Maia && Reid

please save me, i need friends!

Meglepődötten pislogok rá. Nem mintha annyira meglepő dolgot mondott volna. Egyszerűen csak… ez az első, hogy a húgomon kívül mással is megosztottam az érzéseimet a fotózás felé. Hallani és tudni, hogy mások is hasonlóan éreznek ezzel kapcsolatban – egy élő, lélegző lény, nem pedig egy nehezen elérhető mintakép, akinek a blogposztjait olvasgatom, interjúit nézem a YouTube-on mindennap – egészen erős hatást gyakorol rám. Ez az, ami igazán meglep.
Aztán kirázom magam merengésemből, de újabb sokkba esem, amikor a lány lelkesedéssel kéri tőlem a portfóliómat. Ami igazából tényleg nem kéne meglepő legyen, elvégre… nem lenne az iskolai újsággal, ha nem szeretne fotózással és másokkal együtt dolgozni. Mégis olyan idegen számomra, hogy valaki életem ennek szeletét – amit még soha senki nem látott a húgomon kívül – figyelembe vegye. Sőt, hogy akár tetszen is neki!
Érzem, hogy izzadni kezdek, amikor átnyújtom neki a mappát. Amint kinyitja legszívesseben azonnal vissza is kapnám tőle. Mielőtt még szemei az előhívott képeimre esnének. Mielőtt még bármilyen következtetést, véleményt vonna le belőlük.
Aztán a pillanat tovaválik és már nem léphetek vissza. Maia elé tárulnak a fényképek és szemei okosan csillannak, ahogy lapozgat közöttük. Némelyiken elgondolkodó arcot vág, némelyik megmosolyogtatja. Én pedig úgy szívom be minden reakcióját, mint egy éhező kutya a leeső morzsaszemeket. A kétségek viszont hamarosan bekúsznak a gondolataim közé, mint sötét kígyók a málnabokrok közé. A lány nem mond semmit, csak csendesen forgatja egyik fekete-fehér képet a másik után. Hirtelen elkezdek aggódni, hogy talán tetszik neki egy-kettő, de nem gondolja elég jónak őket, hogy szerepelhessen a munkám a lapokban. Aztán hirtelen fel is háborodom a felvetésen. Egy ostoba iskolai újságról van szó! Mégis miért ne lennének jók? Talán nem vagyok a legmenőbb fotós a világon, de még így tanulatlanul is megütök egy bizonyos szintet! Legalábbis eddig így gondoltam…
Göndör fürtjei megrezzenek, amikor végezetül felemeli fejét és rám helyezi sötétbarna szemeit. Azonnal eltüntetek minden érzelmet az arcomról és semleges kifejezéssel hallgatom meg szavait. Amikor az első mondat elhagyja ajkait, mégis láthatóan leengedek. Szinte észre sem vettem, hogy az izmaim megfeszültek, ahogy vártam mit fog szólni. Az arcom már majdnem teljesen kisimul, amikor egy grimasz húzza félre a számat. Heti kétszeri találkozó? Az egész csapattal? Igen… társaságot kerestem, amivel beilleszkedhetek kicsit a hétköznapi egyetemi társadalomba. Azonban nem tudom, hogy kész vagyok arra, hogy már rögtön ilyen nagy elhivatásba kössem magam. A többi viszont ígéretesen hangzik. Nem gondoltam volna, hogy ennyi oldala lesz majd ennek a lehetőségnek.
Egy pillanatra, míg Maia kedvesen csivitelve részletezi nekem a dolgokat, elkalandozik a tekintetem a többi alakra körülöttünk. A pillantásom összeakad azzal a csajjal, akivel akkor beszélgetett a feketebőrű lány, amikor én félbeszakítottam őket. Egy kedvesnek szánt mosollyal lelkesen integet nekem, mire visszakapom a pillantásom beszélgető partneremre. Pont időben, mert éppen megkérdezi, hogy mit gondolok.
- Ühm… - mormogom, ahogy megigazítom a táskát a vállamon és veszek egy mély lélegzetet.
Egy utolsó gondolatmenet fut végig az agyamban, hogy akarom-e ezt az egészet. Őszintén, egyáltalán nem tűnik olyan rossznak, mint elsőre gondoltam. A végén még mindig mondhatok nemet, ha nem tetszik, nem igaz? Bármikor lerázhatom ezeket az embereket, nem kell megmagyaráznom magamat és leszek az a magányos farkas, aki lennék enélkül… Ah, szarok bele, lesz, ami lesz!
- Érdekelne a pozíció – mondom kifújva a benntartott levegőt. Megpróbálok én magam is egy mosolyt, de aztán az valami ideges grimaszba fordul, így nem próbálkozom tovább. – Alá kell írnom valamit, vagy ilyesmi? – intek a standjuk felé. – Esetleg van még valami, amit tudnom kell…? Valami kötelesség? Hogy folyna a munka… ha már te vagy a fotós, én hogy jövök a képbe?

Maia && Reid

please save me, i need friends!

- Szia – köszönök vissza kissé megilletődve.
Úgy érzem, hogy már most elszúrtam az egészet. Hiszen még köszönni sem tudok rendesen valakinek. Úgy érzem, mintha berozsdásodtak volna a szociális készségeim. Aztán eszembe jut, hogy nem is igazán fejlődtek ezek ki… tekintve, hogy elég hamar megtörtént a tragédia… sorozatosan a családunkban, ahhoz, hogy már igen fiatal koromtól kezdve magamba forduljak.
Azt azonban csak tudhatnám, hogy kell illedelmesen köszönni.
Így kapok az alkalmon, amikor a mosolygós lány felém nyújtja a kezét. Megfogom és megrázom azt finoman. Tenyere meleg és szinte hívogatóan kedves mosolya körbevesz, mint egy ölelés. Félrebillentem a fejemet, ahogy vizslatom őt. Meglep ez a zsigeri reakció irányában. Aztán úgy határozom, hogy egyszerűen csak vannak ilyen emberek, akik már az első találkozás alatt hasonló érzéseket váltanak ki mindenkiből.
- Reid – mondom, mielőtt elengedném a kezét.
A sajátjaimat a zsebembe süllyesztem, ahogy tekintetem ismét végigszalad a körülöttünk zengő hangoskodáson és nagy barátkozáson. Megborzongok kicsit és visszafordítom a tekintetemet feléje. Nem tudom eldönteni, hogy vajon megkönnyebbültem-e azon, hogy igazam volt. Tényleg fényképészt keresnek. Vajon bele akarok-e keveredni ebbe az egészbe?
Visszanézek egy pillanatra a vállam felett a rasztahajú lányra, aki akart tőlem valamit. De már nem áll ott az úton. Akár itt is hagyhatnám Maiát. Mondhatnám, hogy az egész egy félreértés volt vagy meggondoltam magam. Amilyen befogadó egyéniség biztos nem tenne rá semmilyen negatív megjegyzést. Nem mintha érdekelne, ha mégis.
Egy pillanatig még meredek rá. Aztán válaszolok neki kissé lassacskán formálva meg a szavakat:
- Már… kiskoromban elkezdtem érdeklődni a fotózás iránt. Egy lencsén keresztül látni a világot… más perspektívába helyezi azt. – Miket habogok itt össze? Megrázom a fejemet kicsit és feljebb húzom a vállaimat. – Van rengeteg tapasztalatom, bár hivatalos munkáim még nincsenek. Ha gondolod… itt van nálam a portfólióm. Megmutatom… - teszem hozzá bizonytalanul és a táskámhoz nyúlok.
Azonban még nem veszem ki a mappát. Meg akarom várni mit válaszol a lány, hátha esetleg ő gondolja meg magát és utasít el. Továbbra sem tudom eldönteni, hogy vajon ennek örülnék-e vagy sem.

Maia && Reid

please save me, i need friends!

Iskolakezdés. Egyetemi órák és szakkörök. Új lehetőségek és új barátok.
Kirázott a hideg a gondolatra, hogy csak azért, hogy elvégezzek egy szakmát, egy csomó diákkal kell együtt lennem. Persze, nem mintha én olyan vén lennék, de… sokszor úgy érzem magam, hogy már többszörösen megöregedtem az elmúlt évek alatt. Mellesleg nem is nagyon voltak amolyan „normális” diák meg tini tapasztalataim, amiktől könnyebb lenne a beilleszkedés. Már csak a gondolatra, hogy itt majd össze kell ismerkednem emberekkel, elhúzom a számat. Igazán nem tudom mit gondoltam, amikor beadtam a derekamat a húgom győzködésére. Nyilván Poppy nem tudja, hogy pontosan milyen munkát is végzek és így jogosan gondolhatja, hogy ha majd „leszerelek”, akkor szükségem lesz valami alapra, amit felvehetek utána. Nekem viszont van egy olyan sejtésem, hogy előbb „visz el” a munka, minthogy én attól megváljak. Mellesleg nem hiszem, hogy Mr. Monagham az a kedvesen nyugdíjba bocsájtó fajta… de az ellen nem szólt, hogy egyetemre menjek, szóval szerencsésnek kellene éreznem magam jelenlegi helyzetemben. Helyette itt morcogok az elkerülhetetlen egyetemi interakciókon.
Sóhajtok egyet, és belépve a kapun elindulok előre, bár fogalmam sincs pontosan hová megyek. Csekkolom a kezemben lévő papírt, keresve a megfelelő épületet az első órámra.
Zsibogó diákok hada leledzik kint a füvön és a fák alatt. Hangosan nevetve tárgyalják meg egymással mégis milyen szórakoztató dolgokat csináltak a nyáron. Azonban nem csak ezért van ekkora tömeg idekint. A különböző szakkörök és klubok állnak kint és keresik az újabb tagokat a soraikba.
Megint megborzongok már csak a csoportosulások gondolatára is, és tovább igyekszem az úton. Próbálom minél inkább összehúzni magam és nem túlságosan mutatni mindenki felé, hogy új vagyok. Ezen valószínűleg segít a morcos homlokráncolás, ami szünet nélkül pihen arcomon. Úgy tűnik sajnos, hogy ez egyeseknek így sem elég – megszólítanak jó páran, próbálnak szórólapokat nyomni a kezembe és kérdezgetni mi a hobbim, mit szeretek csinálni a szabadidőmben.
Majdnem felnevetek az abszurditáson. Ha tudnák valójában mit kezdek a „szabadidőmmel” mostanra már sikítva szaladtak volna el előlem. Talán el kéne ejtenem pár számukra furcsán hangzó mondatot, és akkor békén hagynának. Úgy sem hinnének nekem, ha bevallanám, hogy mi a foglalkozásom – már csak a természetfeletti létezésével kapcsolatban sem -, helyette őrültnek vagy gyogyósnak tartanának. Alias nem zargatnának az évben többet, az is biztos. Megrázom a fejem a gondolatra, hogy itt valszeg sokaknak számítani fog a presztízs, meg hogy ki hogyan néz ki… amilyen ostobaságokra nekem nincs türelmem.
Éppen nagyban igyekszem kikerülni egy rasztahajú, nagyon gyanúsan méregető lányt, amikor is majdnem beleütközöm egy sötétbőrű lányba, nagy göndör hajjal, aki egy másikkal beszélget éppen.
- Elnézést! – mormolom, ahogy elhaladok mellette épp elkerülve, hogy belemenjek a vállába.
Ahogy elfelé sétálok tőlük, megragadja a fülem a beszélgetésüket. Valami fényképészetről. Kíváncsiságom szálkát akaszt belém, és átpillantok a vállam felett rájuk, illetve a feliratra, ami mellett állnak. EGYETEMI ÚJSÁG, zengi nagy, színes, vidám betűkkel. Lelassulnak a lépteim, ahogy elgondolkodom a dolgon. Nem lenne rossz gyakorolni az órákon szerzett tapasztalataimat ilyen módon. Na, meg mellesleg nem mondhatnák mások, hogy annyira kívülálló vagyok, ha én is csatlakozom egy ilyen hülye csoporthoz. Nem mintha érdekelne a véleményük végülis.
Áh, hülyeség! Legyintek magamban és megigazítva a táskát a vállamon, feljebb húzva a cipzárt a kabátomon újult erővel indulok neki. Azonban ahogy felnézek, meglátom magam előtt egy bizonyos távolságra ezt a… rasztás hajú csajt, ahogy felém vigyorog. Mégis mi a francokat akarhat tőlem?
Éles kanyart teszek, 180 fokban megfordulva és visszaindulok a néger csajhoz.
- Hé! – szólítom meg nagyobb lendülettel, mint terveztem, de kétségbeesett vagyok. Idegesen nézek a hátam mögé, ahol a hippi csaj sértődötten csücsöríti rám az ajkait, látva, hogy nem vele foglalkozom. Sóhajtok egyet, majd végigsimítok göndör fürtjeim között egy habozó mozdulattal. Majd meggyőzőm magam arról, hogy ez az izgulós, elsős diák igazán nem én vagyok, és elkomolyodva kihúzom magam. A lányra tekintek sötétkék íriszeimmel, aki valószínűleg érdeklődéssel várja mégis mit akarhatok tőle. – Hallottam az előbb, hogy miről beszéltetek – kezdem félrenézve, majd újra rákoncentrálok. – Érdekelne a pozíció… ha tényleg fényképezésről lenne szó.