Felpillantok az égre, behunyom a szemem és élvezem az utolsó napsugarakat. Bár az idő kicsit csípős, de én mit sem törődöm ezzel. Inkább kiélvezem az utolsó perceket, mielőtt teljesen lemegy a Nap. A parkban elég sokan mászkálnak, gyerekekkel, kutyákkal, vagy csak éppen idős házaspárok. Csendben hallgatom őket és csak mosolygom. Nem is nagyon kell más, csak ez a fajta nyugalom... Na jó... Egy valaki azért hiányzik mellőlem, de ha minden igaz pár órán belül újra láthatom őt.

Érdekes az élet. Néha olyan dolgok történnek, amire nem is számít az ember. Vajon tényleg megvan írva a sorsunk? Tényleg ez volt nekünk megírva? Vagy egyszerűen csak a véletlen műve, hogy az az ártatlan karácsonyi buli a kórházban változást hozott az életemben? Helyes volt és kedves....és ami a legfontosabb... elviselte a hülyeségeimet és éppen nem volt senkim. Naná, hogy belezúgtam. Ő is azok közé tartozott, vagyis tartozik a mai napig, akiknek a jellemem, a vidámságom nem sokkoló. Szóval igen... Nem hagyhattam elszökni őt, bár lehet, hogy Ő máshogy mesélné a történetet. Mindenesetre örülök annak az ártatlan karácsonyi bulinak.
Anyum igen hamar megérezte rajtam a változást, de nem is akartam volna  eltitkolni előle. Ő a legjobb barátnőm. Fiatal volt, amikor teherbe esett. A szülei segítettek neki, de sajnos már nem élnek. Ketten maradtunk. Apámat sose láttam, nem tudom ki az, de már nem is érdekel. Volt egy időszak, mikor csak ezzel tudtam anyut zaklatni, de rájöttem, hogy ez neki egy fájó pont, így abba hagytam. Igazából tőle minden gondoskodást, szeretetet megkaptam, így miért is vágynék többre? Még így is szerencsésebb vagyok sok olyan gyereknél, akik egyik szülőjüket sem ismerhetik.
Tudtommal Laurence is a szerencsések közé tartozik, de ennyi idő után sem mutatott még be a családjának, ami elbizonytalanít. Én elég hamar bemutattam az anyukámnak, pedig féltem. Féltem, hisz minden szülőnek van egy elképzelése arról, hogy milyen párt látna szívesen a gyereke mellett. Féltem attól, hogy nem fog tetszeni neki, de nem így történt. Szerencsére jól megvannak. Megkedvelte őt és csak támogatni tud engem, ahogy mindig is tette.
Sose voltunk gazdagok, de mindig azt tartotta szem előtt, hogy nekem jó sorom legyen. Arra bíztatott mindig is, hogy az álmaimat kövessem és ne adjam fel. Kemény munkával mindent el lehet érni. Bár tudom, hogy jobban örült volna, ha nem a művészetet választom mégsem beszélt le róla. Keményen tanultam és elnyertem az ösztöndíjat, amivel én is segíthettem rajta. Sokat dolgozott csak azért, hogy félre tudjon tenni pénzt az egyetemre. De így... Azt a pénzt végül magára költhette. Nehéz volt rábeszélni, de sikerült. Ma meg már titokban próbálok neki egy pasit szerezni a legjobb barátnője segítségével. Szegény valamiért mindig gyökereket fog ki, pedig megérdemelne egy rendes pasast. Fiatal, csinos és okos.  Miért ilyen nehéz akkor? Persze, ha megtudná, hogy a háta mögött szervezkedünk. Nos kiakadna. Mindig azt hangoztatja, hogy jó így neki... Deén tudom, hogy magányos. Az embernek igenis szüksége van egy társra. Már nem kell rólam gondoskodnia mert én megtaláltam azt a társat, aki mellett örömmel leélném az életem. Most már ideje lesz magával foglalkoznia. Sosem késő újra kezdeni, belevágni valami újba.

Az utcalámpák felgyulladnak, a zsivaly alább hagy. Csendesedik a park, a testem megremeg, fázom, de még mindig nem indulok el. Előbb csak körbe nézek. Mindenki hazafelé tart. Felállok a padról és magam is elindulok már. Éppen már kisétálnék a parkból, mikor észre veszek egy modorgó dobozt. Megtorpanok és összeráncolom a homlokom. Lassan sétálok oda felé. Viszont ahogy fölé magasodom egy mosoly kúszik az arcomra.
-Hát szia csöppség!-Leguggolok hozzá és azonnal kiveszem őt a dobozból, hogy közelebbről is megnézzem magamnak.
-Istenem, de édes vagy! De mégis ki volt képes kitenni ide téged a hidegben?-Körbe nézek, de egyedül vagyok. Gondolom már rég óta itt lehet, csak senki nem vette észre, vagy nem akarta... Laurance ki fog nyírni engem. De nem hagyhatom őt itt.
-Drágám azt hiszem ma szerencsés estéd van. Hazajössz velem, veszünk egy jó meleg fürdőt és utánra reménykedjünk, hogy Laurence ne legyen ránk mérges.-Szorosan magamhoz ölelem, majd sietős léptékkel indulok haza.