Smile in trouble

Egy pillanatig sem tekintettem erre az egészre úgy, mintha dedósokat kellene megbüntetni azért, mert nem tudnak viselkedni, egyszerűen úgy tekintettem erre az egészre, mint lehetőségre, hogy kiderüljön igazából mennyire jó csapatjátékosok. Bár elterveztem, hogy mással fogok foglalkozni és csendben leüljük az az időt amit itt kellene leülniük unalmasan, úgy döntöttem valamivel felkeltem az érdeklődésüket. Kellemesebbé teszem ezt az egész elzárást. Azzal, hogy szigorral fordulok hozzájuk és úgy viselkedem, mint azok a kollégáim akik ide küldték őket… egy cseppet sem leszek különb náluk. Pontosan ezért döntöttem úgy, hogy kell valami amivel felcsigázhatom az amúgy is lefáradt kíváncsiságukat, valamit, amin még jól is tudnak szórakozni.
Csak ugye, még ki kellett találnom, hogy mi legyen az. Ezért kezdtem el keresgélni valami után. Hogy ne is legyen túl unalmas, csak az volt a legnagyobb gondom, hogy minden amit találtam inkább középiskolásoknak való volt, de azt a korosztályt ugye, az egyetemisták már rég kinőtték. De egy dolog biztos, a figyelmüket elvonhatja arról, hogy itt vannak. Ezen még lehet elgondolkodom.
Jól lehet, hogy nem lesz senki sem aki beállítana ide. Ám addig azonban még mindenre felkészülhetek, nemde? Miután kinyitottam egy ablakot visszaülök a katedrához. Őszinte leszek, egy picit bizonytalan vagyok, mint mindig amikor egy új feladattal bíznak meg, de ugye sikerül helyt állni. Különben már régen nem lennék tanársegéd. Egy kicsit meg is lepődtem, amikor egy lány beállított a terembe. Persze igyekeztem nem túlságosan sok érzelmet küldeni a külvilág felé ilyen téren.
– Szervusz! – elveszem tőle a cetlit, amit ide adott és megnézem mi áll rajta. De persze nem tulajdonítok ennek a cetlinek túl nagy fontosságot, inkább csak a rend kedvéért tartom magamnál.
– Van beadandód, amit meg szeretnél írni vagy befejezni? – kíváncsiskodtam, miután észre vettem, hogy ő helyet foglalt körül-belül a terem közepén. A csapatépítő ötletemet maximum feldobom akkor, hogyha többen is lesznek. Egyelőre kár volna „mi a franc?” hatást kihozni egyetlen egy hallgatóból.

Smile in trouble

Nem éreztem úgy, hogy helytelenül viselkedtem volna, végtére is tanársegéd vagyok, ám amikor megkérnek, hogy az elzárást én felügyeljem, az egy kicsit nekem is sok. Főleg, ha egyéb terveim lettek volna mára, viszont nálam volt minden ami kellett, a táskám néha kincseket rejt vagy legalább jelen esetben a laptopot azokkal a feladatokkal amiket át kell néznem, vagy ki kell javítanom. Lényeg, hogy én unatkozni nagyon nem fogok, csak azok akik kénytelenek elviselni az én ábrázatomat a katedra mögött. Különben nem szoktam kegyetlenkedni senkivel sem, mind tudják, hogy nem én küldtem ide őket, hanem valamelyik másik egyetemi tanár, aki képtelen rendet tartani az óráján, vagy nincs semmi méltósága a diákok szemében, mert túl elnéző vagy engedékeny és emiatt akarva akaratlan, de ide kerülnek, most hozzám.
Valahol mélyen legbelül abban reménykedtem, hogy nem lesznek sokan, hogy a héten csakis jó gyerekek voltak és eszükben sem volt, van, lesz jelenetet rendezni valamelyik órán, amit nem én tanítok.
Megérkeztem a K246-os terembe, ahol az a bizonyos rabság lesz, mindannyiunk számára. Van egy olyan érzésem, hogy ma sem lesz nyugtom, de nem baj. Valamit mindig kezdeni kell ezzel az egésszel. Elvileg nem én tartanám, viszont Mrs Bowen lesérült és addig szívélyesen megkért, hogy vegyem át az ő helyét. Sajnos nem fogadott el nemet válaszul, így most itt vagyok, ha tetszik másoknak, ha nem. A kollégáim bizonyára örülnek, hogy megmenekültek ettől az egésztől, a hallgatók meg, gondolom mindeközben szegény Mrs Bowen-t átkozzák, mert úgy hiszik, hogy vele kell kibírniuk a mai másfél órát.
Lepakolom a dolgaimat a katedrához és ablakot nyitok, hogy legalább friss levegőhöz juthassanak a diákok. Közben persze azon agyalok, hogyan adhatnám nekik elő, hogy mi is a helyzet. Mármint, hogy nyugodjanak le szépen, nem egy tréfás kedvű hallgató társuk vagyok, hanem a tanár aki igazolni fogja, hogy letöltötték a büntetésüket. Büntetés. Istenem, mennyire utálom ezt a szót. Na mindegy. A lényeg, hogy friss levegővel és nyitott ajtóval várom őket, akárhányan is legyenek ma.
Minden bizonnyal ki kell találnom valamit amivel őket is lefoglalhatom és foglalkozhatok a saját dolgommal is közben. Na de mi legyen az? Gondolkodj Wilhelm, ha diák lennél, mi érdekelne téged?