Ahogy ott állok az ajtód előtt, mutatóujjammal már majdnem megnyomva a csengőt azon gondolkozok, hogy hogyan is kellene most viselkednem. Mintha mi sem történt volna, mintha nem ignoráltalak volna egy majdnem másfél hónapig, MINTHA nem tűntem volna el úgy sétáljak be a lakásotokba és jegyezzem meg, hogy igazán vehetnétek egy új kanapét. Vagy esetleg legyek kedves és kicsit bűnbánóan mosolyogjak rád, hátha majd azzal kiengesztellek. Aztán arra jutok, hogy az utóbbi nagyon nem én lennék és talán arra kezdenél majd gyanakodni, hogy átmosták az agyam vagy valamelyik boszorkány akar épp felültetni az én alakomban – hm, nem is rossz ötlet egy április elsejei szívatáshoz.

Szóval megnyomom a csengőt, magamra varázsolok egy viszonylag kedvesebb mosolyt de magamban már eldöntöm, hogy inkább ignorálom a tényt, hogy egy fasz voltam – vagy ha az nem is pocsék barát az biztos. Aztán egy pillanatra elbizonytalanodok, mert mi van ha amúgy észre sem vetted, hogy nem találkoztunk, nem kerestelek, nem kaptad meg a heti horoszkópod és SENKI nem vett rá arra, hogy hajnalban elugorj egy szar gyorsétterembe, mert éppen nem tudom, hogy a duplasajtos hamburgerembe kérjek-e még bacont. Sőt, mi van ha kimondottan MEGKÖNNYEBBÜLTÉL.

Tökéletesre szedett szemöldökeim most aggodalmasan összevonom és elkezdem babrálni a zacskó fülét, amiben a gofri alapanyagok lapulnak, mert úgy terveztem, hogy megleplek vele és majd igyekszem nem odaégetni, miközben éppen próbálom újragyújtani a bealudt spanglit. Sőt, mi több abból a készletből amit hoztam még Saya is bőven jól fog lakni, tehát nem kell majd sóhajtoznom, amikor megkérdezed, hogy az utolsó darabot megkaphatja-e a nagyon furcsa lakótársad. Pedig köztudott, hogy az utolsó falat a LEGFINOMABB. Amiért az emberek ölni tudnak.  Meg ha már itt tartunk akkor reggel egész sok mindenért ölni tudtam volna és kicsit szomorú is lettem, hogy a gyakorlatban nem kellett semmiért se ölnöm.

A magassarkú bokacsizmám orrával most a küszöbödet kezdem kicsit bökdösni miközben mintha lépteket hallanék az ajtó túloldaláról, közben már felkészítem magam rád, meg magam a mosolygásra – újra, bár ez most lehet kicsit erőltetettebb mint először – és végre nyílik az ajtó, én meg már majdnem mégis megfordulok és elsétálok. Aztán meglátom a vöröses hajkoronád meg megcsap az a mentás-férfias illatod és  

- WILHELM – szakad fel belőlem a sóhaj meg a kiáltás keveréke és már a nyakadban is vagyok, nem igazán törődve azzal, hogy lehet épp a legnemesebb testrészedet – legalábbis a férfiak nagy része szerint az, én meg azon nők közé tartozom akik szintén egész nagy becsben tartják – eltalálom a zacskóval, meg mondjuk lehet nem is számítasz arra, hogy valaki így a semmiből ennyire belemászik az intimszférádba, de hé. Hát már csak ismersz ennyire,ugye?

- Most fürödtél? – dünnyögöm a kérdést a nyakadnak közben még nagyokat szippantva a levegőbe meg a bőrödbe – Vagy mindig is ilyen jó illatod volt? – ezt mondjuk már inkább magamnak teszem fel és még mielőtt beinvitálnál már be is engedem magam az ajtón, hogy két lépéssel arrébb lerúgjam a csizmámat és a konyha felé vegyem az irányt.

- Úgy döntöttem, hogy ma gofrit sütünk, hoztam juharszirupot, áfonyalekvárt meg még csokiöntetet is – lerakom a pultra a csomagot – És ne is mondd, Saya-nak is jutni fog – diadalittas mosollyal nézek rád, végig rajtad és tényleg el is felejtem, hogy miért is van az a furcsa tekintet az arcodon – Rosszkor jöttem? Épp korrepetáltál egy ártatlan diáklányt? – az ajkamba harapva rád vigyorgok, mert ha te lennél a tanársegéd én meg a diák, hát minden követ megmozgatnék, hogy a lehető legalaposabban felkészíts az előttem álló nehézségekre. És én lennék a világ LEGHÁLÁSABB diákja. Micsoda szerencse, hogy eszem ágában sincs beiratkozni az egyetemre, ahol tanítasz. Mondjuk a barátságodért még hálálkodhatod, nem? NEM. Talán?