Egy kicsit mindig is olyan csaj volt, amilyen te mindig is lenni akartál, pedig sosem volt bálkirálynő és sosem ült a menő lányok asztalánál, de veled ellentétben még csak soha nem is vágyott oda. Soha nem akart olyan nő lenni, akinek az élete csak úgy tűnik, hogy tökéletes, de igazából egy olyan romhalmaz, amin még a minden nap lelkesen benyelt üveg bor sem tud igazán segíteni. Nem akart mintafeleség sem lenni, elvégre mindig is azt gondolta, hogy a mintafeleségek, sótlan, unalmas egyedek, akik még az ágyban is a hátukra fekszenek, hogy miközben az uruk felettük állat módjára izzad, ők azon gondolkozzanak, hogy a holnapi spinning edzésen vajon a helyes oktató kedvesebb lesz-e velük, ha mélyebben kivágott sportmelltartóban jelennek meg.
Olyan lány volt, amilyen egy kicsit tényleg lenni szerettél volna, haza mert menni részegen, le mert keverni egy pofont annak a kőfejűnek, aki utána füttyintett az utcán, el mert menni a boltba pizsamában, kócos hajjal,  mert táncolni, nevetni, élni. Néha, ha túlságosan berúgott a vasárnapi családi ebédeken, ahol mindig kötelező volt megjelennie, napszemüveget húzott; csinos, csillógós ruhák mellé nem félt bakkancsot venni, fehérben ment az összes olyan fesztiválra, ahol garantált volt a sár, bekönyörögte magát az összes VIP részlegre, elhitte, annyira nagyon elhitte, hogy a világ a játszótere, egy csodás, varázslatos hely, amiben habár történnek kellemetlen, szomorú dolgok, de végérvényesen ő lesz a rendezője. Sírhat hetekig, amiért meghalt a macskája, de a hosszú szomorkodás helyett, akár be is fogadhatja az összes kóbor állatot. Becsiccsenthet szerda esténként, sőt akár hétfő reggelenként is annak ellenére, hogy az anyja szerint egy rendes nő csak mértékkel és ünnepnapokon iszik, felvehet egy piros ruhadarabot egy rózsaszínnel, ugrálhat eszeveszetten Beethowenre,  felnőtt létére is gyárthat hóembert, fejest ugorhat hideg vízbe, rátaposhat a gázpedálra rendesen. Élhet úgy, ahogyan te nem.
Abby azt gondolta, hogy ő a saját élete főszereplője, rendezője és vágója egyszerre, hogy szabad kezet kapott és alkothat, amit csak tud, az lehet, aki csak akar, összeköltözhet teljesen idegenekkel, beszökhet hotelokba, kalandozhat, élhet és szerethet.
De aztán szerelmes lett. Addig persze közhelynek gondolta, hogy a szerelem mindent megváltoztat, elvégre hogyan létezhet ezen a földön bárki, aki képes arra, hogy megzabolázza, hogy keretek közé szorítsa? Hogyan lehet az, hogy létezik valaki, aki miatt meg is akar változni? Jó volt, tényleg nagyon jó volt. Tetszett neki a gondolat, élvezte az összebújós estéket meg a vad nappalokat, élvezte a karikagyűrű súlyát az ujján, szerette, hogy megváltozott a neve, hogy olyan szépen cseng most már, hogy van mélysége és jelentése. Jó volt valakihez tartozni, valakivel megosztani az élete minden egyes percét, de azért szerette volna, ha ez a valaki hasonlóan érez. Persze nem vonja kétségbe azt, hogy szerették, de azért amikor az anyja megkérdezte, hogy hol a jegygyűrűje szemrebbensés nélkül vágta hozzá válaszként, hogy akkor is így kérdezősködjön, ha az ő férje vonul a frontra AK26-osok és bombák közé. Majd akkor kérdőjelezze meg a döntéseit, ha minden nap úgy kell felkelnie, hogy arra gondolhat, hogy a férje vajon él-e még, hogy vajon ha egyszer visszatér a frontról, ha visszatér, akkor pisztollyal a párnája alatt fog-e aludni, hogy gondolatban mindig Irakban, Iránban vagy Afganisztánban lesz-e vagy visszatér Washingtonba? Jó volt, tényleg jó volt, de miért kellene megvárnia  valakit, aki az ő védelmezése helyett idegen országok politikája miatt aggódott jobban?