Lassan telt el a mai nap, és bár ma csak a magánklinikámon láttam el a pácienseimet, nagyon is fáradtnak éreztem magamat. Hiszen bármennyire is próbáltam kizárni a gondolataim közül a családommal kapcsolatos gondokat, ez cseppet sem volt egyszerű. Így hát nem olyan meglepő, hogy egyre kimerültebbnek éreztem magamat és ezen az sem segített most, hogy Lilian igyekezett vigasztalólag megnyugtatni az irodámban egy hosszabb szünet során. Ráadásul a vacsoránk miatt még bűntudat is dolgozott bennem, mert minden este azzal kellett belenéznem a feleségem szemébe, hogy azt állítottam neki, munkavacsorára mentem aznap este. Úgy éreztem, véglegesen ki fog csúszni a lábam alól a talaj… Nem tudom, mihez kezdenék, ha elveszítenem Eileent, vagy valamelyik gyerekemet. Valószínűtlenül sok veszélynek tettem ki őket, és minden bizalmukat éppen feláldoztam valami más oltárán. Nevetségesnek tartottam, hogy éppen én, aki minden érzelmet olyan könnyen kellett volna, hogy olvassak, alig értettem meg a számomra legfontosabbakat.
Leparkolom a kocsit a ház előtt, odabent égnek a lámpák, és tudom, hogy mi vár rám odabent, mert csak Veled leszek, mint általában. És ez régebben olyan sok kellemes érzéssel árasztott el, most pedig érzem görcsbe rándul a gyomrom, mert nem tudom mire számítsak. Kicsit minden nap rettegek, hogy azt mondod majd, torkig vagy velem, nem akarsz már egy házban élni velem, és elmész, örökre. Vagy hogy tudod, hazudok neked, hogy látod rajtam, hogy tudod, hogy az asszisztensemmel randevúzom, és szánalmasnak tartasz, amiért egy majd húsz évvel fiatalabb nővel próbálkozom… Mindez ott kavarog a fejemben, ahogy belépek a házban, és az orromat megcsapja az égett hús szaga, ami kaparja a nyálkahártyámat. Ledobom az aktatáskámat és gyors mozdulattal becsukom az ajtót, hogy aztán sebes léptekkel szeljem át a ház folyósóját, így érkezve meg a konyhába, ahol Te éppen a leveleinket szortírozod és bontod fel, mögötted az ablak nyitva, az csirke, amelyet odaégettél a sütőben pedig már a konyhapulton pihen, egy része egészen sötétre pirult már.
- Azt hittem megvársz vele - jegyzem meg könnyed hangon, egyáltalán nem bántó jelleggel, egyszerűen csak mindketten tudjuk, hogy nem vagy otthon a konyhában, ellenben én igen. De azt hiszem, mindig is jobban utáltad a gondolatát annak, hogy én oldom meg helyetted folyton, éppen ezért rendre újra próbáltad. Szeretem a kitartásodat, mindig is vonzott benned ez. Ám ahogy a pánik elszáll, hogy talán bajod esett a kísérletedet alatt, feltűnik egy elég éles változás, ami nem tudom miért, de egészen felkavaró. Ennek ellenére nem mutatom ki a zavarodottságomat neked, mert nem akarok ma este egy újabb apróság miatt vitázni.
- Jól áll ez a szín - mondom, ahogy rutinosan odahajolok hozzád és gyors puszit nyomok az arcodra üdvözlésként. Nem tudom mi az oka, a hirtelen jött hajszínváltásnak, ám valahogy befészkeli a fejembe magát a gondolat, hogy a megváltozott és egyre rosszabb irányba fejlődő házasságunkhoz van köze ennek is...

I still love you,
but I just can't do this,
I'm not stupid in love