Egyik számot követi a másik. Van egy lejátszási listám éjszakai deszkázásokhoz, tudod, ehhez hasonló estékhez, amikor balzsamos a levegő, és amikor éppen fáznék pulcsiban, ha nem deszkáznék, de mivel deszkázom, pont nem fázom, és tényleg, balzsamos a levegő, és amikor lefelé gurulok a lejtőn, tökre olyan, mintha valahol máshol lennék. Nem tudom pontosan, hogy hol: a máshol egy amolyan megfoghatatlan utópia, amiben talán nincs is rajtam kívül senki más, csak a zeném, a balzsamos levegő éjszaka, a deszkám és mindig csak lejtők, sosem emelkedők, tehát ezen a ponton akár a máshol lehetne pontosan itt is, melletted.
Szóval van egy lejátszási listám pont ezekre az alkalmakra, amikor az egyik track úgy folyik át a másikba, hogy észre sem veszed a tranzíciót, és az egész csak még faszább lesz a cigitől, esküszöm, hogy ilyenkor még inni sem kell, aztán éppen akkor nézek rád, amikor mintha becsuknád a szádat, és nem vagyok benne biztos, hogy mondtál-e valamit.
Hát kiveszem az egyik fülesemet, és már csak félig vagyok ott, máshol.
– Mondtál valamit?

running wild and running free
two kids, you and me
renegades

Közelebb hajolok, hogy meggyulladjon a cigim, jó mélyet tüdőzöm belőle: keserű, kaparja és marja a torkomat, de nem kezdek el köhögni - biztos valami erős dohányt szívsz vagy csak én vagyok ahhoz hozzászokva, hogy fűvel keverjük el az anyagot, visszadőlök a buszmegálló oldalának és éppen vissza akarok merülni a végtelenített Selena Gomez dalba amikor leülsz.
Miért ülsz le?
Miért nem deszkázol tovább?
Pánikolósan körbe nézek, hogy vajon vársz-e valakire, aztán eldöntöm magamban, hogy egészen biztosan vársz valakire.
Végülis mi másért ültél volna ide.
Aztán eszembe jut az is, hogy még meg sem köszöntem, hogy megkínáltál cigivel: két-három percig azon gondolkozom, hogy nem túl késő-e megköszönni már, mire kihúzom a hozzád közelebb lévő fülemből a fülhallgatót, és veszek egy mély levegőt.
Aztán slukkolok. A cigid még mindig kaparász és karcol.
- Kösz a cigit. - Jegyzem meg félhangosan, és csak utána jövök rá, hogy te is éppen zenét hallgatsz szóval biztosan fel sem tűnt, hogy hozzád szóltam.
Ettől meg csak még rosszabb lesz a kedvem.

getting sad at night  for
no reason is my best talent
lose you to love me

Láthatóan nem nagyon akarsz beszélgetni – jó, hát én sem vettem ki a fülesemet, szóval akkor ebben így ki is egyezhetünk –, ellenben én rá akarok gyújtani, szemmel láthatóan neked sincs ellenedre, hogy rágyújts, hát akkor előbb neked adok tüzet – cigiztél amúgy már valaha? láttalak már valaha cigizni? láttalak már amúgy valaha, úgy igazán? –, aztán meggyújtom a sajátomat is, és fürkészően méregetlek néhány szívdobbanásnyi ideig, csak hogy ne fulladj itt meg nekem.
Aztán beletúrok a hajamba – a mozdulat közepén észreveszem, hogy a tiéd valószínűleg hosszabb is, mint az enyém, csak csigásan göndör, elgondolkodom azon, hogy bele tudsz-e túrni anélkül, hogy kinyírnád a kis csigákat, és ettől egy kicsit rosszul leszek, mert valószínűleg nem tudnék ilyesmit, már hogy a csigákra vigyázni kell, hacsak nem lenne egy húgom, aki minden nyomoréksága ellenére azért tud szép is lenni, ha akar –, hosszan kifújom a füstöt, aztán leteszem magam a padra, lefektetem a deszkámat, és az egyik lábammal hintáztatom, miközben hallgatom a zenémet, és te is a tiédet.

running wild and running free
two kids, you and me
renegades

Selena Gomez nem vidít fel, pedig a hangja tényleg elég jó, de most olyan nagyon szomorúnak érzem magamat, hogy a szomorú dalok sem tudnak kevésbé szomorúvá varázsolni: még mindig sajnálom egy kicsit, hogy szakítottak Justinnal és még mindig sajnálom egy kicsit azt is, hogy nem szöktem el amikor lehetőségem volt rá - sokszor gondolok rá, hogy kibuszozom az Ötös útig ott pedig leintek egy kamionsofőrt, valahogyan ráveszem, hogy hadd másszak fel a  csomagtérbe és vigyen el Vancouverbe. Elképzelem, hogy mi történne ott velem, hogy hogyan boldogulnék: mozgásban maradnék, stoppolnék, a hajamat befesteném feketére és Alaszkáig meg sem állnék, az inuit eszkimókhoz szegődnék, megtanulnám a nyelvüket és boldogan élnék. Egyszerűen, de boldogan.
De aztán sosem szállok fel egy buszra sem, azt hiszem arra sincs elég pénzem, hogy kijussak az ötös útig és ha el is jutnék oda, arra már tényleg nem lenne semennyim sem, hogy Kanadába csempésztessem magamat: lophatnék a szomszédtól cracket és eladhatnám, de azzal sem keresnék eleget ahhoz, hogy eljussak az eszkimókhoz, a spanyolt sem beszélem jól, hogy tudnék megtanulni akkor eszkimóiul?
Hogy lehetne olyan szerencsém, hogy elkeveredjek oda, ha még kívánni sem tudtam az előbb, addig gondolkoztam?
Úgyhogy nem, Selena Gomez nem vidít fel, mert csak eszembe jut az, hogy egy csomó interjút adott, amiben azt nyilatkozta, hogy nem tudott még túllépni Justin Bieberen. Milyen régen szakítottak már, nem? Legalább hat éve és még mindig nyomasztja a dolog.
A Nagy Mészárlás másfél éve történt.
Soha nem szabadulok majd meg tőle.
Soha.
Pislogok csak párat ahogyan felém tartod a cigisdobozt, ki is húzok belőle egy szálat, elő is húzok egy gyújtót, de a fülest nem veszem ki a fülemből: úgyis mindjárt tovább deszkázol.

getting sad at night  for
no reason is my best talent
lose you to love me

Az X Ambassadorstól a Renegades megy a fülemben, és ha nem lenne ez a dal maga a csoda, akkor biztos arra gondolnék, hogy mennyire klisés, hogy pont akkor deszkázom végig a kihalt, kisvárosi utcákon, amikor azt a dalt hallgatom, amelyiknek a klipjében egy kissrác deszkázik végig a kihalt, kisvárosi utcákon, de simán meglehet, hogy éppen ettől tökéletes az egész.
Oké, igazából még tökéletesebb lehetne, ha rágyújtanék: balzsamosan ölel körbe a levegő, pont kellene egy pulcsi, de a deszkázás közbeni, minimális mozgástól éppen elvagyok pólóban, és ha nem a minap taknyoltam volna egy nagyot, akkor még a szememet is lehunynám, és hagynám, hogy minden csak úgy jó legyen.
Mert kurvára régen volt már minden csak úgy jó.
És amikor már éppen beleélném magam, hogy talán tényleg lehetne minden csak úgy jó, akkor meglátlak, ahogy egy rakás szerencsétlenségként álldogálsz a buszmegállóban, és nem azt akarom mondani, hogy elbaszod nekem, hogy minden csak úgy jó lehessen, de a végtelen önsajnálatom teljesen aránytalanná válik a jelenlétedben. Mert hát a tesód ugye azt csinálta, amit, nekem meg csak--
Előtted pattanok le a deszkáról, a kezembe lököm, a hónom alá csapom, aztán amolyan állfelvetéses biccentéssel üdvözöllek, mintha annyira jóban lennék, hogy tökre szavak nélkül kommunikáljunk. (Nem vagyunk annyira jóban.) Mindenesetre megállok melletted, letámasztom a deszkámat a padra, aztán előveszek egy doboz cigit, és feléd tartom, hátha kérsz.
Ebben a városban fél tizenkettőkor már senki sem jár az utcákon, úgysem fogják meglátni, ha tilosban járunk.

running wild and running free
two kids, you and me
renegades

Csak felsóhajtok és egy kicsit jobban nekidőlök a buszmegálló falának miközben végtelenítve hallgatom a Lose You To Love Me-t, mert ettől érzem magamat egy kicsit jobban, ha ennyire szomorú vagyok.
23:23 ilyenkor kellene kívánni valamit, ugye?  Csak hát én mindig bajban vagyok az ilyen kívánásokkal, mert végülis csak olyanokat tudnék kívánni, amik lehetetlenek:
a szüleim lehetnének kevésbé drogosok - de ha a szüleim kevésbé lennének drogosok, akkor valószínűleg meg sem születtem volna.
a bátyám lehetne kevésbé gyilkos - ez már megtörtént és hiába kívánom minden hullócsillagnál, minden huszonhárom huszonháromnál azt, hogy bárcsak ne ölte volna meg őket, attól még az a család halott marad.
bárcsak több barátom lenne - de senki nem akar igazán barátkozni velem,  mert ha az ebédszünetben megpróbálok odaülni valakihez, inkább csak elhúzódik és arra gondol, hogy a sorozatgyilkos gén örökletes lehet-e.
Szóval ha kívánhatnék is valamit, akkor valami olyasmit kellene kívánnom, ami megvalósítható, apróság és nincs köze a múlthoz: nem kívánhatom azt se, hogy vegyenek vissza a pizzériába dolgozni, mert a Nagy Mészárlás miatt rúgtak ki, nem kívánhatom azt se, hogy többet ne kelljen a hülye iskolapszichológushoz járnom, mert a Nagy Mészárlás miatt kell járnom, és mire odajutok, hogy azt kívánjam bárcsak engem is megölne valaki, már 23:24-et mutat a telefonom.
Szóval ez is elúszott és hiába érkezik meg a busz, én inkább nem szállok fel, csak sóhajtok megint egyet és hagyom, hogy Selena Gomez egy kicsit felvidítson.

getting sad at night  for
no reason is my best talent
lose you to love me