Lehajtja a fejét, és megrázza, amikor felnéz rád kínos mosoly ül az arcán, mert igazad van,.átlátsz rajta, nem próbálja meg tovább titkolni előled, hogy ismét belefeledkezett a munkába, megfeledkezett - nos, nem rólad, hanem a mai napról - a látogatásotokról. Miért is tagadná? Mi értelme lenne a szemedbe hazudni? A világon semmi, és így is érzi rajtad, érintés nélkül is a távolságtartást, azt ahogyan próbálod kizárni, ahogy már évek óta próbálod ezt megtenni. És ő próbálja finoman rendbe tenni a dolgokat… de nyilvánvalóan elcseszte a próbálkozásait eddig, csak nem tudja, hogyan és mit kellene csinálnia ahhoz, hogy működjön. Hogy ne menekülni akarj, már abban a percben, hogy beléptél az ajtaján.
- Ne haragudj - nem tagadja le, belekortyol a neki szánt kávéba, amiért őszinte, hálás mosolyt küldd feléd. Apróság, de azért ebből kiderül számára, hogy foglalkozol vele, számít neked, hogy mi van vele. És ennek örül. Annak kevésbé, hogy ennyire nyilvánvaló kívülről, szét van esve. Ennek persze nem csak a fáradtság az oka, hanem a mardosó bűntudat, ami a magánklinikán lévő asszisztense miatt van. Lilian több számára, mint egy jó munkaerő, és tudja, ez mennyire ártalmas az egész életére nézve, mindarra, amit hosszú évek alatt épített fel. És ennek a tetejébe még ott van a húgod kérdése, ami a veled való kapcsolatát tette tönkre… mondhatná, hogy sajnálja, de annyiszor mondta már ezt, hogy félő, nem veszed komolyan. Pedig sosem akart éket verni a gyermekei közé.
- Az elmúlt napokban több súlyos eset is volt itt - mondja fáradtan, aztán újra a kávéból kortyol, a meleg ital koffeintartalmától érzi, ahogyan kicsit megemelkedik a vérnyomása, a cukortól pedig felélénkül. Persze, nem mellékes módon, neked örül leginkább, és a társaságodtól máris jobb kedve van. - Az eltűnési hullámhoz lehet valami köze, nem hinném, hogy puszta véletlen ez a sok szerencsétlen, zavarodott lélek - rázza meg a fejét, többször óvatosságra intett, s reméli, hogy a körülményekre való tekintettel most még inkább óvatos vagy, és nyílt terepen nem használod feleslegesen a varázserődet. - Veled mi a helyzet? Remélem kevésbé stresszes a labor - kérdezi, a munkád és az egyetem iránt érdeklődve, de bárminek örül, amit mesélsz, azonban sosem próbál belőled kihúzni semmit sem. Felnőtt vagy, és ezt tiszteletben tartja.

I should have known
I should have thought
I could have thought

Sűrű napja van, és ez azért van, mert több beteget hoztak be hozzá a szokásosnál. A Spire-t tulajdonképpen ezért szereti, mert nem olyan kiegyensúlyozott és megszokható, mint a magánklinikája, de persze senki nem lepődik meg azon, egyre több időt tölt a magánpraxisában, ahelyett hogy itt lenne. Évekig fordítva történt mindez, mostanáig. És ennek köze van az új asszisztenséhez is, de erről persze senki nem tud, senkit nem avatott be. Mindenestre elnyom egy ásítást, ahogy a töltőtollat forgatja az ujjai között, ahogy egy jelentést olvas, amely még másfél hete készült, és amire mostanáig nem volt ideje. Kedve se, mert nem a kórházi jegyzetek miatt szereti csinálni a munkáját… mindig is a gyakorlatban hitt, amire külön jó oka volt a képességével. Ennek ellenére annyira belemélyül az irományba, hogy el is feledkezik arról, rád várna. Valahol a tudata peremén ott szaladgál a gondolat, megfeledkezett valami fontosról, de túl fáradt, és ilyenkor hajlamos kicsit szétesni. Már pedig most nem egyszerűen alvásra van szüksége, ténylegesen a kimerülés felé sodródik, amiről ő maga tehet. De hát neked nem kell magyarázni, nem igaz, hiszen a húgoddal együtt az egész előttetek zajlik. Azt is látod, mennyire szeretnék edesanyáddal rendbe tenni a helyzetet, meg azt is, mennyire nem képesek kommunikálni egymással. Ahogyan Te sem kommunikálsz velük.
Nyújtózkodik a székében ülve az asztala mögött, és épp feláll, hogy levegye a fehér köpenyét, amikor nyílik az irodájának ajtaja és Te belépsz rajta. Ekkor villan be neki a megbeszélt találkozó, meg az, hogy bár késtél kicsit, ezzel igazán nem fog piszkálni. Egyszerűen örül, hogy lát, mert újabban egyre kevesebbszer találkoztok. És valahol megérti, legalábbis úgy hiszi érti, mi a baj, miért távolodtál el annyira tőle és anyádtól is, a feszültség mindig ott lapul benned, mikor szembetalálja magát veled. Pedig emlékszik még azokra az órákra, amikor kicsi voltál, és katonásat játszottatok, ahol Te voltál a parancsnok, ám felnőttél azóta, ami még mindig kicsit felfoghatatlan a számára, de nézd el neki, számára Te vagy a kisfia, ezen pedig semmi nem tud változtatni.
- Szia! - köszön vissza, miközben feléd sétál. - Örülök, hogy tudtál jönni! Hogy vagy? - rád mosolyog, valóban örül a társaságodnak, de azt is tudja, látja rajtad, nem akarsz maradni. Tudod ez keseríti el a legjobban, pedig tényleg szeretné helyrehozni, szeretné ha megint vágynál az apád társaságára. Olyan nagy kérés ez?

I should have known
I should have thought
I could have thought