+18

Anyu jéghideg keze a tenyeremben… Szobájának nyomott levegője a tüdőmben… Halk, dallamos hangjának simogatása a fülemben… Forró könnyeim ellepik szemeimet szinte teljesen eltakarva látásomat.
- Reid… édesem… - kérlel édesanyám. – Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz apádra! Ha… ha én már nem-
- Anya! Kérlek! – zokogom.
Anya arcán végig hullámzik a fájdalom. Nem fizikai fájdalom… azon a ponton már régen túl van, hogy tényleges fájdalmai legyenek, legalábbis az orvosok ezt mondták múltkor. Nem, ez a fájdalom onnan származik, hogy túlságosan aggódik értünk… és igyekszik benntartani az érzelmeit, amik mostanában nagyon hamar lefárasztják. Bár az arca mindig fáradt az elmúlt hetekben… amikor alszik elszelídül. Mint aki tisztában van azzal, hogy mi fog történni, de amikor a közelében vagyunk, mégis elkezd kételkedni abban, hogy egyedül hagyjon minket…
Aztán erőt vesz magán. Szemöldökei összekúsznak izzadságtól gyöngyöző homlokán – és én rögtön elkezdek pánikolni, hogy túl meleg van a szobában. Felállnék, hogy nyissak egy ablakot, de Anya meglepő erővel ragadja meg a kezemet és tart a helyemen. Pillantása marasztal engem igazán, ami az utóbbi időben többet zavaros, mint nem. Most viszont visszanyom a súlya a székembe, ami az ágy mellé lett helyezve.
- Nem, figyelj rám! Apád képes túlzásokba esni, ahogy te is tudod. De mi- - hirtelen levegő után kap és én alig tudom visszatartani csukló hüppögésem, ahogy a könnyek végigszánkáznak az arcomon – mi mindig nagyon jól kiegészítettük egymást… Apád és én… a mi szerelmünk… - Felsóhajt, ahogy tekintete egy pillanatra elvándorol az ablak felé. Az arca teljesen megváltozik, és egy pillanatra úgy is érzem, mintha teljesen elhagyta volna a szobát, és valami távoli helyre… távoli időbe vándorolt volna a kinti táj láttán, mi az ablakon túl obszcén módon napos és szép. De aztán visszafordul hozzám. – Türelmesnek kell lenned vele, érted? Mindenben légy a segítségére… Légy olyan jógyerek, mint amilyennek én mindig is gondoltalak!
Vállaim remegnek a visszatartott sírástól. Másik kezemmel is megragadom az övét, ujjai olyan törékenynek tűnnek az enyémek között, bőre, mint egy papír, olyan vékonnyá simult. Megrázom a fejem.
- Nem, én nem vagyok elég erős… - nyögöm ki. – Nem fogadom el ezt!
- Ó, szívem, pedig muszáj… de ez még nem a vég! Ez nem azt jelenti, hogy már soha többé nem leszünk együtt.
- Nem? – kérdezem, bár tudom, hogy nem mond igazat.
Ránézek és mellkasomba hasít a fájdalom, ahogy Anya gyengéd mosolya rám vetül.
- Dehogyis, szívecském, mindig itt leszek veled. Érezni fogsz, amikor igazán szükséged van rám! Hidd el ezt az egy dolgot még nekem…
- Rendben – bólintok remegve.
- És erősnek kell lenned a többiekért. Poppy… - Itt az ő szemeibe is könnyek kúsznak, amitől nekem csak még nehezebb összetartanom magam. Nem akarom, hogy Anya szomorú legyen… Még így utoljára. – Poppy még olyan kicsi. Meg kell ígérned nekem, hogy bármit megteszel érte… hogy biztonságban tartsd! Ígérd meg!
- Ígérem, Anya… Ígérem, jó leszek és mindenkire vigyázok, csak kérlek… Gyógyulj meg!
Anya arcán megint feltűnik az a nem fájdalomszerű fájdalom, de mégis rám mosolyog és megsimogatja az arcomat. Bár látszik, hogy a kezét is már alig tudja feltartani.
- Minden rendben lesz, ígérem! Ne feledd el, mindig veled leszek!
- De Anya… - kezdem, de nem is igazán tudom mit mondanék. Valószínűleg, csak többet könyörögnék, még ha tudom is, hogy felesleges. Anya már nem fog meggyógyulni soha… az orvosok mondták és a felnőttek közül mindenki olyan komoly arcot vágott… amiből még én is értem, hogy itt már senki nem fog megmenekülni attól, ami következik.
Anya felsóhajt és visszahúzza a kezét, óvatosan a hasára helyezi. Szemeit lehunyja ezzel megszakítva pillantásuk összeköttetését utoljára.
- Most fáradt vagyok, szívem, menj és nézd meg Poppy jól van-e!
- Nem… - Szipogok és a felsőm ujjával megtörlöm az orromat. Bár tudom, hogy Anyu nem szereti, de most nem érdekel. – Megvárom, amíg elalszol, aztán megyek.
Arca teljesen ellazul és egy utolsó hatalmas sóhaj hagyja el összeroncsolt tüdejét.
- Köszönöm, Reid. Olyan büszke vagyok rád!

- NEM!
Felriadok a hatalmas kiáltástól, ami megrázza a szobát. Ijedten kapkodom ide-oda a fejem, ahogy az álom utolsó hálóit próbálom levetni magamról.
- Mi…
- Caitrin! – kiáltja apám, majd félrelökve engem az ágy mellől, anyám mellé borul, és zokogni kezd.
Én magam egy csattanással érek a padlóra, de nem is igazán érzem a fájdalmat, annyira döbbent vagyok. Apám reszkető alakját bámulom kitágult szemekkel. Még soha nem láttam ilyennek. Még akkor sem, amikor Anya már nagyon köhögött és látszólag mindenki aggódott. Apa akkor is megnyugtatott minket, hogy minden rendben lesz és hogy ő mindent elkövet annak érdekében, hogy Anya meggyógyuljon. Már akkor sem voltam benne biztos, hogy ez igaz lehet… jobban örültem volna neki, ha őszinte lett volna velünk, mert míg én kételkedtem, lélekben már készítettem magam arra, ami következik – még ha erre nem is lehet -, Poppy úgy itta Apa minden szavát, mint a nektárt.
Poppy… egy pillanatra elvándorol a pillantásom, ahogy eszembe jut a húgom, és hogy meg kellett volna nézzem hogy van. Ahogy Anyának ígértem nemrég, de biztosan elaludhattam.
Aztán viszont megakad a szemem Anya szürke arcán és hirtelen az én arcomból is kifut az összes vér.
- Ne… - nyekergem, ahogy rájövök Apám miért van kiakadva ennyire. Könnyek gyűlnek a szemembe és hangtalanul bucskáznak végig arcomon. – Ne…
- Csendet! – dörren rám Apám, mire én összerezzenek. Egészen megijeszt, hiszen soha nem szokott így beszélni velem. Legalábbis nem olyan sűrűn esett meg hasonló eddig. - Te… mond, miért nem szóltál nekem?! Az én Caitrinem… utolsó pillanataiban nem voltam itt… és te… - hangja remeg az idegtől. – Mindez a te hibád!
- Én n-nem tudtam… én… - dadogom rémülten, összehúzva magam a padlón, miközben alig tudom levenni tekintetem Anya dermedt arcáról.
- Tűnj el innen! Ne is lássalak! Már így is elég szenvedést okoztál!
Alig bírom benntartani a zokogásomat, ahogy felkaparom magam a földről. Még egy utolsó vágyakozó pillantást vetek Anyára, de Apám megint rám dörren. Összerezzenek és az ajtó felé futok.

Kinyitom az ajtót és mint mindennap gyomorgörccsel lépek be a küszöbön. Szemem rögtön körbe ugrik a szobában, hogy felmérhessem a helyzetet és felkészüljek rá mégis mi fogad ma. Egyelőre senkit nem látok és már kezdek megnyugodni, hogy talán lesz egy kellemes vagy inkább nyugodt délutánom. Nem sokkal később azonban, ahogy bezárom magam mögött a bejárati ajtót, hangot hallok:
- Reid? – Apa reszelős hangja száll felém a konyhából. – Te vagy az fiam?
Rögtön megdermedek, kezem még a kilincsen. Hirtelen feláll a szőr a hátamon. Angus csak akkor szokott a fiának hívni mostanában, amikor akar tőlem valamit. Az pedig soha nem jelent semmi jót a számomra.
- Reid?! – kezd a hangjába irritáció kúszni, és hallom, ahogy megreccsen a rozoga fémszék a súlya alatt.
Hirtelen – bár még semmi nem történt igazán – elkezdek pánikolni. Jobb, ha nem kezdjük máris rossz alapon a dolgokat ma, így gyorsan válaszolok:
- Én vagyok az! - Utálom, ahogy mostanában megcsúszik a levegő a hangszálaimon, és valami furcsa csikorgás jön ki belőlem. – Megjöttem!
Nem mondom, hogy haza, mert ezt a pöcegödröt, amiben most lakunk soha igazán nem tekintettem az otthonomnak. Nem… az utolsó hely, amit még annak éreztem az volt, amiben Anya meghalt. Tulajdonképpen attól a ponttól számítva semmi sem volt már ugyanolyan, mint azelőtt… Ez persze várható, de mégis az ember reménykedik, hogy valamit megtarthat a régi életéből. Valamit, ami melegen tartja a leghidegebb, magányosabb éjszakákon is. (Bár én magam nem vagyok magányos esténként, ugyanis muszáj egy szobában aludnom a húgommal huszonkét éves létemre. Mit lehet tenni, nem futja arra, hogy egy ennél nagyobb lakásban éljünk…) De apám tett arról, hogy ez ne történhessen meg.
Most megjelenik az ajtóban, ami a konyhába vezet és megtámaszkodva egyik kezével az ajtófélfán rám mered. Fehér (vagy inkább már szürkés sárga) atlétában, fekete nadrágban, egyik kezében egy sörös üveggel. Vörös haja szinte már teljesen lekopaszodott, egy kis félkört leszámítva a koponyája hátsó részén, ami gúnyosan kitart és csak még eredetibbé teszi a leszakadt kinézetét. Látva, hogy már most totálisan részeg, pedig még csak délután két óra van, majdnem megforgatom a szemem. Azonban jobban be vagyok tanítva már, hogy ilyesmivel próbálkozzak, így visszafolytom.
- Hát itt vagy – mosolyog rám bárgyún, amitől felfordul a gyomrom. Tökéletes jeleit mutatja, hogy megint meg fog kérni valamire, amitől majd egy szarkupacnak fogom érezni magam. – Már vártam, hogy visszatérj és beszélhessünk! Fontos hírem van számodra, gyere! – int, miközben nyelve majdnem belegabalyodik a szavakba.
Megszorítom kezemmel a táskám szárát és az órára pillantok a szemközti falon. Még jócskán van időm, míg el kell indulnom a munkahelyemre… mégis elgondolkozom, hogy azt hazudom apámnak, hogy hamarabb kell mennem, csak hogy elkerüljem azt, amit közölni akar velem. Sajnos, viszont a jelek szerint még a húgom sem tért haza és nem akarom, hogy ő kapjon ebből az egészből - amit mostanában apámnak nevezek - hamarabb, így inkább megacélozom magam amennyire csak lehet és utána indulok. Útközben ledobom a kanapéra a táskámat, majd követem őt be a konyhába. Angus leereszti magát súlyosan a székére, ami megint nyikorog egyet, mivel már eszi a rozsda vagy a penész, mint itt mindent. Kinyitom a hűtőt és kiveszek magamnak egy szódát, mielőtt leülnék vele szemben.
- Mit szerettél volna mondani? – kérdezem óvatosan és egy szisszenéssel kinyitom az üdítőmet.
- Hmm… Ó, igen! – rezzen fel, mintha csak most jutna eszébe miért is vagyunk itt. Homályos pillantását rám emeli és elvigyorodik, majd rögtön össze is ráncolja a homlokát. – Ugye biztosan tudod, hogy nem igazán áll jól mostanában a szénánk… - kezdi és a szemöldököm majdnem a homlokom legtetejére kúszik, de sikerül visszafognom a reakciómat. Még hogy mostanában! Évek óta küzdünk a fennmaradásért. Amióta pedig Monagham elfoglalta a várost, Angus még rosszabb és kegyetlenebb helyzetekbe keveredik és ránt bele minket is. De egy szót sem szólok erről. – És már régóta próbálom magunkat kihúzni a szarból. – Majdnem felhorkantok, de inkább nagyot kortyolok az üvegemből. Egyrészt minden az ő hibája. Minden baj, amit ránk hozott az ő keze munkájának „gyümölcse”. Másrészt, pedig a hangsúly a ’próbál’ szón van, bár azt, amit csinál nem igazán nevezném bármi másnak, mint vergődésnek. – És hát úgy néz ki, hogy most támadt egy briliáns ötletem!
Ismét rám vigyorog, és nekem megint bukfencezik a gyomrom. Viszont nyilvánvalóan vár valami reakciót a lelkes bejelentésére, mert még nem folytatja… Vagy az is lehet, hogy túl részeg és össze kell szednie lassabban a gondolatait, mint általában. Mindenesetre közelebb hajolok hozzá – akármennyire is nem akaródzok, mert iszonyat szag árad belőle.
- Mégis mi az?
- Biztosan tudod, hogy Poppy már tizenhat-
- Tizenöt – vágok a szavába, csak mert ezt az egyet nem bírom megállni.
- Mindegy, egy kutya – legyint totálisan leszarva az egészet. – A lényeg, hogy már eléggé idős ahhoz, hogy tudja, hogy mi kell a férfiaknak – kacsint rám – úgyhogy az az ötletem támadt, hogy míg te dolgozol, és én is végzem a dolgom, addig ő is besegíthetne a pénzszerzésbe!
Hirtelen megfordul velem a szoba, ahogy kezdem már kapiskálni, hogy milyen borzasztó ötlete támadt már megint.
- Pontosan mire gondolsz…? – kérdezem óvatosan, mert még minden után is van bennem egy aprócska remény, hogy csak mindig a legrosszabb következtetésre jutok az elmúlt időszakban.
- Hát nos… biztosan te is tisztában vagy vele, hogy az a lány, szinte semmire sem jó – horkant és húz egyet az italából, míg nekem ökölbe szorul a kezem. – Így hát nagyon sok minden lehetősége nem lehet, de igazán csinoska, szóval gondoltam-
- Apa! – szólok rá, ahogy összevissza hablatyol. Nem mellesleg nem akarom a saját apám szájából hallani, hogy a húgom mennyire csinos vagy nem… főleg, ha arról van szó, amiről gondolom. – Nem gondolod komolyan, hogy csak… csak úgy kiadod őt! Pénzért… - habogok – az utcára…
- Ugyan már! – szól rám kicsit csípősebben. – Mint mondtam már igazán nagylány. Tudná kezelni az ilyesmit. És vannak normális emberek is. Egy pár haveromnak már meséltem is róla és tetszett nekik az ötlet. Van egy ismerősöm, aki tudna segíteni-
- Apa! – kiáltok fel hitetlenkedve és felpattanok. Szinte úgy érzem, mindjárt felrobbanok ennek az ütődött vénembernek a hülyeségeitől. Annyira, hogy teljesen elfelejtkezem magamról. – Mégis hogy tehetted ezt?! Teljesen megőrültél? Talán le kéne tenned az üveget most az egyszer és valami értelmesebb megoldást találni a szituációnkra – kiabálom magamból kikelve és vádlón rámutatok -, amibe te rángattál minket bele elsősorban!
Hihetetlen mennyire gyorsan és mégis mennyire egyszerűen látható, ahogy apám arcán elborul a düh. Már nem ez az első alkalom, hogy találkozok ezzel, de mint mindenegyes alkalommal, majdnem összepisilem magam, amikor lassan, mint valami ítéletosztó feláll a székéből. Tekintetemet nem kerüli el, ahogy a sörösüveg nyakára fonja húsos ujjait. Meghátrálok.
- Mármint t-tényleg… - kezdem dadogni. – Nem gondolhatod te sem, hogy ez egy jó ötlet. Poppy a lányod!
- Igen – mondja csendesen, de hangja szörnyű. Mint mikor sziklák omlanak le a hegy oldalán. Akármennyire is gondolom, hogy Angus egy szerencsétlen senkivé vált az elmúlt évek alatt, valamiért még így is képes totálisan belém tenni az ijedtséget. Mondjuk talán azért, mert eléggé ismeretes vagyok azzal, hogyha elárasztja a harag milyen dolgokhoz hajlandó folyamodni. Úgyhogy csak összetehetem a kezem, hogy ebben a pillanatban nincs egy meggyújtott cigaretta a kezében, vagy a gatyáján az öve… Tovább hátrálok, ahogy ő felém lép. – Ő a lányom, és mint az apja én rendelkezem felette. Ha azt mondom neki, hogy kibaszottul pénzt fog keresni a baszatlan kis kurva, akkor ÚGY IS LESZ!
Összerezzenek brutális hangjától, és szinte őrületben forgó szemeinek forró mérgétől. Majd ijedten ébredek rá, hogy nincs hová mennem, ahogy a hátam a hideg hűtőnek ütődik. Angus azonban nem áll meg és tovább lépdel felém.
- Apa! É-én… sajnálom, nem akartalak megkérdőjelezni, cs-csak… - esdeklek remegve.
Tudom, hogy ebben a helyzetben más nem fog segíteni rajtam. Ha tovább kitartanék az igazam mellett, akkor csak rontanék a helyzeten és kitudja, hogy abból mi születne. Nem egyszer gondoltam a különböző büntetéseitől szenvedve, hogy mikor jön el az a pont, amikor megtörök és nem fogok belőle kijönni… Az egyetlen gondolat, ami ezidáig tartotta bennem a lelket az Poppy volt, és hogy miatta erősnek kell lennem. Hirtelen Anya dallamos, csendes hangja kúszik a fülembe, ahogy megkér, hogy vigyázzak a többiekre… Lehunyom a szemem egy pillanatra, hogy összeszedjem magam.
- Csak gondold végig logikusan… - próbálkozom, de a következő pillanatban apám vaskos marka fonódik a nyakamra.
Riadtan pattannak ki szemeim és kapcsolódnak össze az ő véreres szempárjával.
- Ha azt mondom, hogy kussolsz és mindenben segítesz, hogy az új tervemet véghez vigyem, akkor neked mi a dolgod? – vicsorog rám, lehelete szinte elviselhetetlen, ahogy arcomba tolakszik.
Bármilyen más esetben valószínűleg megismételném, amit hallani szeretne tőlem csakhogy egy pillanatnyi időt nyerjek a gondolkodásra. A verést valószínűleg úgy sem fogom elkerülni, már csak az a kérdés, hogy mennyire lesz súlyos – ez az egyetlen, amit általában kontrolálni tudok. Most azonban Poppy-ról van szó és amióta Anya nincs közöttünk, Ő az egyetlen oka a létezésemnek. Nem tehetem meg, hogy őt is elárulom és cserben hagyom ebben a pillanatban, még ha eredetileg nem is terveztem egyáltalán belemenni abba, amit apám ajánlott.
Hezitálásom viszont még több dühöt kell apámban és a nyakamnál fogva ráz meg engem.
- Hozzád beszélek, bassza meg! Hát nem hallod?! Mit kell tenned, ha azt én kurvára megmondtam, hogy úgy teszed? – ordibál rám, egyre jobban elveszítve a fejét, hogy szinte már felismerhetetlenné válik számomra.
- Apa – nyöszörgöm, de továbbra sem adom meg neki azt, amire vágyik.
- Kussolj! Minden a te hibád és jobb lenne, ha hallgatnál rám! – kiabálja és a nyakamnál fogva nekiveri a fejemet a hűtőnek.
Felnyögök.
Nem, nem, nem, ez nem lehet… nem hagyhatom magam! Erősnek kell lennem! Anya mondta… Poppy.
Ijedtségemben szétszaladnak a gondolatok a fejemben, és egyre mélyebbre süllyedek bennük. Pánikolva venném a levegőt, de úgy érzem nem jut elég a tüdőmbe, bár Angus nem folytogat… még. Testem kihűl és agyam mindenféle ösztönös reakciókat küld szerteszéjjel, hogy cselekedjek. Remegő végtagjaim rákapcsolódnak apám kezére, amivel fogva tart. Azonban esélyem sincs őt levakarni rólam, mert még mindig erős fasz, annak ellenére, hogy már nem tartja olyan kondiban magát, mint régebben. Ahogy tovább ordítozik velem egyre inkább belelovallva magát a haragba, én kapálózni kezdek.
- Nyugodj le a faszba és válaszolj nekem, Reid!
- Apa…
Aztán csak egy pillanat: a kezembe akad egy kósza kés a mellettünk lévő pulton. Az agyamba villan egy másodperc alatt a tudat és hirtelen rámarkolok. A következő pillanatban rettentő félelmem ellenére felrántom a kést és apám felé hasítok vele. Felordít. Olyan borzasztó hangot kiadva, amit még életemben nem hallottam. De nem nézem meg hogy van és mit sikerült eltalálnom, köhögve bukdácsolok ki a konyhából.
- Állj meg te kis pöcs! – kiált utánam.
Halálra rémülve markolok rá jobban a késre, majd menekülni kezdek. Hogy hová azt fogalmam sincs. Nem olyan helyen lakunk, ahol a szomszédok belefolynak más dolgaiba, és segíteni tudnának ilyen helyzetekben. Mondhatni a halálesetek errefelé mindennaposak. Hirtelen teljesen lefagy az agyam, ahogy ez a gondolat egy másodszekundum alatt végigszáguld rajta.
Nem akarok meghalni! Nem, nem is fogok! Poppy-nak szüksége van rám…
Már az ajtóra vetem magam, amikor apám utolér és a hajamnál fogva ragad meg engem. Felkiáltok és hátraesek, ahogy elkezd visszarángatni. Hadonászni kezdek a késsel megint, de ebben a pozícióban nem érem el rendesen.
- Apa!
- Fogd be a szádat, te nyomorult! Most aztán tényleg megcsináltad, te kis geci! Felvágtad az arcomat, érted?? Az egész a te hibád, ami most következik… azt csak magadnak köszönheted! – morogja, mint egy vadállat és hangja szinte olyan szenvtelen – a dühöt leszámítva -, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, aki még kisebb koromban esti dalokat énekelt, hogy könnyebben elaludjak.
- Nem, ENGEDJ EL! – kiáltom és sikerül valahogy kigabalyodnom a szorításából. Van egy olyan érzésem, hogy jó adag csomót kitépett a hajamból, de jelen esetben ez legyen a legkisebb dolgom. Azonban, ahogy arrébb gördülnék és ismét menekülésbe kezdenék – ezúttal a szobánk felé, hogy bezárhassam magam oda, egy kis időt nyerve magamnak –, apám megint rám veti magát és bevisz nekem egy olyan ballost, hogy hátracsuklik a fejem. Rám ordít és mielőtt még összeszedhetném magam tovább kezd ütni. Próbálok ellenállni, de semmi esélyem. Még mindig sokkal nagyobb és termetesebb, mint én. Érzem, ahogy végigpereg a vér és valszeg a szájából kifröccsenő nyál az arcomon… de alig vagyok magamnál, hogy reagálni tudjak.
Aztán egyszer csak zörren egyet a zár. Nekem pedig megáll a szívem.
- Apa? Reid? – Poppy hangja szűrődik át a túloldalról. – Otthon vagytok? Mi történik odabent?
- Poppy… - nyöszörgöm és hirtelen visszatér belém az élet.
Nem engedhetem, hogy ő is belekeveredjen és baja essen!
Kihasználva pillanatnyi megtorpanását újra apám felé lendítem a késemet, ezúttal egyértelműen megcélozva valamit. Forró vér ömlik az arcomba, ahogy felettem akárcsak egy virág szétnyílik apám nyaka. Kitágult szemekkel kap oda és torpan hátra tőlem. Én magam felpattanok és üvöltve vetem magam rá, majd újra és újra és újra és újra és újra és újra és újra leszúrom őt, ameddig már jó ideje nem mozog alattam.
Zavarodottan nézek körül.
- Reid… - jön húgom ijedt hangja az ajtó túloldaláról, mire összerezzenek.
Teljesen elfelejtkeztem egy pillanatra hol vagyok, hogy ki vagyok és mit… Tekintetem levándorol apám halott, vérborította alakjára és megszédül velem a szoba. Felemelem kezeimet, egyik kezemben még mindig ott van a kés, amiből szinte semmi nem látszik a sok vértől. Mindenhol csak pirosat látok… betölti a látóteremet és megfulladok benne.
Amíg…
- Reid…? – Poppy zokog.
Megrázom magam, majd üveges szemeimet az ajtóra emelem.
- Menj át Tennyhez! – kiáltom át neki.
- De…
- Semmi de! Menj. Át. Tenny-hez! – Utálom, hogy a szigorú hangom nagyon hasonlít Anguséhoz, de biztosra akarok menni, hogy most Poppy igazán hallgat rám.
Ezek után csönd fogad hosszú ideig. Mindenhol ott van és körbe ölel, mint egy kedves szerető. Egyedül zavaros légzésem tölti meg a nappalit. Nem tudom mennyi idő telik el, míg apám kikerekedett, semmibe meredő szemeit bámulom, ameddig már nem vagyok képes nézni rá. Felállok és az ajtóhoz bukdácsolok, hogy meggyőződjek róla, hogy Poppy tényleg elment. Kilesek a kukucskálón, de senkit nem látok. Kiengedem az eddig idegesen benntartott levegőt és izzadt homlokomat az ajtónak támasztom. Ekkor veszem észre, hogy mennyire remegek… mindenhol, de legjobban a kezeim. Amikre még egyszer nem fogok ránézni. Ahogy lassan tovább kúsznak a percek kezd el újra beindulni az agyam. De aztán egyre gyorsabban kattog.
- Le kell ezt szednem magamról… - motyogom magamnak, csak hogy halljak mást is a rám nehezedő csendtől. – Minden… csupa vér.
Visszafordulok a lakás belseje felé és mielőtt még észbe kapnék pillantásom apám kiterült, összevagdalt holttestére vetül… és azonnal felkúszik az epe a torkomban, majd elhányom magam.

Verejtéktől borítva riadok fel az ágyamban. Először nem vagyok benne biztos, hogy mi ébresztett fel, majd meghallom Poppy selymes hangját az ajtóból:
- Reid… jól vagy? – kérdezi csendesen, egy puha köntösbe burkolózva. Homlokát édesen összeráncolva vizslatja zavarodott arcomat. Kissé elbizonytalanodva hozzáteszi: - Kiabálást hallottam.
- Ah… - sóhajtok egyet, majd egyik kezemmel végigmasszírozom arcom oldalát. – Apáról álmodtam – vallom be egy pillanatnyi habozás után. – Már rég volt ilyen… Hogy ez az álom lett volna…
Poppy még aggódóbb arcot vág és én azonnal megbánom, hogy megosztottam vele az igazságot. Aztán fogja magát és gyorsan besurran a szobába. Bezárja az ajtót, majd bemászik mellém az ágyba. Elmosolyodva magamhoz ölelem és kényelmesen elhelyezkedünk a takaró alatt.
- Nem akarom, hogy rossz legyen neked – mondja elérzékenyült hangon.
Ismét felsóhajtok, mert teljesen a számból vette ki a szavakat. Semmi sem fontosabb számomra, hogy ő vele minden rendben legyen, de tudom, hogy ha ezt mondanám neki, csak frusztrál lenne velem. Mindig azt kérdezi ilyenkor, hogy ’és rám ki vigyáz?’ Mintha ez talán az ő feladata lenne, mikor az képtelenség. Nem azért, mert nem bízom meg benne eléggé… Csak azóta már sok minden megváltozott, közöttük én magam is. Nem akarom belekeverni valami olyanba, ami csak ártana neki.
Miután megöltem apámat, nekiálltam, hogy eltüntessem ennek nyomait – bár fogalmam nem volt, hogy egyedül, mindenféle kapcsolat vagy befolyás nélkül hogy fogom én ezt megtenni. Már éppen pánikroham jött rám, ahogy egyre jobban realizálódott bennem a helyzet és hogy valószínűleg börtönbe fogok kerülni, Poppy pedig egyedül marad, vagy ami még rosszabb: bekerül a rendszerbe és valami rossz családhoz helyezik el. Aztán kopogást hallottam és még mielőtt odamehettem volna az ajtóhoz, reménykedve, hogy nem Poppy tért vissza, de félve, hogy ki más lenne az, az ajtó kinyílt. Meglepődötten pislogtam, ahogy egy teljesen ismeretlen, jól öltözött fickó lépett a lakásba. Egy pár pillanattal később kiderült, hogy mégsem teljesen ismeretlen. Apám végzett neki egy-két melót még régebben, de valószínűleg lopott tőle valamit, vagy hasonló tartozásba keveredhetett, mert egy idő után nem láttam. Nagyon furcsa fickó volt, szinte a szeme sem rebbent a hulla láttán. Kérdéseket kezdett feltenni nekem és elkezdtem aggódni, hogy esetleg valamilyen hatóság része, de hamarosan megnyugtatott, hogy nem teljesen erről van szó.
Felajánlott egy lehetőséget. Bár alapból apámon akarta behajtani a „tartozásunkat”, azt mondta én is tökéletesen megteszem. Segít abban, hogy eltüntessük a nyomokat, eltussolják az ügyet, nem megyek börtönbe, Poppy pedig jó családhoz kerül – csupán egyetlen dolgot kell megtennem neki. Munkát ajánlott nekem. Eleinte eléggé szkeptikusan áltam az egészhez, de idővel kiderült, hogy minden, amit mondott igaznak bizonyult.
Poppy jó helyre került, minden el lett rendezve és én hosszú időre kiképzésre lettem küldve. Poppynak azt hazudtam, hogy bevonultam a katonasághoz, ahhoz is egy különleges alakulathoz, ami nevetséges módon még valamennyire igaznak is mondható. Miután munkába állítottak és sikeresen elvégeztem egy jó pár küldetést, de Poppy még mindig nem érte el a tizennyolcat, azaz gyámra volt szüksége, ezt is elintézték nekem. Poppy az én gondozásom alá került, kaptunk egy jó lakást, amibe beköltözhettünk és azóta is jól élünk. Szinte mint a mesében minden jóra fordult…
Kivéve, hogy mi volt ennek az ára: az én lelkem. Egyúttal hűségem és hallgatásom a programról. Ez viszont soha nem izgatott annyira, hogy aggódjak magam miatt vagy az elkövetkező események következménye miatt. Főleg, ha láthattam Poppy arcán azt a boldog mosolyt, ami mostanában egyre többször és többször jelent meg. Más nem számított – legalábbis ezt mondtam magamnak mindig, amikor egy újabb ember vére szennyezte kezeimet.
Tekintetem most mellkasomon pihenő kobakjára siklik és nyugodt testtartására elnevetem magam.
- Ne nyáladdz rám, légy szíves!
- Micsoda?! Én? Soha! – rebben fel, majd ásít egy hatalmasat, aztán felnéz rám. – Muszáj felkelnünk?
- Nem kéne tanulnod? – kérdezem felvont szemöldökkel, mert tudom, hogy ez a téma mostanában nagyon idegesíti, most hogy sikeresen belépett a végzősök osztályába.
Felnyög és hirtelen a fejére húzza a takarót.
- Hé! – nevetek.
Titokban hálás vagyok, hogy mégis elmondtam neki a rossz álmomat. Sokkal jobban érzem magam, most, hogy itt bohóckodunk.
Mivel úgy néz ki, hogy Poppy nem akar kimászni egy hamar az ágyból, így inkább úgy döntök megnézem mennyi is az idő valójában. Ahogy magam felé fordítom a telefonomat látom, hogy két nem fogadott hívásom is van és már majdnem tízóra. Felnyögök, amikor feloldva a telefont látom, hogy az egyik Jackie-től jött.
- Mi az? – kérdezi Poppy a takaró alól, álmos hangon.
Sóhajtok, ahogy összeborzolom a hajamat és nyújtózkodom egyet.
- Csak megint elfelejtettem valamit – mondom, ahogy arra gondolok, hogy Jackie – az egyetem rovatának főszerkesztője – miként fogja leszedni a fejemet, hogy már megint kések a legutóbbi fotókkal. Aztán megrántom a vállamat, mert őszintén nem különösebben nem érdekel, ha fő egy kicsit a levében. Mintha annyira érdekelne bárkit is a legújabb fesztivál a ligetben... Megforgatom a szemem. Majd a pillantásom a következő névre esik, akitől nem fogadottam van.
Thea.
Francba.