Well, shit, at least you tried

Megköszörülöm a torkomat miközben rád emelem a tekintetemet, az évek alatt egészen hozzászoktam ahhoz, hogy magamra vagyok utalva, hogy mindent egyedül kell megoldanom, de most, hogy itt vagy csak szeretnék megint olyan tanácstalan lenni, mint régen, hagyni, hogy megoldj te mindent, hogy te légy A FÉRFI, hogy döntéseket hozz amivel leginkább lehetetlen vitatkozni, de fogalmam sincs, hogy várhatok-e tőled ilyesmit. És nem könnyíted meg a helyzetemet ezzel az egész 'semmiféle kötelezettséggel', mert már hosszú-hosszú ideje egyedül élek és hosszú-hosszú ideje hiányollak magam mellől és a hosszú-hosszú dolgokhoz az ember egy idő után hozzászokik: vajon képes leszek hozzászokni ahhoz, hogy itt vagy de mégsem?
- Öhm, nyolcra? - Pislogok párat mielőtt zavartan a hajamba nem túrnék: álomszerű mindez és hát így fogalmam sincsen, hogy el merjek-e menni - ha hazaérek és nem leszel itt akkor meg fogok könnyebbülni vagy éppenséggel borzasztóan nyomasztani fog a hiányod?
- Azt hiszem akkor nekem most mennem kellene. - És tudod mit? Lehet, hogy ma este én nem jövök haza: kisétálok azon az ajtón és nem jövök vissza csak hosszú-hosszú évek múlva.

my youth has stained our sheets

Nem nekem kellene inkább a te kedvedre tennem?
Hát erre azért nehéz nem lehengerlő mosolyt villantanom – mert például lehengeredhetnél nekem oda a kanapéra, lerajzolnának én, mint a francia nőket, érted –, de éppen az imént intettem magam óva mindenféle oda-, meg- és túlkapástól, hát csak lebiggyesztem az ajkamat, és igyekszem nem túl észszerűen válaszolni a kérdésedre, mert akkor azt mondanám, hogy most elvileg én volnék az, aki nem teljesen tisztességesen, ellenben némi érzelmi zsarolással einstandolja a házad felét, szóval indokolatlan volna, ha te ugrálnál körbe engem, de hát egy szép napon még eljöhet annak is az ideje!
– Semmiféle kötelezettséggel nem jár, hogy itt vagyok, Abs – mondom inkább, és komolyan is gondolom, mert egyelőre tényleg semmi másra nincs szükségem, csak hogy fedél legyen a fejem fölött, hogy valaha letehessem a seggemet és időnként a fejemet is, de azért aligha leszek itthon annyit, hogy köténykében és portörlővel a kezedben kelljen jó feleséget játszanod.
Bár így, hogy magam elé képzellek--
Oké, ráérünk arra még!
– Szóval? Hányra várhatlak?

Well, shit, at least you tried

És én ezért borzasztó hálás is vagyok neked, mert egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy tudnék ellened érdemben küzdeni: most nem arra gondolok, hogy a testi fölényed egyértelmű, a kezedben évek óta olyan ütőkártya van, amitől sosem tudok majd igazán szabadulni. Pedig még csak meg sem bélyegeztél igazán - ennek ellenére is évekig éreztem úgy, hogy a homlokom közepére lett tetoválva a csalfa feleség egy sokkal obszcénabb változata, amitől mindig is kirázott a hideg és amit soha-soha nem mondtál nekem. Sosem vágtál a fejemhez ádáz szavakat, amiknek a súlya alatt nem csak meggörnyedni tudtam volna hanem egyenesen összetörni, mint a kiszáradt fa amire ha az ember csak egy erősebb ütést mér az recsegve-ropogva, sikítva törik ketté.
Úgyhogy elszégyellem magam, MEGINT - látod én most is veszekedtem volna veled nemcsak abban az elképzelt telefonhívásban, hát milyen borzasztó feleség vagyok?
És feleség vagyok-e egyáltalán?
Megérdemlem-e a megnevezést vagy már csak a titulustól is ódzkodnom kellene?
Egyáltalán megérdemlek-e bármit veled kapcsolatban?
Leülhetek melléd?
Megkérdezhetem, hogy mi van veled?
És ennek a sok-sok kérdésnek a margójára nem tudok mást csak jó FELESÉGKÉNT beleegyezni ebbe az egészbe.
Pedig ez egy borzalmas ötlet.
- Huh, hát.. - Köszörülöm meg a torkomat és arrébb húzódok ezután a kis közjátékod után: milyen feleség vagyok, hogy máris epekedem az érintésed után? - Ez kedves tőled, de nem nekem kellene inkább a te kedvedre tennem? - Lesek fel rád végül egészen óvatoskodva: erre van szükséged? Így tehetem jóvá?

my youth has stained our sheets

Na, mondjuk, ezt a fajta meghunyászkodásodat sosem értettem, és annak ellenére sikerül vele meglepned, hogy számítottam rá. Ahogy leülsz mellém, szívem szerint átkarolnálak, meglapogatnám a válladat, hogy nincsen semmi baj, utána a felsődön keresztül kikapcsolnám a melltartódat, lecsúsztatnám a szoknyádat, és--
Oké, kicsit megszaladtak a gondolataim, de hát most hibáztathat bárki, ha egyszer hat éve nem találkoztam a feleségemmel, eltekintve egy-egy futó alkalomtól?
– Persze, hogy nem számítottál rám, mert ha felhívtalak volna, akkor tiltakoztál volna, és mint mondtam, eszem ágában sincs veszekedni – mondom úgy, mintha minimum HÁLÁSNAK kellene lenned, amiért nem kértem engedélyt, hanem csak megjelentem a házba, akár egy stalker, de mivel ugyebár a ház felerészben az enyém – nem tudom elégszer nyomatékosítani! –, ezért annyira nem para az egész. Vagyis, ha az is volt, most már mindegy, mert TE kértél bocsánatot, tehát nekem már nem kell.
– Aligha – biccentek, még hümmögök is mellé egy sort, mert azért VANNAK dolgok, amiket tehetnél ellenem, de nem szeretnék tippeket adni, elvégre nem vagyok saját magam ellensége: nem akarom, hogy késsel kergess ki innen, nem akarom, hogy ide hívd valamelyik pasidat – nem tudom, miért feltételezem, hogy több is van, de induljunk ki abból, hogy nem MINDET hívod ide, bár lehet, hogy velük is elbírnék, hiszen Stryjenska elég sok mindent pumpált belém az elmúlt években, kész szerencse, hogy egyik sem okozott erekciós problémákat –, vagy hogy egyenesen az anyámat ereszd rám (brrr).
De aztán – kissé kiszámíthatóan – úgy tűnik, hogy belemész a dologba, hát elmosolyodom, előbb megtámaszkodom a térdemen, aztán elégedetten a combodra csapok játékosan.
– Megbeszéltük!
Aztán rájövök, hogy talán a játékos combra csapást ki lehetett volna hagyni.
– Ezt... talán inkább nem csinálom többet – teszem hozzá azért továbbra is magabiztosan, aztán felállok, és kimegyek a konyhába. – Kérsz valamit, mielőtt elmész? Hányra érsz haza? Csak hogy még melegen várjon a vacsora.

Well, shit, at least you tried

Még most is gyomron vág a gondolat, hogy anyád vajon mit gondolhat rólam, az enyémnek is meg volt a véleménye, újra gyereknek éreztem magamat, akit összeszidtak, mert a szép ruhájában sárcsatázott, vagy mert a hajába rágót ragasztott, vagy mert csokis kézzel összefogdosta a falat: el sem tudom képzelni, hogy édesanyád mit gondolhat rólam - és ettől kényelmetlenül érzem magamat, tudod eszembe sem jutott, hogy rajtad kívül mennyi mindenkit bánthattam mindezzel - elég volt azt feldolgoznom, hogy téged és magamat szétcincáltam, darabokra bontottam a kötelékünket.
- Ne haragudj. - Még én magam sem tudom eldönteni, hogy miért kérek bocsánatot, de bocsánatot kérek, csak óvatosan ülök melléd a kanapéra, mintha attól félnék, hogy el fogsz innen zavarni. - Nem kellett volna így reagálnom Dean. - Bűnbánóan húzom fel a lábaimat, hogy a fejemet ráhajthassam a térdemre, ne aggódj vészesen ügyelek rá, hogy ne érjünk egymáshoz: ki tudja milyen következményei lennének, lehet, hogy fekete lyuk képződne abban az érintésben és míg engem beszívna, téged messzire lökne el. - Egyszerűen csak megleptél, nem igazán számítottam rád. - Kicsit fürkészlek a pillantásommal, mintha nem lennék teljesen biztos abban, hogy egyébként tényleg azért vagy-e itt amit mondtál, persze nincs okom kételkedni benned, de évek óta nem láttalak és nem tudhatom, hogy mi változott igazán. - Meg azt hiszem ezt te eldöntötted helyettem, úgyhogy aligha tehetek igazán ellene bármit is, nem igaz? - Túl jó érveid vannak nyilvánvalóan és nekem pedig túl gyengék, én is gyenge vagyok ahhoz, hogy veled küzdjek és még ha lenne hozzá elég erőm, a tényt, hogy én csaltalak meg nem tehetem semmissé.
Arra persze zavarba jövök ahogyan ezt az egész helyzetet kezeled, a homlokomat a térdemre hajtom, így bújok el előled és a félítélkező pillantásod elől. Lehet, hogy te ennyire jó fej vagy, de én nem akarok mindenféle nőcskéket kerülgetni. - Végülis. - Lesek fel rád végül. - A tanári fizetésem úgyis nehezen bírta el igazán ezt a házat. - Én pedig nem tudtam elengedni, nem is akartam soha elengedni, igazán téged sem akartalak sosem elengedni, de nehéz úgy küzdeni, hogy nem is ismered az ellenfeled, nem igaz?

my youth has stained our sheets

Most már azért kénytelen vagyok elnyomni egy sóhajt.
Jó, afelől nem voltam maradéktalanul meggyőződve, hogy örülni fogsz nekem – bár valahol reméltem? –, de egészen BÁNT, hogy mennyire elutasítóan bánsz velem, amikor bevásároltam – bár ezt még nem láthattad –, kitakarítottam – bár ezt meg nem vetted észre magadtól, ami szintén BÁNT valamennyire, mert hidd el, jó pár órám ráment! –, megszereltem a zuhanyrózsát – bár odáig még nem jutottál el, de most már szinte biztosra veszem, hogy ezt SEM fogod észrevenni –, szóval abszolút csodálatos férj voltam.
Ma.
Hát meg amúgy előtte sem voltam ANNYIRA rossz, a várakozásokkal ellentétben nem én csaltalak meg téged – pedig a baráti körünk nagy tétben fogadott erre, óriási pénzeket buktak egyesek mindössze néhány pillanat alatt, szívem, nem is hinnéd! –, csak volt éppen egy kisebb szünet, na!
– Abs, ugye nem kell bemutatnom az anyámat? – Már-már elgyötörten nézek rád. – Egyetlen perccel sem bírok tovább otthon maradni. Felnőtt férfi vagyok, és minden megtakarításomat beleöltem ebbe a házba itt. Nem tudok a semmiből előteremteni magamnak egy újat. Légy velem egy kicsit megértőbb, jó?
Jó, hát nem akartam a SZÁNALMADRA játszani, mert az annyira nem szexi, de hát most mit tegyek, ha a végtelen sármom – TISZTASÁGGAL ÉS TELI HŰTŐVEL KIEGÉSZÍTVE! – lepattan rólad?
– Nem akarok örökre a nyakadon lógni. Van egy jól fizető állásom, mindössze pár hónapra van szükségem, hogy összegyűjtsek valamennyi önerőt egy saját helyre. – Azért remélem, feltűnik, MENNYIRE jófej vagyok, hogy nem követelem, hogy adjuk el a KÖZÖS házunkat, hogy annak a feléből legyen meg az önerőm, és te is a nulláról kezdhess mindent. De hát a takarítást sem vetted észre, szóval mégis MIBEN IS REMÉNYKEDEM?
– Ha esetleg felhozol valami faszit, akkor egy-két estére el tudok tűnni. Sőt, ha felhozol valakit, és kiderül róla, hogy egy seggarc, elég csak jelezned, és bármikor beugrik a marcona férjed, hogy szétrúgja a seggét! Tekints rám úgy, mint egy relatíve kevés bonyodalommal járó albérlőre, aki már előre letette a bérleti díjat, és innentől beszáll a rezsi felébe. Na?

Well, shit, at least you tried

Ez így kimondva persze teljesen rosszul hangzik és ettől csak úgy érzem, hogy igazad van, ez kicsit sem elfogadható érvek, de mi van akkor ha igazából csak te nem akarsz megérteni? - Nem, nyilván nem így értettem. - Sóhajtok fel bűnbánóan, mert tényleg nem vártam el, hogy visszajárj takarítani vagy, hogy egyáltalán visszajárj: félre ne érts, évekig hiányoztál itthonról és évekig sírtam el magamat amikor eszembe jutottál valamiről, de most már még eltelt legalább annyi idő, és már csak tényleg nagyon-nagyon ritkán juttot eszembe a hiányod.
- Ha jól értem és javíts ki ha tévednék, a maradék években NEM voltál hajléktalan. Volt hol laknod és most HIRTELEN történt valami, ami miatt MÁR nincs hol laknod. - Összeráncolom a szemöldökömet, ez nyilván kimondva neked is olyan borzasztóan hangzik, mint nekem. Ugye? - És persze, felerészben a tulajdonosa vagy, de eddig egyáltalán nem is érdekelt a ház. - És olyan rosszul érzem magamat, hogy így kell viselkednem veled, de végtére is te sem viselkedtél jobban velem amikor itt hagytál és nekem nincs más vagy jobb fegyverem ennél, amit használhatnék ellened. Sajnálom, tényleg sajnálom, de azért körbe nézek ahogyan megkérdsz rá és máris megingok abban, hogy nekem egyáltalán igazam van-e bármiben is. - Köszönöm. - Motyogom feszélyezetten mielőtt dacosan - vagy fél dacosan, vagy éppen egészen megrémülten - megráznám a fejemet. - Dean nem fogok úgy elmenni itthonról, hogy te itt vagy és nem is tudom... - A hajamba túrok. - Mit szeretnél pontosan? Pénzt? - Ami nyilván nekem nincs elég ahhoz, hogy bármit is kifizessek neked, szóval...

my youth has stained our sheets

Kicsit összevonom a szemöldökömet, és nem igazán értem, hogy mi közöm van nekem a klímaszereléshez. Meg a fürdőkádhoz. Meg a takarításhoz.
– Úgy érted, hogy vissza kellett volna járnom kitakarítani a házat, amiben egyedül laktál? – Csak hogy jól értsem-e. De igazából nem várok rá választ, mert szerintem ez alapján te is belátod, hogy milyen sületlenségeket beszélsz, és felesleges jobban belevernem az orrodat.
– Abs, fél évig hajléktalan voltam, de még akkor sem húztam ki a házat a segged alól, szóval szerintem igazán lehetne benned annyi jóindulat az irányomba, hogy megtűrsz a házban, aminek, ismétlem, felerészben a tulajdonosa vagyok. Nem kérek túl sokat, igaz? – És bólogatok mellé, csak hogy rávezesselek, a helyes válasz ebben az esetben az, hogy „igen, igaz”. Néha kell neked egy kis segítség, na!
– De visszatérve a takarításra, nézz csak körbe! Szívesen. Nem azt mondtad, hogy táncórád lesz? Belesajdulna a szívem, ha miattam késnél el – mondom, aztán kortyolok kettőt az üvegből, majd üresen engedem az ölembe, és türelmesen várom, hogy mennyire cukkolod még fel magad azon, hogy én kedvesen (!) itt üldögélek.
A házban, ami félig az enyém.

Well, shit, at least you tried

Nem tudom eldönteni, hogy dühössé válok-e attól, hogy nincs miről beszélnünk vagy inkább megkönnyebbülök: nem tudom, hogy szeretném-e felhánytorgatni a múltat, újból meghallgatni azokat a vádakat amiket megannyiszor vágtam a saját fejemhez, amik hosszú időn keresztül emésztettek és kínoztak, hogy szeretném-e látni az ítélkező pillantásodat, hogy magamra akarom-e venni a csalfa feleségek köntösét - még ennyi év után sem szeretnék helyetted is bűnbak lenni. Úgyhogy csak nézlek ahogyan terpesztesz a kanapén, mintha a trónod lenne, mintha éppenséggel nem az én területemmé avanzsálódott volna az évek során: mikor az ágy már kivetett magából, mert veled együtt ő is rám volt dühös, akkor a kanapé nyújtott igazi menedéket, a díszpárnák sokasága közé bekuckózni és telesírni azokat a párnákat sokszor életmentő volt, most me nézd meg elárul, galád módon ölel téged is körbe, hagyná neked is, hogy elsírd minden bánatod, sőt régi ismerősként köszönt, mintha mindvégig arra várt volna, hogy te térj vissza.
De ez sem világít rá a tényre igazán, hogy miért is jöttél pontosan: vajon kidobott a barátnőd, mert éppenséggel megunta, hogy helyette IS mást szeretsz? Vajon eszedbe jutott, hogy nyolc évvel ezelőtt valahova elrejtettél valamit és most azt keresnéd?  Vagy csak  éppen arra vártál, hogy kiélt, lassan harmincas nőként, egyedül és magányosan és lepukkantan élem az életemet? És persze megannyi gondolatot tudnék eköré fonni, de végül bevallod, hogy pontosan miért is jöttél és én hirtelen ne tudok semmit sem mondani csak felsikoltok, hangosan, hogy esetleg a szomszédok is meghallják - bár úgy sem fogják, annyira nem élethű ez a sikítás - vagy esetleg te megrémülsz: végső kapálózás-e, egy utolsó lökés.
- DEAN! Hitetlenkedve rúgom le a cipőmet pedig nem terveztem elidőzni itthon. - Ezt nem gondolhatod komolyan. Hat évig erre sem néztél: pedig klímát is kellett szereltetnem, és vettem új fürdőkádat meg beleszoktam abba, hogy egyedül kell kitakarítanom a házat, úgyhogy nem jöhetsz csak úgy ide, hogy mostantól nem mész sehova. Ez egyszerűen nem így működik. - És direkt nem fogok felhozakodni azzal, hogy ez pont olyan, mint amikor meghoztad a döntést, hogy újból visszamész a frontra, mert mint említettem is korábban: még mindig nem állok készen arra, hogy belém töröld a lábaidat.

my youth has stained our sheets

Már a számát sem tudom, hogy hanyadik félbehagyott mondatnál tartunk, de messzemenőkig szórakoztatsz, és bár bennem van, hogy sóhajtsak egy nagyot, és véget vessek a szenvedéseidnek, hogy pontot tegyünk a tétova értetlenkedésed végére, de hát annyira tüneményes vagy ilyenkor, hogy szívem szerint újra megkérném a kezedet.
Kész szerencse, hogy még nem váltunk el, mert nem lenne megint pénzem gyémántgyűrűre.
Azért eleresztek egy kis félnevetést, ahogy mégis a sarkadra állsz – mintha legalábbis fenyegetően léptem volna fel veled szemben! te kis méregzsák, te! –, és úgy helyezkedem a kanapén, hogy ha oldalvást is, de legalább kényelmesebben rád nézhessek, a háttámlára támaszkodom, és az öklömnek támasztom a halántékomat.
– Nem kell megbeszélnünk semmit. A táncóra remekül hangzik – hagyom jóvá KEGYESEN, én aztán nem állok az utadba, mondjuk, ha kicsit kedvesebb lennél, akkor talán felajánlanám, hogy főzök neked vacsorát, mert a mogyorón kívül vettem friss zöldséget, tésztát, rizst meg húst is, na meg kivittem a szemetest, ami telis-tele volt elviteles dobozokkal.
Ha nem aggódnék az egészségedért, elismerően füttyentenék amúgy, hogy mennyi szart eszel, és ehhez képest mégis mennyire jól tartod magad!
– Nekem aztán eszemben sincs harcolni! – Erre már kénytelen vagyok védekezően felemelni a kezemet, sörösüveggel együtt. Most már azért kezdek közeledni ahhoz, hogy egy ponton kikérjem magamnak az elbánást, de egyelőre még nem megyek át durcás társtulajdonosba. – De itt leszek a hétvégén is, és megbeszélhetjük. Menj csak el a táncórádra, mire hazaérsz, főzök neked vacsorát – MONDOM ÉN, HOGY ARANYBÓL VAN A SZÍVEM –, és beszélgethetünk akkor is, bár az a helyzet, kedves egy ketted részben ingatlantulajdonos, hogy a másik fele az ingatlannak az enyém, szóval aligha tudnál innen kitenni, bármennyire szeretnél is.
Ez kicsit drámaibban hangzott, mint szerettem volna, szóval barátságosan rád mosolygok.
– De azért annyira nem szeretnél kitenni, ugye?

Well, shit, at least you tried

Mindig megeszem a sós mogyorót, mert nincs kinek hagyni belőle, legalább hat éve nincs kinek hagyni belőle és habár az emlékeim már egészen homályosok arról, hogy mi történt hét éve de azért egészen biztos vagyok benne, hogy előtte is voltak időszakok, amikor a ház olyan üres volt, mint mostanában és te csak néha-néha tértél haza megfáradtan, mindig egy kicsit nyúzottabban, félig önmagadként. - Köszi ez rendes tőled, de... -
...igazából nem volt rá szükségem.
...igazából eltelt már hat év.
...igazából nem kellett volna semmit sem hoznod.
...igazából nem kellett volna jönnöd.
- Nem, nincs kártevőírtás, egyszerűen csak... - Ezen a ponton megakadok, az ajkamba harapok és kicsit jobban összeszedem magamat, hiszen itthon vagyok és kettőnk közül te jársz olyan helyen ahol nem kellene, nem pedig én. - Nem kell neked magyarázkodnom Dean. Egyszerűen nem alkalmas most az időpont arra, hogy megbeszéljük a dolgokat. Táncórám lesz, vacsorát kell rendelnem és egy rakás esszét ki kell javítanom. - Nézd csak, mégis csak magyarázkodom neked: vannak dolgok, amik nem tudnak kikopni az emberből nem igaz? Mindig is szerettem veled beszélgetni vagy szerettem, hogy mindent pont ilyen lazán kezeltél: kár, hogy most ettől honvágyam van - visszaugranék abba az otthonba ahova együtt költöztünk be, ahol dobozok közt ettünk pizzát, ahol hosszan nyúltunk el a kanapén és még hosszabban időztünk az ágyban.
- Tessék? - Meredek rád hosszú pillanatokig. - Mit jelent az, hogy "most már itt leszek"? Hol itt Dean? - A számat rágcsálom, gombóc ül a gyomromba. - Figyelj, tényleg kedves tőled, hogy beugrottál, de mint említettem nincs se időm sem energiám arra, hogy veled harcoljak. Megtennéd, hogy visszajössz hétvégén? Vagy tudod mit? Beszéljünk meg egy találkozót. Meghívhatsz ebédre vagy meghívhatlak én is, de most kérlek szépen menj el. -
Légy szíves ne tépjünk fel régi sebeket.
Kérlek.

my youth has stained our sheets

– Mindig megeszed a sós mogyorót, szívem. Hoztam két zacskóval – mondom végtelenül barátságosan és megértően – ezen a ponton már igazán elkezdhetnéd sajnálni, hogy megcsaltál, nem? –, aztán nézem egy kicsit, ahogy toporogsz a bejárati ajtóban, a vigyorom egyre szélesebb, ahogy a gyötrődésedet figyelem, és valahol sajnálom, hogy ez egy ponton át fog váltani felháborodásba, szóval igyekszem megőrizni az emlékeimben, ahogy suta őzgidaként keresed az anyukádat.
Vagy a még nem egészen volt férjed hűlt helyét.
Aztán csak sikerül meghökkennem egy kicsit.
– Nem alkalmas? Miért? Kártevőirtás lesz, és két napra lezárják a házat? – Mármint, félre ne értsd, szívem, de nem elsősorban miattad, inkább az otthonom miatt jöttem, a közös otthonunk miatt, és hát amikor kinyitottam az ajtót, nem kezdett sipákolni, hogy legyek szíves távozni. Amiatt meg, hogy esetleg neked más dolgod lenne, nem kell aggódnod, elfoglalom én magam. Van sör és mogyoró. Mi másra vágyhatnék még?
– Ugyanott tartod a pótkulcsot, mint régen. Vagy azért tartod ott, mert megfeledkeztél róla, hogy hol tartjuk? Nem baj, most már itt leszek, hogy megvédjelek, ha esetleg valami rossz arc is ugyanazt a logikát követné, mint én – teszem hozzá, miközben megállapítom, hogy rajtad aztán nem fog az idő vasfoga, mi több, ha lehet, csak még dögösebb lettél, mint voltál.

Well, shit, at least you tried

Értetlen megszeppenéssel pislogok csak rád: mintha visszautaztunk volna az időben: úgy terpeszkedsz el a kanapén, mint hosszú évekkel ezelőtt éppen csak azóta lett egy-két szarkaláb a szemem sarkában és most már muszáj eljárnom futni, hogy ne hagyjam el teljesen magamat, anya arra is rávett, hogy ilyen magassarkúakat vegyek, mint ez amik nem csak praktikusak de kényelmesek is a hétköznapokban, elkezdtem narancs és citrom palántákat nevelgetni, ha eszembe jutott letörölgettem a polcokat, vettem új hűtőt és új étkészletet, kaptam egy tucat ágyneműhuzatot, eltakarítottam a tusfürdőidet, vettem három polcot, amit azóta sem szereltem fel. Évekkel ezelőtt vagyunk most itt, a jelenben. Felkavarsz, összezavarsz és szégyent ébresztesz bennem.
Ráharapok az ajkamra, józan vagyok és habár nem emlékszem, hogy mikor találkoztunk utoljára, abban teljesen biztos vagyok, hogy ilyen tűpontossággal nem tudnálak ideképzelni a kanapémra. - Megettem a sós mogyorót. - Vallom be egészen meghökkenve és egy kicsit el is szégyellem magam: hát, hogy felejthettem el, hogy mennyire szereted, hogy hányszor kaptunk össze azon, hogy a zacskóból a szádba öntöd ahelyett, hogy kistálkába szórnád; és miért nem gondoltam arra, hogy neked is hagynom kellene majd belőle?
Hát csak az egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyomat, nem merek beljebb merészkedni, pedig a hangod azért még mindig végig zongorázik a gerincemen és még mindig kihagy egy ütemet a szívem ahogyan becézgetsz.- Nem, nem, én.. - Megköszörülöm a torkomat ahogyan nézlek, nem igazán tudom hova tenni, hogy itt vagy. - Nagyon kedves tőled, hogy beugrottál, de tudod nem éppen alkalmas az időpont. - Hatalmasokat pislogok rád mielőtt sarkon fordulnék, hogy a kint hagyott dolgozatokat, laptopot és edzős táskát behozzam és az előszoba szekrényre tegyem. - Egyébként, hogy jutottál be? - Pillantok rád még mindig félve, mi van ha a következő pillanatban már ott sem leszel?

my youth has stained our sheets

Ó, hát ez a fajta sikkantás határozottan jólesik – régebben ezért a sikkantásért bűvészkednem kellett farokkal, ujjal, nyelvvel, most meg elég csak annyi, hogy MEGLÁSS, és meghalld a hangomat, ez a tudás, tanuljatok tőlem, feleim –, rád vigyorgok, de egyelőre nem kászálódom fel a kanapénkról – tudod, eleinte nem akartam neked elhinni, hogy ez a szín jól fog működni a nappaliban, de végül is egészen korrekt! –, csak megemelem feléd a sörös üveget, mintha csak koccintással kívánnálak üdvözölni.
– Hát, most, hogy kérded, elfelejtettem magamnak behozni sós mogyorót, de nem kell fáradnod, még csak most értél haza, tedd le magad, kimegyek majd érte én! – Most mondjátok, hogy nem vagyok igazi főnyeremény!
– Miért vagy úgy megszeppenve, szívem? Gyere be nyugodtan! – Még intek is mellé, hát olyan kedélyesen csalogatlak a házba, ahol az elmúlt hat évet nélkülem töltötted, mintha legalábbis fordítva állna a helyzet. – Vagy segítsek behozni valamit? Csak egy szavadba kerül – teszem hozzá végtelenül nagylelkűen, aztán visszafordulok a tévé felé, és iszom egy kortyot.

Well, shit, at least you tried

-Basszus, basszus, basszus. - Valahogyan úgy ügyeskedem a kezemben lévő dolgozathalmot, laptopot és edzős táskát ( tudom, tudom, NE IS MONDD), hogy az immáron felszabadult kezemmel áttúrhassam a táskámat a lakáskulcsért - még mindig az a feneketlen katlan, mint ami évekkel ezelőtt volt - de amikor képtelen vagyok megtalálni és emiatt mindent le kell raknom a földre, csak arra tudok gondolni, hogy el fogok késni arról a táncóráról amire azért iratkoztam be, hogy még véletlenül se nyissak délután ötkor egy újabb üveg bort és ha lehet, akkor még véletlenül se tudjak az ELVÁLT NŐS kardigánomban - tudod olyan szürke, hosszú és nagyon bolyhos, pihe-puha kardigán - a tévé elé telepedve hosszú-hosszú órákon át a Büszkeség és balítéletet sorai között menedéket keresni, mert ezalatt a hat év alatt sem lettem alkoholista és nem váltunk el.
Persze én azóta is annyira feledékeny vagyok - és tudod néha eszembe jut, hogy hogyan felejthettem el azt, hogy van egy férjem, de ilyenkor az is eszembe jut, hogy te hogyan felejthetted el, hogy van egy felséged - , hogy rendszerint itthon hagyok ezt meg azt, amúgy sincs ki emlékeztessen rá, hogy vigyem el a tánc cipőmet: a lakásunk éjszakánként még mindig utánad nyüszít, az ő szeretője te voltál a gondosságoddal.
- DEAN! - Sikkantok fel ahogyan megszólalsz, a szívem vadul vágtázni kezd a mellkasom alatt, megugrom és rád meredek, mert persze néha szoktam hozzád beszélni legalább a zuhanyrózsát megcsinálhattad volna de még soha-soha nem képzeltelek ide. Pláne nem ilyen helyzetekben. - Segíthetek valamiben? - Megilletődve pislogok csak párat - még azt is meg merem kockáztatni, hogy nem jó házba jöttem be, csakhogy a kanapén még mindig az én díszpárnáim fekszenek és a szőnyeg is az-az ütött-kopott darab amit Marokkóból hoztunk haza - mielőtt jobban a mellkasomhoz szorítanám a kulcsomat.

my youth has stained our sheets

Nem mondanám, hogy mindegyik újításoddal elégedett volnék amúgy, de hát ráérünk lakberendezési tippeket cserélni akkor, ha majd hazaérsz.
Addig felszabadítok magamnak némi helyet a ruhásszekrényben – elvégre rend a lelke mindennek! –, felporszívózok – sosem voltál a házimunka bajnoka, Abs, de hát nem azért vettelek el, mert szükségem lett volna egy cselédre, senki sem vetheti a szememre, hogy ne lennék a feminizmus szószólója! –, megszerelem a csöpögő zuhanyrózsát – szívesen! –, majd mint aki jól végezte a dolgát, felbontok egy sört, és letelepszem a tévé elé.
Ó, hogy mennyire hiányzott már ez! Végre senki sem basztat – például az anyám, aki amiatt sápítozik, hogy későn érek haza, és vért kell mosnia a ruháimból –, senki sem abajgat – például az anyám, aki minden reggel szív alakúra vágja nekem a toastot a rántotta mellé, ami amúgy egy ideig nagyon szívet melengető, de úgy a harmadik alkalom után legszívesebben a falhoz kúrnád a tányért, majd utána basznád az egész étkezőasztalt –, senki sem vonyít a fülembe – például az anyá--
Oké, szerintem ennyiből is világos.
Ja, hogy hogy jöttem be úgy, hogy nem volt kulcsom? Abs, szívem, hát ugyanoda teszed a pótkulcsot, ahova mindig is tettük azóta, hogy beköltöztünk, hát attól, hogy cirka hat éve megcsaltál, és elköltöztem, annak még nem kell azt jelentenie, hogy egyúttal akut amnéziát is kaptam volna, ugye?
Hát ugye, hogy nem?
Már-már éppen elszenderítenék amúgy a végtelen idillben, amikor meghallom a kulcsot csörgését a zárban, és ahogy kitárod az ajtót, feléd tartom a kezemben lévő sörösüveget, és teli szájjal rád vigyorgok.
– Szia, szívem, milyen napod volt?