Bármit mondhatnál.
Bármit.
Mondhatnád azt, hogy csak ugrattál, hogy lásd a reakciómat, hogy szeretlek-e még. (Igen.)
Mondhatnád azt, hogy viszonyod van, de most, hogy itt vagyok, beláttad, hogy rám van szükséged, és véget vetsz neki, és reméled, hogy megbocsátok. (Igen.)
Mondhatnád azt, hogy--
...de nem mondasz semmit, bazmeg.
Csak ülsz itt, és reszketsz, mintha egy kibaszott VADÁLLATHOZ mentél volna feleségül, akitől FÉLNI KELL, bazmeg, de mi a BÜDÖS PICSÁTÓL félsz, bazmeg, hogy ha nyolc hónapig KURVÁRA itthon sem voltam?
MITŐL, BAZMEG?
Savasan pezseg az ereimben a harag, és megfeszül a kezem a pulton – láthatod, ahogy elfehérednek a bütykeim, és akkor FÉLJÉL, a rohadt életbe, az Isten bassza meg, Abs, FÉLJÉL AKKOR –, de mit tehetnék? Szegezzem a fegyveremet arra a rettenetes, mételyes vákuumra, ami most formálódik bennem, egészen a gyomromtól kúszik végig minden egyes sejtemen, egyesével fojtja meg mindet, amíg nem marad bennem KIBASZOTTUL SEMMI SEM, és próbáljam MEGÖLNI?
Ellököm magam a pulttól, és erőből dörzsölöm végig a homlokomat, a hajamat, végig a borostámat, mielőtt visszanéznék rád, mert egyszer, bazmeg, MÉG EGYSZER NÉZZ A SZEMEMBE, bazmeg, Abs, bassza meg, bassza meg, BASSZA MEG.
De nem nézel rám. Csak reszketsz ott, mint egy ártatlan kis madárka, és legszívesebben--
Lehunyom a szememet.
Hosszan beszívom a levegőt, aztán megcsóválom a fejemet.
– Baszd meg, Abs – suttogom hidegen, aztán kimegyek a konyhából, felveszem a kabátomat, fogom a kocsikulcsot, és végtelenül halkan beteszem magam mögött a közös házunk ajtaját.

I dont wanna wake up today because everyday's the same and

Összerezzenek és többé már nem merek rád nézni, mert félek, hogy nem ismernélek meg sem téged sem magamat többé: nem tudom, hogy jutottunk ideáig Dean, fogalmam sincs, hogy pontosan mi nem volt elég sem neked sem pedig nekem, hogy hol volt az a pont ahol mindketten eltörtünk.
Most tényleg számít, hogy egy kicsit jobban a szilánkjaira hullunk?
Számít, hogy most történik?
Számít egyáltalán már bármi?
Számít még bármi?
Összehúzom magamat egészen apróra, nem mintha így lenne esélyem elbújni előled, a haragod tengerként zúdul rám és én nem vagyok elég erős ahhoz, hogy kitartsak az árvíz alatt. Lesütöm hát a pillantásomat, nem bírom tovább állni a tekintetedet, mert ez igazából nem is te vagy és nem is én vagyok, ismeretlen alakok vagyunk ebben az új, kreált világban és bárcsak, bárcsak lehetne ez egy rossz álom amiből felébredve majd összebújunk.
Újból összerezzenek, ahogyan idecsapsz, egy kicsit azt hittem, hogy engem fogsz eltalálni és tudod Dean talán meg is érdemelném, megérdemelném, ha csak rajtam múlt volna az egész: de ebben a csónakban ketten eveztünk és te a kormánylapátot is az én kezembe nyomtad, kiugrottál a hajónkból, hogy majd időközönként, amikor a kedved tartja visszamászhass bele, hát baszd meg Dean, miért hagytál egyedül?
Elfelejtek sírni is, csak reszketni kezdek, ki tudja a következő ütésed talán tényleg engem talál el éppen csak azt nem tudom, hogy az segítene-e rajtam vagy csak még mélyebbre lökne.

– Igen?
Keményen szúrom vissza a kérdést, mintha csak hirtelen mozdulattal kitárnék egy ajtót: tessék, gyere be rajta, helyezd magad kényelembe, de ne baszd szét a házamat. Hozok neked egy kávét, de ne nyúld le a tévét, amíg odavagyok.
Tessék, Abs, itt a lehetőség, hogy lezárjuk ezt a--
Hát, a fasz tudja, mi ez. De zárjuk le, feküdjünk vissza aludni, és hagyjuk az egészet a francba. Semmi értelme annak, hogy--
Aztán elkezdesz beszélni, és nekem megfeszülnek az ujjaim a pezsgősüveg nyakán.
Viszonyom van valakivel.
– Baszd meg, Abs – nyögöm csendes hitetlenséggel, mert egy szívdobbanásnyi idő alatt ennyire vagyok képes.
Aztán jön egy újabb szívdobbanás, egy újabb, és--
Meglendítem a karomat, és a pezsgősüveg a hűtőszekrény ajtaján csattan – úgy horpad be a fém, ahogy az én bordáimnak a ketrece, ahogy egyenesen a szívembe rúgtál, babám –, szilánkok repülnek ezerfelé, a pezsgő pezsegve folyik végig a padlón.
– Baszd meg, Abs! – Most már üvöltök, és teszek két lépést jobbra, hogy elhagyjam a konyhát, aztán két lépést balra, mert talán mégis a másik irányba kéne mennem, és máris úgy körözök előtted, mint egy ketrecbe zárt vadállat, mielőtt két tenyérrel csapnék a combod mellett a pultra, hogy talán bele is remeg alattad.
Garantálom, hogy semmi kedveset nem látsz a tekintetemben.

I dont wanna wake up today because everyday's the same and

Könnyebb így, hogy dühös vagy, hogy hallom a hangodban azokat az éleket, amitől a gyomrom egy kicsit összeszűkül és ahogyan a könnyfátylon keresztül rád nézek sem ismerlek fel igazán. Elmosódott alak vagy elmosódott emlékek között és én hiába akarok beléd kapaszkodni, hiába küzdök foggal-körömmel, ha te ellöksz.
Ha te nem küzdessz.
Nem harcolhatok kettőnk helyett.
Veszek egy mély levegőt, és lepillantok magunk közé, végülis hogyan mondhatnám meg, hogy gyászolom magunkat?
Hogyan érthetnéd meg ezek után?
Hogyan tudnád megbocsátani ezek után?
- Dean? - Annyira szeretnélek megtalálni, visszajutni hozzád, hogy bármire képes lennék: hegyeket tudnék megmozgatni, csillagokat lehozni az égről, de egyedül ez olyan nehéz Dean, olyan terhes kettőnk súlyát egyedül hurcolnom egy életen át.
Mégis, hogyan ítélhettél erre?
Miért döntöttél kettőnk helyett?
És miért várod, hogy én bocsássak meg neked?
Szipogok egy kicsit mielőtt felhúznám a lábaimat a konyhapultra, átkarolom a kezeimmel saját magamat, ha te nem ölelsz megteszi más, de mikor jutottam olyan mélyre, hogy saját magam kell vigasztalnom? És miért fáj ennyire elveszítenem téged, amikor igazán sosem voltál az enyém? - Tudom, hogy utálni fogsz ezért és, és minden jogod meg van hozzá, de... - Kiszárad a szám ahogyan megtörlöm a nedves arcomat. Akármi is történjék, ennél jobban nem törhetsz meg.
Ennél jobban NEM TUDSZ összetörni.
- Viszonyom van valakivel. - Felpillantok rád, mert látnom kell, látnom kell Dean ahogyan most én törlek össze.

Hüvelykujjammal masszírozom a combod belső felét, újra meg újra, finoman hozzád érek ott is, közben puhán, finoman csókollak, lehunyt szemem mögött erőszakkal pörgetem a boldogságunk képsorait – fegyverropogás kúszik be a háttérből, mint egy rosszul kevert filmen, de igyekszem kisöpörni, Abs, én tényleg igyekszem –, azt hiszem, hogy ahogy megremegsz, az a vágyaidnak szól, aztán viszont megérzem az ajkad nedvességében a könnyeidet, és--
És kinyitom a szememet,
egy pillanatra Irving üvöltő arcát látom magam előtt, a robbanás szele ráégette a bőrét a húsára
és látom rajtad, hogy--

Teszek egy lépést hátra, az orromon keresztül veszek mély levegőt, ahogy ellököm magam a konyhaasztaltól, tétován keresem a pezsgősüveget, és meghúzom, szeretném azt hinni, hogy valójában erősebb, mint amilyen, de a szénsav csak simogatja a torkomat ahelyett, hogy égetné.
– Most mi van, Abs? – Tudom, hogy nem elég kedves a hangom, ez pedig annyira felbosszant, hogy már rád is haragszom miatta. – Bocsánatot kértem, mit, mit akarsz még tőlem? – Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy tényleg bocsánatot kértem-e, de most tekintsd úgy, hogy igen, az idő egyetlen cuppanássá tömörült azóta, hogy felriadtam az álmomból, de tényleg, fontos ez most?

I dont wanna wake up today because everyday's the same and

Úgy csókollak mintha az életem múlna rajta, mintha ebben a pár pillanatban dőlhetne el minden: vajon lehetek-e izgalmasabb, szebb, jobb, kívánni valóbb? Olyan, akit ha még egyszer döntés elé kényszerülsz, szívesebben választanál? Vajon lehetek-e még az a nő akit egyszer feleségül kértél? Az a vidám, kedves lány, akinek a létezése emlék csupán.
Mintha évtizedek teltek volna el, mi pedig arra kárhoztattunk, hogy örök fiatalságban emésszen minket az elmúlt pillanatok boldogsága. Felfal minket. Előbb engem kezdett el darabjaimra tépni, lecincálja előbb a bőrt, aztán a húst is a csontról és hiába sikítunk, nincs aki meghallja a keserű hangokat.
Téged is kikezdett, megkezdett, kóstolgat és harapdál, lehet, hogy előbb esett neked, mint ahogyan megtalált engem de végérvényesen engem hamarabb tudott a darabjaimra szedni.
Észre sem veszem, hogy mikor kezdek sírni, csak arra eszmélek, hogy a csókunk túlságosan is sóssá válik és a kezed a lábam között rettenetesen hideg érzést kelt. Talán ilyen ráeszmélni, hogy vannak dolgok, amiket az ember véglegesen elveszít anélkül, hogy tudatában lenne ennek a folyamatnak: most is csak magad vigasztalnád, ennyi gyötrelmesen eltöltött hónap után már csak ez segíthet rajtad. Nem akarsz már többé szavakkal meggyógyítani, sem úgy ölelni, hogy ha a világ darabjaira hullik körülöttünk is azt érezzem minden rendben. Nem akarsz többé édesgetni és kedves szavakkal csitítani, úgy vonni magadhoz, mintha ketten mindent megoldhatnánk.
Magadat gyógyítod, de így velem mi lesz?

Az a piros folt a szégyenem. Kénytelen vagyok lehunyni a szememet, mert csak azt látom, hogy feketére vált, és egyre csak terebélyesedik, amíg végül be nem tölti az egész arcodat, végigfolyik a nyakadon, és pernyévé válsz a kezem között, én pedig csak a végtelen semmit ölelem.
– Itthon vagyok – suttogom még mindig lehunyt szemmel, a vállad és a nyakad közötti hajlatba fúrom az arcomat, beszívom a napfény és a frissen készített jeges tea otthonos melegét, a kerti sütögetést és a kánikula páráját, a hó ropogását és a hullámvasút sikolyát, mindent, ami te vagy, és talán most először érzem is, hogy itthon vagyok, de már a torkomat markolássza a pánik, mert tudom, hogy megint nem fog sokáig tartani, mint ahogy eddig is elillant, ahányszor leszállt az éjszaka, ahányszor kifordultál az ölelésemből álmodban, ahányszor arra keltem délelőtt, hogy már nem vagy mellettem.
Sosem gondoltam volna, hogy lesz olyan nő az életemben, akinek a függőjévé válhatok, mert függője voltam az összesnek, most pedig olyan kétségbeesetten kapaszkodom beléd, hogy végül érzem, ezzel foglak eltaszítani.
– De most itt vagyok, most itt vagyok – mantrázom, mert már megint távolodsz tőlem, hát még szorosabban szorítalak magamhoz, mielőtt elhajolnék, hogy az ajkadat keressem, az ujjaim pedig a combod közét.

I dont wanna wake up today because everyday's the same and

Szeretnék hinni neked, sőt ebben a pillanatban bármit megadnék azért, hogy ne érezzek keserűséget ebben az ölelésben, hogy ne érezzem egy kicsit hamisnak, álszentnek, ide nem valónak. Mert szeretném, hogy így legyen, hogy hiányozzak neked, hogy ez az ölelés is pont olyan legyen, mint amikor legelőször megöleltél: forrón, mintha képes lennél arra, hogy a világom összes nehézségét megtartsd. Ennek is pont olyannak kellene lennie, de csak hamis utánzata.
Lehunyom a szemeimet, belélegzem az illatodat és elképzelem magunkat valahol máshol, valahogy máshogy, összebújós estéken, és szinte hallom a nevetésedet, látom ahogyan birkózunk, nevetünk és boldogok vagyunk. Mintha életekkel ezelőtt lett volna, mi pedig a köztes idő után most találkoznánk először: ismerős idegenek vagyunk egymás számára, most törölgetjük le a port, hátha alatta felismerjük a másikat.
-Azt hittem, hogy sosem jössz már haza. - Vallom be reszelős hangon beléd csimpaszkodva: lehet most is csak álmodom, a hiányod olyan mértékű fájdalmat okoz, hogy a túléléshez csak ilyen emlékképekből összetákolt élet nyújthat segítséget. - Itt hagytál Dean, a szeretőd lettem és Ő a feleséged. -

Végre nyitsz felém, nemcsak testileg, hanem a szavaidban is csökken a vádló él – tudod, mintha megremegne a kezedben a fegyvered, érzem, hogy már csak pár gesztusra vagyunk attól, hogy letedd, és felemelt kézzel megadd magad, a genfi egyezmény értelmében pedig elfogadnám a megadásodat.
Otthon érzem magam, végre igazán otthon, ahogy a nyakam köré kulcsolod a karodat, és ahogy a derekam köré fonod a lábamat, halkan morgok, önkéntelenül, mint valami állat, amelynek mindezidáig csak és kizárólag a túlélésen járt az esze, és az kiszorított belőle minden más igényt, mert képtelen volt a Maslow-piramis alsó szintjéről akárcsak eggyel is feljebb kapaszkodni.
– Te is hiányzol nekem – dörmögöm csendesen, ahogy a homlokomat a homlokodnak döntöm, a súlyomat az egyik lábamról a másikra helyezem, mintha csak ott zizegne a fülemben az a réges-régi dal, aminek az istennek sem fog eszembe jutni a címe, pedig minden éjszaka minden gondolatomat arra hangszereltem, hogy rólad álmodjak, amíg odaát vagyok. – Kibaszottul hiányoztál, Abs – teszem hozzá suttogva, csak hogy ne hallhasd, hogy amúgy elcsuklana a hangom, mert megtörtem, mert nem tudom, hogy leszek-e még valaha ugyanaz, aki voltam, hogy elfogadsz-e olyannak, aki lettem, vagy a múltbéli énem emléke felülkerekedik rajtam, és tönkreteszi az életemet, a tiéddel együtt.
Végigsimítom a derekadat, és a két kezembe fogom az arcodat, mintha csak egy csésze forró tea lennél, amiből melegséget nyerhetek egy rideg, téli éjszakán, és akkor észreveszem azt a piros foltot a jobb orcádon a retró lámpa fényében.

I dont wanna wake up today because everyday's the same and

Mélyebbre fúrom magamat az ölelésedben, ha lehetne most beléd bújnék vagy legalább addig ölelnélek amíg már nem érzem a kezemet, a lábamat, amíg már olyan egyhangúvá válik a lélegzésünk, hogy úgy tűnik majd, hogy te én vagy s én is te vagyok: annyiszor játszottam a gondolattal, annyiszor szerettem volna elhinni, hogy mi egy ember vagyunk két külön testben, mondogattam magamnak, győzködtem magamat, de ekkora hazugságot még én sem lennék képes elhinni.
Nem is lehetnénk ennél különbözőbbek.
Belélegzem az illatodat, így lehunyt szemmel pontosan olyan, mintha tényleg itt lennél. Most nehogy azt hidd, hogy megőrültem, érezlek a kezem alatt, hallom ahogyan a szíved unhatatlan taktust játszik benned, élet nevű szimfóniát és bárcsak hihetném azt, hogy nekem írták, hogy ez nekem szól, bárcsak behangolták volna, bárcsak ne ütne félre bizonyos helyzetekben.
- Tudom. - Lehelem magunk közé bizonytalanul. Itt vagy, csakhogy amikor szükségem lett volna rád akkor éppen valahol máshol voltál.
A nyakad köré kulcsolom a karjaimat, a lábaimat a derekad köré fonom, hiányzol, annyira nagyon hiányzol. - De akkor is hiányzol. - Bárcsak soha ne mentél volna el, bárcsak sose választottál volna valami mást helyettem.

Erre persze lenne válaszom.
Vedd észre, hogy itt vagyok. Fogadd el, hogy más vagyok. Ne annak láss, ami voltam.
De túlságosan is jólesik, ahogy belém kapaszkodsz, túlságosan is jólesik a tenyeremet a hátadon végigomló hajadra simítani, túlságosan is jólesik, hogy érzem rajtad a szegfűszeg és a fahéj mézeskalácsillatát, és nincs szívem még egyszer összetörni, még ha te folyton újabb és újabb rohamra indulsz is ellenem.
Hát csak összeszorítom a szememet, és nem mondok semmit, legalább addig önmagamat sem kell látnom, ahogy visszatükröződöm az ablakon: úgy magasodom feléd, mint fekete rosszakarat, a fehér bőröd ártatlanul világlik a túloldalon. Éppen csak annyira hajolok hátra, hogy rád tudjak nézni, kisimítom a hajadat az arcodból, a hüvelykujjamat pedig úgy húzom végig az orcádon, ahogy régen – a mutatóujjammal emelem magam felé az álladat, és halványan rád mosolygok.
– Itt vagyok – mondom csitítólag, mintha ez válasz lenne a kérdésedre, a kezemet végigfuttatom az oldaladon, és a derekadnál fogva teszlek fel magam elé a pultra. Mindig is ennyire könnyű voltál? Vagy csak az emlékeim súlya húzott le?

I dont wanna wake up today because everyday's the same and

Teljesen váratlanul ér, hogy hozzám érsz, ahogyan hozzám érsz: ezernyi emlékkép elevenedik meg előttem, minden érintésed súlya felizzik a bőrömön és habár eddig nagyon is azt hittem, hogy már nem tudsz hiányozni nekem, most elemi erővel tör rám a bőröd közelségének súlya. Furcsa, nem? Az ember hozzá szokik bizonyos dolgok hiányához, hogy aztán minden ellenállása, minden ereje kútba ugorjon egy aprócska, kedves gesztustól.
Nem tudom, hogy pontosan mire számítottam, kiabálásra, ajtó csapkodásra vagy éppenséggel még több törött pohárra, ezerfelé guruló gyűlöletre, ami megfesti a falakat és végül bekebelezi ezt az egész helyet, hogy a még mindig kint felejtett közös képeket ne az idő marja sárgára, hanem az a hazugság, amit azok sugároznak.
Lehunyom a szememet ahogyan közelebb húzol, még mindig azt a tusfürdőt használod amelyik az én kedvencem és még mindig pont olyan érzés a homlokomnak simuló ajkad, mint azelőtt. Mint a mostunk előtt.
Persze azt terveztem, hogy ez sosem fog megtörténni, ahogyan nem terveztem igazán semmit: most mégis úgy simulok hozzád, úgy kapaszkodom beléd, mintha még mindig ugyanaz a férfi és nő lennénk mielőtt elmentél.
Mielőtt elhagytál.
Mielőtt megtörtél.
- Hogyan fájhat ennyire a hiányod, amikor itt vagy velem? - Hogyan hiányozhatsz amikor elterveztem, hogy soha többé nem hiányollak majd?

Semmiféle pedofil hajlamom nincs – jól kezdődik az a mondat, ahol ezt le kell szögezni, igaz? –, és sosem jöttek be azok a nők, akiknek kislányos arcuk, kisfiús testük, túl magas hangjuk, túl csicsergős hozzáállásuk van az élethez.
Mégis, amikor úgy figyeled a mosógép forgódobját, mint most, akkor egy kicsit minduntalan beleszeretek a benned élő gyerekbe. Most ellenben azt hiszem, hogy neheztelek, amiért benned még van gyerek, miközben belőlem szisztematikusan kiöltek mindent, talán még az emlékét is annak, hogy volt életem a katonaság előtt.
Aztán beszélni kezdesz, és mindaz a mérgem, ami attól a pillanattól a céltáblájának tekintett téged, hogy felriadtam, bumerángként fordul vissza, és nyilak sűrű, apró záporaként kezdi szúrni az arcbőrömet. Leteszem az üveget, és még azelőtt nyúlok a kezedért, hogy elérnéd a poharat. A zuhany melege után jégcsapnak tűnnek az ujjaid – meleg napfényként simítanak végig rajtam az emlékek, amikor eszembe jut, hányszor kértem rajtad számon, hogy miért hideg a lábad, amikor tombol a fűtés a házban –, finoman morzsolom őket végig a tenyeremen, és zárom a kettőnk közötti távolságot.
– Ne haragudj – dörmögöm aztán csendesen, ahogy elengedem a kezedet, a válladnál fogva húzlak magamhoz, és a fejed tetejére puszilok. – Nem voltam veled szemben igazságos – mondom úgy, hogy a sereg által biztosított pszichológus mind a tíz ujját megnyalná utána, de ahogy az ablaküvegben visszatükröződünk, megkönnyebbülök, hogy te nem látod a szememben azt, amit én.

I dont wanna wake up today because everyday's the same and

Ráharapok az ajkamra és megremegnek az ujjaim: nem biztos, hogy meg szeretném ezt beszélni veled miután lezuhanyoztál, mert tudom, hogy milyen párás marad a fürdőben töltött negyedórák után legyen az forró fürdő vagy hideg zuhany, tudom, hogy milyen szinten tud megpuhulni a borostád de azt nem tudom, hogy milyen érces lesz a hangod, ha felemeled, hogy milyen érzés lesz belenézni majd a szemeid nyújtotta tükörbe, hogy megsajnálsz-e majd a folttól az arcomon.
Sietek, pedig nincs hová rohannom, az idő ha szeretném sem pörög vissza, nem tudom a múltat meg nem történtté tenni, nem tudok kevésbé magányos lenni a párnád illatában, a gondoskodás mindennaposságában.
Bedobom a mosást, rezignáltan indítom el a programot és mikor megérkezel, még akkor is a mosógép előtt ülök, beleveszek abba a feketelyukba amit a tempósan pörgő ágyneműhuzatod hoz létre, ha bele nyulnék, eltűnnék-e?
Sűrűn kell pislognom ahogyan megszólítasz, kirántassz ebből a hipnózisból és ahogyan felnézek rád óriásnak látlak, megtörhetetlennek, elérhetetlennek.
Megrázom a fejemet, vannak hibáim tudom, de nem fair, hogy az egészet rám vetíted.
- Az nem lehet fájdalmas, hogy nem voltál itt? - Lebiggyednek az ajkaim, bánatosan pillantok el rólad a pezsgőspohár felé. - Hogy minden éjjel úgy kellett elaludnom, hogy talán te már holnap fel sem kelsz? - Megrázom a fejemet, a pultba kapaszkodom, mintha ettől a beszélgetéstől már most éveket öregedtem volna: a pohárért nyúlok, az akoholért, az egyetlen társért, ami átsegített és ezen is átsegíthet.

Annak ellenére, hogy az izzadságom ragacsos második bőrként simul rám, amelyből kígyó módjára kéne kivedlenem, már-már annyira megsajnállak, ahogy dadogva lesütöd a tekintetedet, hogy szándékomban áll átvágni a szobán, hogy magamhoz öleljelek. Már lépek is egyet előre, csak hogy aztán ledobd a párnát, pihék szálljanak a levegőbe, és olyan súlytalanul közelítsenek újra a padló felé, mint amennyire súlytalannak az tűnne, ha most magamhoz ölelnélek.
Szóval akkor mégis csak veszekedni akarsz. Éppen most.
– Ezt megbeszéljük, ha lezuhanyoztam – rázom meg a fejemet, csettintek a nyelvemmel, mert nem vagyok hajlandó több bosszúságot áldozni rád, ránk, beteszem magam mögött a fürdőszoba ajtaját, és bár tíz percen át engedem magamra odabent a vizet, nem érzem magam kevésbé mocskosnak, mint amikor beálltam alá.
Akkor szállok csak ki a zuhanyzóból, amikor úgy gondolom, hogy a dühöm már elpárolgott, de ahogy visszatérek az éjszakánk üres romjai közé, megint eluralkodik rajtam a rosszallás és a sértettség, hát a konyhába megyek, ahol valószínűleg már ott vársz. Ha a pezsgőt nem készítetted elő, hát előveszem én a spájzból, nem elég hideg, ellenben túlságosan is ünnepélyes, a pukkanása tompa, mégis feketébe borítja az agyam bizonyos szegleteit, és megremeg a kezemben a pohár, ahogy a talpára fordítom, és töltök neked.
Ami engem illet, nekem jó lesz az üvegből is. Vagy négy-öt korty után nézek csak rád.
– Szóval milyen fájdalmat okoztam az elmúlt fél évben, amíg nem voltam itthon? – Összezárt ajkakkal nyalom végig a felső fogsoromat, és tudom, úgy nézek rád, akár egy idegenre. A fejemben már a különböző vallatási technikák sorjáznak, amiknek csak a kivédését tanították, de nem lenne nagy ügy a visszájukra fordítani őket. Hányni tudnék magamtól. Iszom még pár kortyot.

I dont wanna wake up today because everyday's the same and

Fáradtan bontom ki a gombokat, módszeres mozdulatokkal miközben téged leslek a félhomályban, vajon mikor lettünk ilyenek, mikor váltál egészen idegenné, mikortól nem tudom pontosan, hogy ki vagy, hogy ki vagyok én, hogy jó úton haladunk-e: néha még visszhangot ver a fejemben az ahogyan évekkel ezelőtt nevettél rám, néha, rossz pillanatokban még szinte azt is érzem ahogyan a borostád karcol, összefonódó ujjainkat látom magam előtt, ezerfelé hagyott ruhadarabokat, érzem a kezedet a hajamban, ahogyan lágyan cirógatsz de tudod mindig valahogyan úgy, hogy rád kelljen szólnom, hogy kicsit másképpen csináld, mert egyhangú mozdulataid miatt már megfájdul a fejbőröm, de ha kérdeznéd, hogy hagyd abba inkább csak kuncogva bújnék még inkább a kezed alá: bárcsak ott lehetnénk most is, azokban a pillanatokban.
- Én, én... - Megremeg a hangom a hangszíned alatt, félénken sütöm le a pillantásomat, magamba szállnék ha éppenséggel nem jutna eszembe, hogy ebben a helyzetben, kivételesen én vagyok az áldozat. - De attól, hogy az igazság fáj még igazság marad. - Makacs módon dobom a lábam elé az elhasznált ágyneműt, egy-két kósza pihe szabadul a párnából, lassan ringatóznak alá és semmi sem mentheti már meg őket, így hullunk mi is, lassú keringőt táncolva.

Megrándul az arcom, amiért ennyire készséges vagy, egyúttal kettőt fordul a gyomrom a pezsgő gondolatára – ha lehetne, máris visszakoznék, hogy ha MINDENÁRON választanom kell, akkor maradjunk inkább mégis a forrócsokinál, bassza meg –, de már nincs szívem megint nemet mondani, visszautasítani, bezárkózni, hát csak biccentek, kár, hogy ez is túlságosan nehezemre esik ahhoz, hogy meggyőzőnek és lelkesnek tűnjön.
Mindenesetre már-már megnyugszom, ahogy elhagyja a szádat az „ugyan”, visz tovább a mozdulat a fürdőszoba felé, csak hogy aztán folytatod, és erre már kénytelen vagyok megtorpanni. A düh úgy rohanja le a testemet, mintha csak egy habzó hullám csapódott volna belém, és ahelyett, hogy sziklaként álltam volna a sarat, hogy megtörjön rajtam, egészen eggyé vált velem.
– Mi van? – Nem ilyen hangsúllyal kellene visszakérdeznem. – Most mi az, veszekedni akarsz? – Nem kellene felemelnem a hangomat. – Most? – Nem kellene ezt hozzátennem, én is legalább annyira jól tudom, mint te, hát csak tehetetlenül állok a kimondott szavaim mögött. Hiába kapnék már utánuk - pedig megtenném, hidd el, hogy megtenném -, úgysem érném utol őket. Összezárnak előttem, felveszik az alakomat, mintha az lenne a céljuk, hogy Dean Aronoff-fá álljanak össze, hogy meggyőzzenek afelől, hogy a haragom, a mérgem valójában én vagyok, és hogy nincs olyan rés, ahol befurakodhatnál, mert neked itt már nem jut hely.
Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy azzal teszek-e jobbat, ha most azonnal befordulok a fürdőbe, vagy ha itt maradok még tehetetlenül, akit úgy rángatnak az irányíthatatlan érzései, mint egy rohadt marionettbábut.

I dont wanna wake up today because everyday's the same and

Kicsit megnyugszom, mert lehet, hogy én sem igazán szerettem volna bemenni veled amíg letusolsz - most már nem igazán tudom eldönteni, hogy szerettem volna-e de most már csalódottsággal sem tölt az el, hogy tulajdonképpen visszautasítasz, sőt megnyugtatóbb már ez, mintha arra kértél volna, hogy tartsak veled - de a gondolataim nagy többségében mindig olyan rapszodikusak veled kapcsolatban, hogy ha sokáig gondolkozom rajta és nem iszom egy kis alkoholt akkor a fejem is belefájdul.
Úgyhogy csak megrázom a fejemet - egy kicsit égni kezd az arcom és csípni - és a hajamba túrok meg lebámulok a törött pohárdarabkákra, nézd csak ezek mi vagyunk szanaszét a szoba tompafényesre kopott parkettáján.
- Igazad van ihatunk egy kis pezsgőt is. - Feltérdelek az ágyon és egészen a széléig mászom. - Csak az van itthon. - Nyelek egyet, kényelmetlenül. Nem nálam nem a házban hanem itthon és tudod emellett még akkor sem fogok tudni elmenni, ha már többé nem jössz haza ágytakaróként használva magad vagy búfelejtőként engem.
Csak nézlek ahogyan távolodsz, már így is túl messze sodródtál, mi ez a plusz két lépés?
- Ugyan. - Rántom meg a vállamat, mintha csak semmiség lenne az a most hirtelen égető folt az arcomon. - Nem is számít igazán. Okoztunk már nagyobb fájdalmakat is egymásnak ennél. - Mondani akarok még valamit, vagy kimenni azért a pezsgőért, de az ember bizonyos szokásokat mégsem tud egykönnyen levetkőzni: az ágyneműdet húzom le, hátha mégsem akarnél ezek után megnt a kanapén aludni.
Hátha mégsem akarnám, hogy ezek után megint a kanapén aludj.

– Mi? – Zihálva pislogok körbe még mindig, a figyelmemet képtelen vagyok eléggé rád összpontosítani, pedig valahol amúgy bennem van, hogy megérdemelnéd. Hogy az elmúlt hat hónap után minden gondolatomat, minden ábrándomat te érdemelnéd, hogy minden sejtemnek azért kellene működnie, hogy téged boldoggá tegyelek; és tudod, amíg odavoltam, ezzel a gondolattal ringattam magam álomba, te voltál az ábránd, akihez menekülhettem, te voltál a remény, akibe kapaszkodhattam.
De most, hogy itt vagyok, már nem tudlak hiányolni. Most élő, hús-vér ember vagy, nem egy ábránd, a szemedben nem azt a fátyolos rajongást, az arcodon nem azt a szikrázó mosolyt látom, ahogy magam elé képzeltelek: lassított felvételben dobtad hátra a hajadat egy túlságosan is fényesre fakított felvételen, mintha csak egy Raffaello-reklámból léptél volna elő.
Nem, a tekintetedben gyanakvást látok, és talán – ismétlem, talán, bár meglehet, hogy ez csak az időközben magamra szedett, örökös kétkedésem miatt van – némi frusztráltságot. Aminek csakis én lehetek a kiváltó oka.
– Nem – mondom aztán túlságosan hirtelen, megrázom a fejemet, az ágy széle felé fordulok – recseg alattam az ágyrács, eddig is ennyire recsegett? –, félredobom a takarót, és felállok. A talpam alatt idegen és durva a padlószőnyeg. – Forrócsokit – ismétlem aztán hitetlenül, már a gondolatára is felfordul a gyomrom, teszek két lépést a fürdő felé, aztán megtorpanok az ajtóban.
Csak a vállam felett fordulok vissza, nem is nézek teljesen rád.
– Akkor nem ütöttelek meg? – Talán csak álmodtam. A bizsergés, amit a kézfejem szélén érzek, csak káprázat, az álom maradéka, egy tréningből ott maradt fantomzsibbadás. Miért is ütöttelek volna meg?

I dont wanna wake up today because everyday's the same and

Nem alszom, mert a szuszogásodtól már annyira elszoktam, hogy a fejemre szorított párnán keresztül is hallom ahogyan az egyik orrlyukadba nem tud beáramlani a levegő. Hortyogsz, ettől pedig dühössé válok. Nem arról van szó, hogy azelőtt sosem hortyogtál volna, sokszor hortyogtál, de akkor megbökdöstelek, vagy hozzád bújtam, te pedig morrantál egyet, és úgy fordultál, hogy át tudj ölelni aztán pedig abbahagytad, mintha egészen addig a pillanatig arra vártál volna, hogy megbökdösselek.
Sóhajtok egyet és a hátamra fordulok, vergődősen és dühösen, hátha ettől ébredsz majd fel: nem tudom, hogy jogomban áll-e téged bökdösni és aztán a fenekemet odadugni hozzád, mintha minden rendben lenne. Nem tudom, hogyha megbökdösnélek és odabújnék, megölelnél-e vagy inkább a másik irányba fordulnál, úgyhogy csak fáradtan megdörgölöm a szemeimet.  Nem akarom megszokni, hogy itt alszol velem, mert akkor majd nagyon fogsz hiányozni, amikor nem leszel itt.
Ma akkor alszom én a nappaliban.
Összerezzenek, olyan hangos vagy, hogy majdnem én is felsikítok, mert tudod eszembe jut minden horrorfilm, amit akkor néztem amikor úgy éreztem hiányozni kezdessz, nem tudod milyen könnyen nyomja el a szomorúságot a félelem.
- Dean? - A mellkasomra nyomom a tenyeremet, a pulzusom az egekben, ahogyan oldalra nyúlva tapogatózom az éjjeli lámpat kapcsolójáért, leverem az odakészített poharat. Bassza meg. Hatalmasat csattan, talán mégis csak meg kellett volna bökdösselek.
Megütsz.
Én pedig köpni-nyelni sem tudok, nem is fáj, annyira meglepsz. Nem is ég, nem is sajog, csak üres tompaság.
Az sokkal jobban fáj, hogy így vagyunk egymás mellett. - Akarod, hogy bemenjek veled, amíg letusolsz? Vagy főzzek olyan forrócsokit? Tudod olyan fahéjasat? - Tudod olyat, mint régen.

Üvöltve riadok fel, zihálva kapkodok levegőért, az űzött vad tekintetével mérem fel a szoba sötétjét, és még pillanatok múlva sem érzem azt, hogy ne fenyegetne veszély minden egyes sarokból. Az árnyak hangyafoci-táncot járnak a szemem előtt, mintha csak egy rossz minőségű kamerával venném az éjszakát, ahogy a kezemre nézek, realizálom, hogy úgy markolom a paplant, mintha legalábbis meg akarnám fojtani. A lepedő alattam nedves csomóba rendeződött, még a matracot is az izzadságom áztatja. A verejtéktől máris dideregni kezdek, de még mindig hallom a vérem lüktetését a fülemben – mintha fegyverropogás zaja lenne –, az állkapcsom belefájdul, ahogy összeszorítom a fogsoromat, és--
Fény villan.
Reflexből fordulok oldalra, lendül a kezem.
Megütlek. De csak abban a pillanatban észlelem, amikor már késő, máris mentegetném magam, hogy baszki, nem ököllel történt, csak a kézfejem fonákja kapott el, de aztán rám zuhan a bűntudat, bassza meg, Abs, és úgy pillantok rád, mint egy idegenre, mintha attól kellene félnem, hogy máris jön a megtorlás, hogy egy csőre töltött pisztollyal fogok farkasszemet nézni, és azt hiszem, ahogy összetalálkozik a tekintetünk, láthatod rajtam, hogy hiába kéne tudnom, hol vagyok, mintha meg sem ismernélek.
– Megütöttelek? – Még az álom rekedtségével kérdezem, és tudom, hogy nincs elég aggódás a hangomban. Fegyverropogás zaja lüktet a fülemben. Didergek a verejtéktől. Le kéne zuhanyoznom. A nappaliban kéne aludnom.
Kéne, kéne, kéne.