Nagyon, nagyon sokba.
– Semennyibe, zsigerből jön. – Oké, hazudtam. De vajon neked vagy önmagamnak?
Az afrodiziákumok sorában méltatlanul sokadik helyen szerepel csupán az, amikor egy nő szimultán húzza fel a felső ajkát és a szemöldökét is, de hát mi más indítaná be az ember vadászösztönét, ha nem az, amikor kendőzetlenül fárasztónak titulálják?
Fárasztó is vagyok, szívem. Ha kevesebbet hisztériáznál, mentem bizonyítanám is.
Persze, magam is belátom az ebben rejlő paradoxont: egyszerre vonzó és taszító a tény, hogy kelleted magad, de nem vagyok egyszerre vonzó és taszító én magam is? Ha a megfelelő irányba fordítjuk a mágnesünket, akkor megfelelő irányba – vízszintesbe – fordulhatunk mi magunk is, aztán nem kell többet fejben úgy monologizálnom, mintha lacrosse-tábor helyett űrtáborba jártam volna. Ugyanis űrtáborba csak a kockák járnak, Seweryn. Csak a kockák.

HAT ÉVVEL KORÁBBAN

– ...és ezt is legyen szíves aláírni. – Az orra alá tolta a sokadik paksamétát, a borostás, elhanyagolt külsejű férfi pedig felhorkant. Meglehet, még turhált is mellé egyet.
A recepciós igyekezett úgy tenni, mint aki nem veszi észre, hogy mennyire remeg a veterán keze. Igyekezett úgy tenni, mintha nem száradna ki a szája már csak a gondolatától is annak, hogyha a férfi végzett, akkor fertőtlenítheti utána a tollat. A francokat, inkább csak egyszerűen kivágja a szemetesbe. Csak előbb beleteszi egy zacskóba. Igen, így lesz a legjobb.
– Ééés ezt is. – Újabb nyolcoldalas szerződés. Vannak, akik eleinte még lapozgatják őket, és próbálják kisilabizálni a bonyolult jogi szövegeket, de idővel mindenki feladja. Ez a fickó ellenben már a legelejétől csak szó és gondolkodás nélkül kapargatta az aláírását lap lap után. Vagyis, egészen eddig.
– Nem mindegy amúgy, hogy miről mondok még le? Az egész kibaszott életem az övék. Az elmúlt öt évben úgy rángattak, mintha nem lennék több egy szájba kúrt--
A recepciós pedig igyekezett úgy tenni, mint akit érdekel ez az ezerszer végighallgatott sirám. Mindegyikük története és személyes tragédiája más, de végeredményben sorozatban gyártott selejt az összes. A felettese ezt mondta. Hát ilyenkor mindig kikapcsolja a hallását, átlag negyven másodpercenként beletold a másik fél mondandójába egy udvarias „ühüm”-öt, hol megértően mosolyog, hol pedig együttérző arcot vág.
És közben a pult alatt csak jár a lába, mert másra sem vár, hogy ez a szakadt, hajléktalan benyomást keltő veterán végre mindent aláírjon, ő pedig bezacskózhassa és kidobhassa utána a tollat. Annyi papírt írt már alá előtte, hogy álmában is le tudná jegyezni a nevét: Dean Aronoff.

NAPJAINKBAN

– Apád szeretné, hogy ha ott lennél a jom kippuron. Tavaly is kihagytad.
– Kómában feküdtem a kórházban, anya.
– Tudod, hogy apád nem szereti a kifogásokat!
– Apám a rabbit sem szereti, mégis minden évben meghívod a jom kippurra.
– Ne feleselj velem, fiatalember!
A szőke bezzeg erre felnevet. Megsemmisítő pillantás helyett mindössze rákacsintok, tudom én, hogy valójában bejön a nőknek, ha valaki tisztelettudó az anyjával – árgus szemmel figyelik, hogy azok vagyunk-e, higgyétek el nekem –, hát nem fogok úgy tenni, mintha túlságosan is nagymenő lennék ahhoz, hogy udvariasan koptassam le a vénlányt.
– Rendben, anya, ott leszek a jom kippuron, hacsak nem lőnek tüdőn idén is.
– Muszáj mindig egyből azt lesni, hogy úszhatnád meg a családi ünnepségeket? Az embernek megáll az esze, hogy tisztességben felneveli a gyermekeit, hogy aztán mindig csak cserben hagyják, és--
...ettől a pillanattól kezdve csak „ühüm”-ök és „ahák” hagyják el a számat – mint ahogy mindenkiét, amikor az anyjával beszél telefonon –, miközben felcsúsztatom az ujjaimat a szőke combjain. A műszerfalon pihenő telefonra mutatok, ahogy elkezd vihogni, én pedig az ujjamat a szám elé illesztem: na, hát csak nem akarja, hogy anyám azt higgye, rossz társasággal múlatom az időmet, igaz?