Idegen a tükörképem, s nemcsak az új hajszínem teszi. Már rég nem ismerem fel egykori önmagam a megannyi maszk mögött, amit viselek. Ha akarnám se tudnám levetni az összeset, hisz már arra sem emlékszem mikor vettem fel az elsőt, hogy melyik volt az egyáltalán. Vajon mit látnék, hogyha teljesen lemezteleníteném lelkemet?
Nem fog kiderülni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy visszatérjek ahhoz a naiv széplélekhez, aki voltam egykoron. Hagyom hát a maszkokat, s csak a vattakorongért nyúlva a ma viselt sminkemet mosom le, mielőtt a zuhanytálcába lépnék, hogy a testem többi részét is megtisztíthassam.
Nehéz nap volt, pedig nem is dolgoztam. Arról, hogy mikor vagyok szabad már egy ideje szintén nem tájékoztatom Akselt, pedig régebben mindig kint lógott a naptáron egy cetli az aktuális havi beosztásommal. Volt, mikor még epedve vártam a közös szabadnapokat, ám azoknak az éveknek ma már csak a fojtogató, hideg fuvallatára emlékszem, pedig tudom, hogy úgy borult rám a boldogság köde, mint egy jó meleg, puha takaró.
Félreértés ne essék! Szeretem a férjemet. Mindig szerettem és valószínűleg mindig szeretni is fogom, de már nem vagyok pusztán csak attól boldogabb, hogy létezik. Az együtt leélt évek alatt sok kis és nagy tüskét gyűjtött be lelkem, s nyilván az övé is, hiszen nem vagyok álszent; tudom, hogy én is megsebeztem őt egy-egy veszekedés alkalmával.
Nem sok volt belőlük egyébként. Talán éppen ez az, ami miatt most ott tartunk ahol tartunk. Legtöbbször magamba fojtottam az érzéseimet, mert eleinte nem akartam velük megbántani, később nem akartam a gyerekek feje fölött veszekedni, majd pedig eljutottam oda, hogy már nem éreztem értelmét annak, hogy kifejtsem őket hiszen nem hittem abban, hogy bármi változni fog. És ő sem kérdezett. Vagy ha mégis, hát szelektíven elfelejtettem azon alkalmakat, amikor próbálkozott.
Kinyúlok a zuhanyból a törülközőm után, magam köré csavarom. Lábamat ahogy kilibbentem a fürdőszobaszőnyegre, kivillan mezítelen combom a frottír anyag alól, s lepillantva meglátom rajta az apró kis szimbólumot. Két teli és egy üres kör egymás mellett egy papírrepülő szárnyán. Fogalma sincs arról, hogy tetováltattam, mert nem jelentettem be előre épp úgy, mint azt sem, hogy szőkéből barna leszek. A szexuális életünk nem halt meg még teljesen, de elmaradoztak a világosban vadul egymásnak esünk alkalmak, s a sötét szobában, takaró alá bújtatva nem szúrhatott szemet az, amit magamra varrattam. Vagy ha látta is.. sose szólt róla, így fogalmam sincs arról, hogy tudja-e. Pedig olyan jelentést hordoz, melyről ide s tova tizennyolc éve beszélnünk kellene. Vagy épp nagyon nem kellene.
Belemártom ujjaimat az krémes tégelybe, gyakorlott mozdulatokkal viszem fel a hidratálót testszerte a bőrömre.  Már nem fordul fel a gyomrom, amikor a hasfalamon húzódó heghez érek krémezés közben, de gyakran megrohannak annak a napnak emlékei. Akármi is legyen odafent,  akármilyen felsőbb entitás, kiváló időzítéssel tudott egyszerre megbüntetni és felmenteni is. Aksel és a gyerekek csak azt tudják, hogy balesetet szenvedtem munkába menet, soha egyikük sem kérdezett rá miért tettem kerülőt az Egyetemi Kórház felé, holott általában nem arra vitt az utam az irodába menet.
A balesetben szerzett belső sérüléseim miatti hiszterektómia okafogyottá tette az aznapra beütemezett látogatásomat a nőgyógyászaton. S hála az orvosi titoktartásnak.. még csak nem is sejti senki rajtam kívül, hogy lehetett volna egy harmadik gyermekünk.
Mindig négy gyereket szerettem volna. Tipikus első randis téma volt, melyet poénból felvetettem, s a reakciókból szűrtem le az első utáni benyomásomat. Aksellel is eljátszottam, s bár már nem tiszta, hogy pontosan miképpen ütötte el a témát, bizonyára az akkori önmagam kedvére való volt, hisz hozzámentem, s a felesége vagyok mind a mai napig. Mégsincs négy gyermekünk. Pedig lehetett volna Laurence és Delilah után, még a baleset előtt. Mert elméletileg nem szedtem tablettát, csak követtük az álmaim. Pedig én már a lányunk születése után, az éjjeli etetések után a fürdőszoba padlóján összegömbölyödve és sírva tudtam, hogy nem akarok újabb gyermeket. Nem tudnám végigcsinálni, kettővel is túl nehéz. És ez az önmagammal szembeni kudarc.. nos ez vezetett oda, hogy titokban arattam fel a fogamzásgátlót, s emiatt tiltottam meg az orvosoknak, hogy beavassák a férjemet abba, hogy nemcsak a méhemet, hanem annak tizenegyhetes gyümölcsét is elvette tőlünk a baleset. Az emlék, a hazugság, a titok és a keserű kudarcélmény pedig nem ereszt azóta sem.
Belebújok a papucsomba, ezzel véglegesítve az itthoni farmer-pulóver-bolyhos zokni kombinációt, s megindulok a konyha felé. Egy jó feleség meleg étellel várja haza az urát. És amíg eszünk, addig sem kell beszélgessünk, mert tele van a szánk, nem igaz?
A tűzhely mellett állva nagyot nyelek, így próbálva lenyelni a gombócot a torkomból. Furcsa dolog az, hogy titkaim vannak, rejtett érzéseim. Hiszen tudom, hogy miféle emberrel élek együtt, hát tudnia kellene. Ha pedig tudja és nem szólt mindezidáig semmit, akkor talán ki kellene mondanunk, hogy Vaughn-létemnek végére illenék egy pont. Mert ha már annyira sem érdekeljük egymást, hogy össze tudjunk veszni és megrogyni a titoklavina súlya alatt, akkor mi az, ami még összetartja a házasságunkat? Nyilván nem az isteni főztöm. Hiszen ma is odaégettem a csirkét, pedig ez a rohadt új sütő már tudná az időzítésre csipogó funkciót!
Miközben a konyhaablak nyitója felé nyúlok, hogy kiszellőztessem a füstszagot, ujjaim ráfutnak egy karcolásra a kereten. Emlékszem egy esetre, a saját hangomra, az ijedt-dühös kiáltásra, amit hallattam, mikor Laurence majdnem kitörte az ablakot, s kizuhant a szilánkokkal együtt a kertbe. Csak egy hajszálon múlt, hogy a nehéz, vaskos vonat nem az üvegnek, hanem a keretnek csapódott. Majd pedig a szemetesben landolt, mert első dühömben kihajítottam oda, később pedig azért nem vettem elő, hogy el ne veszítsem a hitelem.
Hiszek és hittem a következetesség szentségében, de a mai napig nem tudom, hogy nem-e emiatt volt annyira apás, s olyan szinten elutasító velem szemben, amikor az apja is odahaza volt. Egy részem soha nem fogja elfelejteni a csalódottságot, amit minden egyes "anya nem!" keltett bennem, s a fájdalmat, mert azt hittem, hogy a fiam nemcsak, hogy jobban szereti az apját nálam, hanem engem egyenesen nem szeret. Természetesen ennyi év távlatából belátom, hogy nem így volt, de a fiatal, bizonytalan, szeretetéhes és elcsigázott anya-énemmel nem tudom megértetni, hiába vagyok az is én.
Ahogy a füstszag szellőzik, s a rendelt étel úton van, megengedem magamnak, hogy szusszanjak egyet. A levélbontó után nyúlva tépem fel a postát, szortírozom, ahogy szoktam. Megnyugtat a cselekvés, rendszert visz az életbe és ez olyasmi, amit én irányítok. Bár egy időben a levelektől is undorodtam, mert a házasságunk kudarca jutott eszembe róluk. Hiszen én megírtam neki mindent, lemeztelenítettem lelkemet, s Aksel a mai napig semmit sem reagált. Mintha nem is jelentett volna számára semmit az az iromány, amit az asszisztensén keresztül juttattam el hozzá. Vajon ha tudja, akkor miért nem szólt róla azóta sem? Ezt is meg kellene kérdezzem tőle, de félek, hogy olyan erdőbe vezetne az a beszélgetés, ahonnan nincs visszaút együtt, csak külön.