Chatkép : Szerepkör : az elsõk egyike play by : ⛥ Eva Green ⛥ Hozzászólásaim száma : 44 Pontjaim : 28 Pártállás :
Semleges
User név : ⛥ V ⛥ Fő képességem : ⛥ Emotion manipulation ⛥ Őt keresem : ⛥ eternal flame and the peace⛥ Tartózkodási hely : ⛥ Washington D. C. ⛥ Korom : 317 Foglalkozásom : ⛥
Az életünk a tét, így mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy kijussunk innen. Szerencsére a szöszik egyből elkezdik odébb vonszolni a hullákat, míg én megnézem hány töltény marad a fegyveremben. Nem sok, de szerencsére van még 4 próbálkozásom. Áldom az eget, amiért rávettem Marcust 50 évvel ezelőtt, hogy tanítson meg lőni. Hallom a zajokat, ami a csövek felől jönnek és bízom benne, hogy senki se jár erre, ugyanakkor meglep, hogy a lánynak sikerült előhívni egy keveset a mágiájából. Nincs szerencsénk, éppen hogy végeztünk eggyel, mikor újabb léptekere leszünk figyelmesek. A fiatalabbik elindul, hogy útját állja az érkezőknek az öklei segítségével. Az érkezp lehajtja a csukjáját és egy számomra ismeretlen nevet említ, majd meg sem áll a csöves lányig. Kissé felhúzom a szemöldököm, a fegyvert rá emelem, annak ellenére, hogy átölelik egymást. Míg a másik szőkeség ökle lendül és az érkező állát súrolja. Egy pillanattal később a nevemet ejti ki, mire rá emelem pillantásom. Jules Nem tudom biztosan, hogy ő az, lehet az ellenség elmetrükkje is. Kétkedve fogadom szavait és megoldás útán kutatok elmémben. Ahogy megragadja a kezem egyből megérzem a belőle áradó energiátkat, de legfőkeéppen a féltéssel párosuló megkönnyebbülést. - Juliet! Kérlek - viszonzom a rovást, majd egyetlen kézmozdulattal leintem a kérdéseit - Jussunk ki innen, rá érünk utána is ezzel foglalkozni. Jól nézel ki - préselek ki magamból egy fél mosolyt, utalva az új külsőjére. A lányom megerősíti a szavaimat, sőt kisebb információval is szolgál. Egy pajzs zárt el a külvilágtól. Megszorítom Liet kezét, hogy magamra tereljem a figyelmét. - Marcus? - suttogom a számomra kedves nevet, tekintetem aggodalommal teli. A válaszát meg sem várva erőt veszek magamon és felmérem az erőviszonyokat. Az erőm annyira visszatért már, hogy tisztában legyek a helyzet súlyosságával. A férfinek nincs mágiája, a szösziben pedig csak islákol valamennyi, ahogy bennem is. Jules az egyetlen használható varázsképességű köztünk. Mégsem álldogállhatunk tétlenül, elindulunk abba az irányba, ahonnan a felmentősereg érkezett. A kezemet fogva húz maga után a lányom, majd vissza pillant rám és megszorítja a kezem. Érzem, hogy biztatni akar, mire csak egy mosolyt kap válaszul, ebből tudhatja, hogy jól vagyok. Sajnos nem jutunk sokáig, szembe kerülünk újabb ellenségekkel. A fiatalabbik szöszi ment elől, amit nem is értettem igazán, de elég a saját lánommal vitázni az ilyenekeről. A lány nagyon eltökélt volt, éreztem a benne fellobbanó erőt, aminek a kezéből gyúló lángok az ékes bizonyítékai. Táncba kezd az alakkal, míg a másikért Juliet indul. A korlátba kapszkodva próbálok koncentrálni, hogy a két lányba sugározzak egy kevés erőt és magabiztosságot. Sajnos a mágiám leheletnyi árnyéka a mostani. A küzdelem nem áll valami jól, becélzom az ellenfelet, mikor meglátom a lányom jelzését. Ismerem ezt a trükköt, hiszen én tanítottam neki évekkel ezelőtt, a szöszire pillantva látom ő is elboldogul. Vissza fojtott lélegzettel várom a küzdelem végét, ahogy a földre kerülnek. Bíznom kell benne, így a turbékoló gerlepárra nézek. - Hány elágazás van? Milyen úton jöttél ide? - teszem fel a kérdéseket a férfinek. Lehet nem ártana végre bemutatkozni egymásnak? Hallom Jules szavait, mire büszkeség fog el. Valami tatktikát kellene kieszelnünk, mielőtt még többen jönnének értünk. Közben a férfi rángatózása elhal és a fekete bőrű szépség felegyenesedik. Oda se kell néznem, érzem az égett hús szagát, ami kellemetlen emlékeket idéz. - Sikerült valami hasznosat kideríteni? - kérdezem Julietet, miközben elveszem a felém kínált tőrt, ha kifogynék a tárból, legalább ezzel megtudom magam védeni. A boszorkány szavaira aprót bólintok, majd ellépve mellette a férfi teste mellé guggolok. Ujjaimat éppen oda helyezem, ahol az előbb megérintették. Mély levegőt veszek és próbálom letapogatni a nyomait, az emlékeivel felesleges vesződni, hiszen minden kiégett, csupán generált rémálmok maradékát találni. Hajszálvékony nyomokat látok, de minden olyan homályosnak tűnik. Végül egy nagyobb fehér pontra leszek figyelmes, mintha ott gyűlne össze egy nagyobb mennyiségű mágia. A kép megszakad, ahogy az ellenség szíve végleg feladja a harcot. - Ez nem a legalkalmasabb időpont a csevegésre, de Victoria vagyok - nézek az idegenek felé, illő volna bemutatkoznunk egymásnak. Állítólag a közös gyilkosság össze hozza az embereket.
A nő, aki az előbb majdnem bekevert nekem egyet megerősíti szavaimat, miszerint ideje lenne indulnunk és elhagynunk ezt a helyet. Lehetőleg minél hamarabb. Nem is tétovázom tovább, továbbra is fogva anya kezét elindulok a folyosón. Viszont nem tetszik, hogy az elrabolt boszorkány megy elől. Nem azért, mert nem bízom benne, bár nyilvánvalóan van bennem hasonló ellenérzet is, szimplán, mert nem ismerem. Inkább arról van szó, hogy bár előbb bemutatta, hogy van benne harciszellem, mégis csak elvoltak itt zárva, eléggé megviseltnek is tűnnek. Még a végén nagyobb baja esik, mint eddig. Idegesen rágcsálom a számat, ahogy szememmel az árnyékos helyeket kutatom. Majd visszanézek anyámra a vállam fölött, megszorítom a kezét, remélve, hogy ezzel egy kis biztatást sugárzok át neki. Aztán elengedem és már épp előre sétálok, hogy megállítsam az elől igyekvő szőkeséget, amikor két alak lép elénk. - Kik vagytok? – kérdezem hevesen és ökölbe szorulnak a kezeim. Készen állok bármire, de remélem, nem fordulnak nagyon rossz irányba a dolgok. Látszólag viszont a szektatagok(?) nem akarnak kommunikálni velünk. Tekintetem egy pillanatra a mellettem álló boszorkányra esett, amikor észrevettem, hogy ő is engem néz. Felvontam a szemöldökömet kijelentésére. Nem válaszoltam, csupán bólintottam egyet. Ha így fogunk tovább jutni, hát legyen. Egy pillanatra eszembe jutott Henry és hogy vajon vele mi történt ezen a helyen… hogy sikerült-e kijutnia, vagy eleve be sem jutott? Az biztos, hogy speciális személyeken kívül nem hiszem, hogy itt valaki túl tudja élni. Úgy tűnik ezek a Temple of the Mighty emberek nagyon… elhivatottak abban, amit el akarnak érni. De vajon mi volt a tervük ezzel a sok boszorkánnyal? Gyorsan lepergetett gondolatmenetemből a fellobbanó lángok vadul cikázó fénye zökkent ki, mi betölti a kis alagutat, ahol megálltunk. Vetek a vállam felett egy pillantást a mögöttünk álló férfira és intek neki. - A másik az enyém – jelentem ki, ahogy a szőke nő megiramodik mellettem a második útonálló felé. Ahogy visszafordulok a másik szektataghoz, látom a szemem sarkából, hogy a hölgyemény igazán hevesen harcol. Meglep, hogy ennyi energia van benne, mindenek után, illetve úgy tűnik, mint aki hirtelen pumpálódott fel mágiával. Nem vagyok viszont olyan jó ennek megállapításában egy olyan helyen, ahol ennyire összefolyik minden. Az energiák vadul csaponganak a fejünk felett és valami furcsa érzés is eláraszt, amikor megpróbálom szétválasztani őket. Mintha… valami nem lenne teljesen rendben. Azt nem tudom viszont, hogy ez szimplán csak a csoport kavarása miatt van-e, vagy esetleg valami más… vagy valaki más miatt. - Ha őket akarod, akkor rajtam kell túljutnod előtte – mondom a másik csuklyásnak, ingerkedve. Nem gondolkozik sokat a dolgon, egy kiáltással megindul felém és rám veti magát. Szerencsémre én sem vagyok teljesen ártalmatlan a képességeim nélkül sem. Az elmúlt évek alatt tanultam egy-két dolgot. Verekedésbe kezdünk, igyekszem kivédeni az ütéseit, és megállítani, hogy bármilyen trükkökkel próbálkozzon. Azonban nem próbálkozom elég erősen. Egy párszor a repedező falaknak lököm, ahogy ő is engem a dulakodásunk közepette. Ha a többiek úgy gondolják, hogy esetleg vesztésre állok és közbe akarnak vágni, jelzek nekik, hogy ne tegyék. Csak egy lehetősége várok, gondolom lihegve, ahogy egy újabb ütés elől hajolok el. Arra azonban nem számítok, hogy az ellenségem egy tőrt húz elő a köpenye alól és felém lendíti. Elfordulok, amennyire tudok, de megvágja az arcomat egy helyen, majd nekem esik. A földre zuhanunk és ő újra a tőrrel akar támadni. Én viszont csak erre vártam. Amint felemeli a karját, beviszek egy erőteljesebb ütést a gyomrába, ami ezzel a testtel kifejezetten hatásos tud lenni. Amíg a levegőjéért küzd, fordítok a helyzeten, és én kerekedek fölé. - Most pedig… - mondom levegőért kapkodva, ahogy fölé hajolok és lefogom azt a kezét, amiben a fegyverét tartja. Másik kezemet a homlokára helyezem. – Engedj be! Varázserőmet egyetlen pontra koncentrálva – egy kis szeletet hagyok meg magamban, amivel megtartom jelenlegi alakomat – egy pillanattal később „belemászom” ellenségem fejébe. A csuklyás ordítani kezd és megpróbál ledobni magáról, de nem hagyom neki. Erősebben szorítom, és fogcsikorgatva mélyebbre ások. Próbálom felfedni a titkait, információt szerezni, de valamilyen furcsa… blokk állítja meg az utamat. Nincs időm túlságosan nézelődni, így ideje befejeznem a dolgot, bár reménykedtem, hogy többet tudhatok meg jelenlegi helyzetünkről. Újabb mágia hullámmal borzasztó hallucinációkat ébresztek az elméjében. Egyik rémálomból kergetem a másikba. Egészen addig, míg vadul rángatózó ellenállása elhal, sikolyaival együtt. Mély levegőt veszek és felállok róla. Bár nem halt meg, már soha többé nem lesz önmaga, csak egy üres tok. Ahogy felegyenesedem, lerázom magamról a port, majd a másik boszorkányra pillantok. Mellette egy gőzölgő, aszott hulla hever. A szag sem feltétlenül kellemes, főleg ezen a párás, áporodott helyen. - Ügyes – mondom, egy grimasszal. Majd visszafordulok a saját áldozatomhoz és elveszem a kezéből a kést, és anya felé nyújtom. - Nem tudtam semmit kideríteni, amíg a tudatában voltam, de abban biztos vagyok, hogy többen jönnek. És tisztában vannak a jelenlétünkkel. Felesleges a hullákkal vesződni. Csak igyekezzünk tovább! – mondom, majd a többiekre nézek, hogy egyetértenek-e velem.
Samuel McCormack felhasználónak tetszik ez a poszt
Boszorkány
Chatkép : Szerepkör : washingtoni lakos play by : Jenny Boyd Hozzászólásaim száma : 163 Pontjaim : 154 Pártállás :
Semleges
User név : Titti Fő képességem : Fő képességem a pirokinézis Őt keresem : A vámpíromat, az apámat és a hugomat Tartózkodási hely : Washington DC Korom : 30 Foglalkozásom : Felszolgaló/pultos egy kocsmában
Léptek hangosabbak lettek, és mire ideért a tulajdonosa, már lendült is a kezem, de éppcsak súroltam az állát. Nem nagyon hatotta meg, már ment is tovább az egyik boszihoz aki velem volt.
- Bocsánat, hogy megzavarom az idilli pillanatot, de mennünk kéne tovább, örömködni később is ráérünk. – szóltam oda a többieknek, mert már rohadtul elegem volt ebből a helyből és menni akartam. El is indultam abba az irányba, ahonnan két új társunk is érkezett, óvatosan és nem észnél nélkül rohanva a vesztembe. Hallottam, hogy a többiek is jönnek utánam, aminek örültem. A következő sarkon megálltam, bevártam a többieket, hogy ne szakadjunk el nagyon, amikor megjelent két csuklyás alak. - Mi a... Ez lehetetlen! – suttogtam magam elé, amikor éreztem hogy újra eltölt a mágia. A bennem pislákoló tűz újra fellobbant, olyannyira hogy a levegő is felmelegedett körülöttem. Újra teljes voltam, már nem éreztem azt, hogy szükségem van egy megmentőre. Ha nem jön a herceg fehér lovon, hát én leszek a saját magam hőse. Bár még mindig reménykedtem benne, hogy legalább Jacobnak vagyok annyira fontos, hogy értem jöjjön. A többiek felől nem éreztem változást mágia szintén, csak a legújabb érkezőből áradt az energia. Visszafordultam felé, és elkaptam a tekintetét. Egyedül nem biztos, hogy el tudtam volna bánni velük, főleg ha még többen jönnek. - Táncoljunk egyet! – szóltam, és visszafordultam a két csuklyás alak felé. Mindkét kezemet lángba borítottam és kinéztem magamnak a jobb oldali, aki hozzám közelebb volt. Először lassú léptekkel indultam meg felé, majd három gyors lépéssel szeltem át a köztünk lévő társaságot, és a Jacobtól tanult mozdulatokkal kezdtem sorozni, mindig a főbb szervei felé célozva. Szív, máj, lép, tüdő. Azok az ütések, amik betaláltak, nyomot hagytak maga után, mert mindegyiknél apró tűzgömböt ültettem a bőre alá, mely lassan égeti át magát a testén. Bekaptam pár ütést én is, leginkább a karomon és a lábamon, de az arcom sem úszta meg sajnos. Igyekeztem úgy a közelébe férkőzni, hogy el tudjam kapni a nyakát, és ha sikerült, akkor szorosan tartottam egészen addig, míg minden nedvességet ki nem égettem belőle, míg nem maradt más, csak egy összeaszott múmia. A másik boszi felé fordultam, akinek rövid göndör haja volt, hogy ő is végzett – e a csuklyással. Ha igen akkor már kerestem is a megfelelő helyet, ahova a hullákat rejthetjük.
A három elrabolt boszorkány tökéletes csapatmunkát hozott össze; a hulla nyomai sorban tűntek el, csupán egy nagyon halvány rózsaszín jelezte, hogy nemrégiben a padlón feküdt. Az sem róható fel számukra, hogy rögtön újabb ellenségek fogadására készülnek, hisz ki várná el tőlük, hogy ily' kínkeserves idők után a megmentőik csapatába botlanak majd? @Belisa E. Cavanaugh eleinte nem is akar hinni a szemének, mikor feltűnik a színen Samuel. Ahogyan @Victoria Charpentier sem marad el a kételkedésben, mikor megpillantja lányát. Az évek és a rutin talán mág megedzette a nőt annyira, hogy ne higgyen elsőre a szemének; mi van, ha ez az egész csupán egy átkozott elmetrükk? Ha a férfi meggyilkolásáért ezúttal kegyetlen revansot fognak venni rajtuk al elrablóik? Azonban miután meggyőződnek ennek ellenkezőjéről, ők maguk is felismerik a helyzet súlyosságát. Azt is, hogy jelenleg @Juliet Charpentier az egyetlen, aki teljes mágiával rendelkezik, míg a többiekben csupán pislákol ennek képessége. Hirtelen értelmet nyer az, hogy valami nagy hiba csúszhatott a szekta terveibe, ha ők kiszabadultak a fogságukból, míg szeretteik képesek voltak átlépni a kúria lezárt határait. Nem vesztegethetnek drága másodperceket, ki kell jutniuk. Abba az irányba indulnak el, ahonnan a két jövevény érkezett nemrégiben, ám útjukat hamarosan két szektatag állja el. Arcuk rezzenéstelen, ám egyértelmű, hogy a céljuk a szökevények begyűjtése - bármi áron. @Kyra Eleison ebben a pillanatban érdekes, forró érzést tapasztalhat, amely úgy halad át a testén, mint egy erős löket. Teste megtelik mágiával, ám ki tudja, meddig tart a hullám. Közben még nem is sejti, hogy mágiája a szó szoros értelemben összekapcsolódott az egyik jelenlévő szektataggal... a kérdés csupán az, hogy tudja-e használni ellenük?
//
@Kyra Eleison kérlek dobj a kockával, a dobás eredményét pedig mindenképp vedd figyelembe az aktuális körben! Páros: a mágiád nem tart ki, csupán pár másodpercig tart a jelenség, azután ismét elveszíted Páratlan: a mágiád megmarad, és Juliet-tel karöltve fel tudod venni a harcot a két szektatag ellen
A kockát ebben a topikban tudod dobni, és ha esetleg szükségét érzed, olvasd át nyugodtan, hogyan kell használni a kockát.
- Most közelítem meg a kúriát – jött a férfihang a vonal másik oldaláról. – Nem is tudom, Jules… nagyon nem tetszik nekem ez az egész. - Tudom, Henry… - válaszoltam egy sóhajjal - ha úgy érzed, hogy ez túl sok neked, akkor nem kell odamenned. Nem akarom, hogy bármi bajod essen. - Awww, ez milyen aranyos! A végén még azt gondolom, hogy belém vagy zúgva. - Pfff, na persze! Hangjából eltűnik a csibészség és elkomolyodik: - Megígértem, hogy megteszem ezt neked… tartozom neked- - Tudom, de ez nem jelenti azt, hogy most rögtö- - Jules! Ne aggódj nem lesz semmi baj. Majd jelentkezem! - Rendben – mondtam mindenféle meggyőződés nélkül, majd leraktuk a telefont. Idegesen néztem magam elé. A kúriában lévő régi szobámban ültem az asztalom előtt és a karcokat kapargattam rajta a körmömmel. Közben az agyam folyamatosan járt és különböző lehetőségeket képzelt maga elé. Mondanám, hogy már nem is emlékszem, hogy milyen hosszú ideje tűnt el édesanyám, de sajnos pontosan emlékszem. Szinte az agyamba égett a pillanat, amikor Marcus hirtelen tört be az üvegház kétszárnyú ajtaján, lihegve, mint aki futott. Én magam összegömbölyödve egy fotelben ültem, takaróval, egy bögre forró kakaóval és az üvegen lepergő esőt figyeltem. Egy kis nyugalomra, csendre vágytam, de leginkább meg akartam adni anyáéknak a lehetőséget, hogy kettesben lehessenek. Nem számítottam rá, hogy ennyi idő után, ha újra elvesztem édesanyámat a szemem elől, elrabolják. Legalábbis ez volt az egyetlen konklúzió, amit le tudtunk vonni Marcusszal. Már csak az volt a kérdés, hogy kik. Próbáltam erről Marlával beszélni, de sajnos úgy tűnt ő sem tud sokkal többet erről. Egészen, míg nem jött a hír a kúriáról és a Temple of the Mighty szervezetről. Már csak a gondolatra is kirázott a hideg, hogy a városunkban létrejöhet egy ilyen csoport. Soha nem voltam oda az ilyen szektaszerű közösségek gondolatáért. Most azonban, hogy erős volt a gyanú, hogy ők rabolták el anyát – sok másik boszorkánnyal együtt – még inkább fellángolt bennem a düh. Az egyetlen ok, hogy nem én magam masíroztam oda, hogy feltépjem a vaskapujukat, az volt, hogy Marcus lenyugtatott és egy kis józan észt vert belém. Ez nem akadályozott meg abban, hogy az egyik informátoromat odaküldjem egy kicsit szaglászni. Viszont hat órával később sem hallottam felőle semmit, ami roppantul nyugtalanított. Közben folyamatosan beszéltem Marcussal is, de úgy tűnt, hogy őt csak jobban felzaklatom az agymenéseimmel. Próbáltam elérni Marlát megint, de végül abban maradtunk, hogy jobb, ha most leállítjuk a kommunikációs csatornáinkat és nem kerülünk kontaktba, amíg ez az egész le nem folyik. Főleg, miután olvastam a határozatot, amit Monagham adott ki. Mérgesen markoltam a kezemben a telefont, amire továbbra sem érkezett új üzenet Henry-től. - Nem fogok itt várni a seggemen. Ha Anyának szüksége van rám, akkor maga az Ördög sem fog visszatartani – suttogtam magam elé vehemenciával. Felkapcsoltam a tévét és gyorsan végigvágtattam a csatornákon, míg meg nem állapodtam egy good cop-bad cop tv drámán. Az egyik a párosból egy fekete bőrű, rövid göndör hajú hölgy volt, vastag ajkakkal és izmos alkattal. Lehunytam a szememet, vettem egy mély levegőt és szabadjára engedtem a varázserőmet. Éreztem, hogy körbejárja a testemet, szinte éreztem a nyelvemen az ízét. Pár pillanattal később, ahogy kinyitottam a szememet, megszemléltem a kezeimet, majd felpillantottam. Marcus állt az ajtóban, nyilvánvalóan megérezte, hogy használtam a bűbájt. - Megyek – mondtam, kihúzva magam, ezúttal olyan magasságban, hogy majdnem egyenesen a szemébe tudtam nézni. Felvérteztem magam valamiféle ellenállásra. Úgy tűnt, ahogy a vállai megfeszültek, hogy fog is mondani valamit. Azonban végül meggondolhatta magát, mert csak bólintott egyet. - Vidd a motoromat – mondta végül, és elindult, hogy megkeresse nekem a kulcsot. Később már a sötét kúria, annál is sötétebb és gyanúsabb folyósóit járom. Óvatosak a lépteim és minden hangra próbálok figyelni. Érzékszerveimmel éberen kutatok bármilyen életforma, veszély után. Nem ez az első alkalom, hogy valahol lopakodnom kell, de igyekszem még a szokásosnál is jobban vigyázni. Tekintetem ide-oda cikázik a romos épület falain és lépcsőin, közben próbálok a különböző energiák között különbséget tenni. Eléggé nehéz feladat, ahogy összefolyik minden és olyan tömény, mintha szirupot öntenének le a torkomon. Hamarosan azonban felfedezek egy fekete csuklyás alakot, ahogy az alagsor folyósóin próbálok eligazodni. Az volt a gondolatom, hogy bár elég valószínűtlen, hogy ezek az elrablók bármilyen logikát is követnének, az alagsor és pince egy jó hely lehet a kezdésre a kutakodásban. Követve az alakot mélyebbre haladunk a folyosók sűrűjében, és nemsokára hangokat vélünk felfedezni. Először rögtön felvértezem magam arra, hogy harcolnom kell. Hamarosan, azonban a zavarban és az energiák folyamatos zümmögése közepette, felismerem anyám hangját a többi női között. Ahogyan előttem a csuklyás alak, úgy én is felgyorsítom a lépteimet és egy pillanatra elfeledkezve magamról nagy vehemenciával fordulok be a következő sarkon. Épp egy pillanatom van reagálni a felém suhanó kecses ökölre. Időben sikerül elütnöm a bántalmazni kívánó kezet, de az államat még így is súrolja. - Hé! – kiáltok fel, majd készen állok rá, hogy viszonozzam a dolgot. Azonban figyelmemet eltereli a szőkeségek közepette egy fekete üstök, amit már oly jól ismerek. - Victoria! Óvatos és gyors pillantást vetek az előttem álló nőszemélyre, aki valószínűleg egy szintén elrabolt boszorkány. Majd kikerülve őt odasietek anyámhoz. - El nem hiszed, hogy mennyit aggódtam érted! – rovom meg, akár ha a szerepeink felcserélődtek volna és én lennék az aggódó szülő. Bár tudom, hogy nem szereti felfedni senki előtt a gyengeségeit, megragadom az egyik kezét. Amint bőrünk összeér, rögtön eláraszt a megkönnyebbülés. Viszont azon nyomban meg is szűnik, ahogy éhesen beiszom szemeimmel zilált alakját. - Mi történt? Megsérültél?! – kérdezem az eredetimnél mélyebb hangon, majd a többiek felé nézek. Egy pillanatig tekintetem végigfut a fogságba esett alakokon, illetve a férfin, aki éppen az egyikkel ölelkezik. Majd kihúzom a vállaimat és megkeményítem a tekintetemet. – A veszély továbbra sem múlt el. Kint senki sem tudja mi történik, vagy történt idebent. Az ajtók egyszerűen csak kinyíltak, amint sikerült leküzdeni a védőpajzsot. Szóval jobb lesz, ha előbb gyorsan elhúzzuk innen a csíkot. Aztán cseveghetünk.
Vámpírvadász
Chatkép : Szerepkör : magányos vadász play by : Liam Hemsworth. Hozzászólásaim száma : 66 Pontjaim : 57 Pártállás :
Elküldésének ideje -- Pént. Jan. 29, 2021 10:37 pm
group six
Temple of the Mighty
Hiába vártam a szöszire, egyszerűen a föld nyelte el… Néhány napig a lakásánál vártam, de nem került elő, végül szerencsétlenül járt macskája miatt - nem túl elegáns módon - bejutottam a lakásába, ami azt az állapotot mutatta, ahogyan utoljára elhagyta velem együtt az otthonát. Az egész rohadt várost átkutattam, nulla eredménnyel, még Gabe is segített, a kis életmentő varázslat után nem lett volna mersze nemet mondani, és őszintén szólva, most először számítottam is erre. Meg kellett találnom Belisát, akárhová is tűnt el. Hetek teltek el, mire kezdett összeállni a kép, és még több hét, mire bizonyosságot szereztem arról, hogy a városrendészet pletykái nem alaptalanok. Az új szervezet, ami tanyát ütött egy régi, lepusztult, városszéli kúriában egyáltalán nem volt valami rendben… És nem volt nehéz összerakni a tapasztalt szemeknek, hogy a csoportosulás valójában szektaként működött, a szó legszorosabb értelmében. Túl macerás lett volna most elintézni, hogy be tudjak épülni közéjük, és időm sem volt ilyesmire, mert fogalmam sem volt, hogy Bellel mi lehet, él-e még egyáltalán, vagy sem. Így hát azonnal mozgásba lendültem, ahogy megkaptam a fülest a rendőrség felől, hogy mikorra tervezik az akciót, és nem is volt olyan nagyon bonyolult átjutni az épület elsődleges védvonalain, hogyan aztán az első szembejövő gyanús alakot kiiktassam és a köpenyét magamra rántsam. Nem akartam feltűnést kelteni, ahogyan nem akartam senkit értelmetlenül megölni sem. A szervezet vezetője tűnt leginkább felelősnek mindenért, és valószínűleg egészen máshogy próbáltam volna megközelíteni a szektát, ha nem lett volna prioritás, hogy előbb megtaláljam épségben Belisát. Jó néhány helyiségen áthaladtam, mindegyik a külső pompával ellentétben, elhanyagolt és romos volt, látszott, hogy nem kifejezetten használták őket. Végül azonban kénytelen voltam egy ajtó mögött elrejtőzni, mert hangokat hallottam, és egyelőre nem állt szándékomban senkivel sem találkozni. A romos lépcsőn óvatosan lépkedtem lefelé, ahogyan női hangokra lettem figyelmes: különösen egy ismerős, ám fáradt hangra. - Belisa?! - a csuklyát lehajtottam a fejemről, és körbe pillantottam az alagsori koszos folyosón. Tényleg ott volt a nő, nem csak káprázott a szemem. A másik két nővel nem is foglalkoztam, csak elrohantam mellettük, hogy gondolkodás nélkül magamhoz ölelhessem a boszorkányt, akit olyan régóta kerestem.
Chatkép : Szerepkör : washingtoni lakos play by : Jenny Boyd Hozzászólásaim száma : 163 Pontjaim : 154 Pártállás :
Semleges
User név : Titti Fő képességem : Fő képességem a pirokinézis Őt keresem : A vámpíromat, az apámat és a hugomat Tartózkodási hely : Washington DC Korom : 30 Foglalkozásom : Felszolgaló/pultos egy kocsmában
Nem tudom mennyi idő telhetett el a halloween-i buli óta, de minden egyes nappal egyre kevesebb erőm volt. Ha használni próbáltam, csak még gyorsabban fogyott. A többiek akikkel együtt bezártak sem voltak jobb bőrben. Lassan kezdtünk felemésztődni. Voltak akiket elvittek és sosem láttuk őket. Egyre többször jöttek egyikünkért és mindig rettegtem, hogy én leszek a következő.
Aztán egy nap minden megváltozott. Az ajtók kinyiltak, és esély nyílt a szabadulásra. Vajon értem jön bárki is? Apámnak szerintem fél se tűnt, hogy nem jelentkezem, csak elkönyveli újra milyen csapodár és hasznavehetetlen vagyok. Esze ágában sem lesz kockáztatni az életét a züllött lányára, aki annyi bosszúságot okozott neki. Talán, de csak talán Paige kereshet, de még miatta se kutatna utánam. Jacob? Vajon ő keresett engem? Benne van minden reményem, hisz velem volt aznap este. Vagy annyira nem is érdeklem, hogy ő is a keresésemre induljon? Ez az én formám. Az egyetlen férfi aki tetszik, és akibe sikeresen fülig belezúgtam, sem keres. Vagy ha mégis talán itt van. Vajon érek egyáltalán bárkinek is annyit, hogy a keresésemre induljon? Vagy ennyire hasznavehtetlen lennék?
Két másik boszorkánnyal indultam útnak, amikor egy idegenbe botlottunk. Mire bármit is szólhattam volna, vagy tehettem volna, ők ketten már el is intézték a fickót. Ott álltunk felette hárman, én pedig minden érzelem nélkül bámultam a vért. Gyorsan körbenéztem, hova rejthetnénk a testet, és megláttam egy kis beugrót, tőlünk kicsit jobbra. - Segítek! - indultam azonnal segíteni a másik szőkeségnek, és az élettelen testet behúztam az előbb kiszúrt ficakba. Láttam, ahogy a szöszi a vascsövek felé indul. Elég zajos mutatvány volt, és kissé a szemem is forgattam, amíg betuszkoltam a pasas hulláját. Ezután a folyosó sarkához mentem és az egyre közeledő léptekre figyeltem. Ugrásra készen álltam, ha befordul a sarkon, bárki legyen is az, megízleli az öklöm. Legalább most kamatoztathatom, amit Jacobtól tanultam.
Amióta itt vagyok, mást se próbálok tenni, mint a bonyolult kirakós darabjait összerakni. Az utolsó emlékem, ahogy Samtől elválunk -a gyomrom görcsbe rándul, valahányszor eszembe jut, mert az a sunyi kis gondolat, hogy itt fogok megdögleni és soha többé nem láthatom, egyszerűen nem ereszt-, majd elindulok a piacra és igyekszem összeszedni a főzetemhez szükséges hozzávalókat. Aztán vége. Arra sem emlékszem, hogy elkábítottak vagy leütöttek, bár az utóbbit valószínűleg még ébredéskor is éreztem volna. Hosszú napokat -legalábbis, úgy hiszem, hogy napok teltek el azóta de fogalmam sincs- töltöttem azzal, hogy azon töprengtem, hogy mégis kinek állhattam útjában. Bevallom, gyengébb, kétségbeesettebb pillanataimban még az is megfordult a fejemben, hogy talán Sam csalt így csapdába, de ezt igyekeztem mindig gyorsan elhessegetni. Nem lehet. Az, aki el akar tenni láb alól vagy börtönbe akár zárni, képtelen úgy rád nézni, mint ahogy ő pillantott rám a búcsúnkkor: szerelmesen és vágyakozva. Hiszen, megbeszéltük, hogy értem jön majd és együtt vacsorázunk. Vajon meddig várt rám? Talán azt hitte, hogy faképnél hagytam. Vajon keresett vagy egyszerűen csak lemondott rólam? Nevetségesnek tűnt néha, hogy rabságomban azon tipródtam, hogy mi történhet odakint, de ez tartotta bennem a lelket. Ez adott erőt ahhoz, hogy végül ne az egyik sötét sarokban sírjam halálra magam, hanem azon kezdjek gondolkozni, hogyan jussak ki innen. A mágiám nem volt velem. Akárhogy próbáltam, nem tudtam előcsalogatni, így maradt a józan ész és a logika, de végül mégsem én voltam az, aki az első lépést megtette, bár én magam is éreztem, hogy valami történt. Fogalmam sincs, hogy ki az a nő végül, aki mozdulásra ösztönöz, de már most pokolian hálás vagyok érte, mikor pedig az egyik elrablónk az utunkba kerül és vázolja a tervet, egy pillanatig se habozok. Béketűrő ember vagyok. Mindig is az voltam és jobb szerettem, ha nem kell vérnek folynija, de vannak dolgok, melyek megváltoztathatják az ember gondolkodásmódját. Ez az volt. Nem érdekelt, hogy valaki megsérül miattunk és a szemem sem rebbent, amikor az a nő lelőtte azt a férfit. Szemernyit sem számított, mert az életünk a tét és az életben maradás ösztöne mindig mindennél erősebb. -Intézem.- vágom oda azonnal, ahogy a következő lépéseinket tervezgeti hangosan és már neki is látok, hogy a hullát odébb húzzam, majd az említett halottról leszedjem az inget és azzal tüntessem el valamennyire a vért. Mindezt persze olyan gyorsan és gyakorlatiasan igyekszem csinálni, mintha mindennapi rutin lenne számomra. Csak a zakatoló szívem árulkodhat arról, mennyire pánikolok. -Láttam pár elkorrodálódott vascsövet... - suttogom, de már indulok is visszább két-három méterrel, hogy megpróbáljam azt a csövet valahogy leszakítani vagy letörni a falról. Igyekszem gyors lenni, mert a lépések egyre közelebbről hallatszódnak. A mágiámat automatikusan hívom elő, megszokásból, de még engem is meglep, amikor sikerül felizzítanom a csövet és egy rúgással letörni onnan. Már csak le kell hűtenem némi vízzel, hogy ne legyen túl forró.
Chatkép : Szerepkör : az elsõk egyike play by : ⛥ Eva Green ⛥ Hozzászólásaim száma : 44 Pontjaim : 28 Pártállás :
Semleges
User név : ⛥ V ⛥ Fő képességem : ⛥ Emotion manipulation ⛥ Őt keresem : ⛥ eternal flame and the peace⛥ Tartózkodási hely : ⛥ Washington D. C. ⛥ Korom : 317 Foglalkozásom : ⛥
Hetekkel ezelőtt örültem, hogy a családom körében lehetek, végre mindenki egy helyen volt. Az időm nagy részét Julessal töltöttem, hiszen mégis csak 2 év maradt ki az életéből. A mellettem lévő férfit teljesen elhanyagoltam, amin változtatni akartam. Bármennyire is örültem a lányom érkezésének és természetesen a maradásának is, mégis csak Marcus volt velem az elmúlt 2 évben. Meglepetéssel készültem a férfinek, éppen a melegházban várakoztam egyre izgatottabban. Ritkán vetkőztem ki így magamból megengedve önmagamnak egy apró boldogságot. Így hát értelemszerűen az érzéseim is elszabadultak. Az egyik pillanatban még fel-le sétáltam elveszve a virágok illatában, míg a másikban az üresség érzése fogott el és valami megmagyarázhatatlan erő magába szippantott és kiköpött egy ismeretlen helyen. Még volt annyi erőm, hogy körbe pillantsak, mielőtt mérhetetlen fájdalom hasított az elmémbe. Éreztem, ahogy valaki fokozatosan foszt meg a mágiámtól, elszívva belőlem azzal együtt az életerőt is. Nyomorult férgek! A napok lassan teltek, mégis képes voltam követni őket, ahogy a feltételezett ellenséget is szemmel tartottam. A mágiám ugyan elvesztettem ideiglenesen, de a több évszázados tapasztalatot sosem tudták elvenni tőlem. Kora esti órákban járhattunk, amikor megéreztem a változást. Itt az idő, cselekedni kell, ha nem akarom úgy végezni, mint azok, akiket elvittek. Egyértelmű, hogy őket megölték a céljaik érdekében. Megfogtam a hozzám legközelebb elhelyezkedő két lányt, akik mozgásképeseknek bizonyultak és elindultam velük. Bárhova, csak el inne a lehető legmesszebb. Élnem kell! Ez motivált, hajtott előre. Fogalmam se volt merre megyünk, időre volt szükségünk, hogy visszanyerjük a képességeinket. Az alagsorban torpantam meg, a kazánház jó rejtekhelynek tűnik, de egy férfi hangjára leszek figyelmes, majd a felénk tartó lépteire. Francba! - Ki kell őt iktatnunk, ha élni akarunk - suttogom a két szőkének, az idősebbikkel összetalálkozik a pillantásunk, majd a férfinél lévő fegyverre téved. Nem kell több felesleges szó, ő elindul, hogy elterelje a figyelmét, míg én az ajtó takarásában várok. Egyből elkapom a felém dobott fegyvert, hogy az ellenségre szegezve elsüssem azt. Az arcom se rezzen, ahogy eldördül a fegyver és a nagy test élettelen dől elénk, megszínezve a lépcsőt. Egyből főlé tornyosulunk mindhárman, hogy megbizonyosodhassunk a haláláról. Szívesen beleengedek még pár golyót, ha szükséges. - El kell rejtenünk, nehogy még többen jönnenek - adok hangot aggodalmamnak, majd a lépcsőre pillantok - A vérrel is kellene valamit kezdeni teszem hozzá, majd a két lányra pillantok. Újabb léptekre leszek figyelmes, talán hárman vagy ketten lehetnek. - Találnunk kell használható fegyvereket - morgom készen állva a következő ütközetre. Nagyot sóhajtok, majd az érkezők felé emelem a fegyvert.
Kora délelőtt jelentek meg az első alakok a kúria körül, ugyanis Washingtonban elterjedt a hír, hogy a régi épület nem csak azért bolydult fel ismét, mert a Temple of the Mighty szervezet központjává nevezte ki azt. A rendőrség és a Koalíció berkeiből is szárnyra kélt a pletyka, miszerint itt tartják fogva az eltűnt boszorkányokat… Bár az elsők, akik megérkeztek az épülethez bizonytalanok voltak, a szekta tagjai már velük is ellenségesen viselkedtek, s többeket el is fogtak. Ám a kora esti órákban érkező szervezett csoportokkal szemben már nem volt ennyire könnyű dolguk - így az épület falai mögött is változás állt be. Odabent a szekta és annak vezetője közötti mágikus kapcsolat megbomlott a hirtelen beállt zavargások miatt, így az erő, amelyet eddig összegyűjtöttek az áldozatoktól, kicsúszott a kezeik közül, épp úgy, ahogyan az eddigi fegyelem is: így történhetett meg, hogy a mágikus zárak hirtelen kattantak és az ajtó kitárult, amely eddig elzárta a csapdába esett boszorkányokat és kiválasztottakat a külvilágtól. Ám ne higgye senki, hogy egyszerű lenne kijutni az épületből, s nem csak azért mert igazán hatalmas a kúria, sokkal inkább mert valódi labirintusra emlékeztet a belső tér, ezért könnyű eltévedni benne, azoknak is, akik kijutni szeretnének és azoknak is, akik megmentenék a bent rekedteket.
***
Helyszín:kazánház és alagsor
Van, amikor megéri kockára tenni a saját életünket... Talán ez a gondolat játszódott le @Samuel McCormack-ben és @Juliet Charpentier-ben, mikor hallgatva az ősi ösztönre útnak indultak. Hisz mi másnak titulálhatnánk azt, ha valaki, akit szeretünk, veszélyben van? A két idegen eleinte csak távolról figyelte egymást; azonban miután beléptek a kúria ódon falai közé, útjaik keresztezték egymást. A szekta ugyan kifogyóban volt az eltulajdonított varázserőből, amit az elraboltaktól nyelt el, ám egy-két elmés trükk még lapult a tarsolyukban. Vagy csupán a szél tépázta megállíthatatlanul azokat az ócska, rongyos szőnyegeket? Egy terebélyes ajtón belépve egy üres folyosó, tárul a szemetek elé, ami teljesen kihalt. Mikor magatok mögé pillantotok, már nem látjátok az ajtót, amin beléptetek; csupán némi leázott, barna tapéta nyomait fedezitek fel a falon. Az utatok azonban nem itt ér véget. Tovább indultok, azonban az alagsor lejáratánál megtorpantok. Veszélyes játéknak tűnik egy omladozó lépcsőn csak úgy lesétálni, ám nem sok időt adtok magatoknak a gondolkodásra. Főleg azután, hogy az alagsorból egyértelmű hangok szűrődnek fel, és mindketten felfedezni vélitek eltűnt szeretteitek ismerősen csilingelő hangját. Pár lépcsőfok megadja magát, miután átjuttok rajtuk, ám egyelőre egyikőtök sem sérül meg. Az alagsor éppoly zavaros, mint a felszín; tele folyosókkal és semmibe vezető ajtókkal. Amire figyelmesek lesztek azonban, az egy vékony, de annál erősebb, vöröslő csík, amely egy élettelen férfi teste mellett ér véget az őt körülölelő vértócsában. Szektatag? Azt csupán a három elrabolt boszorkány tudhatja, aki a test fölé magasodott.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
●● 
