Gyorsan kémlelem csak végig az asztaltársaságunkat, keselyű-pillantásuk belém mar, de hogyan is foghatna rajtam amikor te ülsz mellettem? Amikor a pillantásom vissza-visszakéredzekdik rád, mert igazán nagyon képtelen vagyok betelni veled? Hogyan is hathatna rám más, amikor melletted lehetetlenség észre venni bárkit is? Még arra is nehéz koncentrálnom, hogy az asztal felé forduljak inkább ahelyett, hogy féloldalasan ülnél fel a székre; látom a lapokat a kezemben de képtelen vagyok hozzájuk társítani bármit is: az italnál is részegítőbb vagy, mert míg az alkohol olyan könnyen párolog, olyan álszent módon okoz fejfájást, addig az el nem mondott szavaid tartanak kábulatban, az emlékekből lopott érintéseid pehelykönnyű súlya, a borostád karcolásának érzése - máris libabőrös leszek, máris az ajkamat kell harapdálnom, hogy ne gondoljam meg hirtelen magam, hogy ne vonjalak máris magammal az egyik lift felé, hogy ne kérleljelek lágysággal foglalkozz inkább velem és hagyd csak, hogy a lapjaim és zsetonjaim helyett téged érintselek, hogy végül majd másnap, amikor a búcsúzástól megszomorodik a paplan melege is ez éltessen.
- Bocsánat, kissé elkalandoztam. - Mintha tetten értek volna sütöm le a pillantásomat, attól félek, hogy bárki képes a gondolataim közt olvasni csak te nem, hogy hozzád nem jutnak el a félrebbenő pillantások, az üvöltő gondolatok. - Emelném a tétet. - Kuncogok, engedély kérően pillantva körbe, csak téged hagylak ki míg jó pár zsetonnal többet tolok be, csak ezután pillantok feléd kihívó játékossággal szalad fel a szemöldököm és míg te a saját zsetonjaid leszámolásával foglalkozol én úgy ügyeskedem, hogy az asztal alatt a cipőm orra a lábszáradhoz surlódjon.

Hideg a karomon az érintésed helye – olyan hideg, mintha ott nyugodna az ő vénséges vén tenyere -, hát egyetlen gyorsan múló pillanatig szinte kérlelőn pillantok utánad, majd a szakadékba, ami a székeink közé feszül, és önkéntelenül mozdulna a kezem, hogy térdedre véssem fel, combodra karistoljam a vágyat, úgyhogy inkább a poharamra fonom ujjaimat. A fejem csóválom, szórakozottan sóhajtok, a szoknyád gyűrődéseit simítom le fejben, és már most látom, hogy vesztettem.
- Hölgyem, tartja a tétet? – Épp csak össze nem rezzenek, amikor téged szólít az osztó. Ekkor nyúlok csupán a saját lapjaimért, és igazából egy pillanatig sem mérlegelek, mielőtt megadnám a kérdéses összeget. Nem mintha célom lenne minél hamarabb kiesni. Nem mintha a szobánkban járnék fejben, nem mintha felgyorsulna a pulzusom, amikor felkönyökölök, amikor a vállad a vállamhoz súrlódik, amikor oldalról figyelem a profilodra festett zavart mosolyt, amikor azt kívánom, bár ne lenne körülöttünk senki, hogy ---
Nem, nem meztelenül látlak, ezúttal nem, ezúttal játszol, ezúttal nevetsz, ezúttal csak csodállak, csak lopva, véletlenül érintelek, alig-alig, és tervezetlenül, borzongósan, hogy összeugorjon tőle a gyomrom, beleszédüljek, és kénytelen legyek mélyre venni az illatodtól terhes levegőt, még jobban megszédülni, és kívánni a közelséged, de ellenállni, és bármennyire szeretném is, nem kicsomagolni, nem, odáznám még egy ideig, hogy mások figyelme nélkül csodálhassalak legalább egy kicsit.
Hogy olyan legyen, mint az elején, olyan, amikor még nem történt semmi. Amikor még csak a kémiától kábulsz, amikor még nem volt ideje elmúlni.
Lopott órák alatt, hogy is volna esélye megkopni?

Kuncogni kezdek, szinte nevetni: veled minden olyan könnyed és feledhető, mintha te lennél az egyetlen gyógyír a szív problémáira, a fájdalmat olyan egyszerűen enyhíted, hogy egy idő után képes leszek majd azt érezni, hogy nem csupán gyógyír vagy, hanem maga az élet, hogy te leszel a levegő, amit az ember szívesen szív be, a víz, amit fülledt napokon kortyol a pohárból, a táj, amibe a szem bele-belekapaszkodik amikor már úgy érzi rémesen fárasztó közelre nézni és ha majd csak lopott órák, percek és pillanatok jutnak ebből a mindenségből, hát én akkor is így nézek majd rád, így örülök neked és így hagyom, hogy gyógyíts.
Gurgulázva nevetek fel, szégyenlősen sütöm le a szempilláimat, mintha csak éppen arra készülnék, hogy elbújok előled. – Hát ha így is lenne mr. Ortega – Spiccesen búgom feléd, a gátlásaim a pultnál maradtak, a bárszék alá bújtak, úgyhogy még egy kicsit közelebb lépek hozzád, beléd kapaszkodom, hagyom, hogy az illatod és a hangod zöngése vezényeljen egyik pillanatból át a másikba. – arról Önnek semmiképpen nem kellene tudnia. – Egy kissé eltávolodom tőled, hogy aztán a hiányod rögtön marni kezdjen és józanítson, hát máris visszatérek. Szolidra csökkentem a kettőnk közti távolságot, szelíden mosolyogva nevetek fel csak a kijelentésed mielőtt megint megigazítanám a ruhámat.
Eszembe jut, hogy mit mondtál a férfiakról és máris zavarba jövök, nevetősen sikerül csak felcsúsznom a bárszékre, a lábaimat zavartan vetem keresztbe, de izgatottan az ajkamba harapok, tulajdonképpen rajtad kívül nem is kell senkit sem legyőznöm az asztalnál és ha még ellened is vesztenék, hát az a vereség minden bizonnyal keserédes lenne: tulajdonképpen bármi is történjék győztes maradok, mert végül is egy liftben utazunk majd a közös titkokat rejtő hotelszobánk felé.

Hozzád fiatalodom – nem tudom, mi tette tönkre a házasságom, én, ő, te, ti, bár ti nem léteznétek nélkülem az én világomban, és tudod, mit, nem is kellene léteznetek az én világomban, ha nem tettük volna tönkre, ő és én karöltve, ha nem lenne túl a százon, ha nem rideg, ha nem olvasná a fejemre minden ballépésem hisztériás tinédzserként, ha nem zokogna aztán, ha nem feledkezne bele a haragba, ha nem dorombolna álságosan percekkel később, ha nem csomagolná magát gőgbe, ha nem éreztetné, hogy nélküle én sem léteznék a tulajdon világomban, a tulajdon világom egy sötét verem volna, ha senki lennék nélküle, ha nem volna ő az, aki, ha nem volna felsőbbséges –, hiába nem vagy kamasz magad sem, mégis leperegnek rólam az évtizedek, amikor megkapaszkodsz a kezemben, amikor az ing szövetén át lopakodik bizsergés az idegvégződéseimbe.
- Nem tudom, még egyhez sem volt szerencsém - a hajadba mosolygom bele a tiszta, múlhatatlan tetsző rajongást, ahogy nekem billensz, a bocsánatkérő pillantást fel fogom igazán, nemhogy válaszra méltassam, vagy egyenesen későbbre raktározzam - remélem nem csak a pénzemre pályázik, kisasszony!
Nehezen engedem el a kezem, mielőtt megérkeznénk, hűvös a tenyerem alatt az asztal, ahogy a lakkozott felületre simítom inkább fel – micsoda baklövés ez –, és félszeg vigyorral – részegebbre sikerül, mint terveztem, de talán épp ez lesz hasznunkra később - kérek elnézést, ha netán zavarnánk.
- A következő körbe beszállnánk, ha vállalják, hogy kisemmiznek - a válaszul kapott általános derültségen – csak egy faszi forgatja a szemeit, azt is csak addig, míg szemügyre nem vehet téged jobb szögből - felbuzdulva elhelyezkedem az egyik bárszéken - akkor csak kiderül, mennyire tiszták a hölgy szándékai.

A nyakláncommal kezdek babrálni miközben nézel, nem különösképpen jövök zavarba, inkább csak úgy érzem, hogy a pillantásod jólesőn éget. Csak ritkán van lehetőségem arra, hogy férfiak figyelmében, hogy a te figyelmedben mutatkozhassak és ettől újra fiatalnak érzem magam, huszonévesnek, gátlástalannak.
Megállom, hogy lesüssem a pillantásomat, a férjem már hosszú ideje nem néz rám, vagy ha rám is néz, biztosan nem így, úgyhogy csak el akarom raktározni a pillanatot későbbre, ínséges időkre és hátha majd egyszer egy újabb pohár pezsgő helyett ez hozhat mámoros állapotba, ettől csiccsentek be, hogy egy újabb sírás helyett szépnek érezzem magamat, kívánatosnak, nőnek.
- A pénzéhes férfiaknál nem csak a pénzéhes nők rosszabbak? - Kérdezem meg egészen kuncogva, az ajkamat rágcsálva, mintha ténylegesen aggódnék ezen, mintha nem lenne teljesen mindegy, hogy nyerek-e ma bármit: máris nyertes vagyok, a feleséged helyett ma velem vagy, mi ez ha nem a dobogó első helye? Mi ez ha nem a világ legösszetettebb érzése: feledhetetlenül boldog vagyok, de ez csak ideig-óráig tart, később úgy is azt öklendezem majd vissza a mosdókagyló fölé borulva, hogy a te életedben is csak egy sokadik lehetek, egy eldobható darab, egy áthúzható strigula és bárcsak ne jutna eszembe mindez.
Megingok menet közben, kicsit jobban beléd is kapaszkodom, bocsánatkérő pillantásom tulajdonképpen a feleségednek szólna, kár, hogy sosem adod majd át az üzenetet.
- Ugyanakkor, nem lehetek teljesen önző, mégsem ítélhetlek arra, hogy csupa-csupa férfi vegyen körül. - Izgatottan csillannak meg a szemeim ahogyan közeledünk a kiszemelt asztalhoz. - Meg aztán te is pont olyan tökéletes zavaró tényező vagy más nők számára, mint amilyen én lehetnék a férfiaknak. - És máris oda minden ellenérzetem, miért is gondolnék én a te feleségedre, ha te sem teszed meg?

Az együtt töltött időben  - órák ellopva napokból, sötét foltok nyári éjszakák illatával, orgonaszirmokkal tömve, gyermekkorból őrzött kopott dobozok olvashatatlanra fakult levelekkel, szavak, mondatok, fél-párbeszédek, amiket a fantázia egészít ki, gyermeki gondtalansággal, mezítláb rohanás a homokban, csupa könnyű, csupa semmi, és üres minden vagy, magaddal rántod az együttléteink is – érzem otthon magam valójában, eldugott éttermek teraszán borozva, lepukkant szobákban fekete-fehér filmek háttérzajára ölelve, és tudod, én nem hiszek a szerelem mindenhatóságában, te mégis olyan vagy, mint a friss levegő, és néha azon kapom magam, hogy csak csendben ülve csodállak.
Így teszek most is, amikor a hajadba túrsz – gyümölcsök illatával telik meg a tudatom, mintha a nyarat fecskendőzték volna a samponodba –, szemérmetlenül figyelem a fesztelen előadást, és akaratlanul kalandoznak el a gondolataim – akaratlanul kapaszkodom meg más tenyerében a tiéd helyett -, mielőtt alig észrevehető, halk sóhajjal térnék vissza hozzád, hogy elégedett mosollyal csóváljam meg a fejem.
- Teljesen, bár a helyedben olyat szemelnék ki, ahol főleg férfiak ülnek. Nem mintha nem bíznék a tudásodban - lesiklom a bárszékről közben, egyik kezemben a pohárral, a másikban az ujjaiddal hagyom, hogy vezess - de ha a megzavarás a taktikánk, velük lenne könnyebb dolgod. Aztán persze, ha a kihívás éltet - megvonom a vállam, ingem vékony szövetén át súrlódik a bőröm a bőrödhöz. Szikrákra számítok, kellemes borzongást kapok.

Rád nevetek, könnyedén ahogyan az ember a kávéról kiskanállal nyalja le a tejszínhabot éppen csak pillekönnyű mozdulattal emelve le a hab tetejét, vészesen ügyelve arra, hogy az odaszórt kakaó por ne keveredjen azzal a fehér csodával; és úgy érzem, hogy ezer éve most először vagyok ilyen könnyed és boldog, csak sütkérezem minden tőled kapott figyelmemben, fényfürdőt veszek benne, magamhoz ölelem, abba öltözködöm.
- Ó, hát azon egy pillanatra se múljon. - Szélesen elmosolyodom, egy kicsit a hajamba túrok, a derekamon lejjebb húzom a ruhát, hogy a dekoltázsom egy kicsit jobban kivillanjon: öt ital után már minden tartásom oda, az általam elképzelt butus lány figura elengedhetetlen eszköze a kivillanó mellek. Öt ital után már nincsenek komplexusaim. Felé pillantok és megrebegtetem a szempilláimat, nem is tudom, hogy pontosan hogyan sikerült nekem pont téged kifognom, de biztos vagyok benne, hogy nem megrebbenő szempillákkal sikerült magamhoz édesgesselek, rebegős pillantásom alól a tekintetem a nyakadra csúszik, a feltűrt ingujjaidra, jézusom, hogy lehetsz ennyire férfias, ráharapok az alsó ajkamra mielőtt újból kuncogni kezdenék: bárcsak lehetne minden napom ilyen, bárcsak kapnék ennyi figyelmet és odaadást, mint most tőled.
- Nem is tudom. Tulajdonképpen mindegy melyiket választom? - A kezedre fogok, izgatottan, közelebb bújva hozzád, majdhogynem hozzád simulva, hogy minden egyes lépésnél dörzsölje a csupasz felkaromat az inged kemény anyaga. - Te is leülsz játszani? Amelyikünk nyer kívánhatna valamit.  - Szende pillantással fordulok feléd, tudod lennének ötleteim, hogy mivel lepjelek meg vagy, hogy mit is kívánjak tőled.

Az italomba mosolygom bele.
Az ujjaimra könnyként bucskáznak a  hűvös páracseppek – elgondolkodom néha, vajon a férjed mit iszik, vajon ugyanúgy robbanna-e szét ez a pohár, ahogy a mieink loccsannak szét a falon, amikor a boszorkányt megszállja valami elűzhetetlen, jó szándékkal kiirthatatlan démon, talán a feszültség, amivel menekülne, vagy inkább engem lökne, talán jobban járunk, amíg a kristályt, meg az üveget a fehérre festett tömlöcünkhöz vágja, és nem belém, vagy ha úgy tartja kedve magába –, mert idebent meleg van. Amikor épp marja a torkom a whiskey, akkor úgy tűnik, hogy elviselhetetlenül meleg, de te kedves vagy, te finom vagy, te lágy vagy, és segítőkész, te felhajtottad az ingem ujját, amikor a második tequila után ügyetlenkedve próbáltam megoldani a problémát magamtól.
Rendben, volt benne egy kis csalás – kezdek rákapni az ízére, na, nem mintha a bűntudatom nem emésztene minden alkalommal újult erővel, amikor nagyobb tétben játszom holmi kizsarolt érintéseknél –, de ennyi manipulációt igazán elnézhetsz nekem, ez része a játéknak, ennyi mindkettőnknek jár, ezzel lehelsz békéltető csókot a lelkiismeretemre, ezzel feledteted el, hogy az épület ajtaján túl semmi sem kedves, finom, lágy és könnyű. Ennyit te is megengedtél magadnak, amikor ezt a ruhát választottad, amikor ebbe a cipőbe bújtál, amikor ---
Tulajdonképpen persze a sarkak nélkül is elnéznélek, a látványra mohón, a könnyűségedre éhezőn, a kezedben lóbált szandállal, részegen kóvályogva a kihalt utcán a fullasztó nyári éjszakában.
- Ki vagyok én, hogy megfosszalak a küldetésedtől? Neked ráadásul, ha elég butuskára veszed a figurát, a lebukást is elnézik, szerintem. - Felvonom a szemöldököm, ahogy ködösnek vélt tekintetem az alakodon szalad végig újfent, mielőtt kitárnám a karom, mintha nem csak téged, de mindjárt az egész kaszinót magamhoz akarnám ölelni. - Hölgyem, válasszon asztalt! - És úgy nyújtom magam elé a szabad kézfejem, hogy belekapaszkodva a célpontig vezethess.

Nem tudom, hogy az én ötletem volt-e ez inkább vagy a tiéd -legyünk teljesen racionálisak, te valószínűleg sosem hoztál volna ide bár azt nem tudom, hogy a nejed jár-e ilyen helyekre, abban nagyon is biztos vagyok, hogy az én férjem csak akkor fog megjelenni, ha valakit kísér és hát abban is nagyon biztos vagyok, hogy az a valaki biztosan nem én leszek - és azt se tudom, hogy egyébként egyáltalán ötlet volt-e vagy csak kétségbeesés, mert tudod én azért mégsem tudok annyira magabiztosan mozogni ilyen nagyon magassarkú cipőkben és egy kicsit mindig is zavarni fog ennyire simulós ruhát felvenni, amiben az ember akkor sem feledkezhet teljesen meg magáról mega  rövid, feszülős kis ruhájáról, amikor az ötödik tequilát dönti le a torkán.
Szóval nem tudom, hogy jó ötlet volt-e, mert a tűsarkú cipőm pántja már kezdi feltörni a sarkam és néha úgy érzem, hogy a ruhámat minden második lépés után lejjebb kellene húznom a combomon, hogy még véletlenül se csússzon túlságosan fel. Egy kicsit azt remélem, hogy az ötödik ital után már ez kevésbé fog érdekelni, de azt hiszem mióta a jegygyűrűm nem szorítja a bal kezem ujját megváltoztam.
- Oké azt hiszem most már eleget ittam ahhoz, hogy pókerezni üljünk le. - Egy másodpercre szünetet tartok, hogy izgatott pillantásomat mégis csak rád vethessem. - Vagy ha ahhoz nem is, ahhoz biztosan, hogy lesúgjam neked a lapokat. - Felkuncogok meg egy kicsit ráharapok az ajkamra ahogyan végig simítok a karodon. - De persze játszhatom én is. -  Már ha te legalább olyan jó módszerekkel tudsz csalni, mint amilyen tehetséggel én magamat ruházom fel.