Egy picikét megrándul a szám sarka, ahogy a becenevemen szólítasz. Ilyenkor tényleg olyan, mintha apáskodni akarnál felettem. Nekem pedig pont arra nincs szükségem, hogy még egy apa-figura kerüljön az életembe. Már csak azért is akarom ezt elkerülni, mert eddig minden apa jelölt egy idő után lelépett, eltűnt vagy éppenséggel mi hagytuk ott az anyámmal. Téged pedig nem igazán akarlak elűzni az életemből. Na nem mintha egyébként ez tőlem függne – sokkal inkább függ Letától, meg attól, hogy Bastiennek éppen mire van szüksége tőled, tőlem.
- Igazából egyik sem – vonom meg a vállam nemtörődöm módon – Mármint az egyértelmű, hogy nem akartam közölni senkivel – mosolyodom el végül, de ez most nem az a piszkálódós mosoly, ez inkább fájdalmas, mert még mindig annál a témánál vagyunk, ami Lipet juttatja eszembe.

Szerencsére azonban nem sokáig és azt is örömmel fogadom, hogy nem ellenkezel a nappaliban étkezéssel kapcsolatban sem. Úgy tűnik kezdelek megtörni Felix és az az igazság, hogy a győzelem nem is annyira édes. Hát mi lesz velünk a folyamatos ellentmondások és csipkelődések nélkül? Unalmas munkatársakká válunk, talán még a cigizést sem fogod megszólni az autódban. Azért remélem, hogy csak a mai nap fáradalmai okozzák, hogy ennyire beletörődsz mindenbe, amit kitalálok. Bár lehet egy-két dolgot akkor most kellene felhoznom, ha már ennyire hagyod magad.

- Ezt megjegyzem, ha legközelebb lelépnék – kacsintok rád és nem foglak felvilágosítani arról, hogy ezt a kaját bizony nem én főztem, az ajkamba harapva igyekszem nem annyira látványosan vigyorogni – Ami persze még nem most lesz, mielőtt nekem esnél tökre indokolatlanul – teszem hozzá, mert jelenleg tényleg nincs tervben, hogy újfent lelépjek. Elég volt most az egyedüllétből, eleget nyalogattam a sebeimet egymagam, most arra van szükségem, hogy más nyalogassa azokat a sérüléseket.

Azokat, amikről még nem akarok beszélni, Te meg egy tökre hozzád nem illő mondattal már el is tereled róla a gondolataimat. Mondanám, hogy nem gondolom komolyan, amikor olyan illetlenül az arcodba mászok,  de azért egy kis részem reménykedik benne, hogy nem csak a szavak embere leszel. Talán nekem kellene meglépni azt a lépést, ami előtt mindig megállunk. Talán ha még egy picit közelebb hajolok, akkor már nem fogsz olyan szobor arccal ott ülni a székeden. Talán, ha

Nincs több talán, a mikró megtöri a varázst én meg már ott sem vagyok. Majd egy másik alkalommal Felix.
- És mi ezzel a gond? – kérdezek vissza szórakozottan, de közben nem nézek rád, a vacsorát szedem ki a tányérokra – Azt ne mondd, hogy nem jöttél még rá, hogy csak abból tanulok, ha megégetem magam – feléd fordulva nyalom le vigyorogva a kanalat még mielőtt beleennék a kajádba, aztán meg morcosan nézek rád, mert nem vagy hajlandó megenni pedig én csak jót akartam. De lásd, hogy képes vagyok jól is viselkedni így a másik tányérba nem eszek bele csak lerakom eléd az asztalra.
- Ez eléggé semmitmondó válasz volt, Felix – morgom bosszúsan és felpattanok a pultra, hogy elkezdjek falatozni, elfeledkezve arról, hogy ezt a nappaliban akartam megejteni de most jobban érdekel, hogy kihúzzak még valamit belőled, mert ne hidd, hogy beérem ennyivel – Segítsek visszaszerezni Letától? – ajánlom fel és bekapok egy falat húst – Ha segítek elmeséled a teljes sztorit? – lóbálom a lábam és kezd olyan érzésem lenni, hogy sokkal több van abban a gyűrűben, mint ahogy azt előadod.
- Utazgattam kicsit – kezdek bele – Meghalt a – hirtelen nem tudom minek nevezzem Lipet, mert nem tudom akarom-e, hogy tudd a múltam ezen részét, amikor még nem az az Alabama voltam, akit te ismersz – Meghalt valaki, aki régen nagyon fontos volt és akiről azt hittem, hogy már nem az – fejezem be végül de nem nézek rád csak a húsdarabokat lökdösöm a tányéron – Szóval – veszek egy nagy levegőt és egy mű mosollyal az arcomon rád nézek – Kicsit szerettem volna egyedül lenni. Ennyi - újabb falat landol a számban és rájövök, hogy már annyira nem is vagyok éhes. Inkább legurítanék még egy pohárral abból a drága whiskyből, amit eddig ittam.
- De ugye nem vagy házas? - visszakanyarodok hozzád meg a gyűrűdre, na nem mintha egyébként bármiben is megakadályozna ha feleséged lenne, mert ezeket a dolgokat már nagyon-nagyon régen kiölték belőlem, mert nem igazán ismerek olyan férfit, akit ez bármikor is megállította volna. Na meg mert még mindig jobb rólad beszélni, mint magamról.

- Mintha? – csapok le rögtön a be nem fejezett mondatodra, mert tényleg kíváncsi vagyok, hogy ha te lennél az apám, akkor miként járnál el. Ő, Félix nagyon sokan próbálkoztak már ezt a szerepet betölteni az életemben és valahogy egyiknek se jött össze. Vajon Te mit csinálnál másképp? Azt tökéletesen tudom, hogy mire gondoltál a mintha után, nem egyszer kaptam már meg az éppen akkori apámtól, hogy úgy viselkedek MINTHA egy ribanc, csitri, kurva, drogos és még sorolhatnám mi lennék. Nem MINTHA ne lett volna valóságalapja ezeknek a jelzőknek. Csakhogy én ezt pont leszarom, mint ahogy leszarom azt is ha most egy kicsit ribancnak tartasz.

- Mert nem volt betervezve – szűröm a fogaim között már a kanapéról, közben csúnyán nézek rád, mert kezded tényleg túlzásba vinni a kihallgatást. Vagy csak én nem vagyok tisztában vele, hogy milyen az amikor valaki tényleg aggódik a másik miatt és az együtt eltöltött – ledolgozott – évek alatt mégiscsak kialakul valami kötődés a másik irányába. Így nem teljesen idegen a dolog, hogy mondjuk ha eltűnik az egyik, akkor aggódnak érte. Többesszámban. Bár valószínűleg ha Lee tűnt volna el ilyen hosszú időre, se Te se senki nem kérdezni ki így – mondjuk elég csak arra gondolni, hogy milyen szúrósan tud nézni ha valami olyan területre téved az ember, amiről Ő éppen nem akar beszélni.

Őszintén szólva tényleg nem akarlak baszogatni – legalábbis nem így – és úgy is döntök, hogy leállok vele, miután megemlíted, hogy örülsz, hogy nem kell tovább keresni. Ezek szerint tényleg kerestél. Hagyom is, hogy kiüljön egy idétlen vigyor az arcomra.

- Nyilvánvalóan nem a konyhában fogjuk megenni – nevetem el magam ahogy ellépek melletted miután túl vagyok a majdnem második érzelmes megnyilvánulásomon, de sikeresen visszafogom magam. A konyhába érve pedig egyenesen a szekrényhez megyek, hogy előszedjek két tányért és a lábasból, a már korábban a dobozokból kiszedett tikka masalat szépen a tányérra szedjem. A papírdobozokat pedig gondosan kidobtam a szomszéd kukájába lent, hogy még semmi nyoma ne  maradjon annak, hogy ezt bizony rendeltem nem pedig főztem.
- Tikka masala – trillázom és szedek egy jó nagy adagot és berakom a mikróba – Azt hittem korábban jössz, szóval már kihűlt egy picit – itt csúnyán nézek rád, mintha bármi jogom is lenne kérdőre vonni, hogy miért nem jöttél korábban. Mintha amúgy elfogadott lenne, hogy vacsorával várlak haza.

Végül rákérdezel és bár tudtam, hogy nem fogom megúszni magyarázat nélkül a kis kiruccanásomat majd visszatérésemet, mégis tökre elszorul a torkom, mert nem akarok még róla beszélni. Hátat fordítok a mikrónak és megtámaszkodok a pulton, összeszorítom az ajkaimat úgy figyellek, hogy vajon mennyit oszthatok meg veled az egész történetből. Szerencsére – még mielőtt komolyabban belekezdenék ebbe a szomorú témába – egy olyan megjegyzést teszel, amit nem vártam volna tőled. Így ki is billentesz az átmeneti letargiából és már ott is vagyok előtted, az asztalon ülve, rád vigyorogva.
- Na de Felix – hajolok közelebb és a mutatóujjammal jelzem, hogy cöcö, ilyet nem szabad mondani a munkatársadnak, hacsak – Tudod mi állna nekem még jobban? – hatásszünetet tartok ahogy még közelebb hajolok hozzád, már-már beférkőzve az intimszférádba, de ez sose zavart különösebben – A konyhapadlód a hátamnak feszülve, az inged nélkül – továbbra is vigyorogva suttogom az arcodba, a szemem elidőzik a szádon, beleharapok a saját ajkamba és mielőtt még mondanék valami további vérlázítót a mikró csilingelése megtöri a varázst, én meg hátrébb húzódok – Vagy akár ez az asztal is megtenné – teszem hozzá mielőtt leugrok, hogy berakjam a saját tányérom melegedni.
- Ha mesélsz arról, hogy miért csinálod mindig azt az izét az ujjaddal – bökök feléd a villával, amire már felszúrtam egy falatot a te tányérodról (csak azért, hogy ellenőrizzem tuti eléggé felmelegedett-e a vacsorád) – Akkor mesélek arról miért léptem le.  

Annyira elmélyedek a tévézésben, hogy meg sem hallom az ajtót ahogy kinyílik amikor belépsz. Mint ahogy a pisztolyod kattanását sem. Már éppen felnevetnék egy elképesztően idióta viccen, amikor azért megpillantalak a perifériámban. Lassan feléd fordítom a fejem, mert nem akarok lemaradni a következő képkockáról sem de közben meg mégiscsak hazaértél. A whiskys poharat épp a számhoz emelem, a tekintetemmel követem a pisztolyt, amit a szekrényre raksz és szólásra nyitnám a szám de már ott is vagy.

Váratlanul ér a hevességed, kicsit talán fel is sikkantok ahogy felrántasz a kanapéról. A csuklódba kapaszkodok és miután túl vagyok az első sokkon, rendezem a vonásaimat – már amennyire az ember képes rendezni a vonásait amikor a falhoz szegezik – és végre sikerül is kinyögnöm az első mondatod.
- Te is hiányoztál, Felix – továbbra is csak a csuklód markolom, mintha bármire is mehetnék vele és már a mellettünk levő vázával szemezek egy pillanatra, hogy esetleg majd felkapom és tarkón váglak vele, ha nem engedsz el rövid időn belül. Szerencsére azonban ezzel nem kell próbálkoznom, meg egyébként is, valószínűleg csak még jobban felidegesítenélek. Már ha az még lehetséges.

Amint újból érzem a padlót a talpaim alatt kicsit megkönnyebbülök majd fintorogva tapogatom meg a kezed helyét, ami valószínűleg holnapra már látszódni is fog. Kénytelen vagyok az ajkamba harapni, hogy ne kezdjek el egyből panaszkodni emiatt.  Inkább csak követem a példád, a poharamért nyúlok majd a távirányítóért, hogy lehalkítsam a tévét – látod milyen jól nevelt vagyok?

- Dolgom volt – vállat vonok és belekortyolok az italba, valamiért a Te whiskyjeid mindig finomabbak, mint amiket én tartok otthon – Nem vagy az apám, hogy minden lépésemről be kelljen számolnom – egy pillanatra sem szakítom meg a szemkontaktust – Szükségem volt egy kis én-időre – sóhajtok fel végül és széttárom a karjaimat, ami nem a legjobb ötlet figyelembe véve, hogy csak az inged van rajtam. Máshogy azonban nem tudom hogyan hozhatnám a tudtodra, hogy tényleg csak egy ártatlan én-időről volt szó. Az már megint más, hogy mindketten tudjuk az én szótáramban ez pontosan mit is jelent.
- De itt vagyok, mint látod sértetlenül szóval kímélj meg ettől a gyilkos pillantástól – mutatok végül rád a poharammal mielőtt kiinnám – Egyébként az előbb díszpicsának hívtál? – lebiggyesztem az alsó ajkam – Azt hittem ennél kreatívabb vagy.

Ellépek melletted, hogy töltsek magamnak még egy pohárral a whiskydből majd újból kényelembe helyezem magam a kanapédon. Tudom, hogy az idegeiden táncolok, de azért egészen jól esik, hogy ezek szerint aggódtál értem. Szóval tényleg fontolóra veszem, hogy majd kivasalom az inged.

- Csináltam vacsorát, remélem éhes vagy – én legalábbis éhesnek érzem magam, főleg ahogy szemrevételezem a szetted, ahogy még mindig ott lüktet az ér a halántékodon, mint minden alkalommal, amikor nagyon vissza kell fognod magad – Itt akarod megenni vagy a konyhában? – itt akarod csinálni vagy a konyhában? Jót mosolygok a fejemben lezajlott folytatáson, meg egyébként mintha lenne választási lehetőséged. Mindketten tudjuk, hogy nincs. Én a kanapén reggelizek, ebédelek, vacsorázok meg egész sok más dolgot is a kanapén csinálok. De Veled azért törődök annyira, hogy megkérdezzem amúgy mit szeretnél, attól függetlenül, hogy utána úgyis úgy lesz, ahogy én szeretném.

- Személy szerint itt akarom megenni, szóval hozom is - feltápászkodok és elindulok konyhába, de azért még megállok melletted egy pillanatra. Az ujjaim éppen hogy érintik a kézfejed, a tekintetem a tiédet keresi és már éppen hagynám, hogy újból kibukjon a számon az, hogy tényleg hiányoztál – annyi különbséggel, hogy most semmi szarkazmus nem lenne benne – végül meggondolom magam. Sok mindenhez vagyok már eléggé becsiccsentve, de ehhez még pont nem.

Elég volt. Ma reggel jöttem rá, hogy ténylegesen elég volt az önsajnáltatásból. Elvégre semmi hasznom nincs belőle, meg ugye az élet megy tovább. Mindennek oka van. Meg még ezer másik önsegítő könyvből vett idézetet is ellőhetnék, de igazából mostanra már eljutottam arra pontra, hogy elég volt.

Lip meghalt, bő egy hónapja és vele együtt az utolsó reményem arra, hogy majd minden jobb lesz, hogy még nem késő. Bár ha jobban bele gondolok, a jobb élet reménye már abban a pillanatban halott volt, amikor beléptem a begyűjtők közé. Mintha bárkit is hagynának kilépni úgy, hogy utána még élhessen. Innen csak halottként távozhat az ember, persze vannak pletykák, hogy egyesek eltűntek, leléptek - de valljuk be, az eltűnésük csak egy szinonimája a haláluknak.

Szóval miután kicsivel több, mint egy hónapig nem hallottál rólam, végre összeszedtem magam és most itt vagyok a lakásod előtt - mármint szerintem az egyik lakásod előtt, mert az is tuti, hogy ez nem az igazi lakásod, mint ahogy Te sem tudod, hogy az én igazi lakásom hol van, bár mostanra már én se tudom, hogy létezik-e olyan hely amit úgy igazán otthonnak tudnék hívni.

Felsóhajtok. Eszembe jut az utolsó veszekedés Lippel, az első bevetésem, ami után itt bőgtem a nappalidban miközben a szemöldököm foltozgattad én meg azon gondolkoztam, hogy még visszamehetnék hozzá, mert ha valamiben hát abban MINDIG biztos voltam, hogy ha elsőre nem is, de visszafogadna.

Most már viszont nem fog visszafogadni, mert halott. Mint ahogy halott az a boszorkány is, amelyik utoljára látta őt életben és nem tudott érdemi információval szolgálni. Másfél hét után tettem le a bosszú hadjáratról, mert nem láttam értelmét. Mondjuk különösebben annak se volt értelme, hogy helyette egy Doug nevű kamionsofőr mellé csapódtam pár napig, amiből a józan óráim - mit óráim, perceim! - száma erősen konvergál a nullához.

Elfogadtam, hogy nincs többé? Talán. Inkább azt fogadtam el, hogy nem tehetek ellene semmit - bár a nekromancia még néha átfut az agyamon és Trish biztosan tudna mesélni ezt-azt, de így is olyan zavaros minden Bastien körül, nem akarom még ezzel is terhelni.

Jól esik megszabadulni a farmertől meg a pólótól, amit valami egyetemista csajtól kaptam amikor egy hete együtt sírtunk a női mosdóban, mert kidobta a csávója. Jól esik a zuhany alatt állni a fürdőszobádban és hagyni, hogy a forró víz lemossa az elmúlt egy hónap porát meg majd mindjárt a vörös színt is a hajamból, amit csak azzal a boszorkányok által kreált samponnal lehet kiszedni.  Mintha elvéreznék úgy gyűlik a lábamnál a vöröses-pirosas festék.

Eszembe jut, hogy főzök Neked valamit - láttalak reggel elindulni innen, ebből gondolom, hogy vissza is térsz, na meg abból a rengeteg papírból ami a dohányzóasztalon hevert. Máskor első dolgom lett volna belekontárkodni a munkádba, hisztizni, hogy ebből miért hagynak ki de jelenleg a teljes érdektelenség jellemez a legjobban. Szóval végül inkább arra jutok, hogy rendelek valamit. Indiait. Azt úgyse szereted annyira.

Harminc perccel később úgy döntök eléggé megugrasztottam már a vízszámládat, szóval ideje befejeznem a fürdést. Teljes nyugalomban törlöm át magam az egyik törölköződdel, sétálok át a hálódba vizes lábnyomokat hagyva magam után (mintha ezt se szeretnéd), hogy az ingeid közül - beszarás, hogy milyen tökéletes rend uralkodik a szekrényedben is - kiválasszak egyet és magamra kapjam.

A kanapédon elnyúlva kortyolom a whiskydet miközben a tévében a Modern család sokadik évadának sokadik része megy. A vacsorának perceken belül meg kell érkeznie, a kérdés már csak annyi, hogy Te mikor érkezel? És vajon mennyire örülsz majd? Vagy mérges leszel? Egyáltalán kerestél? A telefonomat valószínűleg megtaláltad ripityára törve az egyik bekötőút mellett. Egy kicsit azért rosszul esne ha nem kerestél volna, ha nem lennél majd mérges.  Egy pillanatra elmosolyodom - na nem azért, mert Sofia Vergara olyan kurva viccesen húzza fel az orrát - hanem mert eszembe jut milyen erősen kapod el az állam ha mérges vagy és hogy mennyire szokott fájni, na meg, hogy mennyire a töredéke annak amire képes vagy és milyen szinten kell olyankor visszafognod magad. Jajj, hát csak hiányoztál már Felix. Remélem mérges leszel. Csak egy kicsit.