Minden ellenére, ami az elmúlt pár percben történt elkuncogom magam a kérdésén.
- Talán nem is lennénk képesek az unatkozásra... - mondom fejrázva. Majd felvonom a szemöldökömet következő kijelentésére, igaz nem láthatja ebből a szögből. - Mégis miért haragudnék? Hogy majdnem levetetted magad a toronyból? Igen, amiatt lehet kicsit haragszom... de ne törd ezen a kis fejed túlságosan - nyugtatgatom.
Megbököm a homlokát az ujammal, csak úgy, mint odalent, mielőtt átvettük a hotdogjainkat. Hihetetlen, de olyan érzés, mintha az már egy élettel ezelőtt történt volna. Tulajdonképpen ez az egész délután... annyi élménnyel, érzéssel és elgondolkodnivalóval látott el, hogy akár egy hétig is emészthetem... akkor sem biztos, hogy a végére jutnék az egésznek. Talán jobb is, ha nem teszem. Ahogy már korábban megegyeztem magammal, ha Delilahról van szó, jobb ha nem viszem túlzásba az egész elemezgetést és az érzelmek túlságos szabadjára engedését. Itt-ott egy-két őszinte pillanat igazán nem a világ vége. Csak az a lényeg, hogy a nap végén tisztában legyek azzal, hogy kik és mik is vagyunk valójában egymásnak.
Én, egy gyilkos. Ő, egy áldozat. Egy katasztrófa, amit nem engedhetek bekövetkezni...
Meleg, törékeny testének súlya a hátamon csak még inkább visszarángat a valóságba. Úgy érzem a mai kis programunk után még inkább tudatában vagyok annak, hogy Delilah nem csupán egy sztereotípia. Ő is egy élő, érzékeny lény, mint a legtöbbünk. Persze, nem feltétlenül kedvelem az ő fajtáját... ez még nem jelenti azt, hogy úgy kellene tekintenem rá, mint csupán egy feladatra. Bár ez az első, hogy ilyesmi történik velem. Az előző alkalmakkor szimplán csak elvégeztem a feladatomat, nem kellett jópofiznom senkivel, vagy elnyernem a bizalmukat. Legalábbis nem ilyen értelemben.
Elhúzom a számat a gondolatra és boldog vagyok, hogy most ezt nem láthatja rajtam. Helyette biztatón végigsimítok a combjain, ahogy az utolsó lépcsőfokokon lépdelek lefelé. Felnevetek kérdésére.
- Ó, hercegnő... mindketten tudjuk melyikre vágytál igazán eddig - mondom egy beképzelt mosollyal.
Még ha most nem is vethetem rá lehengerlően, hangomból kihallhat mindent.
Végre újra megtalálom a lábam alatt a talajt és úgy érzem ténylegesen visszatérünk arra a terepre, ahol kezdtük a nap folyamán. Visszatérünk ahhoz, akiknek lennünk kell. Nincs több érzelmes pillanat, amiben nem tudom megállni, hogy ne legyek egy kicsikét önmagam. Nincs több gyengeség és komoly pillantások. Nincs több ígéret, amit nem tudok betartani...
Megállok az ajtó előtt és óvatosan leengedem őt a hátamról.
- Most már rendben leszel? - kérdezem, de nem nézek a szemeibe. Megvárva válaszát bólintok, majd megmarkolom a tarkómat és sóhajtok egyet. - Szóval remélem, nagyon jól érezted magad ezen a romantikus kiruccanáson - kacsintok rá, nyilvánvaló öniróniával.
Intek a kezemmel, hogy menjen előre, majd miután elhagytuk a helyiséget, és körülnéztem alaposan, hogy nem jár erre senki, bezárom magam mögött az ajtót.
- Nos, akkor... - fordulok meg, de elakadok.
Nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék. Egyik felem még mindig úgy érzi, hogy vele kéne maradnom. Esetleg meginni egy kávét, vagy teát, vagy ami éppen jólesik egy ilyen esemény után, ami ugyebár nem mindennapos... Közben viszont nem vagyok benne biztos, hogy jelenleg ez lenne a legokosabb lépés a részemről. Bár nyilvánvaló, hogy a kis szőkeség csak még jobban ragaszkodna hozzám, ha erősíteném a köteléket közöttünk, de mint fentebb említettem nem is akarok nagyon rányomulni. Mit tenne egy normális srác az én helyzetemben ilyenkor? Milyenek a normális srácok? Mi lenne itt a normális gondolatmenet? Rájövök, hogy teljesen megvagyok lőve a szituációt illetően. Azonban azt sem akarom engedni, hogy Delilah valamilyen furcsa indítattásból megint magabiztos cselekedettek közepette magával ragadjon... így nincs más választásom, mint nekem lépni előbb.
Elpakolom a fényképezőgépemet a táskámba, majd feljebb tolom azt a vállamon és ránézek. Jó ideje volt már, hogy újra egymásba fonódott volna így a tekintetünk, de igyekszem mindenféle érzést elrejteni a sajátomban.
- Nekem mennem kell - mondom, kissé bocsánatkérő hangon, de annyira mégsem. - Remélem, hazaúton vigyázol magadra, és... sikerül tanulni! - jut eszembe még hirtelen, miért is volt itt elsősorban.
Vetek rá egy csibészes mosolyt, azzal, ha nem tartóztat fel sarkon fordulok és kiindulok a campusról.

credit

Markommal erősen ölelem a lány törékeny alakját éppen ott, ahol érem. Hihetetlen, hogy csak egy másodpercen múlt, hogy minden megváltozzon. Persze, ezt az érzést ismerem már... most mégis valahogy az érzés más milyen volt, mint mikor az apámmal... történt. Ilyen ijedtséget csakis akkor éreztem, amikor meghallottam az ajtón keresztül Poppy hangját, nem pedig, amikor az életemért küzdöttem. Ami önmagában nagyon felkavaró, hát ha még azt is hozzávesszük, hogy miért is vagyok egyáltalán a szőkeség életében... miért is vagyunk most pont itt. Ha esetleg nem teszem azt, amit teszek, akkor talán már nem is lenne feladatom. Nem tudom, hogy pontosan mit gondoltak volna erről a feletteseim, de valószínűleg elseperték volna az egészet egy vállvonással és egy "így a jobb" kijelentéssel. Mintha Delilah élete csak ennyit számítana.
Hirtelen beszívom a levegőt az utolsó gondolatomra, majd erősen visszarántom saját magamat is a jelenbe. Ahelyett, hogy zavaró és érthetetlen érzéseimre koncentrálnék, inkább az álcára helyezem a hangsúlyt és megpróbálok logikus és hűvös fejjel úgy viselkedni, mint egy srác, aki aggódik a lányért, aki lehet vagy lehet nem tetszik neki.
- Persze, hogy nem véletlenül! De talán ezért kellett volna jobban odafigyelned, nem gondolod? - kérdezek rá élesen, majd látva könnyeit végigcsorogni az arcán kicsit visszaveszek feszült arcvonásaimból.
Újramagamhoz ölelem és bár igyekszem nem belegondolni, tudom, hogy szívverésem lassulásán sokat segít apró kezeinek ölelése a derekamon. Megrázom a fejemet, és fújtatok egyet, reménykedve, hogy Delilah további bosszankodásnak veszi be reakciómat - magamra való mérgeskedés helyett.
- Azt hiszem mára elég volt ennyi a szórakozásból - jegyzem meg félig vicceskedve, legalábbis próbálkozom, de hangom még mindig feszült.
Meglepődött és kissé ijedt hangot adok ki magamból, amikor őfelsége összeesik, de gyors reflexeimnek köszönhetően nem ejtem el. Magamhoz ölelem könnyed alakját, majd sóhajtok egyet.
- Ez így nem fog menni, hercegnő - mondom, mintha csalódottságot okozott volna nekem. Valójában csak úgy érzem ez segít, hogy kicsit visszatérjünk önmagunkhoz és túllépjünk a sokkon. - Leviszlek. - Azzal óvatosan leengedem őt a földre, majd én magam elé guggolok és a hátamat tartom neki. Két kezemmel hátranyúlva megérintem a combjait. - Gyere!
Megvárom, míg óvatosan rám mászik és jól megkapaszkodik gyenge kis karjaival a nyakam körül. Megpaskolom a kezét, bár őszintén nem tudom miért... nem hiszem, hogy egy ilyen helyzetben ez segít. Igyekszem azonban nem zaklatni őt ostoba kérdésekkel, vagy kijelentésekkel, mint hogy jól van-e, vagy hogy hamarosan rendben leszünk, amint leérünk. Az ilyesmi soha nem ilyen egyszerű. Ehelyett határozottan magamhoz szorítom a lábait, és halkan jelzek neki, hogy felemelkedem. Amint megbizonyosodtam róla, hogy minden végtagunk el van rendezve, illetve minden holmink megvan, elindulok lefelé a lépcsőn.
- Szép kis kaland, nem igaz? Mindig is erre vágytál... - jegyzem meg szarkasztikusan, megtörve a csendet.
Csakis a fentebb megélt sokk és rémület teheti, hogy úgy vélem saját énem cseng ki a szavak mögül, talán most először. Ezúttal viszont nem próbálom meg tompítani azt.

credit

Annyira belemerülök abba, hogy elfeledtessem Delilah-val akármiféle módon, ami történt (az őszinte mosolyom) és ami történni fog (fent állni a toronyban), hogy újabb meglepetésként ér az érintése. Úgy tűnik ez a délután már csak erről fog szólni... a szőke lány vakmerő megmozdulásai és az én döbbenetem ezek hatására.
Elkerekedő szemekkel, meglepődve nézek felé. Aztán elveszek puha kezének érintésében, amitől szemhéjjaim kissé megereszkednek. Nem hagyom viszont, hogy az érzés annyira magával ragadjon, hogy le is csukódjanak. Bevallhatom, azt hiszem, hogy a kis hercegnő finom kezének simogatása hihetetlenül jól esik, még ha ezen felül nem is kell, hogy jelentsen ennél többet. Legalábbis nálam nem jelenthet.
Ez a gondolat még inkább megszilárdul bennem, amikor meghallom szavait. Tekintetembe másfajta sötétség keveredik, de igyekszem hamar eloszlatni azt, amire tökéletes megoldás a kissé cukkolódó megjegyzésem. Egyszerre könnyebbülök meg és érzek valamiféle fajta furcsa ürességet, amikor végül elhúzódik tőlem. Hiányzik puha, meleg érintése, de az nem, amilyen érzéseket keltett bennem.
Azonban ezt hamar elfelejtem, amikor megint szembe találom magam a kisasszony pirulásával. Hihetetlen szórakoztató nézni, ahogy kivirágzik az arca, mintha csak a hidegtől lenne rózsás a pofija, majd elkezd a pír szépen levándorolni, először a teljes orcáját megtöltve, aztán tovább le a nyakán. Tekintetem követi az útját és egyáltalán nem leplezem, hogy mennyire élvezem a helyzetet. Nem is sejti szerintem még igazán, hogy ezzel a kis megjegyzésével pontosan milyen fegyvert is adott a kezembe. Megjegyzésére csak felnevetek, majd rákacsintok.
- Majd legközelebb jobban meggondolod. Bár részemről remélem, hogy nem - teszem hozzá, ahogy elindulunk, továbbra is elvonva a figyelmét -, mert a mentális kép jól fog jönni a magányos éjszakákon.
Ahogy tovább haladunk előre, bár igyekszem arra koncentrálni, hogy minél lazább kisugárzással támogassam őt, a szememet rajta tartom. Figyelem a rezdüléseit, és meg kell mondjam meglep, hogy milyen elszántan tartja magát az elhatározásához. Nem gondoltam volna, látva, hogy mekkora a félelme a magasággal kapcsolatban, hogy ténylegesen sikerülni fog. Őszintén sokkal kevesebbet néztem ki belőle. Lehet, hogy ezt jobb lesz később átgondolnom. Elteszem ezeket a kis gondolatjegyzeteket későbbre, ha majd az újabb előhívott fotóimat rendezem és tovább bővítem a róla készülő aktámat.
- Áh, ugyan - legyintek, amikor megpróbálja megköszönni a segítségemet. - Igazán nem volt nagy dolog!
Tényleg nem volt az. Ennyi kedvességet mindenki megérdemel, aki ennyire fél valamitől, legyen az valaki olyan, akit eleve halálra ítéltek. Nem mellesleg nincs semmilyen burkolt valódi törődés a tetteim mögött, akármennyire is szeretné ő ezt hinni. Úgyhogy jobb, ha az ilyesfajta érzelemeket nem visszük túlzásba. Megvan a feladatom, ez a munkám... de ez nem jelenti azt, hogy kegyetlennek is kell lennem. Az összes többi már csak őfelségén múlik.
Ez persze nem állítja meg abban, hogy újabb szokatlanul magabiztos lépésként ne adjon egy puszit. Elárasztanak ismét ezek a megmagyarázhatatlan érzések, amik előzőleg kavarogtak a mellkasomban... amikről nem tudnám igazán meghatározni, hogy micsodák. Valószínűleg nem is akarom. Jesszus! Olyan vagyok mint egy rohadt tini, aki megkapja az első csókját egy lánytól... bár amikor velem megtörtént igazán nem volt varázslatos, vagy olyan édesen kellemetlen, mint ahogy azt a legtöbb ember gondolja. Akkoriban nem igazán az ilyesmin járt az eszem. Ez viszont nem kifogás arra, hogy most egy szép lánytól kapott puszi ennyire kibillentse a talajt a lábam alól.
Inkább nem is reagálva rá semmit, elfordulok és a gépemmel kezdek babrálni. Ahogy viszont ténylegesen belemerülök a különböző fotók készítésébe, kifutnak a fejemből az ostoba gondolatok és elhagyják mellkasomat a furcsa, kavargó érzések. Csakis a lencse marad, amin keresztül a világra nézek és más perspektivából ragadhatom meg azt.
Annyira elmerülök a kattintgatásban, hogy már csak a kétségbeesett kiáltásra kapom fel a fejemet. Egy pillanatnyi időm van csupán, hogy felmérjem a helyzetet, ahogy elengedem a kezemből a kamerát. Az idő lelassul és egy másodperc tört része alatt fut át az összes gondolat a fejemen, de egyik sem ragad meg. Helyette az ösztön veszi át a fejemben és testemben az irányítást. Egyedül csakis Delilah kedves mosolygó arca van előttem, ahogy megköszöni nekem a segítséget, amikor felényúlik. Erősen megragadom a karját, ahogy a lába már épp megcsúszik a kövezet szélén. Egy kisebb lendület csupán és az elkorhadt korláttal egyútt zuhanna a mélybe. Helyette visszarántom magamhoz és szorosan a mellkasomra ölelve - ami valószínűleg nem lehet kényelmes, tekintve, hogy a fényképezőgépem még mindig a nyakamban lóg - visszavonszolom magunkat a kilátó közepére.
- Kurva életbe! - morranok fel rekedten, ahogy magamhoz szorítom a fejét egyik kezemmel, a másikkal pedig tudatomon kívül tapogatom meg, hogy egyben van-e. - Idióta! - dörrenek aztán rá, ahogy eltolom magamtól megmarkolva őt a felkarjainál. Szemem vadul cikázik végig az alakján, szívem még mindig vadul ver az idegességtől és... a félelemtől. Meglepődve ébredek rá, hogy megijedtem, hogy le fog esni és nyakát töri közben. Mielőtt bármit is mondhatna, újra magamhoz ragadom és az ölelésembe vonom. - Egy percre veszem le a szemem rólad és tessék... - panaszkodom, miközben még mindig hihetetlenkedve, döbbenten állok a felett, amit tettem - vagy amit nem hagytam megtörténni.

credit

Látva, hogy tényleg mennyire retteg a lány, szinte már bűntudatom van, hogy erre "kényszerítem". Tulajdonképpen a célom tényleg az lett volna, hogy valami romantikus szituációba keveredjünk odafent, kettesben, egy tiltott helyen. Erre tessék, Delilah majd összepisili magát a gondolatra is, hogy feltegye a lábát a lépcsőfokokra... Igazán nem úgy alakul a tervem, ahogy szerettem volna, de úgy érzem most már nem léphetek vissza. Főleg, ha már ennyire belementünk ebbe, hogy elviszem valahová, ami nem a könyvtár és nem tanulással, magolással kapcsolatos. Azt gondoltam, hogy majd - mint minden más csaj - ráizgul a gondolatra, hogy egy ilyen lehetősége adódik azzal a csávóval, aki bejön neki. Már persze, gondolom, hogy bejövök neki, de azt hiszem ezen a ponton annyira nem kell ezt megkérdőjeleznem a szőke hercegnő reakcióból adódóan. Ami őszintén nem tudom milyen érzést kelt bennem...
Inkább tovább lépek, és felül emelkedve a félelmén, illetve a kellemetlen szituáción - jobb esetben nem azért viszem el a csajokat egy titkos, sötét helyre, hogy megrémisszem őket - odalépek hozzá. Reménykedem benne, hogy közelségem segít majd abban, hogy elfeledtesse vele az ijesztő gondolatokat. Ahogy átölelem karommal, érzem, ahogy alakja remeg az enyém mellett. Ismét felüti fejét bennem a bűntudat, de igyekszem elfolytani. Próbálom meggyőzni magam arról, hogy Delilah-nak valószínűleg fingja nincs arról, hogy mit tapasztal meg egy olyan gyerek, aki olyan családból származik, mint az enyém... úgyhogy egy kis magasság igazán nem a világ vége. Ennek ellenére közelebb húzom magamhoz és vetek rá egy bíztató mosolyt.
- Helyes - mondom őszintén, válaszul elhangzott ominózus mondatára.
Elvégre az a célom, hogy ezt elérjem.
Mosolyom említésére viszont azonnal el is vesztem azt... ahogy ráébreszt arra, hogy kezdi bennem összekuszálni a szálakat. Hogy én magam mit is érzek, illetve az álca, amit csakis ő miatta tartok fenn. A maszk, amit felé tartok mindenegyes alkalommal, amikor beszélek vele, ránézek... rámosolygok.
- Lehengerlő? - fejezem be mondatát egy újabb mosollyal, de ez már inkább erőltetett. Igyekszem lazítani rajta, hogy ne legyen túl feltűnő. - Tudom-tudom, ellenállhatatlan vagyok. Bár a kis fekete csipkés semmiségek versenybe szállhatnának ezzel - mondom csak hogy megint kicsit felkavarjam a lelkivilágát, valami mással, ami nem a magasság gondolata. Főleg, mert hihetetlen vicces volt a reakciója legutóbb.
Közben megindulok felfelé a lépcsőn. Vigyázok, hogy egyenletesen lépjek a fokokon haladva minél feljebb. A légzésem lassú, én magam nyugodt vagyok és igyekszem ezt a határozottságot sugallni a kiscsaj felé is. Kezem szétterülve pihen derekának másik oldalán. Haja félig az arcomat simogatja, de nem próbálok elhajolni. Néha-néha bíztató szavakat dünnyögök neki, elégedetten hümmögök, ahogy tovább lépkedünk. Majd nem sokára véget ér a sötétség, és fény zúdúl be fentről megvilágítva utunkat. Aztán friss levegő csapja meg az arcunkat, ahogy fejünk kibukkan az utolsó lépcsőfok fölé.
- Látod? Nem is volt olyan vészes! - mondom egy széles vigyorral és megpaskolom a derekát. Majd amikor már szolidan állunk a négy oszlop által tartott tető alatt, kemény beton a talpunk alatt, arrébb húzódom. - Most már rendben leszel? Csinálnék egy pár képet, ha kibírod addig...
Elvégre valójában ezért jöttem fel ide - meg hát persze más miatt is, de igazán lőhetem a terveimet a további csábításra, élcelődésre, stb. Igazán nem vagyok az az ember, aki tovább zaklat valakit, miközben fél. Persze, én leszek Delilah hóhéra, de ez nem jelenti azt, hogy nagyobb gecinek kell lennem a kelletténél.
Fogom magam és teljesen elengedem őt, majd elkezdem kivenni a táskámból a felszerelésemet. Nekilátok bíbelődni a fényképezőgépenem a beállításokkal, közben félszememmel a lányt figyelem, de hamarosan elterelődik róla az is teljesen, ahogy belemerülök a képek készítésébe.

credit

Pontosan úgy reagál a kis cukkolásomra, ahogy reménykedtem benne, hogy fog. Azonban arra nem számítottam, hogy majd egy ilyen gyengeséget fog megosztani velem. Bár ennek nagyon kéne örülnöm... főleg, jelenlegi célunkat tekintve, mégis megállok egy pillanatra és csak nézek rá. Látva, hogy mennyire zavarba jön és egyértelműen nem örül neki, hogy megosztotta velem ezt az információt még inkább elgondolkozom. Fogalmam sincs miért lepődöm meg ennyire ezen, hiszen nem mondanám a legkeményebb személynek Delilaht... legalábbis nem ezt a benyomást kelti magáról elsősorban. Mégis... annyira a tökéletességgel asszociáltam őt már az első találkozásunk óta, hogy nem is járt ilyesmi a fejemben. Hogy egyáltalán lehetséges, hogy ilyen nagy félelmet osszon meg a több milliárd másik teljesen normális emberrel a világon. Értetlenkedve állok saját reakcióm előtt... jobban mondva habozásom előtt, hogy reagáljak erre. Tekintve, hogy most kéne igazán megragadnom az alkalmat arra, hogy flörtölésként burkolva igazán belevájjak a kis lelkébe a cukkolásommal. Elvégre ezt imádják mostanában a csajok, nem? Valahogy mégsem akaródzik számomra, hogy valami ilyesmit reagáljak, miután igenis egy komoly problémáját osztotta meg velem - még ha akaratlanul is, mert kiprovokáltam belőle. Valahogy úgy érzem, hogy bár Delilahnak meg kell halnia... és emiatt folyamatosan a szemébe kell hazudnom mindenféle hülyeséget... még ha nem is tartom igazán nagyra őfelségét... valahogy úgy érzem, hogy ezen a fronton igenis meg kell adnom neki a tiszteletet, ha már csak arról is van szó, hogy ezúttal nem nevetem ki.
Helyette elfordulok és más taktikát váltva én is megosztok vele egy kis őszinteséget. Ez úgy tűnik, ami végül teljesen betalál, mert végre megadja magát. Igyekszem ezen eseményen nem túlságosan elgondolkozni. Jobb, ha a további igazi érzéseimet kizárom a dologból a továbbiakban. Még ha úgy is néz ki, hogy Delilah kezdi megnehezíteni a dolgomat ebben.
Kemény szorítása meglep és egyúttal megállít a nagy lendületemben. Ez is egy olyan dolog, amit nem néztem volna ki belőle... de csak jobban beigazolja, hogy a félelme ténylegesen valós. Visszafordulok felé és még inkább zavarba esem látva, hogy mennyire az arcára van festve a rettegése.
- Delilah... - neve könnyedén gördül le a nyelvemről, ahogy gyengédebben az eddigieknél megszólítom és rájövök, hogy talán ez az első, hogy normálisan használtam a nevét. Felemelem a másik kezemet, amit nem tart fogva és finoman kisimítok egy pár hajtincset az arcából. Próbálom megmagyarázni magamnak, hogy ezt csakis azért teszem, hogy még jobban meggyőzzem arról, hogy bízhat bennem... A tekintetünk összeforr, ahogy elkapom a pillantását és én magam megkomolyítom arcvonásaimat. - Ígérem - hangsúlyozom ki a szót -, hogy nem fogsz leesni. Nem fogom hagyni. Kérlek, ne aggódj emiatt!
Várok még egy pár másodpercet a szemeit kutatva, hogy megbizonyosodjak arról, hogy komolyan vette a kijelentésemet. Majd kissé zavarodottan elfordulok tőle és elindulok a torony irányába. Lépteimet meghosszabítom, nem foglalkozva azzal, hogy lépést tud-e tartani. Kedvem kissé borússá válik attól a sok mindentől, ami az elmúlt percekben pergett le. Igyekszem azonban rendbe tenni a fejemben az ezekhez fűzödő gondolataimat, épp ezért nem is figyelek annyira oda, hogy a kiscsaj mit hablatyol mögöttem. Mégis a férfi radar bennem rögtön felkapja a fejét két nagyon fontos dologra.
Fekete és csipke.
Megtorpanok, majd lassan visszafordulok Delilah felé. Ugyanilyen sebességgel kúszik fel homlokomra egyik szemöldököm is. Bár őszintén kezdem elveszteni magam ebben a kis játékban, és bár minden területet ki kéne aknáznom, ami ahhoz vezet, hogy megnyerjem magamnak a szőkeséget... erre a terepre nem feltétlenül akartam tévedni. Most mégsem bírom megállni, hogy ne cukkoljam vele, főleg, ha már őártatlansága ilyen csodálatosan beletenyerelt.
- Ó...? - mosolygok rá sejtelmesen és olyan közel lépek, hogy csak pár centiméter választ el minket attól, hogy teljesen összesimuljunk. Mélyen a szemébe nézek és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán ez egy kicsit elfeledteti vele azt is, hogy mennyire fél... De mit is érdekel ez engem! - Remélem, rám gondoltál, amikor megrendelted ezeket a kis... fekete csipkés semmiségeket. - Szám széle még jobban felfelé kunkorodik, ahogy csibészes pillantást vetek rá. - Mert az biztos, hogy én magam mostantól sokat fogok gondolni rájuk... ahogy a fogaimmal húzom le őket...

Látva, hogy megint visszatér a rémültség a szemeibe, én magam is újra elkomolyodom. Ha már másban nem is... ezt az egy őszinte érzelmet megengedem magamnak. Odasétálok mellé és óvatosan, de határozottan átölelem a derekát. Egy pillanatra megállok, ahogy megvárom, hogy ellenkezzen, addig magamba szívom melegségét a ruha alatt pihenő kezemmel... Ha nem áll ellen, felé billentem a fejemet és finoman rámosolygok - talán ez az első igazi mosolyom, amit őszintén küldök az irányába.
- Ne aggódj! Ne feledd, megígértem. Amíg melletted vagyok odafenn... nem esik bajod.
Azzal, ha készen áll, elindulok vele fel a lépcsőn, szorosan magamhoz ölelve őt.

credit

Lassú mosoly kúszik az arcomra, ami sötétebb, mint az eddigiek együtt véve és nem is éri el a szemeimet. Még hogy nem fél tőlem... ez persze, nyilvánvaló, de lehet... az ő érdekében persze, jobb lenne, ha mégis így tenne. Azonban itt most az ő érdekei egyáltalán nem számítanak, így nem is reagálok nagyon a merész kijelentésére, csak annyit, hogy: - Majd meglátjuk!
Megforgatom a szememet egy kalkulált mozdulattal akadékoskodására. Miért is gondoltam, hogy majd mézes madzagon fogom őt felcsalogatni a toronyba és kapós lesz számára egy kicsit másabb tevékenység, mint a tanulás? Ughh, komolyan szinte már engem is idegesít a kis stréber királynő kitartása. Aztán elhessegetem a bosszúságomat - legalábbis, ami az eredeti érzéseimet illeti és csak az álcára koncentrálok.
- Igen, le van zárva, ezt már az előbb leszögeztük - mondom kissé kioktató módon, ami már majdnem gonosz, de aztán rákacsintok, hogy enyhítsem az élét a gesztusnak. Amúgy is, én vagyok a tanár vagy mi, lehetek olyan kioktató amennyire csak akarok! - Ez még nem jelenti azt, hogy nem is szoktak felmenni emberek. Hidd el, nagyon romantikus lesz! - vetem még oda félvállról, mintha nem is fognám fel a mondatom jelentését... vagy nem tulajdonítanék neki nagyon semmit, pedig amúgy nagyon is tudatosan elejtett mondat volt.
Tekintve, hogy mindketten befejezzük a hot dogunkat úgy határozok, hogy ideje indulni. Még mindig kissé megtántorít, ahogyan reagáltam az előbb arra a hosszú... pillanatra közüttünk. Igyekszem ezt azzal leplezni, hogy mindenféle lelkesedést húzok magamra a toronnyal kapcsolatban. Felállok és feléfordulok. Majd újabb kérdéseire egy sóhajjal a derekamra teszem a kezeimet, a fekete bőrdzsekim alatt.
Megrázom a fejemet, aztán elnevetem magam.
- Sejthettem volna, hogy ha elmondom előre, hogy mit tervezek, akkor akadékoskodni kezdesz. Megmondtam már: ne gondold túl. Nem lesz semmi baj! - legyintek, mintha félvállról venném az egészet. - Ne légy ilyen beszari és menjünk fel, nézzük meg milyen a kilátás! Biztos fasza lesz onnan végignézni a kampuszon. - győzködöm lezserül, mintha tényleg nem hinném el, hogy ennyire nem akaródzik neki felmenni. Ez elgondolkodtat egy pillanatra, de tovább nyomom: - Még én magam sem voltam fent egyszer sem... úgyhogy gondoltam miért ne mehetnénk fel ketten, hogy megosszuk ezt az élményt?
Kicsit elfordulok, mintha zavarba ejtene ez a kijelentés, és én magam sem tudnék mit kezdeni azzal, hogy ilyen vágyakat osztottam meg vele. Reménykedve, hogy ráugrik bármelyik csalira, amit most elévetettem. Matatok kicsit a táskámmal és a fényképezőgépemmel, majd ismét ránézek.
- Gondoltam csinálnék egy-két képet ott fent is, biztos érdekes fotók készülnének - vetek rá egy félmosolyt és ezúttal tényleg kissé zavarba jövök. Ugyanis utolsó mondatomban egyetlen hazugság sem volt. Tulajdonképpen a fentebbiekben sem, hiszen még tényleg nem voltam fent, így szívesen megnézném. Csak azt nem gondoltam, hogy majd Delilah-val kerül erre sor.
Felé nyújtom a kezemet és ezúttal tényleg remélem, hogy elfogadja. Nem akarom több szempontból sem kényszeríteni semmire. Egyrészt ráérek még igazán meggyőzni őt, hogy vakon bízzon bennem, másrészt pedig nem akarom, hogy bármikor azt gondolja, hogy ráerőltetem magam... a saját (buta) döntésének kell legyen, ha követ engem.
Ha minden további nélkül elfogadja az ajánlatomat és tenyerembe helyezi kiskacsóját, én rákulcsolom az ujjaimat, annak melegébe zárva az ővét. Aztán elindulok a torony felé, magabiztos léptekkel. Ha csendben van mögöttem, ha további kérdésekkel bombáz, nem reagálok rá. Csak haladok tovább a célom felé, amíg el nem érek ahhoz a nagy fémajtóhoz, ami lakattal van lezárva és a toronyba vezető lépcsőt rejti maga mögött.
- Itt várj - utasítom Delilaht most, majd nekilátok feltörni a zárat. - Figyeld, hogy jön-e valaki!
Egyáltalán nem áraszt el büszkeséggel, hogy ezt a készséget még akkor sikerült elsajátítanom, amikor apám rávett, hogy végezzek el neki pár hülye melót. Azonban azóta eléggé jól jött a küldetéseim során, így talán van egy jó dolog, amit megköszönhetek apámnak... még ha nem is örülök neki.
Egy enyhe kattanás halatszik és kinyílik az ajtó, én pedig gyorsan elteszem az eszközt, amivel ezt elértem. Nem akarom, hogy Delilahnak feltűnjön, hogy milyen profi cuccot hordok magamnál az ilyen esetekre.
Helyette egy elnagyzolt mozdulattal intek a sötét belsőtér felé.
- Csakis ön után, felség - mondom egy gunyoros, de csábító mosollyal.

Egy pillanatra majdnem elhúzom a számat, amikor látom, hogy de mégis rá fog kérdezni a tegnap esti kommentemre. Igazán csak magamnak köszönhetem, hogy elszórtam azt az információt, bár önmagában ártatlan kijelentés volt. Aztán viszont valami megakadályozza ebben. Egy levél. Először nem tűnt fel igazán, de most hogy már kicsit lenyugodtunk és csak beszélgetve haladunk a padok felé, jobban feltűnik, hogy valami nincs rendjén. Mint a könyvtárban a könyvek, körülöttünk a levelek tűnnek úgy, mintha remegnének vagy pulzálnának az őket felemelő erőtől. Nagyon furcsa érzés és talán egy átlagos ember nem is tulajdonít neki nagyon sok mindent. "Csupán csak a szél..." Én azonban nem vagyok átlagos ember és tudom hogy hová kell nézzek és milyen jeleket kell felfedezzek... Ez megint csak emlékeztet arra, hogy Delilah nem egy ártatlan kislány, akármennyire is tűnik annak. Erő van a kezében, természetfeletti erő... Még az is lehet, hogy ez az egész perszóna, amit mutat felém csak egy álarc és igazából megpróbálja kipuhatolni ki és mi vagyok valójában. Nem ez lenne az első eset egy Kiválasztottal... Mindenesetre résen kell lennem.
- Ó, hidd el, kis diákom - mondom egy sötét mosollyal - még igazán beléd sem haraptam. Azt megéreznéd.
Mikor leülünk el kell gondolkoznom a következő lépésemen. Őszintén nem lenne ellenemre, hogy megköszönjek bármit is, sőt, rosszul érezném magam rendes esetben, hogy nem teszem meg. Ez viszont nem egy egyszerű eset, szóval végül beérem egy gúnyos mosollyal. Az ő köszönetét pedig egy bólintással elintézem, igazán nem volt nagy dolog. Elvégre mindenki megérdemel egy utolsó vacsorát...
Felvont szemöldökkel figyelem ajkának játékát. Egyértelműen a nevetését próbálja visszafolytani, de nem tudom elképzelni, hogy mi lehet olyan vicces abban, amiről beszélünk.
- Igen, arról - mondom, és ezzel elnézek annak irányába. Ahol ülünk azzal pont szemben van, és tornyosul fölénk, mint egy templom harangtornya. Itt viszont semmi szent nem található... - Azt mondják iszonyatosan szép a kilátás onnan fentről - teszem hozzá egy csábos mosollyal, majd épp visszafordulok hozzá, amikor felém nyúl.
Meglepődötten ledermedek, amikor észreveszem milyen közel van hozzám. Selymes, rózsás illata ilyen közelségből egészen az orromba kúszik, míg szemem egy pillanatig szőke hajának lobogását figyeli a szélben. Majd pillantásom az övére ugrik, ahogy az ujja megérinti a szám sarkát. A tekintetünk egy hosszú pillanatig összefonódik és esküszöm szinte érzem, ahogy a levelek megállnak a levegőben. Szeme kékje bűvösen fúródik az enyémbe, szinte magába szippant.
Nem tudom elképzelni, hogy mit akarhat - nem úgy ismertem meg, hogy ennyire rámenős lenne és megpróbálna lekapni. Aztán szinte idiótának érzem magam, amikor rájövök, hogy a maradék mustárt törölte le rólam. A varázs megtörik, ahogy elhajol, elhúzódik tőlem. Én pedig átkozom magam, hogy nem használtam ki az egészet jobban, de közben meg furcsán... is érzem magam, és inkább igyekszem felül kerekedni azon, ami történt.
Betömöm a számba a maradék hot dogot és rágás után, leküldöm a tokromon. Aztán leporolva magam, felállok és a kezemet nyújtom felé.
- Akkor ideje indulni! - mondom egy nagy csibészes mosollyal, ami egyértelműen erőltett, mert még kissé mindig dezorientált vagyok az előbb történtektől. - Irány a torony, kis tanoncom!

"Egyszer elmesélheted milyen ellenvetésed vannak a könyvtárral kapcsolatban! Szerintem nagyon is megnyugtató helyek... Békések..."
Majdnem elkezdem mondani neki, hogy egyáltalán nincs semmilyen ellenvetésem a könyvtárak ellen. Sőt, szerintem is nagyon megnyugtató helyek, ezért is hesszeltem ott ma, ameddig meg nem bolygatta a békémet. Aztán megállítom magamat, mert ez nyilvánvalóan összekeverné a fejében a rólam alkotott képét. Nem is azért vagyok itt, hogy megismerje az igazi valómat, vagy ahogy ő fogalmazott "beengedjem őt".
Helyette pontosan azért, amivel később vicceskedve megvádol. Ó, Delilah fogalmad sincs mibe sétáltál bele... A gondolat furcsa mód áraszt el egyszerre kényelmetlenséggel és szomorúsággal. Meg talán egy pici bűntudattal, de ezt gyorsan el is folytom magamban. Nagy valószínűséggel csak arról van szó, hogy eddig még nem volt dolgom ilyen fiatal és lány kiválasztottal. Egyszer mindennek el kell jönnie... és én még mélyebbre süllyedek a sötétségbe.
Most azonban kirázom magam a morózus gondolataimból és a jelenre koncentrálok. Megpróbálom beleélni magam a pillanatba, mintha tényleg csak egy egyszerű egyetemista lennék, aki élvezni akarja egy csinos lány társaságát.
És a hot dogot. Nagy lelkesedéssel harapok bele a szinte még forró kajába, és elégedetten nyögök egyet, ahogy ízlelőbimbóimon végigszikrázik a boldogság.
- Ugghh, ez most jól esik. A tegnap este után meg főleg - jelentem ki, aztán gyorsan be is fogom a szám, mielőtt még tovább járatnám. Abban pedig nagyon reménykedek, hogy nem fog rákérdezni, hogy mit csináltam tegnap késő este... Persze hazudhatok is neki valamit, de annyira nem szeretnék valami bonyolult hálóba belekeveredni, amire már emlékezni sem tudok rendesen.
Amikor oldalba bök, úgy teszek, mint akit igazán megsértett és a bordáimra teszem a kezem.
- Vigyázz azokkal a halálos fegyverekkel - mondom, kissé gúnyos hangon, ahogy megfogom a könyökét és megrázom egy kicsit, mielőtt elengedem -, még a végén tényleg megsértesz valakit!
Felvont szemöldökkel mustrálom indézkedéseit, ahogy előkészíti nekünk a helyet. Megrázom a fejem, ahogy leülünk.
- A pad is megtette volna - mondom, de csak azért, hogy ellentmondhassak neki, és kellően morcosnak tűnjek. Valójában nem zavar az egész, sőt talán még egész kedves tőle ez a gesztus... de nincs jelentősége.
Komótosan tovább eszem a hot dogomat, és nem válaszolok neki mindjárt. Hadd főjjön a levében még egy kicsit, ha már ennyire irritálja, hogy nem tudok neki egyenes választ adni. Szinte komikus, ahogy felpuffasztja ezen az arcát. Titkon biztos vagyok benne, hogy imádja.
- Voltál már fent a toronyban? - kérdezem úgy, mintha csak félvállról jutott volna eszembe a gondolat, majd lenyalom a mustárt a hot dog széléről, mielőtt ránézek.

"Én nem várom el, hogy ugyan olyan legyél, mint én! Mi lenne abban érdekes?"
Ezen megnyilvánulására és kisebb monológjára sok mindent tudnék mondani. Egyrészt, hogy csak azért érdeklődik irántam, mert érdekesnek tartja, hogy más milyen vagyok, mint Ő? Hogy nekem valószínűleg nem nyalták ki egész életemben a seggemet és óvtak meg mindentől, mint neki? Bár nyilván fogalma sincs erről vagy hogy milyen életem volt, de az olyan emberek, mint ők hajlamosak felismerni a társaikat. Szóval lehet mégis tudja, hogy szegényebb helyzetből származom és nem éppen aranykanállal a számban éltem az életemet eddig. Valahogy lehet látni ezeken az embereken, hogy másabbak, mint egy... szimpla halandó ember. Hah, tekintve, hogy őt igazán, semmilyen szempontból nem lehet ebbe a kategóriába sorolni, szinte fanyar mosolyt csal az arcomra. Másodszor, pedig ha ténylegesen nem várná el, hogy úgy viselkedjek, ahogyan ő gondolja logikusnak, akkor nem tett volna olyan szemrehányást, mint amit az előbb.
De mindezek túl közel lennének az igazi valóm véleményéhez, úgyhogy inkább magamba folytom őket.
Megrázom fejemet és kissé el is nevetem magam szóhasználatán.
- Beengedni? - Delilah, sóhajtok belül fejetrázva. Legszívesebben megmondanám neki mennyire ostoba reményeket fűzöget velem kapcsolatban... de itt nem ez a dolgom. Sem az, hogy - ahogy ő fogalmazott - fair legyek, úgyhogy itt a válaszom: - Ez nem a városi pláza a Black Friday előtt. Nincsen sorompó, amit leengedve majd, ha meglátod igazi valómat rájössz, hogy micsoda értékes személy lapul a csúnya felszín alatt - vetem hátra a vállam fölött.
Aztán megkeményítem álkapcsomat és gyorsan mozdulok, mert nem akarom, hogy ezt a beszélgetést tovább folytassuk. Még a végén tényleg elkezd gyanakodni rám. A hűvös levegő majd segít egy kicsit, hogy helyrerázzam magam és lenyugtassam az idegeimet. Nem az a cél, hogy magamra haragítsam Őfelségét, szóval jobb lesz, ha ezt az attitűdöt egyszer s mindenkorra befejezem. Visszaformálódok a csibészes rosszfiúvá, amit ő oly lelkesedéssel szeretne érdekesnek látni.
Elmosolyodom pirulását látva, majd a férfihoz fordulok a köpenyben, aki a kis ablak mögött áll.
- Két hot dogot kérnék! Mustárral, majonézzel és hagyma reszelékkel - adom meg az instrukciókat és a férfi bólint, unott arccal hozzálátva ezek elkészítéséhez.
Elmélyült hangon nevetek zsörtölődését hallva.
- Ugyan, hercegnő. Nem állnak jól neked a ráncok - mondom és megnyomom mutatóujjammal homlokát, két szemöldöke között. - Pontosan tudom, hogy mit fogunk csinálni, kedves diákom, te azon ne aggódj! Itt is az első leckéd! Ne gondold túl a dolgokat. Azt mondtam, hogy jót szórakozunk, leeresztjük magunkat, ahelyett, hogy a könyvtárban gubbasztanánk és ez így is lesz! Hidd el, bízhatsz bennem!
Nagyon ne bízz bennem, Delilah!
Elfordulok, vissza az árusember felé, amikor horkantását úgy veszem, hogy készen van az ételünk. Átveszem mindkét hotdogot, egy kellemeset szippantva illatukból, majd rávigyorgok a lányra mellettem.
- És akkor te mit kérsz? - Várok egy pillanatot a reakciójára, majd ránevetek. Istenem, el sem tudom képzelni, mikor álnevettem ennyit életemben. Még a végén az arcomra fagy a mosoly, ha Karma is úgy akarja. - Csak vicceltem! Tessék! - Azzal odaadom neki az egyiket, majd kifizetem. Vállammal megbököm Delilaht, ha lehet a kelleténél egy kicsit erősebben, reménykedve, hogy sikerül olyan kis frusztrált hangot kicsalnom belőle, mint mikor bosszantom. Néha még egészen élvezem is, hogy egy ilyen faszfej vagyok... - Arra megyünk! - intek állammal a padok felé a közelünkben.

Csúnyának szánt pillantására - ami nagyon nem jött össze - majdnem felhorkantottam, de végül megelégedtem azzal, hogy szemeim csúfálják ki.
- Oh, édesem, ebben biztos lehetsz - mondom mély bensőséges hangon, megjegyzésére miszerint nem játszok fairül. Isten hozott a valóvilágban, Delilah! Itt semmi sem fair, tisztességes vagy egyenlő.
Következő mondata furcsa mód egészen a mellkasomba nyílal. Nem is tudom miért, hiszen pont azt várom tőle, hogy olyan vak legyen velem, a szituációval és úgy mindennel kapcsolatban, amit a szavai sugallnak. Ennek ellenére mégsem esik jól.
Talán ezért van, hogy nem bírom megállni következő odaszólásomat:
- Érdekelnek dolgok, de az nem jelenti azt, hogy ugyanolyannak kéne lennem, mint te vagy úgy viselkednem, ahogy te elvárod, hercegnő.
Hirtelen elfordulok, mert igazán nem vagyok boldog magammal. Mégis mi a fenének kellett kicsúsznia az igazi érzéseimnek? Megrázom picit a fejem, saját magamon hitetlenkedve. Megígérem magamnak, hogy most már jobban megszilárdítom a koncentrációmat és nem hagyom, hogy két hihetetlenül kék szempár elvonja a figyelmemet.
Akadékoskodó megjegyzésére csak megszorítom finom ujjait, amik szinte elvesznek nagy tenyeremben. Elfolytok egy mosolyt és kilököm a könyvtár ajtaját. Nagy, komótos léptekkel indulok meg a campus tér felé. Odakint hűvös levegő kering körve a téren. Még itt-ott megtalálható egy-két lehulott levél halom a kövezeten, mintha az idő nem tudná eldönteni, hogy még ősz vagy már tél szeretne lenni. Nagyot sóhajtok, majd mélyet szippantok tüdőmbe a friss levegőből.
Éppen befordulok a kis kajáldás bodéga felé vezető útra, mikor Delilah megpróbál visszafogni. Nem azért állok meg, mert annyira sikerrel járna a viszakozása, hanem mert megint rá akarom vetni kissé lenéző, de egyben csábos mosolyomat. Legalábbis remélem, hogy az... őszintén, soha nem próbáltam még egy lányt sem elcsábítani vele. Az életem nem igazán erről szólt hosszú ideig.
- Enni egyet? - kérdezem álcázott ártatlan hangon, ahogy másik kezem hüvelykujjával az árus felé bökök. - Gondoltam bedobunk egy pár hot dogot meg egy kávét, mielőtt tovább indulunk. Hidd el, szükséged lesz a kajára! - mondom egy vigyorral.
Szemeimmel ismét végigsöprök alakján, reménykedve, hogy igazán felveszi kétértelmű mondandómat.

Nem kerüli el figyelmemet hirtelen pillantása a számra. Annál inkább érzem magam kissé zavarodottan lelepzetlen érdeklődését látva. Mármint... egyértelműen ez a célom... hogy Delilah annyira magán kívül legyen a bűvölettől, hogy minél könnyebben csábíthassam olyan veszélyes helyzetbe, ami végül... a végzetét jelenti majd. Azonban, amikor kidolgoztam ezt a tervet, illetve szembesítettek vele, hogy mit kell tennem, egyáltalán nem gondoltam végig, hogy mégis milyen érzés lesz majd ezt az egészet... megélni. Most mégis itt vagyok... egy csinos (már akinek bejön az ártatlan szende szőkeség) lánnyal egy ilyen intim pillanatban, mindenféle rossz indok miatt. Mégis mit csinálok én az életemmel?
Kirázom magam az egyre jobban összegabalyodó gondolataimból, és arrébb lépek. Kell egy pár perc, míg újra összekapom magam, de úgy teszem, hogy Delilah azt gondolja megsértődtem válaszán. Habogása viszont még engem is megmosolyogtat, szám egyik fele jókedvűen pöndörödik felfelé.
- Igen - mondom kissé gúnyos hangsúllyal, talán egy kicsit lekezelően is. - Nekem is vannak vizsgáim, mint bármelyik másik diáknak, hercegnő. Nagyon eszmés gondolat. Talán mégsem vagy olyan okos, mint amilyennek tűnsz? - mélázom, de most már megint csak húzom az agyát, egyúttal újra megtalálom a talajt a lábam alatt.
Mikor elfordulok és visszasétálok az asztalhoz, biztos vagyok benne, hogy utánam fog szólni. Így nem is sietem el lépéseimet. Amikor dallamos hangja újra felhangzik, elégedett vigyor kúszik ajkaimra. Ezt hamar eltűntetem, amikor visszafordulok hozzá.
- Mit szólnál egy kis friss levegőhöz? - kérdezem csibészes csillogással a szememben, közben már kattognak is a fejemben a kerekek pontosan mit is tervezzek.
Visszafordulok a székemhez, felkapom a dzsekimet, majd a táskámat, amiben a fényképezőgépem és kellékei pihennek, aztán a vállamra helyezem.
- Rendben, indulhatunk - mondom, akármit is válaszolt a megint csak homályos kérdésemre.
Határozottan elindulok irányában, és amikor mellé érek, akkor elkapom a kezét és elkezdem kifelé terelni őt a könyvtárból, némi ellenállásra számítva.

A szemeim sarkából veszem észre a mozdulatot. Először nem tudom mi az, aztán ráébredek. Biztosan ő mozgatta meg a könyvek sokaságát egy pillanatra, amikor fölé hajoltam. E tény kissé idegessé tesz. Bár ő az első Kiválasztott, akivel... dolgom volt, és nem az első különös dolog, amit megtapasztalok most már életemben, mégis mindig feláll a szőr a hátamon, ha ilyesmi történik a közelemben. Én nem úgy éltem az életem, mint... ezek a természetfeletti lények, hogy már életútjuk részeként szolgáltak ezek a különös dolgok. Néha ha nem tudnám, hogy egy vámpír az alkalmazóm, nem is hinném el ténylegesen, hogy mi is van valójában körülöttünk.
Most legyűrűm kényelmetlenségemet a dologgal kapcsolatban és teljes mértékben Delilahra koncentrálok.
Ujjai egészen puhák és kellemesen meleg a tapintásuk az enyémek alatt és nem igazán értem miért lep ez meg engem.
- Valóban - mosolygok rá csibészesen, majd egy felvont szemöldökkel érdeklődve figyelem, ahogy küzd a következő szavak megformázásával. - Igen? - cukkolom, miközben felemelem egyik hajtincsét és az ujjaim körétekerem.
Hajának hihetetlen selymessége és szinte már hófehér szőkesége erős kontrasztban van az én bőröm sötétebb, érdesebb texturájával.
Ha már más örömöm nincs ebben a szituációban, ennyi lehet. Tulajdonképpen kifejezetten szórakoztató viccelődni Delilah bukdácsoló reakcióin. Néha elgondolkozom, hogy valójában mennyire is lehet ártatlan ez a lány... De nem, inkább megszüntetem ezt a gondolatot egyszer és mindenkorra. Jobb, ha nem elmélkedek ilyesmiken.
Mielőtt még kislisszolhatna karjaim rejtekéből, elengedve hajtincsét, megragadam az állát és feljebb emelem. Majd ide-oda forgatom, mintha végigvizslatnám mindenegyes arcvonását. Valójában próbálom nem túlságosan az elmémbe vésnő őket - minél kevésbé kerülök személyesen közel hozzá, annál jobb (és könnyebb) lesz később.
- Hmm... nem, jeleit fölöttébb kielégítő szórakozásnak nem látom - jelentem ki kissé nevetve. Majd elengedem, de csak miután mutatóujjamat végighúztam állának vonalán - csak még utoljára bevetve egy kis játékot. Aztán hátrébb lépek, mintha megbántott volna a visszautasításával és zsebre vágom kezeimet: - Ha úgy érzed kötelességed menni, akkor én nem foglak megállítani. De biztosíthatlak, hogy nagyon rossz úton jársz, ha ezzel akarod tölteni a délutánod. - Mutatok körbe a polcokon pillantásommal, majd megrántom a vállamat. - Ahogy érzed. Az ajánlatom továbbra is áll, ha gondolod!
Majd el is fordulok és visszaindulok az asztalhoz, de nem túl gyorsan. Ha esetleg bármikor úgy döntene, hogy megállít van lehetősége rá.