondjuk lehet egyszerűbb lenne elszeparálni Charlotte-ot és azt hiszem ahhoz neked kellene bevetned magad – kacsintok rád, mert azt még egy nem kémkedésre kiképzett ember is simán levágja – meg le is fogja vágni a mai kerti partin – hogy Charlotte úgy néz rád, hogy az szinte már korhatárosnak is besorolható lenne. Na nem mintha én nem úgy néznék rád, de mivel a feleséged vagyok, ezért megtehetem.
- Talán mert így kevésbé vagyunk gyanúsak? – az ágy szélére ejtem a felsőt és engedelmesen felemelem a karjaimat, hogy felhelyezhesd a műhasat – Vagy szerinted nem vagyok aranyos kismama? – lebiggyesztem az alsó ajkam – Amúgy gondolkodtál valaha is azon, hogy gyereket vállalj? – mondjuk nem tudhatom, hogy van-e gyereked vagy mondjuk van-e egyáltalán barátnőd, barátod, szeretőd vagy akár egy kutyád. De én most tökre úgy érzem, hogy ha teherbe ejtenél (ami mondjuk nem illene annyira bele a szigorúan szakmai dolgok közé) akkor megtartanám, valami ehhez hasonló fasza kis környéken felnevelném, beíratnám a legelitebb suliba, hogy aztán a szülő értekezleten flörtölhessek a tanárával, hogy jobb jegyeket kapjon, mesélnék neki begyűjtős sztorikat, hogy tuti elmenjen a kedve tőle és biztosan tökre boldogok lennénk – mondjuk, hogy ebben Te hol lennél azt nem tudom, de talán a bankszámlámon a havi gyerektartási díjjal? Vagy csak nem kellett volna bevennem azt a két Adderallt egy órája?
- Köszönöm – állok egy picit lábujjhegyre, hogy egy puszit adjak a szád sarkára, mert olyan ügyesen segítettél felrakni a hasamat. Egy pillanattal később már ott sem vagyok, kibújok a nadrágomból, hogy felvegyem a kikészített virágmintás kismamaruhát, egy csöppet mélyebb kivágással, mint ahogy az illendő lenne.
- Vettem pitét egy cukrászdában, de azt fogom mondani, hogy én csináltam – kibontom az eddig kontyban levő hajamat és párszor átfésülöm, hogy utána tökéletes hullámokban omoljon a vállamra. Feldobok még egy kis szájfényt meg magamra fújok egy leheletnyi parfümöt, hogy aztán eperillatba burkolva libbenjek a konyhába – Mehetünk.

Sóhajtok egy lassút, leeresztem az aznapi napilapot – amúgy eddig sosem olvastam napilapot, de ha már az álcánk miatt előfizetett nekünk rá a szervezet, hát megteszem, és igazából úgy maguk a cikkek annyira nem érdekelnek, de megfigyeltem, hogy mennyivel látványosabban lehet sóhajtani, ha közben van a kezemben egy napilap, amit leereszthetek!
Megmondom Absnek, az egyelőre még nem ex-, de azért már eléggé csak egykorinak mondható feleségemnek, hogy mi is előfizetünk most már a Washington Postra!
Szóval teátrálisabban nem is sóhajthatnék – napilaperesztéssel együtt! –, de aztán azért még az órámra is rápillantok, és lebiggyesztett ajakkal nézek fel rád.
– Szivi, hét percünk maradt, legközelebb szólj korábban, mert én azt szeretem, ha neked is jó – mondom, elvégre igazi úriember vagyok, aztán visszatérnék a napilaphoz, ha nem folytatnád. Pedig szerintem a lényeget már elmondtad. – De elárulom, nagyon szép. Sose láttál még ennyire szépet. Hát nem túl nagy, de cserébe igazi műalkotás – teszem hozzá, csak hogy ne maradj kétségek között, meg amúgy is, többnyire azok a férfiak fittiznek azzal, hogy AKKORA, MINT EGY LÓNAK – hogy vesznek akkor vajon nadrágot? –, meg hogy AKKORA, MINT A FÉL KAROM – kibe fér az bele? –, akiknek bébipöcsük van.
Az én átlagos méretű farkam univerzálisan alkalmas a nők többségének kielégítésére – legalábbis azok közül, akik képesek a vaginális orgazmusra –, és igen, azt hiszem, elmondhatom, hogy ez egy relatíve reprezentatív felmérés.
Nem állítom, hogy nem tetszik, ahogy végigsimítasz a felkaromon, így hát nem tudok mást állítani, mint hogy, izé, tetszik, ahogy végigsimítasz rajta. Ja, ezzel nem akartam kilyukadni semmire.
– „Szigorúan szakmai alapon”? Hát mi vagyok én, egy tárgy? Minimum el kéne vinned vacsorázni a nemi egyenlőség jegyében. Ha meg nem gondolod komolyan, még pár ilyen megjegyzés, és jelzem a HR-nek, hogy aggasztó a hozzáállásod – csóválom meg a fejemet, aztán oldalra döntöm, hogy jobban rálássak a formás kis seggedre, ahogy visszasétálsz a konyhapult mögé, és veszel pár lélegzetet, mielőtt újra beszélni kezdenél.
– Száz százalék, hogy meg akar fektetni – nyugtázom. – Bár nem értem, hogy jön ez ahhoz, hogy nem akarja magára hagyni a nőt. Úgy gondolod, hármasban akarja? „Túlórázzak” egy kicsit a héten? A kielégületlen asszonykámat meg küldjem át egy kis boldogórára?
Feltápászkodom a fotelból, leteszem a napilapot, aztán engedelmes férjként sétálok oda hozzád, és megcsodálom a műhasat.
– Mondjuk, nem tudom, hogy miért nem lehettünk terméketlen házaspár, szerintem több valóságalapja lett volna, mint ennek. Egyáltalán milyen előnyhöz jutunk ezáltal? – Egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyt, miközben jó kiskutyaként figyelem, ahogy lecsúsztatod a válladról a felsődről, és az anyajegyeidet számolgatom. Főleg azokat, amelyek a dekoltázsodat borítják.

-Szóval szerintem szexelnünk kellene – halálosan komolyan nézek rád, miközben a lábam lóbálom a konyhapulton ülve és az alsó ajkam ütögetem az eperízű nyalókával, a tévében meg éppen egy krimi-dokusorozat megy valami fasziról, aki kinyírta a nőjét – Mármint most hogyan adjam elő Charlottenak, hogy halálosan szerelmes vagyok beléd és a szerelmünk gyümölcsét hordozom a szívem alatt, ha azt sem tudom, hogyan néz ki a farkad? – és ez most tökre fontos, hogy Charlotte a bizalmába fogadjon, márpedig kerek egy óra múlva jelenésünk van azon a BBQ partyn, amire még sok más embert is meghívtak az utcából, akik mind unalmas, hétköznapi házaspárok és a legnagyobb gondja, hogy a kis Timmyt megint legyökerezték az iskolában, mert még mindig szájra puszit kap az anyjától a suli bejáratánál.

-Ugyan, Dean, bébi – itt már leugrok a pultról és melléd érve végigsimítok a felkarodon, hú ha férfi lennék és ilyen bicepszeim lennének tuti minden tükörben befeszítenék, hogy megcsodáljam – Ennyit csak megtehetsz a küldetés sikerességéért. Tudod a cél szentesíti az eszközt meg minden. Szigorúan szakmai alapon – és a legmegnyerőbb mosolyomat villantom rád, talán már unod is, mert hát azért bepróbálkozok napi három-négyszer, hátha egyszer beadod a derekad. Nem is tudom mit gondolt Leta amikor egymás mellé osztott be minket, vajon téged most azért tesztel, mert egy másik partneredet megdugtad? Egyáltalán a munkaszerződésünk – már ha van olyanunk, LOL – tiltja az ilyet? Azért raktak engem melléd, mert tudták, hogy úgyis rád nyomulok majd? Ez most lehet nekem egy teszt, hogy abbahagyjam az ilyen viselkedést? Vagyis akkor máris megbuktam?

- Na de amúgy – most egy kicsit elbizonytalanodtam, szóval hátrébb is lépek és visszasétálok a konyhapult mögé, hogy öntsek magamnak egy pohár ananászlevet – Szerintem Charlottenak fogalma sincs arról, hogy micsoda is igazából. Viszont a férje nekem gyanús, mármint nem igazán szereti egyedül hagyni a nőt és mindig szemmel tartja – elgondolkozva kortyolok pohárból – Vagy lehet csak engem nézett, mert meg akar fektetni? – feléd bökök a pohárral – Mondjuk figyelembe véve a hasamat ez elég undi. Azért rákérdezhetnél nála – aztán a kamu jegygyűrűmet kezdem csodálni, mint minden alkalommal, amikor ránézek, mert bár eddig nem gondoltam ilyenekre (valamiért a házasság sose volt opció) azért most rájöttem, hogy mégis mennyire jól áll az ujjamon a gyémánt. Meg amúgy nem is rossz ez a házasélet – még akkor sem, ha a házunk tökre unalmas és tökéletes, szinte mindenhonnan sugárzik a boldogság, mondjuk a kamu esküvői fotókon és közös nyaralásos képeken túlságosan jól nézünk ki – mármint általában a párok valamelyik tagjának kevésbé kellene szexinek lenni, de azért megnézted te jobban a közös képeinket, Dean?

- Szerintem lassan nem ártana készülni – rakom le a poharat az asztalra – Segítenél felcsatolni a kamu hasamat? Már az eggyel nagyobbat kell használnom és mintha  mindig kicsit ferdén venném fel – és véletlenül sem azért, mert ehhez nekem le kell vetkőznöm.