Az én arcom megrándul az ítélkező tekinteted és a számonkérésed láttán, de ugyebár a minap az instás... nos, nem tudom, hogy micsodámmal? Rajongómmal? Barátommal? Reménytelen szerelmemmel? Senkimmel? Akit talán amúgy egy öreg néni szerepjátszik, és nem is létezik? Tökmindegy, a lényeg, hogy a minap amúgy is bebizonyosodott, hogy hiába van igazam, attól még nem biztos, hogy jó nekem, és ennek okán nem is merem felhánytorgatni, hogy az előző számonkérésed fő tétele az volt, hogy én mindezek után még azt is elvárnám, hogy hazavigyél, és hát LÁTOD, én itt próbálnám bizonygatni, hogy nem, és még csak azzal sem tudok jót tenni. Hát inkább csak reszket az ujjaim között a cigaretta, ahogy állom a tekintetedet, miközben letüdőzöm a füstöt, és nem mondok semmit, mert azt hiszem, azzal nem hibázhatok, csak akkor sütöm le a pillantásomat, amikor azt mondod, hogy nem fogsz könyörögni, mert hát, tudod, az van, hogy az elmúlt fél-egy évben már kezdtem elhinni, hogy az a lány vagyok, akinek igenis könyörögnek, akinek a lába előtt hever a világ, akinek felteszik kétszer ugyanazt a kérdést, akinek mindenki a kedvében akar járni, de kénytelen vagyok ráébredni, hogy a világ hátat fordított nekem, és így, hogy nem szögezi rám mindenki a kíváncsi tekintetét, és nem látom magam tükröződni a szemetekben, nos, így már fogalmam sincs, hogy ki vagyok. Nagy valószínűség szerint egy senki. Hát ahogy nyújtod a kezedet, csak belékapaszkodom – pedig egy alternatív világban a válladra kapnál, és lehet, hogy egyből nagyot fordulna velem minden, és nevetnék, és felragyogna a sötét erdő, és máris más színben látnék mindent –, de ugyebár kicsúszik alólam a talaj, és nem merem kéretni magam. Vajon ilyen lehet Miminek lenni? Ilyen lehet Macknek lenni? Bassza meg, hogyhogy nem akarjátok felvágni az ereteket? Alig merek persze ráfogni a kezedre, hogy ne legyen kínos, ha hirtelen elengednéd, pedig nagyon szeretném, ha összefonhatnánk az ujjainkat, és valaki más lennék, valaki harmadik más, aki nem minden, és nem is semmi, csak éppen annyira valami, hogy legalább egyvalakinek elég fontos legyen. – Hova megyünk? – Fázom, de nem akarok akadékoskodni, szóval csak reménykedem, hogy nem tart sokáig a túra. Talán, ha azt mondanád, hogy belelöksz egy szakadékba, hogy kevesebb gond legyen velem, még azt is elfogadnám. A delírium utolsó tikkjei is elhalnak, a cigaretta íze a számban pedig már baljós előjele annak, hogy hamarosan ki fogok józanodni. Hónapok óta először. Kurvára nem tudom, mi vár rám a másik oldalon, és nem szeretném, hogy éppen előtted derüljön ki.
Elküldésének ideje -- Csüt. Jan. 21, 2021 11:31 am
you could give an aspirin
the headache of its life
Hátravetett fejjel szuszogok az autóban még legalább vagy öt percig, nem mintha annyira meg kellett volna erőltetnem magamat vagy nem mintha öt percre lenne szükségem, hogy egy kocsiban letolt gyors numera után összeszedjem magamat, inkább csak fogalmam sincs, hogy ezek után van-e egyáltalán értelme bárminek: tekerhetnék még egy spanglit, de azt is minek? Te be vagy állva eléggé ahhoz, hogy ezek a csendek ne fájjanak annyira nekem meg van olyan erős védelmi rendszerem, hogy még csak gondolnom se kelljen arra, hogy milyen lesz ebben a csendben. Végül nem tekerek még egy spanglit, csak becsatolom az övemet, hogy utánad én is kikászálódjak az autó békés öleléséből és hirtelen csípni kezd a hideg ahogyan rád nézek. Fel akarok tenni neked vagy ezer kérdést de azzal nyugtatom magamat, hogy te amúgy sem vagy a szavak embere, pedig csak én nem tudom, hogyan kérdezzem meg. Úgyhogy csak melléd sétálok, megtámaszkodom a motorháztetőn és bebámulok az erdőbe és tudod felnyüszít bennem a farkas a sötét láttán, vonzza a föld keserű szaga az erdei állatok halk neszezése, a vadászat élménye de én csak ellököm magam az autótól ahogyan megszólalsz, ítélkezően bámullak meg mielőtt megenyhülne a tekintetem. - Ha dolgom lenne, akkor nem ajánlottam volna fel, hogy elviszlek valahova, nem? - Elfintorodom, sosem értetem igazán a nőkhöz: most akkor azt akarod, hogy menjek el? - Szóval akkor mehetünk? - Nem mintha valaha is opció lett volna, hogy kihagyjuk ezt az esélyt, ha már elkötöttem ezt a kocsit és hagytam, hogy rám mássz, akkor ha belepusztulunk is felkaptatunk a rögös úton addig a kurva forrásig ahova mindig jövök ha valami bajom van. - Nem fogok könyörögni. - A kezemet nyújtom, hogy jobb esetben segítsek lekászálódni a motorháztetőről, rosszabb esetben meg, hogy erőszakos rántással húzzalak ki az egyensúlyodból és hirtelen döntések közepette a vállamra kapjalak.
Aztán azt mondod, hogy nem volt rossz, mi több, „hogy a faszba lett volna rossz”, és óriási kő esik le a szívemről, és azt hiszem, überbaszó farkas helyett leginkább béna kiskutya vagyok, akibe hiába rúgsz bele, úgyis visszakúszik hozzád, úgyis istenként tekint rád, úgyis rajong érted, és nagyon szisztematikusan, nagyon hosszadalmasan kellene vele gecinek lenned ahhoz, hogy megtanulja, hogy a te kezedtől jóra nem számíthat. Mondjuk, nem is a kezeddel volt a gond eddig sem, ezt jólesően nyugtázom akkor is, amikor a pólóm alá csúszik a tenyered, és aztán amikor megcsókolsz, már azt sem tudom elhinni, hogy valaha nehezményeztem bármit is, amit a száddal csináltál, és az eufória újból magába ölel, mintha csak visszaszippantott volna magába egy bolyhos, rózsaszín pléd. (...) Utána a kocsi motorháztetőjén üldögélek, a sarkammal támasztom ki magam valahol a rendszámtábla felett, párával vegyes füstöt fújok a váratlanul hideg, decemberi éjszakába, és közben a fák fekete sziluettjét vizsgálom a csillagok tövében. Kisvártatva fordulok csak feléd, és bár percekkel ezelőtt még mágnesként vonzottad magadhoz a kezemet, a számat, a tekintetemet, most valahogy mégsem akaródzik hozzád érnem, mert alig tudok felülemelkedni azon, hogy nem akarod. Csak megkopott egy kicsit mindannak a hatása, ami szex közben csúcsra járatódott az ereimben. – Ja, tényleg menj amúgy nyugodtan, ha dolgod van – ajánlom fel mindenesetre kegyesen, csak hogy egy pillanatig se érhessen az a vád, hogy haza akarnám vitetni magam. Még a lábamat is feljebb húzom, de úgy érzem, veszett fejsze nyele, ettől csak még rövidebbnek tűnik az amúgy alaphelyzetben is éppen csak a seggemet takaró szoknyám.
Végül rád nézek, nem azért mert megszánnálak amiért itt próbálsz nekem hízelegni látszólag sikertelenül, hanem mert egyszerűen már nem bírom tovább rágni a számat és kibámulni az üres éjszakába, pedig bassza meg mi ketten üresebbek vagyunk, mint odakint a csend. - Mi? - Kérdezek vissza hitetlenkedve és slukkolok egyet a cigarettából, nem is tudom, hogy mit gondoljak: tényleg ez lennél te, a sztárok-sztára, a Netflix kedvenc üdvöskéje, tényleg ennyire darabokra hullottál, hogy még az olyan kókler alakoknak is, amilyen én vagyok is feltűnik vagy csak annyira széttoltad már magadat, hogy ha megkérdezném magadra ismersz-e csak belenevetnél az arcomba és annyit duruzsolnál, hogy te aztán tényleg vicces vagy pedig még csak poénkodni sem nagyon próbálnék. Szóval rád nézek és MEGSAJNÁLLAK, de nem úgy ahogyan az ember megszán valakit, hanem úgy istenesen, hogy egy kicsit belesajdul a mellkasom - csakis a MELLKASOM, semmi más nem csak, a bőr alatti réteg - és már az a maradék kedvem is elmegy ettől az egésztől, amit egyébként volt. - Baszki, bébi. Hát hogy a faszba lett volna rossz? - Felsóhajtok, már azt sem tudom, hogy hogyan nyúljak hozzád úgy, hogy ne akarj ennyire kétségbeesetten magadban tudni. Úgyhogy csak sóhajtok, slukkolok a cigarettából pedig én már ekkor tudom, hogy nekem ennyi nem lesz elég, ennél durvábban szét kellene csúsznom ahhoz, hogy csak megdugjalak aztán itt hagyjalak a faszba, na és tudod ez itt a legnagyobb probléma. Meg az, hogy megtörsz. Három kibaszott perc alatt. Végig simítok a derekadon, a tenyeremet mega pólód alá csúsztatom és úgy csókollak meg, mintha ez bármit megoldhatna pedig tudom, még én is tudom, hogy az ilyen pillanatok törnek igazán darabokra.
A delírium meleg burok, biztonságot adó takaró, aminek belesüppedhetek az ölelésébe, és képzeld, Remus, egy bizonyos mértékig megvéd a szavaidtól. Más esetben talán már az ajkamat biggyesztve kötném az orrodra, hogy egyáltalán nem ezeket szeretném hallani tőled, amiket hallok – nincs szerintem az a mennyiségű anyag, ami elég lenne ahhoz, hogy továbbra is félreértselek, ezt már nem lehet félremagyarázni –, de egyelőre még felfogja őket az ecstasy okozta izgalom, hogy érdekesebb a bőröd tapintása, a borostád érdessége, mint a szívem épsége, és még csak össze sem rezzenek, amikor azt mondod, hogy „hát az fasza”, pedig baszki, nem esik jól. Tényleg nem. És alapesetben már én is az ajkamat rágnám a folytatás hallatán, de most csak leteszem a fenekemet a combodra, a derekamat nyomja a kormány, de még mindig mosolygok, mert még kitart a pajzsom, még talán van egy-két esélyed, hogy te is annyira kedves legyél hozzám, mint amilyen kedves én vagyok hozzád. Nem lenne sokkal jobb mindkettőnknek? – Kihasználnálak? Ennyire rossz volt a múltkor? Én nem úgy emlékszem – dorombolom odaadóan, oldalra biccentem a fejemet, a csípőm éppen csak úgy tekereg az öledben, mintha már benne is lennék a kettőnk közös ritmusában, és csak és kizárólag azért veszek mély levegőt, hogy megemelkedjen a mellem a végtelenül szűk felsőmben. – Ha csak amiatt aggódsz, hogy haza kell vinned, felesleges, nagylány vagyok, egyedül is megoldom, ha ezután más dolgod van – mondom végtelenül megértően, végtelenül készségesen, mert imádnivaló és tüneményes vagyok, és most már ideje lenne, hogy te is belásd, és ennek megfelelően kezelj, oké? Nem először örülök annak az elmúlt időszakban, hogy nincs itt Bob. Valami azt súgja a tudatom mélyén, hogy ezt nagyon fájna visszanézni – szánalmas vagy, Marjory, szánalmas vagy, Marjory –, és hiába próbálnám azzal védeni magam, hogy voltam már sokkal megalázóbb helyzetekben is, azt hiszem, ennyire még soha nem könyörögtem némán senkinek. Azt hiszem, rá kéne töltenem a cuccra, mert hiába nyomtam tele magam, mielőtt kiléptem a penthouse ajtaján, a kibaszott farkasvér kezd felülkerekedni rajta.
Tudod milyen nehezemre esik egyébként a közeledésedet visszautasítani? Belefeszül minden idegszálam az érdektelenségbe, a nyelvemre kell harapjak, hogy még véletlenül se sóhajtsak fel elégedetten, pedig megérdemelnéd, olyan készséges vagy, hogy egyszerűen még csak kívánni sem lehetne nálad jobbat, ki ne akarna finomtestű lányokat az autóülésén megrakni? Ki ne akarna téged addig nyomni amíg szusszal bírni lehet? Úgyhogy csak felsóhajtok egy egy kicsit úgy fordítom a fejem, hogy a füstöt ki tudjam fújni - véletlenül sem úgy, hogy jobban hozzáférj a nyakamhoz - a félig lehúzott ablakon. Még ezt a kocsit is elkötöttem, hogy ne kelljen taxira költenünk - most gondoljuk mindketten azt, hogy lettem volna olyan gáláns, hogy én fizetem - erre nézd meg magad, bújsz hozzám, mintha ez segíthetne rajtad. Mármint még én sem hiszem el, hogy a farkam csodákra képes, neked mégis miért vannak ilyen tévképzeteid? - Hát az fasza. - Horkantok fel és kicsit rágni kezdem a számat belülről, de még mindig nem nézek vissza rád. Attól elgyengülnék, érted? - Csakhogy tiszta legyen: nem akarsz menni sehova, ellenben most kihasználsz, hogy dugjalak meg és aztán majd elvárod, hogy vigyelek haza? - Ilyet ÉN szoktam csinálni másokkal.
Macskaként törleszkedem hozzád, ahogy a derekamra simítasz, átvetem rajtad a másik lábamat is, hogy a combod mellett térdeljek az ülésedre, alkarom a kulcscsontodon, az orrodnak szerintem már csak a dekoltázsom miatt van helye, szóval érted, minden tökéletes, ennek így kell lennie, ha hinnék, azt mondanám, hogy erre teremtettünk. Nyilván az eufória mondatja velem, hogy egy rugóra jár az agyunk, nem érzem a kérdéseidben rejlő vádló élt, azt hiszem, hogy egy hullámhosszra kerültünk, és halkan, reszelősen felnevetek. – Igen, igen és igen – mondom mellőzve mindenféle koherenciát, és már a nyakadat csókolom, amúgy egyáltalán nem fennakadva a tényen, hogy kibámulsz a szélvédőn, és még spanglira is gyújtasz közben. Hát ha éppen ez esik jól? Nem fogok hisztizni, mert eléggé egyértelművé tetted, hogy milyen bánásmódot érdemlek érte, és hát látod, tudok én kedves és tüneményes is lenni, és-- – Mi? – Oké, ez egy kicsit kizökkent, de csak egyetlen pillanatra, aztán inkább elnevetem ezt is, és nem nézek az arcodra, nehogy észrevedd azt a röpke árnyat, ami átsuhan az enyémen. – Hát, tekintve, hogy annyi cuccot toltam, ami egy halandónak elég lenne a túladagoláshoz, szerintem e-lég sokáig – vallom meg vihogva, és nem, azért sem fogom megkérdezni, hogy miért.
Kicsit irigyellek amiért ilyen ködös a tekinteted, én is szerettem volna annyira beállni, hogy kurvára ne juss az eszembe, erre nézd meg bébi itt ülök veled az erdő szélén és éppen arra készülök, hogy berángassalak az erdőbe, hogy beavassalak az életembe, vagy hát az életem egy szegletébe, amibe senkit nem engedek be igazán: most akkor döntsd el te, hogy egy láthatatlan verseny első helyezését nyerted-e el vagy inkább az utolsó lettél, aminek a következménye, hogy az éjszaka közepén totál beállva kell velem több kilométeren át kirándulgatnod. Szóval lepillantok a tenyeredre - a faszért értesz így a férfiakhoz, de tényleg -, feszengve dőlök egy kicsit hátra: ha most megengedem, hogy leszopj akkor vajon hamarabb eljutunk-e az erdőbe? És ha ténylegesen megengedem és netalántán még élvezem is, akkor kihasznállak-e vagy éppenséggel a cél szentesíti az eszközt alapon hozok egy mindkettőnknek megfelelő döntést? Kicsit rásimítok a derekadra, ezernyi libabőr pattan rajtam ahogyan a nyakamba dorombolsz és tudod le tudnám hunyni a szememet, hogy a hajadba markolva egy kicsit lejjebb nyomjalak, de annyira nem vagy ezen a világon, hogy talán nem is tudnád mi történik körülötted. Elvesztettelek félúton és fogalmam sincs, hogy a picsába talállak majd meg. - Minek keljünk fel reggel? Minek feküdjünk le este? Minek történjen bármi ? - Mielőtt félreértenél, nem gondolom, hogy ilyen állapotban tudnál ezekre a kérdésekre válaszolni, sőt, nem gondolom, hogy egyáltalán tudnál BÁRMIRE válaszolni, úgyhogy csak felsóhajtok - magamat sem hiszem el, hogy kihagyom ezt a lehetőséget - és rólad elpillantva kibámulok a szélvédőn és rágyújtok egy spanglira. - Meddig kell itt ülnünk, hogy kitisztulj? -
Bár igyekeztem úgy tenni, mintha nem lennék atom szétcsapva – ami vadonatúj érzés a számomra, mert mindeddig extrém szörfösként lovagoltam meg az atom szétcsapásom hullámait, mindenesetre ez a titkolózás visszarepít a középiskolába, és furcsán beindulok tőle –, azért nem áltatom magam azzal, hogy nem érzed, ahogy árad a pórusaimból a delírium. Lehet, hogy napszemüveg is azért van rajtad az éjszaka közepén, hogy pókerarccal ülhess a tripel csúcsának partján, én udvariasan úgy teszek, mint akinek nem dübörög a vér az ereiben úgy, mintha rave partin lenne, és azt hiszem, jól is van ez így, nem igaz? Már-már felháborodok, amikor megérkezünk, és elnémul a zene a kocsiban, aztán feltolod a napszemüvegedet a fejed tetejére, lehet, hogy így LÁTOD IS, hogy mennyire fátyolos ÉS felspannolt egyszerre a tekintetem – bár érzem, hogy tényleg be vagyok csettintve, hiszen az előbb már leszögeztem magamban, hogy úgyis érzed az illatomon, de mindegy! –, beharapom az ajkamat, ahogy beszélsz, és hát nyilván nem figyelek egyetlen szavadra sem, csak arra, ahogy mozog a szád, ahogy a bőröd alatt lüktet a véred, kinyúlok, hogy végigsimítsam az arcéledet, az ujjam hegye a nyakad puha bőrén játszik, és-- – Hm? – Felvonom a szemöldökömet, mozdul vele a szemhéjamra tapasztott csillám, mert többé nem fogsz úgy lerobbanva látni, ahogy legutóbb, még egyszer nem hagyom, hogy „essen a reputációm, bébi”, hát kioldom a biztonsági övemet, és már térdelek is az anyósülésen, a tenyeremmel pedig a combodra támaszkodom. – Minek menjünk bárhova is? – Beledorombolom a füledbe, töltekezem az illatoddal, és elnyomom az összes érzésemet, amely némán tiltakozva üvölt a mélyben.
Nem tudom, hogy pontosan mire gondoltál amikor azt mondtam, hogy elviszlek valahova, sőt igazából én sem tudtam, hogy mire gondoltam pontosan amikor azt mondtam, hogy elviszlek valahova de egy ideje csak arra tudok már gondolni, hogy milyen szarul néztél ki amikor ott hagytalak , és habár bűntudatom egyáltalán nincs amiért tényleg elhúztam a picsába - a faszt nincs - mégis valamilyen belső kényszert érzek arra, hogy rád nézzek. És ettől az érzéstől rosszul vagyok, képes lennék az összes veled kapcsolatos emléket visszahányni csakhogy többé ne gondoljak rád így, mert persze jó volt a szex, de senki nem érhet annyit, hogy a legjobb trippek közepette is felvillanjon a képe ahogyan ott guggol a Nymph előtt szerencsétlenül tágra nyílt szemekkel és olyan szomorúság szaggal, hogy az ember hajlamos lenne megsajnálni. Érted, a szanaszét baszós trip közepén úgy villansz fel, mintha minimum ott lennél mellettem: szőke tincsek, feszes mellek, kibaszott pillogás, félhomályosan, szétpixelezett alakként jelensz meg a tudatom valamelyik elbaszott peremén, és hiába dugok napok óta másokat, kurvára nem segít. Na most nehogy azt hidd, hogy azért parkolom itt le a kocsit az erdő szélén mert úgy gondolom, hogy foglak és eláslak hátha többé nem gondolok rád, hanem mert fogalmam sincsen, hogy hova vihetnélek az éjszaka közepén (nem mintha nappal lenne bármilyen ötletem) és ha már nincs ötletem, akkor tulajdonképpen minden lehet ötlet, nem? Max ha nagyon akadékoskodsz, akkor tényleg eláslak valamelyik nyárfa tövébe, hogy senki ne találhassa meg a hulládat. - Khmm. - Megköszörülöm a torkomat és feltolom a napszemüveget a fejem tetejére - ahha szóval ezért kellett annyira hunyorognom az útra - és feléd fordulok ahogyan leállítom az autót. Szóval mindig ide jövök, ha szarul vagyok. - Egy kicsit dobolok a kormánykeréken, tényleg kell ez most nekem? - Mehetünk? - Mármint ugye nem gondoltad, hogy nem foglak éjszaka arra kényszeríteni, hogy begyalogolj egy erdőbe velem, ugye?
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
