– Bármikor, Ljoscha – széles, komisz vigyorom nem tűnt el az arcomról, ahogy kiejtettem a szavakat. Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint öt éves koromban, amikor anyámmal és a bátyámmal játszottam, mert Alex mindig hajlandó volt velem játszani, még ha a mostohaanyját nem is feltétlenül kedvelte. Kicsit úgy is éreztem magamat, mint öt évesen, azt leszámítva, hogy apánk most már nem tudott ráüvölteni egyikünkre se. Néha szerettem volna, ha a múltunk is normális lehetett volna, legalább annyira normális, mint ahogyan most viselkedtünk egymással.
– Kerítek neked alkatrészt – mondtam egy vállrántással, miközben azon gondolkoztam, hogy hol érdemes kezdenem a keresést. Mármint a csodás világhálón, ami az ujjaim között volt, ha egy internetkapcsolattal rendelkező számítógéphez ültem. Valószínűleg a bátyámnak sokszor nem jutott eszébe, hogy éppen miatta és a családi üzlet miatt adtam a fejem arra, hogy kívül-belül megismerjem az informatika és a kiberbiztonság világát, a kevésbé napfényes oldaláról is, de nem bántam, így legalább okozhattam neki meglepetéseket.
Aztán, amikor elárulta, hogy a szobámban kellene keresnem az ajándékát, pontosan úgy viharzottam el, mint egy ötéves, aki majd meg őrült a kíváncsiságtól, hogy vajon mit kaphatott. A visszatértemkor a férfi arcára ülő félmosolyból tudtam, újra szent volt a béke kettőnk között, ahogyan az várható is volt egyébként.
– Ugyan, azt túl hamar vennéd észre – nevettem el magamat a ház felrobbantása kapcsán, majd még nyelvet is öltöttem a bátyámra, majd a komoly kérdésére félrebillentettem a fejemet. – Értem, de én téged akarlak elvinni – feleltem ellenkezést és magyarázkodást nem tűrő hangsúllyal, mert már eldöntöttem, hogy Ljoschával akarok utazni, vagy senki mással. Bár tudtam, hogy csak nem akarja rám erőltetni magát, és biztos lett volna olyan élethelyzet, ahol értékeltem volna ezt a gesztust, de most igenis azt akartam, hogy üljön fel verem arra a repülőre. Gondolkodás nélkül léptem közelebb hozzá, gyakorlatilag a nyakába ugrottam, amikor széttárta a karját, és magához ölelt. Ritkán tette, és nem is hibáztattam azért, hiszen úgy nőttünk fel, hogy egy egyszerű ölelés sem volt természetes a számunkra, ami végtelenül elkeserítő és szomorú volt, ha belegondoltam. De most nem foglalkoztam ezzel a szánalmas részlettel. A karjaimmal körbe fontam a bátyám nyakát, úgy csimpaszkodtam rajta néhány percig, majd hagytam neki, amikor elhúzódott tőlem. Cserébe felsikkantottam, amikor összeborzolta a hajamat. Szúrós pillantással jutalmaztam a „kedveskedését”.
– Még egy ilyen, és tényleg az orrod bánja – húztam fel a saját orromat, miközben igyekeztem az ujjaimmal kifésülni a hajtincseimet, hogy nem úgy nézzek ki, mintha madárfészket ejtettek volna a fejemre.
– Ó, pedig azt hittem, elszívsz velem egy spanglit – jegyeztem meg kissé szomorkásan, amikor közölte Ljoscha, hogy el kell mennie. – Nem, már itthon maradok – ráztam meg gyengén a fejem, majd a táskám után nyúltam, amit csak hanyag módon az egyik székbe ejtettem bele korábban. – De holnap a felkeltél találkozhatnánk az edzőteremben. Régen nyomtalak le – utaltam a közös bokszedzéseinkre, amikre anno még éppen Ljoscha vett rá. – Ígérem, vigyázni fogok az orrodra – kuncogtam, majd közelebb hajoltam hozzá, megkapaszkodtam a bátyám vállában, hogy egy puszit nyomhassak az arcára, aztán elindultam a szobám felé, ha nem tartott fel. – Vigyázz magadra, Ljoscha! – kiáltottam vissza a folyosón, mielőtt eltűnt volna a férfi a szemem elől.

Csinálhattam volna úgy, mintha nem is érdekelt volna ez az egész, ahogyan gyakorlatilag unatkozó, elkényeztetett kislánynak titulált a bátyám, aki igazán tudhatná és tudhatta is, mennyire nem passzolt ez a címke rám. Éppen ezért zavart, még ha láttam is rajta, hogy mindez már semmi másról nem szólt, csak arról, hogy felhúzzon. Ahhoz amúgy is remekül értettünk, hogyan baszogassuk egymást, csak úgy, szeretetből. Az egyik kezemet a csípőmre támasztottam, másikkal, ahogy a pohár whiskyt fogtam, az egyik ujjamat a számhoz érintettem, mintha elgondolkodtam volna.
– Tudod, ha jobban belegondolok, amúgy sincs semmi dolgod – jegyeztem meg gunyoros mosollyal, amely aztán kiszélesedett, és rávigyorogtam Ljoschára. – Gondoltam épp itt az ideje, hogy kezdj magaddal valamit – egyik szemöldökömet még fel is vontam, és ha elő tudtam volna adni komolyan, talán még hihető is lett volna, talán ki is verte volna a biztosítékot Alexnél, de a vigyort nehéz lett volna levakarni félig beállva. Elvégre csak ittam meg füveztem.
Aztán végül csak rákérdeztem, emlékezett-e a mai napra, és ennek folyományaként miért nyúltam le a féltve őrizgetett kocsiját, a bátyám meg előadta, hogy fogalma sincs miről beszéltem. Persze láttam a szemében, meg a kicsit túljátszott komolyságán, hogy ezt már csak szívatásból kaptam. De azért a mosolyom eltűnt az arcomról. Ha ő így akarja rendezni, ám legyen. Milyen egyszerű lett volna, ha nem egy empátia és érzelmileg szegény környezetben nőttünk volna fel, akkor most egyszerűen elküldenénk egymást a picsába, és jót röhögnénk ezen. Mi ehhez viszont nem értettünk, talán sohasem lennénk képesek „normális” emberek módjára intézni a magán dolgainkat.
– Nem is tudom – mély levegőt vettem, majd megjátszott tanácstalansággal kifújtam azt, és csak hogy húzzam az időt látványosan hosszan kortyolgattam a whiskyt. – Ja megvan. A kocsid összetörésének ehhez semmi köze, mert véletlen balesetről volt szó. Ha kárt akartam volna tenni benne, szánt szándékkal, akkor nem így nézne most ki a Spider. De ezt szerintem te is tudod, Ljoscha – mondtam aztán oldalra billentve a fejemet, az egyik szemöldököm feljebb kúszott. Mindketten tudtuk, hogy igazat mondtam. Sokkal, de sokkal rosszabb lett volna a helyzet, ha szándékosan törtem volna össze az autó elejét. Nem mintha ezt éppen a bátyám féltett autójával akartam volna megtenni, aminek az az egyszerű oka volt, hogy nem szolgált rá ilyesmire. Na jó, arra igen, hogy lenyúljam, de ez másik kérdés.
A válaszára kissé összehúztam a szemeimet, és akaratlanul is izgatottság lett úrrá rajtam, ahogy vigyorgott. Szó nélkül hagytam hát ott az irodában, és siettem át a szobámban, ahol az ágyon virágok és egy boríték várt, benne repjegyekkel. Különösképpen nem is néztem meg, hová szólnak, akárhová szólhattak volna, a lényeg, hogy kettő volt belőle. Kihúztam a csokorból egy szál fehér rózsát, majd visszaindultam az irodába. A szemeim nevettek, de az a számat elhúztam, ahogy odalépdeltem Ljoschához.
– Bocs a kocsiért. Tényleg nem akartam összetörni – a virágot nagyon ünnepélyesen nyújtottam felé, békejobbként közben. – Belátom hülye ötlet volt... – vontam vállat, s rá sem néztem a bátyámra, ahogyan ezt mondtam, csak forgattam a szememet. Reméltem most már megbékélt ő is, én teljesen. Aztán megnyaltam az ajkaimat és újra a férfira pillantottam, a szám még mindig össze volt húzva, de már mosolyogtam. – Ugye eljössz velem? – vele akartam elutazni, mert mostanában legtöbbször csak az edzőteremben találkoztunk, ami messze nem volt számomra kielégítő.

– Hazudhatnám, hogy nem, de felesleges köröket rónánk csak – vontam meg a vállamat a megjegyzésére. Hogy a picsába ne tudtam volna, ha elviszem a kocsiját és lejelentik neki az embereink, majd tajtékzani fog. Mindezt mégis olyan természetesen adtam a tudtára, mintha valami kellemes délutáni beszélgetést folytatnánk egy jeges tea mellett. Ajkaim szélén mosoly bújt meg, és egyáltalán nem is próbáltam úgy tenni, mintha meghatottak volna a szavai, a kioktatása vagy a hangulata. Egyszerűen úgy éreztem, nekem volt jogom előbb dühösnek és sértettnek lenni, nem pedig neki. Jó, persze nyilván segített az alkohol meg a fű, de mindez csak részlet kérdés volt. Még az sem különösebben érdekelt, hogy Ljoschánál alapvetően a düh más szinteken is képes volt testet ölteni. Sohasem törődtem azzal az aprócska ténnyel, hogy vérfarkas volt, mert ez egyszerűen nem változtatott a tényen: ő volt a bátyám; a családom. Megmentett, vigyázott rám, és mindent, amit csak kívántam, szó nélkül megadott. Szóval lehet… de csak lehetséges, hogy egy icike-picikét öv alatti húzás volt tőlem, amikor ma este beültem a Spyder-be és elhúztam vele. Mentségemre legyen, én nem akartam megzúzni az elejét, meg egyáltalán semmilyét.
– Ó, komolyan azt gondolod, hogy unalmamban nem tudok mit csinálni?! – a hangomat most én emeltem meg (megjegyzem, éppen időszerű volt már), és meredtem a férfira, aki szemmel láthatólag nem egészen értette a helyzetet, és aki nem tért napirendre afelett sem, hogy egészen eddig a pillanatig tökéletesen lazán és nyugodtan kezeltem, majdhogynem flegmán, az egész helyzetet.
Bár ezután is hajlandó voltam neki puszit nyomni az arcára, amiről tudtam, hogy a gyengéje, legalábbis a mi kapcsolatunkban mindenképpen. De azért igen bántó a gondolat, amiért azt feltételezi, hogy egyszerűen unalomból vittem el azt a kurva kocsit, amire egyébként magasról tettem, mert a színén kívül még csak nem is találtam szépnek… Ám ezt már meg sem említettem Ljoschának, valószínűleg teljesen kitért volna a nem létező hitéből is, ha előadtam volna az elméletemet a Spyder-ről.
Az ablakon kipillantva a város fényeit figyeltem, ahogyan hallgattam Alexet, meg hogy nem várja el, hogy kifizessem a javíttatást. Csak megvontam a vállamat, miközben belekortyoltam a whiskymbe. Ott volt a nyelvem hegyén, hogy ragaszkodom ehhez, és pontosan tudom, hogy nem azért van bankszámlám, mert külön kasszán lennénk, de aztán úgy döntöttem ezt majd akkor teszem meg, ha emlékezni fog, ma van az egyetlen húgocskájának a születésnapja.
A vállam fölött átnézve figyeltem, ahogyan lehajtotta a whiskyt, majd az asztalhoz lépett és elnyomta a szivart. Gyűlöltem annak a dohánynak a szagát és az emlékét is, nem is értettem, hogyan bírja elviselni Ljoscha… bár az is igaz, hogy nekem egyáltalán nem volt egyetlen jó emlékem sem apánkról, neki talán akadt néhány. Elvégre engem azért is vetett meg az öreg, mert nőnek születtem, tehát alkalmatlannak tartott bármire a díszelgésen kívül.
– Ugyan már, Ljoscha! – fordultam vissza hozzá. A hangom élesebb volt mint eddig, de csak azt akartam vele jelezni, hogy ne beszéljen már baromságokat. Folyton buliztam, ez tény, viszont csak úgy, poénból sohasem csináltam komoly marhaságokat. És bármennyire is azt feltételezte, nem értem, én tényleg tudtam, mit jelent neki a piros kis sportautója. – Ránéztél ma már egy naptárra? – kérdeztem, és bármennyire próbálkoztam a hangomból kisejlett mennyire rosszul érintett a tény, hogy nem törődött a születésnapommal. Mondhatná bárki, hogy ez nevetséges, de… mi voltunk csak egymásnak. Az utolsó élő Tarasovok. És Ljoscha számított igazán az életemben, s csak rá számíthattam mindig, mindenben. Valahol pedig reméltem, hogy ez az egész visszafelé is működik.

Tisztában voltam vele, hogy a szavaim egyáltalán nem érdeklik majd Ljoschát, és nem azért, mert szart volna arra, amit mondtam, hiszen mindig figyelembe vett engem. Nem úgy kezelt, ahogyan a már halott rokonaink, nem egy senki voltam mellette a házban, akinek azt kell csinálnia, amire utasítják. Számított az együttműködésemre persze, ám saját akaratot adott nekem. Az életem egy perc alatt fordult ki a sarkaiból évekkel ezelőtt, én pedig ezért hálás voltam a bátyámnak. De ez nem jelentette azt, hogy soha semmivel kapcsolatban nem mentem szembe vele vagy hogy éppenséggel nem veszem rossz néven, ha megfeledkezett az olyan fontos dolgokról, mint a mai nap is volt.
Nem reagáltam semmit sem a kijelentésre, miszerint még ő sem szokott autókázni a Spyderrel. Megjegyezhettem volna, hogy ez azért nem teljesen igaz, mert igenis ment már ezzel a piros kis kocsival, és bármennyire is be voltam állva, nem álltam bele egy ilyen nevetséges vitába. A sértettségem egészen már honnan fakadt, és felnőttebb voltam annál, hogy azon lovagoljak, pontosan hány alkalommal indította be ennek az autónak a motorját valaki. Ellenben a szavaim szándékosabbak nem is lehettek volna, hiszen az, ahogyan a Spyderre hivatkoztam, tudtam, ki fogja akasztani a férfit, és ez nem is maradt el. Szemöldökei feljebb szaladtak, s fel-alá kezdett mászkálni a szobában, miközben én ledobtam a cipőimet a vastag szőnyegre. Halkan szusszantam fel, a szám sarkában mosoly bújt meg, ahogyan belekezdett a bátyám a hegyibeszédébe. Hümmögtem néhányan, ahogyan a whiskyt töltöttem a poharakba.
– Köszönöm Ljoscha, ezt az igen kreatívan átültetett tanmesét, de az a helyzet, hogy enélkül is tudom, miért vagy dühös rám – kissé összehúztam a szemeimet, az arckifejezésemmel tudtára adtam, hogy nem segített a helyzeten, hogy úgy éreztem hülyének nézett… Persze lehet, nem szándékosan tette, de megtette. Azért átnyújtom neki az egyik poharat, és ha elvette, finomat összekoccintom a poharainkat. Belekortyoltam az italba, majd oldalra billentettem a fejemet, és összefontam a karjaimat, a poharat az ajkaimnak támasztottam egy pillanatra, amíg a bátyám szavait hallgattam.
– Továbbra is fenntartom, hogy csak egy autó – elemeltem a mutató ujjaimat a pohárról, mielőtt közbe vághatna – de kiscserkész becsszóra, többet nem nyúlom le a kocsidat. És ígérem, rendbe hozatom azt a néhány karcolást – közelebb léptem hozzá, majd egy puszit nyomtam az arcára békítő jelleggel. Aztán elfordultam tőle, kipillantottam az iroda ablakán, és úgy tettem fel a kérdést:
– De tudod, miért vittem el a Spydert? – a szemeimben sértett fény villant, ahogy a vállam felett Ljoschára emeletem a tekintetemet újra.

Hallottam egy kocsit irgalmatlan tempóban közeledni. Szóval a bátyám nem volt itthon, úgyhogy nyilvánvalóan éppen „munka” közben zavarták meg a hírrel, hogy a kicsi húga haza talált érni a csoda autójával. Legalább tudtam, hogy nem egyszerűen mínuszból indultam, hanem a béka segge alól. Tiszta szerencse, hogy ittas voltam egy kicsit, betéptem, és éppen a nikotin is nyugtatólag hatott rám. A murva szinte porzott, ahogyan Ljoscha beért mellém, néhány kavics elpattant a hirtelen fékezésnek köszönhetően.
– Szervusz – köszöntem a bátyámnak, ahogyan kiugrott az autóból, de nem is foglalkozott velem, rögtön a mögöttem lévő járművel kezdett foglalkozni. Sosem értettem, mit volt úgy oda ezért a kocsiért. Persze tisztában voltam az árával, meg azzal, hogyan szerezte meg Alex, számtalanszor elmondta, olykor dicsekedett is vele, ha olyan társaságban voltunk. Nekem ettől függetlenül nem jelentett semmit sem, egy tárgy volt, amit le lehetett cserélni. Végül, ahogyan felegyenesedett a guruló csodája mellől először rám pillantott. Mindenféle formaság nélkül nekem szegezte a kérdést, amire nem válaszoltam, mindketten tudtuk, hogy nem várt feleletet, arról nem is beszélve, hogy nem kívántam magyarázkodásba bocsájtkozni a kétajtós szekrények előtt.
Ahogyan elindult a bejárat irányába, felsóhajtottam majd követtem. Láttam, ahogyan az az őr, akinek gondjaira bíztam, visszatért, és egy bólintással jelezte, hogy a srácot taxiba tette. A bejáratnál elnyomtam a cigimet, majd követtem Ljoschát az irodába. Gyűlöltem azt a szobát, még úgy is, hogy a bátyám használta már évek óta. Valahogy beette ezekbe a falakba magát apánk gyűlöletes kölnie, amit talán csak én éreztem az egész házban. A tekintetem egy hosszú pillanatig elidőzött a szivaron, amelyet Alexej az ujjai között forgatott, amikor beléptem a szobába és leültem vele szemben egy székre. Kitágult pupilláimból biztos rájöhetett, miért voltam olyan nagyon könnyed, de ez különösebben nem érdekelt. Születésnapom volt, amit ő volt szíves elfelejteni a mai napon. Mindebben pedig nem az ajándék hiánya zavart, mert mindenem megvolt és ezt neki köszönhettem, de a gesztus, hogy felköszöntsön és ami e mögött volt, az nagyon is bosszantott. Ám ezt nem kívántam élből az orra alá tolni.
– Tudod, szerintem a hibás valójában az volt, aki kint hagyta a Volvot, aminek a garázsban lett volna a helye – jegyeztem meg egészen komolyan, legalábbis egy pillanatig így tűnhetett, ám a szám sarkaiban mosoly bujkált, ahogyan kék íriszeimben is. – Ugyan már, Ljoscha, ez is csak egy autó – keresztbe vetettem a lábaimat ültömbe, és lehúztam az egyik, aztán a másik lábamról is a magassarkúimat, amelyek halkan puffantak a szőnyegen. Aztán felálltam és a fal mellett elhelyezett komódhoz léptem és töltöttem magunknak egy-egy pohár whiskyt, azzal sétáltam vissza hozzá.

Kurva nagy bajban voltam. Persze nem lett ez volna akkora gáz, ha a saját autómmal mentem volna el bulizni aznap este, de úgy gondoltam, hogy egyszer voltam tizenkilenc és ott volt az a csinos kis Ferrary Spyder a garázsban. Jó ötletnek tűnt elvinni egy körre, és megjáratni… És ugyan nem volt nagy a törés, a kocsi lámpája alatt horpadt be egy kicsit és lejött a festék róla. Nem lett volna ez akkora gáz, ha nem erről a kocsiról lett volna szó, de erről volt szó, és ez volt a bátyám csoda autója, szóval nekem végem volt.
A bal kezem a csípőmre támasztottam, a jobb kezemmel a hajamba túrtam, amikor megjelent mellettem a srác, akit hazahoztam. Hozzám akart simulni és engedtem, hogy megcsókoljon újra, nevetősen húzódtam el tőle, és láttam, ahogy közelített felénk két őr. Valószínűleg az általam keltett zajra kerültek elő. – Ms. Tarasova, jól van? – kérdezte tőlem az egyikük, amíg a másik a kocsikat néztem. És hallottam, ahogy megbeszélik a helyzet, amely rám nézve elég kellemetlen volt.
Szerettem volna komolyabban venni ezt a helyzetet, de be voltam állva, és a srác keze rajtam egészen elterelte a figyelmemet mindenről. Szórakozottan duruzsoltam még egy darabig az idegenemmel, aztán amikor felfogtam, hogy azok ketten mögöttem arról beszélnek, hogy lejelentik, megvan az autó – amire azt hitték, lenyúlta valaki – felfogtam, ideje lenne komolyabban vennem a helyzetet.
– Caleb, hívnál egy taxit! – szóltam oda az egyik őrnek, aztán a srác felé fordultam. – Remek este volt, de jobb, ha kimaradsz a családi vitából – szórakozottan hagytam, hogy eltűrje a szőke hajtincseket az arcomból és próbált meggyőzni, hogy igazán maradhatna, megvár a szobámban, ami nagyon kecsegtető lett volna, de kezdett tisztulni a fejem, és biztos voltam benne, ha azt hitték, hogy a kocsit ellopták, akkor már szóltak Alexnek, hogy mi történt, és ha nincs itthon, akkor már úton van. A srác összeszedte a holmiját és megadta a telefonszámát, majd Caleb-el elindult gyalogszerrel a kapu felé.
Visszaültem az autóba, kivettem a táskámat és nagy örömömre a srác ott hagyta a cigarettatárcáját. Kivettem egy szálat belőle, a kis dobozt besüllyesztettem a táskámba, majd rágyújtottam és felsétáltam a bejárathoz a lépcsőn. Sok mindent nem volt mit tennem már, csak vártam. Ledobtam a táskámat a házban, majd visszasétáltam az autóhoz, és a távolban hallottam, ahogy egy kocsi tépett végig a murván. Kezdődhetett a kivégzésem.

Villódzó fények, a stroboszkóp lüktetése, amitől csak képkockákat látok. A zene őrült ritmusa feszítette be a dobhártyámat, forró testek vettek körbe, egyikükkel másikukkal időről-időre összesimultunk, majd eltávolodtunk. A tizenkilencedik születésnapom estéje a lehető legjobban alakult, és még messze volt a végre. Az alkohol dolgozott a szervezetemben, na meg kellemesen ellazultam a marihuánától is, amit azzal a sráccal szívtam el, aki éppen a fenekemhez dörgölőzött, majd egy mozdulattal megfordított, az ajkai követelőző módon támadtak az enyémekre. Elég egyértelmű kérésére, hogy húzzunk el a buliból először nemmel feleltem. Talán fél óra, talán egy egész estével később azonban már belementem, homályosan láttam a telefonom kijelzőjén, hogy hajnal fél három körül járt az idő, én pedig nem tudtam elszakadni az ismeretlentől. A lakásáig szem jutottunk el, a kocsimban estünk egymásnak, utána talán elszívtunk még egy spanglit, és csak az járt a fejemben, hogy mennyire jól éreztem magamat. Csengett a fülem, amikor elindultunk arról a félreeső útról, miután összeszedtük magunkat. Nem kellett volna vezetnem, de persze ezt enyhén spiccesen és betépve, ki veszi észre magán?
Üvölt a zene az autóban, mellettem nevet a srác; minden ugyanúgy villogó képek halmazává szűkül, mint a klubban a stroboszkóp fénye alatt. Nevettem én is, ahogyan végig hajtottam az úton, egészen megfeledkezve arról, hogy talán jobb lett volna az idegent kirakni valahol, mielőtt haza indultam, de ez valahogy egyikünknek sem jutott eszébe. Talán az járt a fejünkben, hogy lenyomunk majd még egy menetet, aztán hív majd el Übert és eltűnik, mintha nem történt volna semmi sem. Úgy éreztem semmi sem számított azon az éjszakán, és alig vártam, hogy kényelmesen elnehezülve folytassam a mellettem ülővel, amit korábban is csináltunk. Könnyűnek éreztem magamat.
Bekanyarodtam a kapun, csodálatos módon minden gond nélkül hazajutottam, végig hajtottam az apró kaviccsal felszórt autóúton, intettem az egyik biztonsági őrnek, akiben fel sem merült, hogy megállítson. Ahogyan közeledtem az épülethez, az utasom csodálkozva nevetett fel, nem reklámoztam, hogy Tarasov voltam ma este, így is éppen elegen tudták rólam. Néha ez jó volt, néha pedig borzalmas. Lassítani kezdtem, mert hirtelen megláttam a kinn álló autót a villa előtt, de már késő volt, beleszaladtam. A fém jellegzetes hangja durrant be a levegőbe, én pedig elkáromkodtam magamat. Rükvercbe tettem az autómat, majd leállítottam. – Szép autó… volt – kommentálja az utasom, és valószínűleg elküldtem volna a picsába, ha nem téptünk volna be.
– Kösz a felvilágosítást… Alex ki fog nyírni – jegyeztem meg végül inkább már csak magamnak, és beletúrtam a hajamba. Majd kiszálltam a kocsiból, hogy felmérjem a károkat.