franny & reid

just a few pictures... that's all

Éppen csak felhúzom az egyik szemöldökömet hallva a teljes letörtséget abban az egy kicsinyke hangban. Egyértelműen átérződik mennyire reménykedett benne, hogy majd elkerülheti a velem való találkozást. Vagy ha azt nem is, akkor majd Jackie, mint egy jó buffer feloldja a kettőnk közötti feszültséget. Netán meg is menti attól, hogy bármilyen fajta interaktusba kelljen lépnie velem. Talán van is valami hasonló megállapodás a két csaj között, ezért volt F ennyire biztos abban, hogy Jackie is meg fog jelenni…
Megráztam gondolatban a fejemet, hogy kihajtsam belőle az ilyesfajta gondolatokat. Lehet sok mindent mondani Franny-re, de azt nem, hogy ilyen eszközökhöz nyúlna. Persze, nem ismertem ki teljesen a rövid idő alatt, míg együtt voltunk, úgyhogy nem mondhatom ezt teljes meggyőződéssel… Mégsem hiszem, hogy ennyire kétségbeesetten távol akarna tartani magától. Legalábbis nem hiszem, hogy ennyi energiát tenne bele, hogy ez igaz legyen.
Elvégre nem gondolom, hogy ekkora jelentőséggel bírtam volna a számára. Nem volt annyira komoly a dolog közöttünk. Nem is igazán lehetett, tekintve, hogy úgy éreztem a lány mindig visszatartott magából egy darabot. Itt most nem feltétlenül a gyanús és riasztó sebesülésekre gondolok, amik borították a bőrét… Bár az is egy része volt a dolognak. Néha elgondolkodtam azon, hogy… de aztán mindig elvetettem az ötletet.
Arról pedig végképp lebeszéltem magam, hogy csináljak egy kis háttérkutatást a csajon. Az eszközeim meglettek volna hozzá, mint begyűjtő.
Nos… Igen. Asszem nem ő volt az egyedüli, aki visszatartott magából egy részt a kapcsolatban.
Talán ez az egész már az elejétől kezdve halálra volt ítélve. Akármennyire is élveztem a társaságát és gondolok rá… jó… érzésekkel, ha eszembe jut a lány neve, vagy esetleg Maia említ róla valamit.
- Nem, nem az a lepattintós fajta – mondom csendesen, majd megköszörülöm a torkom, amikor látom, hogy a megjegyzés milyen kifejezést függeszt arcvonásaira. – Akkor kezdjünk neki?
Bólintok beleegyezésére, és már épp fognám magam, hogy elinduljak a pálya felé, amikor következő szavai megállítanak. Csak passzívan hallgatom, ahogy arról hablatyol hogyan is akarna mégiscsak megszabadulni tőlem… Esküszöm szinte már újfent megsértődőm, de aztán lerázom magamról ezeket az érzéseket. Otthagytam magam mögött az ilyesmit, amikor szakítottunk. Azóta nem is terveztem, hogy belekeveredjek hasonló ostoba… hibákba. Jobb nekem egyedül, mint ezelőtt. A húgomra és munkámra koncentrálok. És a fotózásra.
- Nézd – mondom egy sóhajjal. Ezúttal ténylegesen is megrázom a fejemet, hogy megszabaduljak az idegességtől, ami róla vándorol rám, és egyértelműen próbál beszippantani. Csak éppen megrándul a szám a bosszankodástól, aztán ezt is leküzdöm. Arcomra semleges kifejezést varázsolok és egyszerűen vázolom neki a helyzetet: - Igen, van határidőnk, éppen ezért ha már itt vagyok, akkor letolnám a melót. Nincs értelme elnapolnunk a dolgot. Ha kellemetlenül is érzed magad... jobb ha hamarabb végzünk.
Egy pillanatra értetlenkedve pillantok rá, amikor felemlegeti az időjárást. Először arra gondolok, hogy csak valami kellemetlen társalgási témát próbál felvetni. Aztán rájövök, hogy szimplán csak amiatt mondja, hogy a fotók talán jobban sikerülnek a mai napon.
Megbillentem a fejem, ahogy újra kézbe veszem a gépemet.
- A múltkor is remekül alakult. Az alakod tökéletesen kirajzolódott a borús, szürke háttérrel… - mondtam, de a végét szinte már csak magam elé mormoltam. Nem akartam, hogy többet gondoljon a megjegyzésem mögé, mint szimpla csodálat.
Összehúzott szemeket függesztek rá. A válasza nem éppen a megnyugtató fajtából van. Tekintve, hogy a „szokásosan jól” általában nem azt jelentette, hogy ténylegesen jól van. Legalábbis ezt gondoltam, amikor hirtelen el kellett sietnie valahova, mert az apja hívta… és hogy miért nézett néha úgy ki, mint akinek jól szétverték a seggét. Én néztem ki így anno, mikor még kiképzésre jártam a begyűjtős időszakom elején vagy egy nagyon rosszul elsült küldetés során. Ilyenkor mindig felmerült bennem, hogy talán Franny is… de nem. Nem hiszem, hogy Franny Jenkins, aranyérmes sportoló, az én világom része lenne.
- Hmm… - válaszolok félig figyelve csak a szavaira. Közben továbbra is elgondolkozva figyelem gesztusait. – Mm – mondom, amikor felhozza a gyakorlatot. Aztán észbe kapok és ténylegesen feldolgozom az utóbbi szavait. – Gratulálok! – mondom őszintén és megérintem a vállát. Aztán zavarba jőve visszahúzom magamhoz és megvakarom a tarkómat.
- De, persze – mondom, mutatva neki, hogy vezesse az utat. Majd nem bírom megállni, hogy ne tegyem hozzá kissé cinikus hangon: – Minél hamarabb túlesünk rajta annál jobb.
Leérünk a pályára és érzem a gumit besüppedni a lépteim alatt. Leteszem a táskámat az eszközeimmel a lábam mellé. Kezembe veszem a fényképezőgépet és körbe nézek, hogy mi is lenne a legjobb megközelítése a dolognak.
- Csak nyugodtan – mondom, amikor megemlítené, hogy nyújtani szeretne. A gondolataim már a fotózáson és beállítások körül járnak. – Azt hiszem, elsőnek kezdhetnék egy pár futós képpel. Csak bemelegítés gyanánt… de tekintve, hogy azt már a múltban ellőttük párszor, lehet újíthatnánk egy kicsit… De még gondolkozom mi lenne a megfelelő. Az nem gond, ha látszik rajtad a megerőltetés – teszem hozzá továbbra is a gondolataimba merülve.
Aztán meglepődötten pillantok fel rá kérdését hallva. Nem gondoltam volna mindenek után, hogy majd visszafordítja felém a figyelmet. Elgondolkozva pillantok le kamerám képernyőjére. Babrálok egy pár kapcsolóval, de szinte nem is látom mit csinálok. Csakis Delilah szinte ártatlan arca lebeg előttem… ahogy rám nevet, ahogy megölel. Aztán hirtelen magam elé képzelem a holttestét.
- Megvagyok – mondom végül kissé feszült hangon. Majd hirtelen váltok témát és talán nyelvem kicsit élesebb, mint azt kellene: – Hogy van Finlay? Csodálkozom, hogy nem követett ide...

Azért egy kicsit bízom benne, hogy a magabiztosságod csak álca és te is olyan kellemetlenül érzed magad ebben a helyzetben, mint most én. A különbség tényleg csak annyi lehet, hogy egészen kiskoromtól kezdve bénán leplezem a zavaromat (legalábbis Nicky és Finlay szerint) és ha valaki szemfüles akkor ezt rögtön ki is szúrja, attól függetlenül, hogy én még most is úgy gondolom, hogy ura vagyok a helyzetnek.

Mint most amikor a hajamat igazítom, pedig nincs rá szükség aztán meg úgy nézem a nyakadban lógó kamerát, mintha még életemben nem láttam volna – bármit csak ne kelljen rád néznem, mert akkor el kellene kezdenünk beszélgetni és nem véletlen nem beszélünk már, mert tényleg nem érdemelsz több hazugságot és kamu dumát, Reid.

- ohh – és ez most tökre csalódottan ohh-ra sikerül, de aztán észbe kapok, hogy ez nem éppen a legkedvesebb reakció, mert ha Jackie beteg, márpedig miért ne lenne az, akkor inkább együttérzőnek kellene lennem – Mármint ez mindent megmagyaráz. Nem is gondoltam, hogy lepattintott volna, az nem vall rá – legyintek egyet aztán eszembe jut, hogy a lepattintás az az én művészetem, amit te egészen jól ismerhetsz szóval inkább csak kínosan beharapom az alsó ajkam és követem a tekinteted a pályára, mintha nem láttam volna a reggel folyamán, amikor kijöttem futni.

- Nekem teljes mértékben megfelel – az egész beszélgetés kezd még kínosabbá válni, szóval most tényleg sok mindent megadnék még azért is, ha apa felhívna, hogy SOS-ben szüksége van a segítségemre  - DE igazából a fotózást is elnapolhatjuk, mármint nem tudom van-e valami határidőtök vagy ilyesmi, de biztosan találunk más időpontot amikor már Jackie is meggyógyult – áthelyezem a súlyom az egyik lábamról a másikra és már nem a pályát nézem, hanem téged közben arra gondolok, hogy megint kicsit sikerült bunkónak tűnnöm és talán azt éreztettem, hogy veled van gondom – Bár lehet jobb lenne most túlesni a fotókon, szóval – itt azért egy mosolyt csak sikerül megint elővarázsolnom – Tök szép időnk van.

Most már nem nézek félre, figyelem az arcod, igyekszem jó megfigyelő lenni és keresni valami változást. Valami amiből majd arra tudok következtetni, hogy amúgy tök jól megy a sorod.

- Jól – vágom rá automatikusan a kérdésedre a választ, talán túlságosan hamar, mint ahogy azt illendő lett volna – Mármint szokásosan jól – vonom meg a vállam és felsóhajtok – Jó, oké, nem minden annyira jó, egyre nehezebb összeegyeztetni az edzéseket az egyetemmel és a gyakorlattal – meg mondjuk mert a legjobb barátomról kiderült, hogy vámpír lett,  ezt mondjuk neked nem kell tudnod, mert akkor azt is meg kellene magyaráznom, hogy ez miért is akaszt ki annyira, arról meg még mindig nem szeretnék neked beszélni, hogy vadász vagyok – Ja igen, képzeld sikerült bekerülnöm a kórházba gyakorlatra – a kapcsolatunk elején még éppen gyakorlati helyeket keresgéltem, ahol kicsit jobban beletanulhatok az ápolónői dolgokba.

- Nem megyünk le? – bökök a fejemmel a pálya felé – Szeretnék lenyújtani egy kicsit, bár nem tudom milyen képeket gondoltál csinálni – jegyzem meg még mielőtt a kezem a felsőm zsebébe süllyeszteném – És te hogy vagy, Reid? – nagyon remélem, hogy csupa-csupa jó dolgokat fogsz majd mondani.

franny & reid

just a few pictures... that's all

Már vagy huszadjára sóhajtok fel az elmúlt 5 percben.
Kezemben a kamerámmal a beállításokkal babrálok. Próbálom lefoglalni magam valamivel, ami lehetőleg az agyamra is kihat. Kevés sikerrel. Helyette folyamatosan újra és újra az a jelenet játszódik le a fejemben, ahogy Jackie-vel veszekszem mennyire nem akarok eljönni ide. Felhoztam én mindent, ami emberileg lehetséges volt, hogy elkerüljem ezt a találkozást. Jackie viszont kitartó nőszemély… és mellesleg beteg, szóval amikor már tucatszorra köhögött bele a telefonba kezdtem rosszul érezni magam.
Pedig én aztán kevésszer érzek bűntudatot.
Ha-ha.
Mindenesetre nem maradt más választásom és beadtam a derekamat. Elvégre ez is csak olyan meló, mint bármelyik másik, nem igaz? Nem kell annyira felkapnom a vizet, csak mert az exemről van szó.
A gondolatra – mármint az ex szó gondolatára – elhúzom a számat. Egyszerűen abszurd. Soha nem gondoltam volna, amikor a húgom unszolására beiratkoztam az egyetemre, hogy én majd lányokkal fogok randizni. Ahányszor visszagondoltam az apám vérétől csöpögő késre a kezemben, megszilárdult bennem az elképzelés, hogy nem fogok ilyen átlagos, ostoba szerelmi vagy akármilyen kapcsolatokba bonyolódni. Nem gondoltam, hogy képes lennék rá. Erre tessék. Itt az utolsó évem az egyetemen és felszedtem magam mellé egy legjobb barátot Maia személyében, beiratkoztam egy foglalkozási csoportba a fényképezés miatt, és túlvagyok már egy exen is. Szinte hihetetlen… mintha nem is az én életem lenne.
Talán nem is. Csak áltatom magam, miközben megjátszott jókedvvel nevetek Delilahra, de közben a meggyilkolása jár a fejemben… Emellett igazán idiótaság ennyire felzaklatnom magam a gondolatra, hogy találkozni fogok a lánnyal, akivel anno randiztam egy pár hónapig. Még ha… így visszagondolva nem volt különösebb gondom Franny-vel. Sőt… kedveltem őt. Nyilván, ha már hajlandó voltam belemenni ebbe a hülye randizásba vele. Amikor véget vetettem… - vagy vetettünk? Tulajdonképpen már nem is emlékszem ki mondta ki – nem azért volt, mert a lánnyal lett volna probléma. Legalábbis nem közvetlenül.
Megrázom a fejemet. Nagyon nem akarok most lerobogni az emlékek útján. Feladatom van, amivel Jackie megbízott. Csak egy gyors fotózás, aztán már húzok is innen, amilyen gyorsan csak a lábam bírja. Ami pedig elég gyors.
Révületemből a sötéthajú lány megérkezése riaszt fel. Egy pillanatra elkerekednek a szemeim, mintha nem is számítottam volna rá, hogy megjelenik. Aztán a következőben tekintetem végigfut alakján. Amitől kissé zavarba jövök, mert ezt még akkor vettem magamra, amikor együtt voltunk. Azt hiszem, a szokásokat tényleg nehezen engedi el az ember.
Most egy majdhogynem megkönnyebbült sóhajjal konstatálom, hogy nem látok rajta semmilyen sérülést. Aztán gondolatban el is hessegetem az egészet. Franny megmondta, hogy amúgy sem az én dolgom… én pedig igazán nem vagyok az az ember, aki ragaszkodik valami olyanhoz, amit más nem akar.
- Szia – köszöntöm egy torokköszörülés után.
Aztán figyelem, ahogy babrál a dolgaival, ficereg magában és folyamatosan a vállam mögé pillant. Elengedem a kamerámat, és hagyom, hogy a mellkasomnak csapódjon a nyakamba akasztott szíjon lógva. Aztán rájövök, hogy ez egy rossz ötlet volt, mert így nem tudom mit csináljak a kezeimmel.
Baszki, olyan vagyok, mint egy ütődött tini! Az isten szerelmére, szedd már össze magad, Wallace!
Mentálisan arcon csapom magam és egyúttal megkeményednek arcvonásaim is. Nem Franny az egyetlen, aki tökéletesen el tudja rejteni az érzéseit, ha kell.
- Nem jön – mondom tömören. Aztán sóhajtok egyet és hátrasimítom homlokomból pár göndör hajfürtömet, ami szinte rögtön vissza is ugrik. Arcát vizslatom a szememmel, de én magam semmit nem engedek saját kifejezésemből. Bár igazán nem akarom ezt megnehezíteni neki, így hozzáteszem: - Jackie beteg. Valószínűleg miután nekem megparancsolta, hogy jöjjek el helyette rögtön visszaesett szundítani, vagy ilyesmi. Ezért nem írt már neked. – Megrázom a fejem, egy pillanatra elnézek. Tekintetem végigszalad a pályán, majd visszapillantok rá. Újra kezembe veszem a fényképezőgépet. – Csak csinálok egy-két fotót rólad az újságba, aztán majd az interjú kérdéseit elküldi neked e-mailben, ha jobban lesz. Ha ez így megfelel – teszem hozzá, mert úgy érzem túl katonásra sikerült a mondandóm.
Aztán hallgatok. Őszintén nem tudom, hogy esetleg mondjak-e neki valamit vagy kérdezzem meg hogy van. Mintha mi se történt volna közöttünk? A szakításunk óta nem beszéltünk. Pedig bevallom – bár nem szívesen teszem – többször bennem volt, hogy felveszem a telefont és írok neki egy SMS-t… de az olyan idióta húzás lett volna, hogy inkább elvetettem minden egyes alkalommal. Most viszont, hogy itt állok vele szemben, megint úgy érzem, hogy csak szólnom kéne valamit.
Babrálok kicsit a gépemmel megint, aztán felpillantok rá a szemöldököm alól.
- Hogy vagy mostanság, Franny? – kérdezem finoman.

-A fenébe már – sóhajtok fel miközben még egy adag alapozót kenek az államra, hogy tökéletesen eltűnjön a véraláfutás, amit még pár napja szereztem amikor apa állon vágott egy bottal edzés közben. Jó tény, hogy nem koncentráltam teljes mértékben arra, hogy hárítsam az ütéseit, ő pedig ezt észrevette és úgy megrohamozott, hogy szinte belesajdultak a karjaim minden egyes hárításba végül egy szerencsétlen lefordulásnál nem tartottam elég gyorsan magam elé a saját fegyveremet.

Azon gondolkozok, hogy írok egy panaszlevelet a Kylie Cosmeticsnek, mert mégse fed olyan tökéletesen az alapozójuk, mint ahogy azt reklámozták. Aztán el is vetem az ötletet, mert amúgy semmi problémám nincs a termékkel és nem hiszem, hogy véraláfutások eltüntetésére is tesztelték, mert ugye miért lenne tele egy nő kékes-lilás-zöldes foltokkal?

Végül még öt perc pepecselés után arra jutok, hogy ennél többet nem tudok kihozni magamból, az alapozóból szóval majd a retus biztosan segíteni fog, Jackiet megkérhetem majd rá, hogy szóljon az érdekemben a fotósnál. Aki remélhetőleg nem Reid lesz, mert Jackiet erre is megkértem még a múltkor miközben nagyon röviden elmondtam neki, hogy mennyire nem jó ötlet, hogy pont őt hozza az interjúkhoz, mert nem tudok tökéletesen koncentrálni és nehezen dolgozok vele együtt, mert … azt hiszem azt mondtam, hogy mert borzalmasan zavar Reid parfümje és szinte hányingerem lesz tőle. Nem hiszem, hogy elhitte, de biztosított róla, hogy majd elintézi.

Szóval az egyetem melegítőjében, alatta a versenyeken viselt toppal és rövidnadrággal, 12 perc késéssel halálosan nyugodtan lépek ki a salakos futópályára. A hajamat lófakorba fogtam és most minden egyes lépésre ütemesen csapkodja a tarkómat, majd a lépések hirtelen elfogynak, mert a megbeszélt helyen, a kispadnál te állsz.  

Az égre emelem a tekintetem és elmotyogok egy miért-et, aztán összeszedem magam és elindulok feléd. Próbálok teljesen lazának tűnni, mert mégiscsak felnőttek vagyunk, akik randiztak egy ideig aztán az élet nem úgy gondolta, hogy tovább kellene folytatniuk a dolgot. Nincs is ebben semmi különös. Leszámítva, hogy az élet jelen esetben David Jenkins volt, aki miatt kénytelen voltam hazudni Neked szinte mindenről, a hirtelen lelépésekről a randikon, amikor letereltelek egy teljes hétig, mert az egyik vadászat során súlyosabban megsérültem, mint ahogy azt meg tudtam volna neked magyarázni.

Igazából sajnálom Reid. Sajnálom, hogy hazudtam, hogy elvesztegettem az életedből pár hónapot meg amiért olyan dolgokat ígértem, amikről tudtam, hogy nem fogom tudni betartani. Tehát az oka annak, amiért nem kimondottan szeretek veled kettesben lenni az – szinte – teljes mértékben én vagyok, mert nem akarok megint hazudni. Bár lehet nem kérdezősködnél, lehet te se akarsz beszélni szóval minimális beszélgetéssel is ki tudjuk húzni ezt a fotózást. Na meg persze igazából veled nem is kellene beszélnem, mert Jackie az aki lerendezi az interjúkat, te csak fényképezel.

- Szia Reid – állok meg melletted és varázsolok egy halvány mosolyt az arcomra – Öhm, Jackie késik? Nem kaptam tőle üzenetet, hogy jöjjek később – jegyzem meg könnyed hangon miközben ledobom a sporttáskám a padra, a te cuccaid mellé. Kicsit igazítok a copfomon, holott semmi igazítani való nincs rajta de közben Te meg még mindig ugyanolyan jól nézel ki, mint amikor először hívtál meg kávézni az egyetemen. Óvatosan, reménykedve, hogy nem veszed észre, harmadjára pislogok a hátad mögé, ahol úgy gondolom, hogy Jackie alakja lassan feltűnik és megment minket ettől a kínos beszélgetéstől.