Egyedül fekszem a Manor felső szintjén, a lakosztályomban, elterülve a hatalmas, királyi méretű ágyon. A menetrend mondhatnám, hogy megszokott - mind a feltúrt ágynemű, mind a - hála a másnaposságnak - körülöttem kissé hullámzó világ. Nagyjából húsz perce vágyom egy kávéra, de arra sincs erőm, hogy talpra álljak, ehelyett a plafonra szerelt tükörben figyelem szabadságolt hulla benyomását keltő képmásomat. Barna hajam kócos, szintén barna szemeim pedig most a piros halvány árnyalatában pompáznak, arcomon két napos borosta viszket. Hallom a sercegését, mikor megvakarom az államat. Kissé felkönyökölök, örömmel konstatálom, hogy gyomrom nem tiltakozik a művelet ellen, és szemügyre veszem az ágy másik felét - az már üres, ennek ellenére elvigyorgom magam. Tüzes kis bestia volt, azt egyszer meg kell hagyni, és volt annyi sütnivalója, hogy ne várjon tőlem ágyba reggelit. Kár, hogy szinte nem emlékszem semmire. Megdugtam egyáltalán?
Akárhogy erőltetem az agyam, csak egy sötét folt van a történtek helyén, így még néhány percnyi réveteg bámulás után nagy keservesen lábra vergődöm magam, és az első lépésnél belebotlok a  méregdrága szőnyegen heverő használt óvszerbe. Oké, ezek szerint igen. A francba, talán lassítanom kéne a bulizással meg a piálással. 25 évesen vettem át a nagybátyámtól a Manor vezetését, mikor ő megtért a teremtőhöz. Na persze némi ráhatással, és ez a meggyőzés néhány erőteljes késszúrásba volt csomagolva. Ennek már tíz éve, és azóta jól nevelt hedonista módjára két végéről égetem a gyertyát. Ital, nők számolatlanul, tobzódás abban, amit "minden jó az életben" címszóval lehet megtalálni a szótárakban. 35 évesen viszont már lehet be kellene húznom a féket - már csak azért is, mert nem szeretem, ha a mámoros éjszakák emléke kiesik a szürkeállományomból. Kár az ilyesmiért, mert kimondottan tékozlás lenne, ha néhanapján nem nosztalgiázhatnék vissza egyik-másikra. Főleg arra, amikor a lány bevállalós, és magával hozza a barátnőjét is.
Magamra rángatom a nadrágomat, aztán leballagok a felső szintről a bárba - a haladási útvonalamat egy kígyó is megirigyelné. Világos nappal van, az óra szerint kicsivel több, mint délre jár, így a Manor most teljesen kihalt, egy légy sem zümmög, csak az én lépteim vernek minimális visszhangot. A bárpulton egymás mellett egy pohár narancslé, és egy Advil, kicsit távolabb egy whisky. Lara, a mixerek gyöngye ma reggel is kitett magáért, bár ő aztán tényleg ismer engem, lévén hogy a legrégebbi bútordarab aki estéről estére itt dolgozik. A legrégebbi, akit ráadásul sosem akartam megfektetni, magam sem értem miért, pedig szemrevaló idomai vannak. Lehet, hogy csak simán nem tartottam jó ötletnek keverni a munkát meg a szórakozást. Az efféléből mindig csak bonyodalom származik.
A kutyaharapást szőrével megoldást választom, és míg belekortyolok a töménybe, szemügyre veszem a fizimiskámat a pult mögötti üvegben. Mi az ördög ez? Szemöldökömet ráncolva hajolok közelebb, és kitapintom ujjammal a harapásnak tűnő fognyomokat a mellkasomon. Te jó ég, valami ritka szadomazo ribanc akadhatott a hálómba tegnap este, úgyhogy talán nem is olyan baj, ha nem emlékszem a részletekre. Nem azt mondom, hogy elutasítok némi finom perverziót, de ilyenben még nem volt részem. Felhajtom az italomat, és még mindig elképedve rázogatom a fejemet. Összeharapdált egy csaj. Őrület! Ráadásképpen még a whisky bukéján túl is valami különös íz tölti ki a számat - egyszerre édes és fémes. Kísértetiesen emlékeztet valamire, de képtelen vagyok rájönni, hogy mire.
Talán a mostani elreszelt állapotomnak tudható be, hogy kihagy a figyelmem, bár mentségemre szolgáljon, hogy nem is várok társaságot. Fura, de még a lift érkezésének csengését sem hallom, vagy csak a gondolataim maximálisan elterelik a figyelmemet. Csak a mögöttem megszólaló hangra kapom fel a fejemet.
- Jól szórakoztál te szemétláda? - hangzik fel a nyilvánvalóan nekem címzett kérdés. Sarkon perdülök, és bár látom a férfit, aki néhány lépésnyire áll előttem, a kezében csillogó pisztoly csöve jobban leköti a figyelmemet.
- Mégis, mi a...? - kezdek bele a méltatlankodásba, mire csak egy hörgő röhögés érkezik. Elakad a hangom, nem a félelemtől, hanem a totális felháborodástól. Ki ez a f@szkalap, hogy a szavamba merészelt vágni?
- Sarah-nak hívják. Szőke, rövid hajú, és gyönyörű. Három nappal ezelőtt járt itt. Rémlik? - kérdezi a pasas. Úgy szól a hangja, mintha kavicsokat raknának egy lápi béka szájába.
- Mmm, rémlik - bólintok, és egy pofátlan vigyor jelenik meg a szám szegletében. - Azokkal az áldott szilikoncsöcsökkel, ugye? Tényleg felejthetetlen volt - vonok vállat. Nem ő az első, aki kérdőre von engem valamely egyéjszakás kalandomért. Sőt, nem is ő az első, aki megtorló szándékkal érkezik - eddig még mindenki, aki gyilkolási vággyal lépett be ide, úgy távozott, mint egy szűkölő kutya, és bármibe fogadom, hogy már lefelé menet összepisálták magukat a liftben.
- Oké, mennyiért múlik el a bánatod? - teszem fel végül a nagy kérdést. Nincs olyan, akit egy vaskosabb köteg pénz ne térítene jobb belátásra.
- Neked azt van bőr a pofádon - sziszegi felém a pasas, és ahogy meglátom a tekintetét, fejemben megszólal a vészcsengő. - Legközelebb meggondolod, kinek a nejét dugod meg. Na persze... nem lesz legközelebb - lép közelebb. A fegyver csöve feljebb emelkedik - és már nem hallok semmi mást, csak a két, egymást követő dörrenést. Elvágódom a padlón, orromba vág tulajdon vérem szaga. Vége a dalnak.

Egy hatalmas hördüléssel térek magamhoz, és szinte azon nyomban fel is ülök. Néhány pillanatig fogalmam sincs, hol vagyok, félhomály vesz körül, és kell hozzá néhány másodperc, mire felismerem a Manor berendezését. Térdre, majd talpra erőlködöm magam, és egy bárszékre rogyva igyekszem felfogni, ami történt. Csodálkozva bámulom alvadt vér borította tenyeremet, és ekkor hirtelen, átmenet nélkül emlékszem vissza mindenre, mintha valaki a homlokomhoz szorítana egy ágyút, és belelőne a fejembe egy éles képekből álló filmsorozatot, csak éppen visszafelé játszva. A pasas... a lövések... a reggeli ébredésem... és az elmúlt éjszaka. Különös módon mintha köd szakadna fel az agyamról, most tisztán és pontosan emlékszem mindenre, amit tettünk. Nem csak a pózok, hanem az is, ahogy a csaj a mellkasomba harap. Mi az isten? Megitta a véremet? És aztán... én az övét? Te jó ég, nekem teljesen elment az eszem? Mi a fészkes fene ez az egész? És hogy felejtettem el úgy, mintha nem is létezett volna az egész?
Kezem a mellkasomat tapogatja, ahol a két lövedék ért úgy érzem, mintha vaskesztyűvel boxoltak volna belém. A lány képe, és amit egymással tettünk szinte bogáncsként ragad meg a tudatom mélyén. Min vettem részt halálos bemaxolva, valami sátánista szeánszon? Vagy boszorkánymágián? Boszorkány... fura. Erről a szóról azonnal másra asszociálok. Egy régi pletyka jut eszembe, olyasmi, amivel a gyerekek szokták egymást ijesztgetni a kertben felépített kis faházban, egy ottalvós bulin. Csak ez a pletyka éppen a nagybátyám hangján cseng a fülembe, amint mesél nekem nem pont Disney-mesékre hajazó történeteket mindenféle természetfeletti lényekről, amelyek itt Washingtonban úgy teremnek, mint a fű a Capitolium előtt. Normál körülmények között most röhögnék egy jót, de... a francba is, bármennyire igyekszem reális magyarázatot találni, nem megy. Halott voltam, ez tény. Lelőttek, és két golyóval a mellkasomban most mégis itt ülök, plusz eltűntek a homályos emlékeim, ráadásul a másnaposságom is nagyjából úgy, mintha sosem létezett volna. Erre kevés logikus magyarázat adódik.
Elsétálok az ablakig, és egy rántással elrántom a függönyt. A napfény betűz az ablakon át... és éget, mint a tűz. Egy ordítással húzódom árnyékba, és figyelem a bőrömet, ahogy az égések nyoma másodpercek alatt elhalványul, majd eltűnik. A tegnap éjszaka, és az a lány... tett velem valamit. Olyasmit, amit eddig nem tartottam elképzelhetőnek.
Ismét megállok a tükör előtt, és figyelem önmagamat. Nem, külsőleg nem változtam, de valami mégis más lett. Ott mélyen, legbelül. Óráknak tűnő percig fürkészem a képmásomat, míg lassan eloszlik bennem a kétely, és gyökeret ver bennem a mélységes felismerés.
A felismeréssel együtt pedig rám tör az éhség.