Kutakodó pillantását csak még több belső morgolódással fogadom. Egy pillanatra megijedek átható tekintetétől, de pár perccel később láthatóan semmire sem gyanakszik reakciómmal kapcsolatban. Ezt most megúsztam, de jobban oda kell figyelnem magamra és hogyan fegyelmezem magam. Visszafolytok egy sóhajtást... igazán nem vagyok hozzászokva ehhez a sok hülyéskedéshez. Ez az első eset, hogy el kell játszanom valaki olyannak magam a célpont kedvéért, aki nem vagyok. Legalábbis nem az, aki valójában vagyok. Egy gyilkos. Szinte elégedett kuncogással fogadnám, hogy látszólag mennyire zavarba hozom. Ez viszont nem egy tündérmese, vagy a sarki kávézó, ahol a helyes srác rád mosolyog miközben odaadja a zsírszegény lattédat... Belül szenvtelenül figyelem egyre jobban vörösödő arcát, ideges mozdulatait. Próbálom minél távolabb tartani személyes gondolataimat, mert különben tudom, hogy csak még mélyebb gödörbe süllyednék, mint amiben eleve felkeltem ma reggel. Küzködését és szinte már aranyos- Micsoda? Aranyos? Ez a kis elkényeztetett liba? Az álca már kezd az én agyamra is rámenni... De figyelve mennyire viaskodik azzal, hogy válaszoljon sejtelmes kijelentésemre még én is elmosolyodom. Ezúttal egy igazi mosolyt öltve ajkaimra. Felállok a székből, mi reccsen egyet súlyom alatt. Pár lépés csupán és ott állok mellette. Termete kicsi és karcsú - az én 189 centimhez -, akár mintha eltehetném őt a zsebembe, mint egy szerencsetalizmánt... De ez a lány semmi szerencsét nem ígér számomra. Alkaromat megtámasztva a feje felett lévő polcon, fölébe hajolok, testemmel szinte teljesen beburkolva őt. Ha már úgy is olyan ideges mellettem, akkor csak tovább szítom ezt benne. Levigyorgok, ezzel is húzva a választ adást és remélhetőleg, az agyát is. Aztán pillantásunk összeforr és én elmélyítem ezt a kapcsolatot. - Azt, hogy mostantól én leszek a tanárod - kezdem lehalkított hangon, miközben finoman kihúzom ujjai közül a papírfecnit és összegyűrve félre dobom - és megtanítom csinos őfelségének, hogy milyen is igazán szórakozni. - Villantok egy újabb mosolyt és még közelebb hajolva, hogy orrunk szinte már összeér, teszem hozzá: - És nagyon szigorú leszek.
Elgondolkozva figyelem a villámnál is gyorsabban átsuhanó érzéseket az arcán. Hihetetlen kék íriszeim átható fénnyel tanulmányozzák a vonásait, miközben igyekszem azonosítani és helyére tenni a felvillanó hangulatokat... Nem járok túl sok sikerrel, ezt be kell valljam pedig igazán próbálkozom. A legjobban az a pillanatnyi elsötétedő pillantás mozgatja a fantáziám és bosszant a legjobban. Sóhajtva adom fel, és figyelmemet inkább a földön heverő könyvre fordítom, felveszem majd szépen visszateszem a helyére. - És ezt úgy mondod, mintha baj lenne! Egyetemre tudtommal az ember tanulni is jár - vágok vissza, miközben újra feléfordulok és tekintetem összeakad az övével. A szememet forgatom, miközben minden erőmmel igyekszem leplezni milyen hatással vannak rám a szavai. A szívverésem felgyorsul és szinte forr a vérem, de arcomon bájos fintorral forgatom a szemeimet - Milyen eredeti... Amikor már nem bírom tovább zavartan tűröm a fülem mögé az arcomba hulló szőke tincseket és újra a mellettem lévő polcra vetem a pillantásom, mintha újra a könyvet keresném. Nagyon igyekszem nem felkapni a fejemet, amikor újra megszólal. Tényleg tanulni jöttem ma, és nem szeretnék megbukni. Fontos számomra az egyetem és a közhiedelemmel ellentétben, nekem is ugyan olyan keményen kell dolgoznom mint bárki másnak. Szóval minden erővel küzdök a kíváncsiságom és az ostoba ösztöneim ellen ami felé hajtana. Nem fogok beugrani neki... Nem fogok beugrani neki... Ma nem... Nem fogok beugrani neki... Nem f... A francba! - Mégis mit döntöttél el? - kérdezem, miközben tekintetem újra visszatér hozzá és egy pillanatra megakad a torkomon a levegő a pillantásától.
Nehéz visszafolytanom mosolyomat, látva hogy összerezzen még mindig jelenlétemtől. Egy hónapja furakodtam be az életébe, de még mindig kissé ideges mellettem... Ami alapból nem egy rossz dolog, tekintve, hogy mi az igazi oka annak, hogy mostában úgy követem, mint egy árnyék... Ahogy gondolataim ilyen sötét terepre terelődnek még nehezebb kontrollálnom az arcmimikámat, hogy ezt ne mutassam. Több kevesebb sikerrel. Vicceskedő megjegyzésére csak megforgatnám a szemeimet, de ezt is visszafogom és helyette megemelintem a szemöldököm. Biztos vagyok benne, hogyha végigaludná az összes órát, akkor is elintéznék neki, hogy az összes jegye jeles legyen. De természetesen nem így van, Miss Tökéletes egy kis stréber, szóval ilyen gondokba nem ütközik. Legyintek egyet, mint aki hihetetlen nagy ostobaságnak tartja a tanulás gondolatát is. - Ugyan! Állandóan könyvekbe dugod az orrod... - Jelentőségteljesen körülnézek mutatva ezzel is, hogy hol vagyunk, mik között vagyunk. - Gyakorolhatnál helyette igazán más... szórakoztatóbb dolgokat is - mondom, és ahogy elnyúlok hosszan a székben, ujjaimat összevonva a hasamon, lassú és aprólékos útra indul pillantásom. Szépen, komótosan lefelé... majd itt-ott megállva felfelé. Egészen míg vissza nem érek a szemeiig ismét. Félrebillentem a fejem, mintha valami érdekeset találtam volna - miközben ennél távolabb nem is lehetne a valóságtól. Elvigyorodom. - Rendben, eldöntöttem.
Homlokráncolva nézek le a kezemben tartott papírra. Az nem lehet, hogy már megint annyira belemerültem a gondolataimba, hogy elrontottam a sort... Ránézek a polcra... 954... Pedig jó helyen vagyok... Biztosan valaki megelőzött és lecsapott a könyvre! Tudtam én, hogy nem kellett volna már azt az utolsó kávét meginni otthon! Összerezzenek a csendbe hasító hangtól. Borzasztó, hogy egy hónap ismerettség után mennyire ismerős és a bőröm alá tud mászni. A hirtelen adrenalin lökettől a könyv amiről elkaptam a kezemet hangos puffanással ér földet, én pedig elpirulva nézek Reidre. Mikor már azt hittem lesz pár nyugodt órám... A megjegyzését elengedem a fülem mellett és úgy csinálok mint aki nem érzi, hogy úgy ég az arca mintha nyílt tűz fölé tartaná. - Reid... Nos nem is tudom... - mondom, miközben elgondolkozva nézek végig a termen - Hát biztosan nem aludni jöttem... - vigyorodok el a szemeit még mindig elhomályosító álomtól. - Tudod, valamikor tanulnom is kell, pár hét és itt a vizsgaidőszak... És nem vagyok hercegnő! - teszem hozzá picit elfintorodva.
Van valami varázslatos a könyvtárakban... legyenek akárhol, akármilyen könyvekkel is megtöltve... mégis ugyanazt a vigaszt képesek nyújtani a megtépázott léleknek. Talán ezért is vonzottak mindig annyira, mégha én magam nem is szeretek annyira olvasni. Vagyis ez nem igaz, inkább csak mindig van más, amivel töltöm az időmet, mint olvasással. Évente, ha sikerül kettőt-hármat elolvasnom. Azok is inkább a fotózással kapcsolatosak. A könyvtárak viszont már kiskoromban is olyan védelmet nyújtottak, amire sok hely... vagy személy nem volt képes. A mai napon is pont az ilyesfajta csendre és nyugalomra vágyva kötöttem ki itt. Tegnapom nagyrésze azzal telt, hogy Delilaht követtem és próbáltam megfigyelni mindenegyes kis rezdülését... és őszintén nem éppen ez lenne a tökéletes ötletem egy vasárnap délutánra. Este pedig a róla készült fotókat hívtam elő, míg a szemem ki nem folyt a fáradtságtól. Úgyhogy ha lehet ma elég morcos vagyok, és azzal próbálok mindenkit távol tartani, hogy a sorok közé rejtőzve, egy könyvvel az arcomon próbálok szunyókálni egy keveset. Lecsukott szemhéjjaim mögött vörös és fekete alakok játszanak egymással, mintha saját magamban sem tudnék menekülni jelenlegi célpontomtól. Felrezzenek, amint lépteket hallok meg közeledni felém. Csodás, komolyan senki nem tud békén hagyni, csak egy _pár percre_?! Mormogok magamban, ahogy leveszem a könyvet az arcomról, csakhogy nem várt látvány fogad. Komolyan? Nem hiszem el a szerencsémet! Csak megrázom a fejemet, és lustán figyelem a szőke jelenséget, ahogy homlokráncolva bámul egy papírfecnit. Nyilvánvalóan keres valamit, de eszem ágában sincs odamenni, hogy segítsek neki. Már csak az a kérdés, hogy van-e lelkienergiám ahhoz, hogy ebbe belekezdjek most. Ásítok egyet és nyújtózkodom a meglepően kényelmes, bársonyborítású karosszékben, ahova elhelyezkedtem még egy pár órája. What the hell... - Az ember - kezdtem lassan, mély, talán kissé rekedtes hangon - ábrándozik azon, hogy vajon a szeretőidet is ilyen érzikéséggel simogatod-e... vagy csak élettelen tárgyak érdemlik eme bánásmódot. - És mert tudom, hogy ehhez a megszólaláshoz feltétlen elmaradhatatlan, vetek irányába egy laza, féloldalas mosolyt. - Mi szél hozott erre, Hercegnő?
A könyvtáras napokat szerettem a legjobban az egyetemen. Mindig is jobban éreztem magam könyvekkel körülvéve, de amióta otthon... Na igen... Amióta minden elviselhetetlen volt és napról napra csak romlott a helyzet. A könyvsorok között mintha újra tudtam volna lélegezni és ha pár órára is megfeledkeztem mindenről. A papáról, Laurenceről... és még Reid is kartávolságra került a gondolataimban. Az ajkamba harapva sétáltam az egyik művészettörténetnek szentelt soron, jobb kezemben a cetlire kiírt kartotékszámmal, miközben a ballal végigsimítottam a könyvek gerincén, melyek finoman szinte láthatatlanul megremegtek az érintéstől.
... ; zene ; ami villámjátéknak indult... de végre itt vagy x x x
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Elgondolkozva figyelem a villámnál is gyorsabban átsuhanó érzéseket az arcán. Hihetetlen kék íriszeim átható fénnyel tanulmányozzák a vonásait, miközben igyekszem azonosítani és helyére tenni a felvillanó hangulatokat... Nem járok túl sok sikerrel, ezt be kell valljam pedig igazán próbálkozom. A legjobban az a pillanatnyi elsötétedő pillantás mozgatja a fantáziám és bosszant a legjobban. Sóhajtva adom fel, és figyelmemet inkább a földön heverő könyvre fordítom, felveszem majd szépen visszateszem a helyére.
