Lucian & Cheryl

Az ember negyven felé közeledve, vagy azt minimálisan elhaladva, már tisztában kell, hogy legyen a saját határaival. Azzal, hogy egy vita során meddig mehet el, hogy mikor érdemes és kell konfrontálódni, és mikor van az a pillanat, amikor inkább engedni kell. Mert nem éri meg a befektetett energiát. Egy ember ennyi idős korára tisztában kell legyen azzal, hogy jól mérje fel az erőviszonyokat, hogy képes legyen higgadtan és viszonylagos nyugalommal kezelni a meredekebb helyzeteket is. Számunkra az élet túl rövid, és túl sok mindent kell benne megvalósítani, hogy olyan dolgokra pazaroljuk, amelyekre később úgy tekintünk majd vissza, mint az elvesztegetett időre. És ez pontosan igaz azokra a dolgokra is, amelyeket nem szabadna hagyni elsétálni magunk mellett. Amikor tudni kell félretenni a sértettséget, vagy azt amit mi annak gondolunk. Tudni kell kompromisszumokat kötni. Úgy tűnik azonban, hogy az élet ezen tulajdonságok tekintetében engem elfelejtett, vagy csupán mértékkel adagolta azokat, vagy leginkább sehogy.
Nem voltam tökéletesen magabiztos már akkor sem amikor idejöttem, mégis fegyverekkel, a csípős nyelvemmel, a megállíthatatlan szarkazmusommal igyekeztem ennek még legalább a látszatát elérni, de az elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy egyre kevésbé vagyok ura annak a hatásnak, amit Lucian gyakorol rám. Attól félek, hogy ha kicsit felengedek, ha kicsit ellazulok, akkor nem tudom milyen reakciót vált ki belőlem az egész, nem látom előre, nem tudom kiszámítani, így védekezni sem tudok ellene. A nyilvánvalót addig sikerül valamennyire leplezni és kordában tartani, amíg rá nem szánom magam, hogy felmegyek vele a lakosztályába. Fogalmam sincs, utólag belegondolva, miért mentem bele. Talán azt reméltem, hogy hamarabb szabadulok, vagy egyszerűen annyira magabiztosnak hittem magam, hogy ha már eddig sikerül legyűrni az álmok okozta késztetést, akkor meg sem kottyan, ha néhány….vagy jó sok centivel közelebb lesz hozzám.Hát tévedtem. Már a liftben kiderül, hogy mekkorát, és nem hülye ő sem, de még ha az lenne, akkor is feltűnne, hogy mennyire kegyetlenül küzdök az ellen, hogy a kipirult arcom meg a szapora légzésem eláruljon. Persze ettől még tökéletesen nyilvánvaló. Mégis ragaszkodom a szerepemhez, ehhez a málló kosztümhöz, amiből már a seggem is kilátszik, annyira egyértelmű. De mennyivel egyszerűbb azt mondani, hogy jó az még, mint beismerni, hogy bizony a királynő meztelen.
- Ó, szóval ha azt mondom egy ilyen….- emelem meg a kezem és a mutatóujjam kiegyenesítve körbeforgatom csuklóból a kézfejem, mintha egy láthatatlan slusszkulcs lenne rajta, a nyelvemmel is csettintek, mert egészen más szó kívánkozik a számra, mint amit végül mondok, némiképp azért már finomítva.
-...örömtanyán, hogy a maga ajánlására vagyok ott, akkor azért én kapok kedvezményt? Ne vicceljen, maga egy két lábon járó bordély-kupon. Alkalomadtán ígérem ki fogom használni, van néhány olyan kolléga és kolléganő, akik esetleg szívesen élnének az efféle lehetőséggel. Gondolom átruházható a maga nagyvonalú felajánlása. Én meg pár jó pontot is bezsebelhetnék.
Bár mosolygom, sokkal több benne jelenleg még az irónia, semmint a vidámság. Persze azért nem tagadom, hogy lelki szemeim előtt megjelent adott esetben mondjuk Calvin, amint egy általa amúgy sűrűn látogatott helyen Lucian Grayson-ra hivatkozik.
- Nincs tapasztalata férfi prostikkal. No lám, csorbult  atökéletesség imázsa. Elkeserít, Lucian. Ne okozzon csalódást. Hát van amit még maga sem tud az ilyen helyekről? Cöh-cöh-cöh- ingatom a fejem, miközben összeszorított ajkakkal igyekszem visszafogni a mostanra már inkább derült nevetést. Nem mondom, hogy feltétlenül és minden további nélkül szórakoztat ez a kis csörténk, de meg kell hagyni, hogy Lucian-ről minden elmondható talán, de az nem, hogy unalmas lenne. Nagyon nem.
Épp kényelembe helyezkedem, és láthatóan nem veszem jó néven, hogy ismételten olyan feltételezésekbe bocsátkozik, mely szerint nincs szexuális életem. Okés, nincs. Jelenleg. Átmenetileg. Átmenetileg közel egy éve. De már rajta vagyok a megoldáson. Mondjuk azt nem tudom, hogy milyen megoldás lesz és hogyan tervezem kivitelezni, mert jelen pillanatban egyetlen fickó köti le minden gondolatomat, és az éppen ő. Ő, akivel a világért nem akarok lefeküdni. Illetve ez így nem pontos. Ha nincs rajtam ez az átok, akkor nem akarok lefeküdni. Persze ez sem teljesen pontos, mert mikor először találkoztunk, akkor még nem volt ez az átok, szóval ez így teljességgel nem jelenthető ki.
- És az nekem miért is lesz jó, ha maga tapasztalatot szerez?- billen oldalra a fejem, és kíváncsian mérem őt végig.
- Hogy aztán tapasztalatból tudjon majd piszkálni? Ó nem, azt az esélyt nem fogom magának megadni.- hörrenek fel elég határozottan egy nevetés szerű hangot kiadva a torkomon, végül elkomolyodni látszom, mintha keresnék valami normális és elfogadható magyarázatot arra, hogy miért is szuszogtam úgy a liftbe, mint aki hiperventillálni készül.
- Klausztrofóbia. Tudja...a bezártság. Érdekes reakciókat vált ki az emberből.- Cherry! De most komolyan! Tényleg szükséges ennyiszer és ilyen mértékben nyomni a kamut? Amikor annyira nyilvánvaló, hogy szó sincs itt bezártságtól való félelemről. Elvégre zsaruként majdhogynem a tű fokán is át kell menned, mint a tevének….ahogyan Máté evangéliuma is mondja. Hejj, de vallásos lett valaki!
Aztán valahogy kiömlik minden. Az egész helyzet hozza elő, meg az, hogy próbálom lekoptatni, de már én sem vagyok benne biztos, hogy tényleg ezt akarom.Talán ha beszélek neki az álmokról, vagy éppen arról, hogy ennek kapcsán mit érzek, ha képes leszek vele együtt feldolgozni, vagy megérteni….talán ha hallja majd tőlem, hogy ez nem feltétlenül jelent nekem olyan csodás és földöntúli élményt, mint azt ő gondolja, akkor könnyebb lesz…..de hova is gondoltam! Lucian számára egy ilyenről beszélni nagyjából olyan mintha egy komplett vörös molinót lebegtetnék egy csordányi bika előtt mozdulatlanul.
- Igen, túlléptünk! Ami azt illeti elég sok mindenen túlléptünk nem csak a….- megakadok, nem fejezem be. Nem akarom befejezni.Tudja ő is miről beszélek. A pózról meg nem nyilatkozom. Maradjunk abban, hogy némelyikről azt sem tudom hol kezdődött ő és hol kezdődtem én. Azt sem tudom honnan jönnek ilyen képek a fejembe.
- Nem tudom, lehet van valami karó a hátsó felembe amivel Isten bábozik, mert időnként úgy érzem nem a saját döntéseim befolyásolnak. Kivált mostanság. Bár ha engem kérdez, egyre kevésbé vagyok abban biztos, hogy a vallásnak bármiféle létjogosultsága van ebben a világban. Amennyi mindent én már láttam…- forgatom meg a szemeim, és teljesen komolyan beszélek. A vallás meg én régen jóban voltunk. Hittem, mert hinni akartam. Most hinni akarok, de már nem tudok.
- Ó szóval magát lelőtték! Hát kíváncsi lennék, hogy milyen képet vágott a gyilkosa amikor kiderült, hogy életben van.- nevetem el magam, mert abban biztos vagyok, hogy ha találkoztak utána, az nem lehetett éppen kellemes és szívmelengető. Bár talán szívmelengető mégis. Ahogy az illető Lucian ujjai között végezhette a dobogó húsdarabbal. Láttam már ilyen bosszút. Helyszíneltem is nem egynél. És vettem is részt ilyen nyomozásban….valahogy nem akartam sosem sikeresen lezárni. Ennyi megilleti azokat akiknek halottnak kellene lenniük, de nem tudtak vagy tudnak azok lenni. Úgy tűnik azonban Lucian ebből sokkal inkább profitált. Jó neki.
Tényleg van valami abban amit mond...hogy kicsit zavaros, kicsit talán nem túl összeszedett a mondanivalója. És bár ő erősen kételkedik abban, hogy ez az átok létezik, én meg vagyok róla győződve, hogy téved. Túl jól ismerem Philip-et, és azt is tudom, hogy bár Lucian nem egy elhanyagolható külsővel megáldott férfi, és normális körülmények között - feltéve ha esetünkben létezne egyáltalán ilyen - még vonzónak is találnám, az extrém módon való vonzódás tőlem ebben a formában meglehetősen idegen.
- Vegye ezt úgy, hogy nem hiszek a tökéletességben. Még ha létezik is, nekem nem kellene. Mert én sem vagyok az. Mellesleg mi magának az átlagos? Mert lehet, hogy mások az elvárásaink ilyen téren.- mozgatom meg a szemöldököm, és egyenesen a szemeibe nézek. Megint és ismét bődületes hiba, mert az a magabiztos irónia, amit a szavaim által megcsíptem, most szépen semmivé foszlik ettől a pillantástól. Szólni szeretnék csak nem tudok. Mindent elmondtam amit akartam. És még mindig nem vagyok abban biztos, hogy a megoldásunk feltétlenül a  szex lenne. Legfőképp azért, mert ez tényleg olyan mint az orosz rulett: veszélyes és kiszámíthatatlan. Felnézek rá, amikor korábbi ülő helyzetét felváltva elém sétál és a kezét nyújtja. Bizonytalanul teszem a kezébe a sajátomat és hagyom, hogy felsegítsen. Minden szava tökéletesen betalál, és nem is merek megszólalni. Jobban mondva nem akarok. Eleget tereltem ma már, elég a hazugságokból. Csak lassan bólintok a szavaira, majd mély levegőt veszek, ajkaim nyílnak, hogy valami tiltakozást nyekeregjek, talán még egy utolsót….vagy nem is tiltakozást, hanem végleges megadást, ó ki is tudná megmondani?
Lehunyom a szemeimet, a kezem valahogy önálló életet élve megemelkedik, és oldalt elvezetve egy ideig csak tartom mellette. Bizonytalanul, hogy mit kéne tennem...nem húzódom ki a csókból, de kell egy pár másodperc, hogy a mélysége letaglózzon. Végül a két tenyerem a hátához simítom, majd felvezetem a nyakszirtjéhez, és a tarkóján állapodik meg puhán, érzéssel. Apró mozdulattal húzom azon keresztül közelebb magamhoz, mintha még mélyebben akarnám ezt a csókot.Alig hallható, inkább csak jelzés értékűn nyögök bele a csókjába,és valóban….ez most más mint az első. Nem csak azért mert ezt nem a harag szülte, hanem mert egyszerű, és nincs mögötte hazugság. Csak az átok.Füstös whiskey íze van a csókjának, amitől bebódulok magam is, bár azt hiszem ez inkább a lehengerlő sármja, és az arcvizének finom aromája, ahogy keveredik az érzékeimmel. Úgy érzem elolvadok, úgy érzem képes lenne engem másodpercek alatt magába temetni, én pedig nem tiltakoznék. A szívverésem ezerszerese a normálisnak, így próbálom megszakítani a csókot mielőtt megfulladok. Ha sikerül, úgy elhúzódom tőle, de csak az arcommal, hogy lehajtva a fejem, a homlokom megtámasszam a mellkasán. Kell pár másodperc, hogy magamhoz térjek….talán kicsivel több.
- Elég...elég...komoly meggyőzési technikája van, mondták már?- felemeltem újra a fejem és ránéztem. Különös módon már nem érdekelt, hogy a tekintetével a bűvkörébe von. Ott vagyok én már anélkül is.
- És most mit fogunk csinálni? Vagy úgy kérdezzem, hogy mit nem fogunk csinálni? Tudja mit? Nem érdekel, csak csináljuk!- elszakadt a cérna, kellett valami, ami átlök a holtponton, ami teljesen érdektelenné teszi számomra, hogy mi lesz utána, vagy holnap, vagy úgy bármikor. Átkulcsoltam a nyakát és lendültem egy nagyot, hogy az ölébe ugorjak,és a lábaimmal átkulcsoljam a derekát. Minden mindegy alapon, visszatapadtam az ajkaira és táncra hívtam a nyelvét….
I’ve got you babe, mi? Tudtam, hogy az a zene a vesztem lesz…..

szó ; zene ; jegyzet, üzenet  
x x x

Lucian & Cheryl

Az édesapám mikor sakkozni tanított, mindig azt mondta, hogy egy jó játékos pontosan úgy viselkedik az életben mint a tábla mellett: igyekszik elrejteni mindenki elől, de leginkább a játékostársa elől, hogy mi lesz a következő lépése.Persze egy jó játékostárs előre ismer számtalan lehetőséget, számtalan lépésformát, amivel megnehezítheti az ellenfele dolgát. Az életemet igyekeztem mindig így élni, és az esetek nagy többségében ez be is vált. Persze egészen addig, amíg fel nem tárult előttem a természetfeletti világ megannyi különleges, jobban mondva az emberek szempontjából igazságtalan tulajdonsága. Képesek bennünket manipulálni, képesek befolyásolni az álmainkat, vagy éppen a gondolatainkat, képesek elérni, hogy olyan dolgokat tegyünk, amelyet magunktól, normális körülmények között soha nem tennénk.
Mikor felkerestem Lucian-t szerettem volna elrejteni előle, hogy miért teszem, hogy miért jövök, miért érdeklődöm, és egy elég átlátszó indokot hoztam fel, ami lássuk be még a magam számára is elég nevetségesen hangzik. Látom rajta, hogy ő sem hiszi el. Az idő előrehaladtával én sem. Ettől függetlenül még képtelen vagyok neki elmondani, hogy tulajdonképpen ahogy jöttem, olyan gyorsan szeretnék is innen elmenni, mert szinte megfulladok a közelében. Az egészben talán az a legkülönlegesebb, hogy valahol, az elmém hátsó szegletében a józanságom visítva követeli, hogy engedjem szabadon,és végre rázzam már meg magam, szedjem össze az önbecsülésem, amíg még nem lesz túl késő. Persze már abban a pillanatban halott ügy az egész, hogy egyáltalán betettem ide a lábam. Nem hallgattam Donnie-ra, és nem csak abban, hogy feszültséglevezetésnek ő is megtette volna, hanem abban sem, amire pedig én is figyelmeztettem magam, hogy tartsak távolságot lehetőség szerint Lucian Grayson-tól, a Manortól és úgy általában ettől az egésztől. Jöhettem volna fényes nappal, amikor tudom, hogy tényleg hivatalosnak tűnhet az egész. Jöhettem volna sokszor és sokféle módon, de ez azt hiszem, ahogy most itt vagyok mindent elárul. Mégis a szavak által, vagy éppen kitartó tiltakozásom utolsó morzsáival is bebizonyítani próbálom, hogy nincs hatással rám. Kínlódom és vergődöm mint valami elcseszett hal az akváriumban, akire Lucian, mint valami kiéhezett macska, önelégült mosollyal vadászik, és csap bele nem egyszer a vízbe. Néha olyan érzésem van, hogy el is kapott. Például akkor, amikor elgondolkodni látszom a szavain, mely szerint üdítő jelenség lennék. Kár, hogy ebben nem értünk egyet, mert végtelenül unalmasnak látom az életemet. Legalábbis azóta, hogy Philip kilépett belőle. Mondjuk az előtte lévő éveket sem nevezném éppen a viharos szenvedélyben eltöltött időnek. Philip nyugalma azt hiszem pontosan az volt, amire akkoriban, amikor megismertem szükségem volt. Később azonban már olyanok voltunk, mint egy nyugdíjas házaspár, a vasárnapi matinék és az almás pite szagú konyha nélkül. Nem unalmas volt, inkább megszokott. Én azonban, a munkámból kifolyólag is szerettem az izgalmakat. Mértékkel persze. Philip azonban az állandóságot szerette. És a kontrollt. Ez utóbbit olyan mértékben, hogy most neki köszönhető, hogy itt vagyok. Ahogyan az is, hogy még arra is sikerül magam rávenni, hogy villogtassam kicsit a hangbeli adottságaimat is. Lucian természetesen az utolsó utáni lehetőségeket is megragadja arra, hogy még mindig és lehengerlően pofátlan, arcpirító módon igyekezzen meggyőzni arról, hogy talán mégis engednem kellene, hogy az ágyába vigyen….vagy akárhova...a jóég tudja, hogy hol és miféle módokon szereti csinálni! Ó egek, nem akarok erre gondolni. A beszólásom telitalálat, ugyanakkor egy percre sem billenti ki őt a megszokott erotikus humorral fűszerezett kedvéből.
- Azért azt megnézném, hogy egyszerre több nő bukik ugyanazon időben a maga farkára. Sok dolgot kinézek magából, de azt nem, hogy egy gigantikus méretű fallosszal rohangál, amin úgy lógnak a nők egyszerre mint valami édes kis cseresznyék a fán.- vigyorodom el, még visszafordulva a vállam felett, és egy széles mosolyt villantva, amely már a közönségnek szól. Hogy megint aduászt kapott a kezébe ezzel a mondanivalómmal, abban biztos vagyok, ám ahogy ő belém fojtja a továbbiakat, úgy belé is a felcsendülő zene.
Őszintén szólva kába vagyok mellette. Nem tudom miért kerültem ilyen intenzíven a hatása alá, és ezt még akkor sem nagyon tudom megfejteni, amikor nagyjából negyed órával és egy pohár koktél ígéretével később az emeleti lakosztályára csodálkozom rá.
- Jól mondja. Valóban csak a munkámból kifolyólag járam már pár ilyen helyen. A tapasztalataim valóban elég hiányosak ilyen szempontból, bár gondolom kérnem sem kellene, és maga szívesen és örömmel világosítana fel egy kupleráj működéséről. Kezdve a bútorzattól, egészen az árakig. Gondolom úgy ismeri a legtöbbet, mint más a kedvenc kávézójának itallapját.- felvonom a szemöldököm és érdeklődőn billen oldalra a fejem, még egy pár értetlen hümmögés is elhagyja a számat mielőtt beszélni kezdenék.
- Mondja Lucian….volt valaha egymáshoz úgy közünk, hogy én nem tudok róla? Vagy így csípőből von le következtetéseket a szexuális tapasztaltságomról, illetve annak hiányáról? Vallja be, hogy csak azért szekál ezzel folyamatosan, mert nincs rám hatással a maga híres-nevezetes sármja.- óóóóóó dehogynem! Ekkora orbitális nagy hazugságot sem sűrűn mondtam, de sikerült komolyan, és minden további nélkül meglehetősen őszintén kimondanom. Az segített benne, hogy annyira veszettül el akarom ezt az egész helyzetet utasítani, és roppant módon bosszant, hogy erre egyszerűen képtelen vagyok. Belesétáltam a saját csapdámba, és most valami fogva tart benne. Ő tart fogva. Nyelek egy nagyot, amikor meglazítja az ing felső gombját, de nem teszem szóvá. Végsősoron haladás: én megváltam a fegyvereimtől, ő meg kvázi most veszi elő a sajátját, méghozzá azt a sármot,és kihívó eleganciát, amire az előbb állítottam, hogy nincs rám hatással.
- Amíg a koktéljával elégíti ki az igényeimet elhiheti, hogy nem fogok tiltakozni….és mielőtt megkérdezi, hogy a másik ellen mégis miért, kérem, hogy idézze fel röpke ismeretségünk során hányszor és hányféle indokot hoztam fel magának magyarázatképp!- egyet se. Nyilvánvalóan egyszer sem indokoltam meg igazán és őszintén, hogy miért utasítom el. Bár azt hiszem ha színt kellene vallanom, akkor azt mondanám, hogy nem kívánok Lucian Grayson sokezredik strigulája lenni. Van neki elég, és ahogy elnézem lesz is még számtalan.
Végül megpróbálok őszinte lenni hozzá. Leginkább azért, hogy valami menekülési lehetőséget biztosítsak magamnak általa. Már ha segít ebben….mert azt hiszem Lucian ebben nem lesz partner. Megforgatom a szemeimet, amikor a korábbi farázós mozdulatomat leutánozza, miközben ide-oda ingatom a fejem, kicsit el is fintorodom és bólintok.
- Nem csak ilyenekre….- dünnyögöm, mert tény, hogy az utóbbi egy hétben az álmok nem csupán sokszor és sokféle helyzetben jöttek elő, hanem sokfélék is voltak. Olyanok amelyekről nem szívesen beszélek, neki meg főleg nem. Már így is többet mondtam mint akartam, csak egyszerűen annyit szerettem volna elérni, hogy megértsen. Hogy megértse miért vagyok itt, hogy miért nem megyek el magamtól és segítsen megértenem, talán együtt képesek leszünk rá, hogy miért nem hagyom, hogy magával ragadjon ez az egész?
Felkapom a fejem a szóra, hogy álmodozik velem, és mindezek után még olyasmit is hozzátesz, hogy segít abban ha el akarok innen menni. Bólintok. Bizonytalanul, de mégis. Valóban el akarok, mert úgy érzem, hogy minél több időt töltök a közelében, ő minél többször bontja le a kettőnk közötti fizikai távolságot, annál többször érzem úgy magam, mint akinek a gyomrába egy óriási tekegolyót gurítottak és most ott szambázik megállíthatatlanul. Mikor előre dől ő is, felvéve egy hozzám hasonló pózt, az arcunk közel kerül egymáshoz. Ahogy beszél, szinte pillanatról pillanatra csap meg a belőle áradó erő, kegyetlen szexualitás, a jellemének véres és egyben csábító volta, az egész lénye úgy karistolja a bőröm mint egy kiéhezett zsarátnok a piszkafa végén. Valahol a története közepette azt hiszem egy fél pillanatra le is hunyom a szemeimet, és egy mélyet szippantok, mintha így akarnék egyben tovább küzdeni, erőt gyűjteni, egyben pedig meg is adni magam neki. Hirtelen nyitom ki a szemeimet, amikor csettint egyet, és riadtan pislogok. Követem a tekintetét az ágy felé, amiről a történet végén beszél, és egy darabig figyelem az említett bútordarabot. Aztán a szemem sarkából látom, hogy mozdul, feláll és közelebb lép. Ekkor vonom el a tekintetem az ágyról és nézek rá, vagy legalábbis az állára, mert ő közel hajol hozzám. Összerezzenek. Jézusúristen! A kezemet ökölbe kell szorítanom, hogy visszafogjam a mozdulatot, amely a nyakára kívánkozik, amivel aztán magamhoz akarnám rántani. A fülcimpámon csapódik le a lehelete, amely végigfut a nyakszirtemen, át a tarkómon, zselét csinál a testemből, a gerincem megadja magát, és az altestemet úgy önti el másodpercek alatt a forróság, mint ahogy a kiömlő láva kebelezi be a világot, és gyakorlatilag mindent magának követel. Lucian is ezt teszi velem.
Szabályosan fagyott lesz a levegő és fázom amikor visszaül velem szembe, én meg egyszerűen hátradőlök, a fejem hátrahajtom a fotelben, próbálva lehunyt pilláim mögött összeszedni magam.Aprókat lélegzem, és a kérdése is így ér el. Tényleg azt hiszem, hogy borzalmas lenne? Nem. Tudom, hogy nem lenne az. Észvesztő lenne, ebben biztos vagyok. De abban nem, hogy ez bármire is megoldás lenne.Felemelem a fejem és egyetlen percig csak hosszan nézem őt, mintha a szavain gondolkodnék, aztán a fejemmel abba az irányba bökök, ahol a csábító méretű ágya terül el  a csupaüveg ablak alatt.
- Megnyugtató, hogy az ágya tökéletesen egyensúlyban van az egójával. Mindkettő nagy, és rendíthetetlen. És az is megnyugtató, hogy a legendákkal ellentétben nem koporsóban alszik.- teszem hozzá, inkább csak valami fekete humornak szánva. Persze még én magam sem mosolygom rajta.
- Mondja, tényleg azt hiszi, hogy ez ilyen egyszerű lenne?- emelem meg a kezem és csettintek én is. A levegőt még mindig szabálytalanul veszem, az arcom kipirult. Érezhetően a szavaim és a testem tökéletesen nincsenek szinkronban. Mindkettő mást akar.
- Játszunk orosz rulettet, hátha ez lesz a megoldás? Maga sem gondolhatja ezt komolyan! És ha még jobban megnehezítjük? Ha ez valóban egy átok, és nem csak én beszélem be magamnak, hogy nem akarom magát, mert valójában….- beharapom a számat és elhallgatok, a fejem félrefordítom, a lakosztály egy távolabbi pontját fixírozom erőteljesen, hogy sikerüljön úgy tennem, mintha nem szóltam volna el majdnem magam.Nyugodtan és lassan fújom ki az előbb még mélyen beszívott levegőt és visszafordulok hozzá.
- Mostanság nem vagyok jó a tartós kapcsolatokban és nem is vágyom rá. Ugyanakkor többre tartom magam annál, minthogy egy alkalomra jó legyek magának, csak mert üdítő változatosságnak gondol. Nekem ehhez érzelmek kellenek...valami, ami miatt…- magyarázom neki, illetve próbálom elmagyarázni, de csak ostobán keresgélem a szavakat.Aztán elhallgatok és megrázom a fejem.
- Nem hiszem, hogy borzalmas lenne. Maga egészen biztosan nem csak a szavak szintjén lehet kiváló szerető, és végre abbahagyná a csesztetésem arról, hogy prűd, frigid vagy éppen tapasztalatlan vagyok. Ugyanakkor nem vagyok benne biztos, hogy elérjük azt amiért csináljuk. Amiért én csinálnám. Mi van, ha még rosszabbat teszünk? Látja mit tett egy csók? Mit tenne ha lefeküdnék magával? Nem tudom Lucian, őszintén. Tényleg fel van adva a lecke. De én nem tudom még azt sem hogyan kezdjek hozzá, nem még, hogy megoldást találjak.- ismerem be neki egyszerűen és őszintén. Mert ez az igazság.Patthelyzetben vagyok.

szó ; zene ; jegyzet, üzenet  
x x x

Lucian & Cheryl

Mikor megkérdezi, hogy mivel töltöttem az elmúlt egy hetemet, az agyam azonnal gyártani kezdi, szinte mondatokba szedve mindazt ami legszívesebben kikívánkozna belőlem. Megszorítom a kezemben lévő poharat, aminek a tartalma még mindig veszedelmesen finom, és el kell ismernem, hogy italok tekintetében Lucian ráérző képessége csalhatatlan.
Elmondanám neki, hogy hála a Philip által ránk idézett varázslatnak, gyakorlatilag már az ő édenkertjének az Évája vagyok, ő meg a kígyó amelyik állandóan és megállás nélkül rámtekeredik, és nem is igazán tudok tőle szabadulni. Az ember az álmait és a gondolatait amúgy sem nagyon tudja befolyásolni, olyankor meg főleg nem, ha valaki belemászik, és összevissza kuszálja benne a huzalokat. Szégyentelen álmaim voltak vele kapcsolatban, és igazán megérdemlek egy vállveregetést azért, hogy valamilyen szinten azért még mindig képes vagyok megőrizni a hidegvérem vele szemben,és nem ugrom azonnal a nyakába. A szavakban rejlik az egyetlen fegyverem. Leszámítva azt a két szépséget ami most is nálam lapul, sokkal inkább a saját megnyugtatásomra, semmint valóban használni akarnám. De ha szükség lenne rá, esküszöm megtenném. Nem akarom, hogy ilyen hatása legyen rám, és igazából szeretném felképelni magam azért, hogy egy nyomozás kellős közepén hagytam annyira kiborítani magam általa, hogy gyakorlatilag bizonyítandó a rettenthetetlenségem nyíltan és mások szeme láttára lesmároltam. Azt sem tudom mégis mi a fenét akartam egyáltalán bizonyítani? És azt sem, hogy miért hagytam magam ennyire felhúzni. Lehet, hogy túl fáradt voltam, vagy egyszerűen már túlságosan sok volt a munka az utóbbi időkben, kevés a pihenés, még kevesebb a kikapcsolódás. Régen dobtunk össze a lányokkal egy igazi csajos estét, amikor felkeresünk olyan helyeket amelyekre másnap nem igazán akarunk emlékezni. Szökőévente én is igyekszem elfelejteni azt, hogy a mindennapokban alapvetően veszett konzervatív tudok lenni. A látszat legalábbis ezt igyekszik mutatni belőlem, és hallva Lucian szavait, ez tökéletesen működik is. Ennyi pedig bőven elegendő.
Végül nem árulom el neki, hogy mi történt az elmúlt napokban, és azt sem, hogy a csípős nyelvem, meg az a felvenni kívánt, egyre átlátszóbb távolságtartás vele szemben annak köszönhető, hogy nem igazán sikerült még feldolgozni ezeket az álmokat. Meg aztán nincs azon mit tagadni, hogy mégis eljöttem. Mondhatom, hogy csak a golyók miatt, ó sok mindent lehetne mondani, de a hazugságot nem csak azért szagolná ki, mert vámpír, és már abból megérzi ahogy ezerszeresére fokozódik a pulzusom, hanem abból is, hogy blöffölésben továbbra is katasztrofális vagyok. Ha más nem, akkor a tudatom mélyén kavargó gondolatok már akkor elárulnak, amikor a farázogatós mozdulatot teszem, és Lucian úgy néz rám, mint aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy nem csupán neki fordult meg egész más a fejében, hanem nekem is. A pillanatnyi, szinte tizedmásodperces, de mégis észrevehető elakadásom pontosan ennek szólt.
- Üdítő változatosság, hahh!- méltatlankodva, hökkenve nevetek fel, kissé cinikusabbra véve a hangomat, ami elsősorban annak szól, hogy hiszem is, meg nem is amit mond. Hinni szeretném, de nehéz elvonatkoztatni attól, hogy Lucian minden nőt alapvetően csak meg akar dugni, egyszer, kétszer, sokszor, aztán búcsút inteni nekik. És bár most én magam sem vágyom feltétlen Philip után komolyabb kapcsolatra, attól azért többre tartom magam, hogy egy vámpír ágybélése legyek pár alkalomra. Még akkor is is ha több szexuális élete van valószínű egy mixerpohárnak, amit megrázogatnak időnként, mint nekem.
- Ettől függetlenül tőlem sem akar mást mint a kis karácsonyi cukormázas babáktól. Vagy már kellene a gyűjteményébe egy olyan is, akiről hiányzik pár tonna festék, és a szűk szoknya sem feltétlen áll rajta olyan tökéletesen, mint azon a szőkeségen, aki lehajolva egy komplett tejcsárdát villantott meg maga mögött? És akinek van némi ész a fejében, nem csupán pár egyenmondat, amivel a nem kicsi egóját simogatja? Nem kell a szöveg Lucian, mert nem veszem be még úgy sem, ha egy másik irányból igyekszik megközelíteni.- jegyzem meg, és a rövid ideig tartó szemkontaktus alatt van egy olyan érzésem, hogy pedig az utolsó mondata tényleg őszinte volt. Hogy mit látok a tükörben? Egy negyvenes nőt, akinek időnként vannak jó napjai, de mostanság átnyergelt a lúzerek klubjába. Ha így folytatom akkor olyan egyedül maradok mint a kisujjam, és még azzal sem vigasztalhatom magam, hogy majd a bátyám gyerekeit pátyolgatom, merthogy nem valószínű, hogy lesznek. Mivel meleg. Ellenben egyre magasabban haladok majd előre a ranglétrán, mert semmi másra nem kell fókuszálnom, csak a karrieremre.
Kezdek megnyugodni, amikor elkezdi sorolni, hogy felfogta mi mindent nem fogunk csinálni, és szinte már előre örülök, hogy nem fog semmi eszébe jutni, amivel visszavághatna, de miért is gondoltam, hogy Lucian Grayson szó nélkül hagyna egy ilyen poénlehetőséget? Az orális örömök felvetésére a tekintetem villantom felé. Ajkaim pengevékonnyá szűkülnek és egy másodperc alatt nagyjából hétezerféleképpen nyírtam most ki ezért a beszólásért. Na nem a prüdéria okozza ezt, hanem beletrafált valamibe amit én magam is igyekeztem elnyomni magamban. Mi a fenének kellett ezt felhozni?
- Orális örömök? A dal végén nyugodtan leszophatja magát. Ha van annyira hajlékony! Lucian ne bosszantson!- sziszegem a fogaim között, de mire a szinpadra érünk, már némiképp rendezettebbek a vonásaim. A dal végén noha okoz nálam egy meglehetős zavart az egész szituáció úgy érzem ki kell innen menekülnöm, mielőtt végképp feladom a belső küzdelmet és nem csupán elkezdek beszélni róla, hanem olyasmire ragadtatom magam, amit normál esetben soha nem tennék meg. Tényleg soha. Azt hiszem soha…..
Úgy indulok fel vele a lakosztályába, hogy tényleg átadja nekem a golyókat, talán még pár udvarias kört futunk, mégsem akarok bunkó módon lelépni, elvégre bárhonnan nézzük mégiscsak rálőttem…..szóval elválnak az útjaink. Vagy talán még megiszok valamit, amivel megkínál….talán pár szem sós mogyoró is belefér….vagy pisztácia. Úristen, imádom a pisztáciát! Maradjunk abban, hogy sós mogyoró lesz és akkor könnyebben szabadulok. Nem ülök le, természetesen, hiába kínál majd hellyel. Mindezt szépen el is tervezem magamban, tökéletesen meggyőzve magam, meg az idióta ketyegőmet is, hogy ez így a helyes, amikor első körben a lift szűk terében megcsap az illata. Pedig próbálok távol lenni tőle. Még a bőröm is pulzál, és remélem, hogy nem extra lassú sebességre van ez a francos lift állítva és mihamarabb feljutunk, mert meg fogok fulladni. Ez azt hiszem érzékelhető is abból, ahogy egyre szaporábban vagyok kénytelen venni a levegőt. Donnie megmondta, hogy amíg nem találunk megoldást igyekezzek magam távol tartani tőle, és azt hiszem a hangjából ítélve ezt a látogatást sem tartotta jó ötletnek. Én sem tartottam annak, de egyszerűen jönnöm kellett és kész. Végül kiszállok a liftből és ha azt gondolom, hogy majd némiképp levegőhöz jutok, akkor tévednem kell. A helyet úgy hatja át Lucian esszenciája, az egész lénye, hogy kell egy kis idő, hogy ne akarjak a lehető leghamarabb elterülni az ágyán. Krisztusom, nem hiszem el! Hallgatnom kellett volna Donnie-ra, mégis mi a franc ütött belém? Újra a szavakba kapaszkodom, próbálva azokkal visszaszúrni, hogy még távol tartsam magamtól.
- Otthon érzi? Mondja, figyelt arra, hogy milyen hasonlatot használtam? Luxusbordély, csak a madám giccses vackai nélkül. Szóval nem otthonosnak nevezném a helyet, inkább csábítónak.- jegyzem meg tényleg őszintén, mert azt hiszem jelen pillanatban ez a szó fejezi ki a legpontosabban, hogy mit érzek.
- Nem is nagyon tudna leitatni, mert jól bírom az italt, hacsak valami erőset össze nem akar nekem pancsolni tavaszi szellő címszó alatt. Ó igen, értékelem! Minimum a világirodalom fele elveszett a maga vénájában, de kis szerencsével Keats, Byron és Shelley is némi pikírt romantikával fűszerezve. Na jól van csinálja azt a tavaszi szellős koktélt, de ha már fárad olyan giccses szarokat is tegyen bele, papíresernyő, meg koktélcseresznye, és olyan csillámos pálmafás tökömtudja mit. Villogtassa még jobban a tehetségét! Imádja ha ezt csinálhatja, mi?- dobom félre valahova, egy szabad székre a kabátomat, majd lassan kioldom a pisztolytáskákat is, hogy azokat is levessem. Meglehetősen hülye látvány lennék, egy kissé csinosabb felsőben és két magamra szíjazott Glock-al. Mivel nem tartok tőle, hogy fel fogja kapni a fegyvereket és meglóg vele, és mert a mai napon valahogy nem érzek késztetést, hogy lepuffantsam, és értelme sem lenne - amúgy is a golyóntérdelés még mindig élő opció - a pisztolyokat a kabátomra hajtom, és úgy indulok meg az egyik fotel irányába.
- Sejtettem, hogy a hátsóm bámulása és feltérképezése elengedhetetlen része a maga kis rituáléjának. Van olyan nő egyáltalán ebben az univerzumban akinek nem nézi meg a fenekét? A kérdés költői volt. Csak mint egyik költő a másikhoz.- magyarázom, miközben kényelembe helyezem magam. És várok az italomra természetesen. Közben persze szétnézek és meg kell állapítanom, hogy Lucian ízlése valóban bámulatra méltó. A legtöbb férfi megelégszik a minimalista berendezkedéssel, kissé puritán beütéssel, meg némi kanszaggal már belépés után. Nála azonban más a helyzet, bár ez minden bizonnyal köszönhető annak, hogy elég gyakran hoz ide női vendéget és azok lenyűgözése valószínű az egész behálózási hadművelet része.  Az asztalra helyezett italra pillantok és elégedetten görbül mosolyra a szám.
- Wáó! Látja, maga le tud nyűgözni úgy is egy nőt, hogy semmiféle bujálkodásra való utalás nincs a tettei mögött. Ez a koktél baromi jól néz ki! - egyelőre csak néztem az asztalon az italcsodát, majd hümmögve dőltem hátra, két kezem a fotel karfáján pihentetve.
- De igen, ezt gondoltam. Ugyanakkor tudtam, hogy nem ez lesz. Persze ettől még ugyanúgy élnek a játékszabályok közöttünk, Lucian. Ami pedig a kíváncsiságának a kielégítését illeti, nagyon jól tudja, hogy azt sem áll módomban. Semmijét nem fogom tudni kielégíteni. Folyamatban lévő nyomozásról nem nyilatkozhatom. Annyit azonban el kell mondanom, csak így egymás között, hogy ha maga a gyanusítottak listáján lenne, akkor nem itt cseverésznénk. Nem mellesleg szívesen.- ezzel az utolsó mondattal adtam a tudtára, hogy ez pedig azért lehet így, mert én vállaltam kezességet érte. Az okáról nem akarok és nem is tudok beszélni. Egyszerűen megérzés. Mentem a saját fejem után, mint mindig. Előre hajoltam, hogy a kezembe vegyem a koktélt. A kacskaringós szívószálon át pár korttyal adóztam annak az íz orgiának ami a számban robbant. Lehunytam a szemeimet és élvezettel nyögtem egyet, mikor megéreztem. Lucian nem hazudott. Könnyed volt, kellemes, szinte a nyarat idézte. Azokat a nyarakat amikor még gyerekek voltunk és Bob bácsi hétvégi házában voltunk a családdal. Napközben csak feküdtünk a napon, néha csobbantunk, este pedig mályvacukrot sütöttünk, és horror történeteket meséltünk egymásnak a tűznél. Mikor újra kinyitottam a szemeimet elmosolyodtam.
- Ezért a koktélért le kellene, hogy tartóztassam. Bűnösen jó.- leraktam a poharat, és így előre dőlve maradtam, összefűztem az ujjaimat, és megtámaszkodtam a combjaimon.
- Nézze, Lucian! Őszinte leszek magával. Bizonyos mértékig. Fogalmam sincs miért jöttem el magához. Persze tudni akartam hogy van, és a golyók, azok is kellettek, de azért el tudott volna jönni Donnie is, ha úgy van….ez az átok.- hajtottam le a fejem egy pillanatra, majd megráztam, végül megint felnéztem rá.
- Magának nincsenek álmai? Velem kapcsolatban? Úgy értem….most vonatkoztassunk el attól, hogy mióta találkoztunk meg akar fektetni. De olyan álmok….tudja, olyan…- magyaráztam neki,és a szemeibe nézve próbáltam segítségért könyörögni, hogy most vegye elő a beszélőkéjét, és legyen a segítségemre abban, hogy el tudjam mondani milyen álmokról is beszélek. De ő egyelőre csak nézett rám, és azt hiszem tőlem várta a befejezést, én meg csak ott ültem és kínlódtam de kegyetlenül. Végül erőt vettem magamon és felsóhajtottam, majd befejeztem a gondolatot.
- Magával álmodom. Sokat, sokszor és néha szégyentelenül sokféleképpen. És nem tudom megszüntetni, kikapcsolni, vagy bármi. Távol kellene maradnom magától, amíg Donnie talál egy olyan boszorkányt, aki leszedi rólam….rólunk….ezt az átkot,és szeretnék is távol maradni, de ez a másik mellékhatás: nem tudok. Tessék, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy minden szövegelésem és rosszallásom, beszólásom ellenére itt ülök és a maga költői koktélját szürcsölöm. Szóval könyörüljön rajtam, adja ide a golyókat és küldjön el, mert magamtól nem tudok elmenni.- néztem rá nagyon komolyan,és ebben a pillanatban nem tudtam volna eldönteni, hogy mit akarok: azt, hogy megtegye, vagy azt, hogy ne.

szó ; zene ; jegyzet, üzenet  
x x x

Lucian & Cheryl

- Elég nehéz lenne szótlanul elsétálni a maga külön bejáratú édenkertje mellett, főleg egy olyannak aki nem sűrűn fordul meg efféle helyeken.- mutattam körbe egy renyhe, de mégis jelentőségteljes apró kézmozdulattal. Bár ezúttal a hangom nélkülözte a megvető gúnyt, mert nem is annak szántam. Ténymegállapítás volt. Való igaz, hogy nem tudom eldönteni, látva a csodaszép, felékszerezett, ragyogó nőket, vagy a CGI vigyorú, szinte vakítóan fehér mosolyú férfiakat, hogy egy szépségverseny hátsó kulisszái mögé kaptam bepillantást, vagy Lucian kifejezetten összeválogatja a város legszebb és legmutatósabb embereit. Vagy az egész csupán egy jól megkomponált boszorkány illúzió, ami éppen úgy becsapja az én szemeimet, mint akárki másét. Bárhogy is legyen, az idő előrehaladtával szépen lassan már kisebbségi komplexusom kezd lenni, és azon gondolkodom, hogy vajon mégis mi az oka annak, hogy egy ilyen csodás felhozatal mellett éppen engem tüntet ki a figyelmével. Ezen gondolataimnak pedig hangot is adok.
- Mégis azon meditálok, hogy ha maga csak úgy megrázza itt a fát….- emeltem meg a kezem, mintha két kézre fognék egy fatörzset és rázó mozdulatot tettem. Namármost a mozdulat egy élénk fantáziával megáldott ember fejében egészen másféle asszociációt eredményezett volna, de fogjuk rá, hogy én egy képzeletbeli fát ráztam és nem valami mást.
-....és az ölébe szebbnél szebb gyümölcsök hullanak. Mégis mi a búbánatnak tüntet ki a figyelmével egy láthatóan ütődött, kissé sérült és cseppet sem finom almát, mint jómagam? Ó egek! Fél óra itt és rébuszokban beszélek!- kaptam végül észhez, az ég felé emelve a szemeimet többször megforgattam azokat, az arcom pedig fintorba futott, majd kínomban el is nevettem magam. Inkább tényleg valamiféle kínlódás volt ez a nevetés semmint őszintén vidám.
A megállapítására, mely szerint tulajdonképpen majdhogynem mindegy a ruha, vagy az, hogy ki és éppen mennyit visel belőle, hümmögve és egyetértően bólintok. Tulajdonképpen egyet is értünk, még ha én ezt más oldalról is közelítem meg.
- Van benne igazság. Ahogy egy tanult kórboncnok kollégám, Terence volt szíves egyszer megállapítani számomra: a végén a tepsiben mind egyformán csupaszok leszünk egy kis bilétával a lábunkon.- mondjuk ez csak részben igaz, hiszen a Lucian-hez hasonló természetfeletti lények vajmi kevés eséllyel fogják így végezni. Talán az emberek egyik, ha nem a legkülönlegesebb kiváltsága éppen abban rejlik, hogy a halál szinte teljesen bizonyos. Nem vár ránk végtelen élet, nem hagyunk magunk mögött évtizedeket, nem látjuk széthullani, majd újjáépülni a világot. Tulajdonképpen előre borítékolható tespibélések vagyunk, és mindannyiunkra vár a végén egy biléta.
- No persze értem, hogy az amire maga gondolt, meg amiről Terence barátom beszélt még csak véletlenül sincsenek köszönőviszonyban sem egymással, de tulajdonképpen abban mégis közös nevezőre juthatunk, hogy a ruha végeredményben egy felesleges tartozéka az embernek. Akarja, hogy most azonnal megszabaduljak az összestől, vagy ráér később?- néztem rá kíváncsian és nagyon komolyan, és legalább fél percig sikerült is úgy tennem, mintha tényleg halálosan komolyan tettem volna fel a kérdést, és nem lett volna benne egy minimálistól árnyalatnyival több irónia és valamiféle pofátlanság. Egyértelműen kizárólag a korábbi hálóinges, állig betakarózós megállapítása miatt kapta ezt a kellően kihívó kérdést, melyet meg is magyarázok neki akkor, amikor már világossá válik, hogy nem gondoltam komolyan a dolgot. Bár lehet, hogy egy minimálisan mégis…..vagy azt hiszem ez csupán az átok egyik mellékhatása. Abban biztos vagyok, hogy kerülni szeretném lehetőség szerint, hogy a továbbiakban bármikor is kettesben legyünk, addig legalábbis amíg nem találunk Donnie-val valami megoldást, warlockot vagy egy elég erős és nagyhatalmú boszorkányt, aki leszedi rólam ezt az istenverte átkot, amit Philip volt szíves rám rakni. Fogalmam sincs mire lennék képes, ahogy azt sem tudom, hogy Lucian erre hogyan reagálna. Valószínű összezavarnám. Mindkettőnket.
- Ami pedig a csekély számú lovagomat illeti, és ezt sértésnek szánta, akkor el kell mondjam, hogy inkább bóknak vettem. Valóban nem volt sok, de nem érzem, hogy ezáltal bármiről lemaradtam volna. Lehet, hogy maga az a farázogatós, sok gyümölcsöt habzsolós fajta. De tudja Lucian, aki sokat markol, keveset fog. Lehet, hogy én sosem csaptam el a hasam a saját, életnek nevezett édenkertemben, de azok a gyümölcsök valóban akkor és ott a legjobbak voltak.- nem tagadom egy percig sem, hogy minden párkapcsolatomban jól éreztem magam. Talán hibás voltam nem egyszer én magam is, talán tehettem arról, hogy nem sikerült, vagy nem működött tovább. De amíg tartott, csodás volt. Még Philippel is.
Azon meg már csak nevetek, amikor a combját vagy éppen mímelt fájdalommal a sajgó szívét emlegeti. Legyintek egyet az egész jelenetre. Arra azonban már nem tudok legyinteni amikor közel hajol. Van valami olyan illata, valami apró szellő, varázslat és bűbáj különleges keveréke, aminek nagyon szeretnék ellenállni, de hasztalan. A kisugárzása engem is letaglóz. A szavai ellen képes vagyok küzdeni, képes vagyok csípőből visszavágni bármiféle beszólására, de a testem, a reakcióm, vagy éppen az ahogyan visszanyelek a közelében egy korty levegőt elárul. Gyűlölöm ezt az érzést, és csak reménykedem benne még mindig veszettül, hogy van annyi lelkierőm, hogy akármeddig ellenálljak neki, az álmokkal, vagy a bensőmben felzubogó kínzó vággyal elbánjak egyedül is. Nem létezik, egyszerűen nem létezhet, hogy ez az egész ennyire maga alá gyűrjön.
- Nem kell elárulnia semmit a lakosztályáról, maga ajánlgatja folyamatosan, maga próbál arról meggyőzni, hogy menjek fel oda. Nem én akarok olyan nagyon menni magamtól, önszántamból.- vontam meg a vállam, és igyekeztem baromira határozott, megkeményített vonásokkal állni a tekintetét, de ez egyszerűen lehetetlen próbálkozás. Egyre inkább. Ez az egész átok bennem olyan, mint egy lassan szétfolyó méreg, mely az idő előrehaladtával, és minél több időt töltök Lucian közelében, annál inkább maga alá gyűr. Nem tudok szabadulni, képtelen vagyok. Még mindig csak a szavaival, a mondataival szemben van esélyem magam távolabb lökni tőle, de már ebben is kezdek egyre kevésbé sziporkázó lenni.
- Ezt értse úgy, hogy semmiféle módon, soha ebben a rohadt életben nem fogok magával bujálkodni, lefeküdni, dugni, kefélni, paráználkodni….kihagytam valamiféle hasonlatot, amibe esetleg belekapaszkodhatna, beleköthetne? - azt hiszem a mai nap legnagyobb és legnehezebben kimondható, a bennem kavargó fájdalmas akaratnak tökéletesen ellentmondó gondolat hagyta el a számat. Az való igaz, hogy az elmém, vagy éppen a tiszta és minden befolyástól mentes tudatom egy percig sem gondolkodna azon, hogy lefeküdjön vele vagy sem, mert a válasz egyértelműen nemleges lenne. De az akivé az egész rajtam ragadt átok változtatott, aki a közelében én magam lettem, azt hiszem most azonnal a nyakába ugrana és sikoltva követelné, hogy hagyjuk már az egész istenverte tiszteletkörözést, a magázódást, hagyjuk itt a Manor pompáját, és taszítson fel a mennyországba. Szó szerint és képletesen is. Mindenféle módon, akárhányszor és akármeddig.
Nem tudom mennyire volt jó ötlet belemenni az énekbe, főleg azok után, amilyen dalt választott nekem, és ami alatt azt hiszem nem sikerült megkönnyítenem a helyzetemet. Még jobban belemerültem és beleszédültem, éreztem, hogy menekülnöm kellene, de nem akarok. Nem tudok. Csak álltam ott, megbűvölten énekelve, mintha nem lenne a világon rajtunk kívül senki más, mintha mindig is ezt az egy dalt akartam volna énekelni neki, ami tökéletesen elmondja mi is megy végbe bennem. De a pokolba is! Ez nem én vagyok, hát nem érzi? Nem érzi mennyire küzdök saját magammal? Noha azért nem tagadom, hogy egy minimálisan akkor is hatással lenne rám, ha ez az átok nem lenne. Vagy azt hiszem hatással lenne. Lehet, hogy az érzelmi üresség, ami bennem tombol már hónapok óta tesz ilyen extrán érzékennyé nem tudom. Csak azt tudom, hogy a dal végén szabadulni akarok. Tőle, a helytől, mindentől. Csak azt akarom, hogy adja oda azokat a golyókat, és kimehessek innen. A friss levegőre, kitisztítani a fejem, és megpróbálni minél kevesebbet gondolni rá. De a helyzet az, hogy ismerve az egészet, holnap már ott lenne az ujjam a nevét keresve a címlistám felett táncolva, markolva a telefonomat.
Vámpírtrükkre gyanakszom, és ennek hangot is adok, pedig nagyon jól tudom, hogy ő tényleg nem csinált semmit. Lucian a kezdetek óta, szinte már ösztönösen be akar mászni a bugyimba, de valami különös indíttatásból tiszteletben tartja- még- hogy én ezt nem akarom. Vagy nem tudom akarom e….illetve nem akarom, de közben mégis….a pokolba már!
- Ne! Ne merészeljen!- pördültem meg, és mutatóujjammal felé böktem. Láthatóan indulatos voltam egyszerre és kegyetlenül még mindig a hatása alatt. Azt hiszem valahogy ez az egész tehetetlenség megint indulatot váltott ki belőlem. Lassan azt hiszem ez megszokott lesz kettőnk között. Ő megpróbál a maga sármosan ellenállhatatlan módján közel férkőzni, én meg ugyanazzal a lendülettel kihátrálok előle. De miért is nem adom meg magam neki? Nem akar tőlem a világon semmit, csak egyetlen éjszakát…..tényleg miért is nem? Nem tudom. Valahogy azt érzem, hogy ez nem lenne helyes. Mégis leengedem a kezem és szusszanok egyet, aztán amikor ránézek újfent a vonásaim már némiképp nyugodtabbak, de a hangom ugyanolyan határozottan csendül.
- Nekem csak azok a golyók kellenek, amik magában voltak. Amik az én fegyveremből származnak.- jelentem ki egyszerűen és egy fejbiccentést követően indulok el a lift irányába. Halkan csendül a fülke, amikor az üvegezett ajtó becsukódik előttünk, én pedig körbenézek. A falakat, plafontól padlóig, de még a felettünk lévő részt is tükrök borítják, amit néha megtör egy-egy fekete, puha bőrből készült burkolat. Karba fonom magam előtt a karomat, igyekezve a lift tőle ellentétes oldalába helyezkedni el. Nem nagy a hely, szóval a közelség még így is jócskán megmarad. A hatása pedig nem múlik el. Szinte észre sem veszem, mégis szaporábban kezdem venni a levegőt. Töményen szívom magamba az illatát, amíg a lift végül meglódul velünk felfelé.
- Van egy olyan sejtésem, hogy ez a sok tükör a liftben nem csupán a maga öntelt és hiú egóját van hivatott simogatni, amikor éppen beszáll. Mindenesetre nagyon mutatós.- néztem körbe, megköszörülve a torkomat.
- Azért azt meg kell jegyeznem, hogy nem sűrűn szoktam csupaüveg lifteken férfiak lakosztályába feljárni….és ha most ebből poént csinál esküszöm magának, hogy felfalom a kettőnk közötti távolságot, és a golyóiba nyomom a térdem. Fájni fog.- jegyzem meg halkan, emlékeztetve őt arra, hogy a közelemben még mindig sebezhető. Neki ez jutott. Nekem meg az, hogy úgy be vagyok rá indulva, mint egy túlhevült, robbanni kész gőzturbina. Csodás kilátások.
- Nem….nem azért veszem így a levegőt mert rosszul vagyok, mielőtt megjegyezné. Hanem mert ez a maga hatása. Az átok, emlékszik….de ne éljen vele vissza! Amint kijutok a friss levegőre, távolabb magától, majd elmúlik.- ez igaz is. Ez a része elmúlik, csak az álmok nem fognak, és azok egyre vadabbak, egyre hosszabbak és egyre nehezebb nem valóságossá tenni őket.
A lift végül rándult velünk egyet, majd a csupaüveg liftajtó kinyílt és én kíváncsian pislogtam ki, de még nem mertem mozdulni.
- Szóval ez a híres lakosztálya….- vettem végül erőt magamon, és ha Lucian intett maga elé, ki is léptem, majd körbepillantottam. Pazar, meg kell hagyni.
- Kezdem érteni miért dőlnek be magának a nők….egek! Mint egy luxusbordély, csak ízlésesebb és kifinomultabb kiadásban. Magának van ízlése.- néztem vissza a vállaim felett, majd reflexből lekanyarítottam a vállamról a bőrkabátomat. Ahhoz képest, hogy csak a golyókért jöttem…..már  a kabátom sincs rajtam.

szó ; zene ; jegyzet, üzenet  
x x x

Lucian & Cheryl

Mindig is azt vallottam, hogy a hazugságok nem csupán megmérgezik az életet, a kapcsolatokat, hanem egész egyszerűen értelmetlenek. Mégis minden nap, amióta tökéletesen tisztában vagyok a minket körülvevő világgal, vannak emberek, közöttük a tulajdon szüleim is, akiknek a szemébe hazudok. Arról többek között, hogy pontosan mit is csinálok. Bár azt hiszem apa tökéletesen tisztában van vele, anya még mindig valamiféle álomvilágban él. Már azzal is nehezen barátkozott meg, hogy a bátyám meleg, és öt éve egy férfival él együtt, az valószínű már tökéletesen kiverné nála a biztosítékot, ha kiderülne, hogy élete párja valójában egy remek látnok, és mindemellett remekül ért az álmok vagy éppen az emlékek manipulálásához. Nála már ott elbukott a történet, hogy a bátyámnak nem lesz felesége, aki unokákkal ajándékozza meg. Úgy tűnik, hogy én is erre a sorsra jutok, azzal a különbséggel, hogy nekem voltak próbálkozásaim, amelyek rendre kudarcot vallottak, és bár megpróbáltam a felelősséget egyértelműen hárítani a többiekre, azért nekem is benne volt rendesen a kezem ezekben a dolgokban. Nehezen voltam képes az érzelmeimet kimutatni. De már megélni is nehezen. Lobbanékony természetű voltam, jó nagy adag cinizmussal, vagy éppen iróniával. Ez pedig úgy nőtt rám az évek alatt mint egy bio kevlár, amin át nem csupán a gúny, vagy éppen a megvetés, esetleg a kiszámíthatatlan düh sem volt képes átjutni, de az érzések, a kedvesség, vagy éppen a törődés sem. Túl sok dolgot láttam a munkám során, amely okán egyre kevésbé voltam képes megbízni az emberekben, még kevésbé azokban akik a természet felett álltak jócskán. Philip-el soha nem lett volna szabad kezdenem, és az volt az az időszak, amikor ettől a védelemtől megpróbáltam önként megszabadulni, aminek az lett a vége, hogy ott vergődtem átverve, cserben hagyva, kihasználva egy olyan kapcsolatban, ahol én totális bizalmat szavaztam. Csoda ha ezek után dupla olyan tüskés lettem, és tripla olyan nehezen engedtem a bizalmamba úgy alapvetően bárkit?
Sosem árultam el anyának, hogy tulajdonképpen mi volt a baj Philip-el, mert nem hiszem, hogy mindezt képes lettem volna anélkül elmagyarázni, hogy ne kellett volna felvilágosítanom a minket körülvevő világ mibenlétéről. Talán jobb ha anyát pusztán a tearózsáinak keresztezése, vagy éppen a tökéletes lila árnyalat megtalálása köti le, semmint az, hogy a lánya lelkén és érzelmein éppen most gyalogolt át egy telepata warlock. Valószínű már a telepatát sem értené, a warlock-ot meg meg sem kísérelném neki elmagyarázni.
Persze nem állítom, hogy nem voltak futó kalandjaim, hogy továbbra sem igyekeztem kikecmeregni az érzelmi zsákutcából, amibe önként sétáltam be, de most már nagyon szeretnék szabadulni. Próbálkoztam, csak éppen rettentő bénán csináltam, az utóbbi időben meg inkább sehogy. A munkára kezdtem jobban fókuszálni, minden mást meg háttérbe szorítani. Meg is lett az eredménye: nulla randi, nulla kapcsolat, nulla szórakozás.
Azt hiszem igazán bevallhatom magamnak, és most szigorúan még csak magamnak, hogy az utóbbi idők legizgalmasabb pillanata volt, amikor megcsókoltam egy kvázi vadidegen pasast úgy, hogy még csak eszembe sem volt vele lefeküdni, és aki folyamatosan és megállás nélkül tette próbára a mostanra igencsak megtépázott idegrendszeremet. Donnie szerint volt ott valami kettőnk között, amit nem tudott volna megmagyarázni, de én olyan vehemensen és hirtelen kezdtem tagadni, hogy már szinte magam is meglepődtem, és abszolút hiteltelennek minősítettem. Persze utána Donnie megállapította, hogy minden bizonnyal jobb lenne, ha Mr Gaysonhoz hasonlóan én is túllendülnék a dolgon, és végre hajlandó lennék vele elmenni valami éjszakai klubba, ahol lerombolhatunk együtt néhány agysejtet, majd pár óra múlva ő maga is megszabadulna néhány olyan sejttől ami sokkal inkább materiális, és nem a fejében van, hanem az ellentétes oldalon. Nem fogalmazott ilyen szépen, hogy az ő szavaival éljek: “Átdughatnád az éjszakát Cherry egy lehengerlően odaadó vámpírral.” Most világosítsam fel, hogy minden második éjjel, amióta megismertem Lucian-t egy lehengerlően odaadó vámpírral dugok, csak éppen nem tudom irányítani, és felébredni sem olyan egyszerű belőle. Csak a mihez tartás végett a vámpír az álmaimban nem Donnie, hanem Lucian. Állítólag ez az átok mellékhatása. Szeretnék tőle megszabadulni, de egyelőre még csak ötletem sincs honnan kellene elindulni. Vagy egyszerűen Philip-et kellene szembesíteni vele, és közölni vele, hogy marhagyorsan szedje le rólam….vagy rólunk.
Már szinte szánalmas ahogy meg sem próbálok elvegyülni a Manor törzsvendégei között, akiktől úgy ütök el, mint a pitypang a nemes rózsák közül. Kicsi is vagyok, jelentéktelen is. Ezek a nők meg olyanok, hogy valószínű nincs pasas akinek ne ugrana meg a libidója, csak attól ha két másodpercnél tovább figyeli őket. Engem mégis kitüntet a figyelmével a hely fura ura, aki miatt igazából eljöttem. Vagy hát nem is tudom. Igazából a golyók miatt jöttem, vagy legalábbis azok is a terveim között voltak. Lucian csípőből szedi le, és lövi vissza az első beszólásomat, amin először meglepődöm, majd egy kíváncsi tekintettel nézek körbe, mintha az egyéb felhozatalt vizslatnám, végül visszafordulok felé.
- Van egy olyan érzésem, hogy kevés olyan nőt tudnék magának mutatni ma este itt, aki nem érett még be a maga gyümölcsöskertjében.- jegyeztem meg finom és enyhe csípősséggel a hangomban, majd eszembe jutott, hogy milyen magas labdát lőttem felé, és lecsaptam, mielőtt még ő tette volna meg.
- Engem nehogy beleszámoljon! Én kívül esek ezeken a lányokon. Már legalábbis ami a ruházatukat illeti. Rajtuk ugyanis kevesebb van. - tény. De nem is bántam. Ha csupán így lehet egy férfi figyelmét magamra irányítani, akkor már régen rossz. Érdekeljem, de ne azért, mert éppen ha lehajolok azt is látja, hogy tegnap milyen tanga volt rajtam.
- Miért, aggódnom kellene valamiért? Fáj valamije? Készítsek egy priznicet, algopirin, kalmopiron, egyéb vajákos holmi kifejezetten a maga ízlése szerint?- érdeklődtem őszinén, de be kellett látnom, hogy ha nem foglalkoztatott volna hogy van, akkor most nem lennék itt. Hümmentettem hát megadásom jeleként.
- Amúgy tényleg érdekelt mi van magával. Minekután azonban Donnie felvilágosított róla, hogy a távozásom után minden bizonnyal olyan hamar felépül, hogy szinte észre sem fogja venni, hogy egyáltalán történt valami, azért valamennyire megkönnyebbültem.
Mikor közelebb hajol, egy pillanatra szinte reflexből tartom vissza a levegőt, majd fújom ki, és zavarodottan szívom be az illatát. Ó jesszus! Picit mozdítom oldalra a fejem, hogy azért valamennyire megkeressem a sötéten örvénylő íriszeit. A finom borosta éppen súrolja az arcomat.
- Csak ténymegállapításként közlöm, hogy maga volt az első aki az én táram ellen sem tiltakozott. Ez már szerelem.- vigyorodtam el, majd hátrébb húzódtam tőle, és egyre inkább szaladt fel a szemöldököm, amikor az apró kis monológba belekezdett.
- Mondja. Maga alapvetően ilyen öntelt, vagy reggelente pár órát gyakorolja tükör előtt az önimádatot? Én kedvelem magát, meg dió, meg bicska. Egek, Lucian! Miből vonta le ezt a következtetést? Abból, hogy itt vagyok, vagy abból, hogy magára lőttem? Mert elárulom, hogy valóban nem csak azért vagyok itt, hogy a hogyléte felől érdeklődjem…- fejeztem be, mert ezután már a golyó témájába olyan szépen belezavarodtam, hogy hülye lett volna ha nem használja ki, és a csapossal együtt remekül szórakoztak azt hiszem rajtam. Megérdemlem. Elég idétlenül fogalmaztam.
- Bizonyítékot? Miért, ha mégis találna ott golyókat meglepődne?- szegeztem neki vissza a kérdést, remélve, hogy ez kellően elgondolkodtatja majd. Ő viszont engem gondolkodtatott el, hogy milyen feltételek mellett kaphatom vissza a golyókat. Azok meg ugye kellenek nekem.
- Maga nem tágít, igaz? Mondja, mi olyan különleges a maga lakosztályában, hogy mindenáron oda akar csábítani? Mit gondol mi lehet ott amit én még nem láttam ezelőtt? Talán kitömött menyasszonyokat rejteget ott mint valami kékszakáll? Vagy van valami fétise amit ki akar rajtam próbálni? Előre közlöm, hogy a mindenféle segédeszközök igen vehemens ellenzője vagyok, szóval a kis játékszekrényének a kulcsát jobb ha messzire dobja.- jegyeztem meg, csak tényleg azért, hogy ne érje váratlanul ha felmegyünk, és nem azt kapja tőlem amit várt. Bár a franc tudja, mert jelenleg még én sem igazodom ki magamon. Nem csodálom, hogy ő sem ért engem.
- Jah és még azért közölném, hogy ezek jelenleg nem a szolgálati fegyvereim, amivel el kellene számolnom golyó ügyileg. Szóval ha bármivel is próbálkozik, magába eresztem ismét gondolkodás nélkül a tárat.- megállapítható, hogy ez a kijelentésem volt eddig a leggyengébb lábakon álló. Tudja ő is, hogy vámpír lévén gyorsabb nálam. Azt is tudja, hogy mire kettőt pislognék, hogy elővegyem, simán lefegyverezne. De azért nem árt tisztázni, hogy simán megtenném. A szándék megvan. Vagy legalábbis azt hiszem….
Végül valami olyasmit teszek, olyanba megyek bele, ami sokkal inkább egóból jön, semmint józan észből. Jó hangom van. Ezzel tisztában vagyok, de nem feltétlenül szándékoztam ezt ma este prezentálni, és nem a Manor közönsége előtt.
A színpad felé haladva a megjegyzésére nagyon válaszolni szeretnék, de csak arra marad lehetőségem, hogy kinyissam, majd becsukjam a számat. Pofátlanul kihasználja, hogy már a színpadon állunk, ő pedig felkonferál bennünket a maga tenyérbe mászó, ugyanakkor nagyon is hatásos módján. Jár a taps. Meg is kapja. Én meg azt hiszem ritka idétlenül vigyorgok mellette, és nem nagyon tudom mit kellene csinálnom. Más énekelni a kollégák, bajtársak előtt, meg más egy olyan közönség előtt, akik a Manorban megfordulnak. Közben Lucian böngészni kezd a zeneszámok között.
- Csak közlöm, hogy tévedett. A golyóit nem a számon szeretem érezni, hanem hamarosan a térdkalácsaimmal találja szembe magát mindkettő, ha nem fejezi be a beszólogatást.- néztem rá olyan szúrós tekintettel a felajánlott fagyos zeneművek kapcsán, hogy legalább ezerféle módon nyírtam ki csupán ezzel az egy pillantással. Végül csak talál valami zenét, és kezembe véve a mikrofont, csak reménykedem, hogy nem valami olyasmit választott amitől tényleg lekeverek neki egyet ének helyett. A felcsendülő dallam, azonban meglep. Nem is tudom leplezni, és kell egy kis idő mire felfogom, hogy mit is fogunk énekelni.
Sonny és Cher a maguk idejében olyanok voltak mint tűz meg a víz. Totálisan nem passzoltak, de amikor ezt a számot énekelték, az ember elhitte nekik, hogy őket a jóisten is egymásnak teremtette. Mert ahogy a dal mondja: az enyém vagy. Meglehetősen érdekes volt már belekezdeni is, miközben próbáltam Lucian arcáról olvasni. Kevés sikerrel. Mosolygott, aztán azt hiszem a közös refréneknél már én is mosolyogtam vele együtt. Mert a dal közben ha valakivel énekli ezt az ember duettben akkor elhiszi ezt. Tényleg. Ostobaság, hogy egy zene így magával tud ragadni bennünket, nem? Annyira belemerültem az állandó "I’ve got you babe” hajtogatásába, hogy szinte észre sem vettem, hogy a zene szépen lassan lekever alólunk, miközben én még változatlanul verzében ismételgettem a szemeibe nézve, hogy az övé vagyok. Nagyjából fél percig tartott a bűvölet, amiből végül észhez tértem, meg észhez térített a közönség soraiból felcsendülő hatalmas ováció. Kicsit kábultan másztam végül le a színpadról és kíváncsian fordultam Lucian felé.
- Mondja, mit művelt velem odafenn a színpadon? Nem bűvölt meg, vagy ilyesmi, ugye?- feltettem a kérdést, holott tudom, hogy nem csinált semmit, én viszont nem látok ésszerű magyarázatot, hogy mégis mivel csavarta el a fejem alig három percig amíg a dal tartott.
- És amúgy is ez csak egy dal volt, hallja?- emeltem meg felé a mutatóujjam fenyegetően és rémesen hiteltelenül.
- Na jól van, menjünk a lakosztályába! Adja ide a golyókat és már itt sem vagyok! - kezdtem magam kényelmetlenül érezni, leginkább azért, mert most már egyértelműen és láthatóan nyilvánvaló volt, hogy hatással van rám. És egyre nehezebb volt tagadnom.

szó ; zene ; jegyzet, üzenet  
x x x

Lucian & Cheryl

Mindenekelőtt határozottan kijelenteném és leszögezném, hogy normál körülmények között nem jönnék a Manorba. Alapvetően nem tartozom a vérgőzős konzervatívok táborába, sőt, ha lehet úgy fogalmazni, sajátosan nyitott és elfogadó tipus vagyok, de az efféle élvhajhászás sosem volt az én világom. Nálam a szórakozóhelyek elfogadhatósága kimerült abban, hogy néhány odagyógyult tag támasztja a bárpultot, vannak apró kis sötét boxok, ahova titkos találkozóra érkezők elrejtőzhetnek, a pia nem éppen csúcsminőség, de legalább nem vizezik, és a pultosnak is több foga van mint füle. Angolul pedig jól beszél, lévén az anyanyelve, és nem valami indiai dialektusban értetlenkedik. A színpad szélén álló zongorán egy Stevie Wanderre hajazó fickó klimpírozik már órák óta, és szívesen fizetnének neki azért, hogy abbahagyja. Megvan azoknak a helyeknek a maguk atmoszférája, és jól el lehet benne rejtőzni, belefojtani egy-két pohárba a feszültséget, mindazt, amit napközben az ember tapasztal és lát. A Manor nekem túl harsány, túlságosan élettel teli, ami nem gond, csak éppen én nem érzem, hogy ide passzolnék. Már alapvetően a külsőm sem éppen azt mutatja, hogy jól meglennék az éppen csak ruhában flangáló csinibabák között. Nem mondom, hogy szolgálati egyenruhában érkeztem, de azt sem, hogy túlságosan megerőltettem volna magam a felsővel, meg a blézerrel, és a kissé kopott kék farmerrel. Mondjuk legalább szűk szabású, talán ennyiben mégis sikerült idepasszolnom. Igaz nem is randevúra jöttem. Vagy legalábbis nem annak nevezném azt a találkozót, amire készülök. Tulajdonképpen a lelkiismeretem vezet még mindig. Képtelen vagyok túltenni magam a történteken, még akkor is, ha Donnie ezerszer kiröhögött, és szerinte túlkombinálom a dolgot. Mr Grayson egyszerűen éli tovább az életét, és nem siránkozik azon, hogy valami elvetemült és túlbuzgó nyomozó két golyót eresztett bele. Donnie szerint a fajtájuk elég hamar átlendül az efféle eseményeken. Persze bemagyarázom magamnak, hogy pusztán a golyók miatt jöttem, amelyeket le kellene adnom bizonyíték gyanánt, elvégre az mégiscsak hiányzik a fegyveremből, és mással nem tudom alátámasztani a vallomásom, mint azokkal. De valójában érdekel, hogy mi van vele. Mondjuk ezt megtehettem volna telefonon keresztül - ha már ő nem hívott, én is hívhattam volna- de végül mégis a személyes találkozó mellett döntöttem. Nem tudom miért. Talán szerettem volna megkísérteni megint a sorsot, talán ki akartam deríteni, hogy valóban képes lenne másodszor is úgy táncolni az idegeimen, mint egy túlképzett ír sztepptáncos?
- Magához képest mindenképp lassan érő tipus vagyok. Bár az burgundi vörös ott, abban a végtelenül rövid ruhában, seggig érő lábakkal, valószínű olyan aki beérik, mint a napon hagyott naspolya.- biccentek el a válla felett valahova kissé közelebbre, ahol még a fények között meg lehet állapítani valakinek a hajszínét is. A fegyverekre tett megjegyzésére először én is fájdalmasan grimaszolok, aztán elmosolyodom, majd a blézeren keresztül megpaskolom mindkettőt.
- Ugyan! Tényleg annyira amatőrnek néz, hogy a múltkori után még egyszer elővenném őket, és a teljes tárat magába engedném? Mondjuk ha tovább feszegeti az együtt hetyegős témát…- emeltem fel a két kezem magam mellett és a levegőbe macskakörmöztem, de azt hiszem a hangomból érezhette, hogy a korábbiakhoz képest azért most némiképp könnyedebb vagyok. Némiképp. Végül aztán az egyik kezem a levegőben maradt és a mutatóujjam ide-oda billegett párat tiltakozás gyanánt a felvetésére.
- A-a. Nem én fogom a kezembe venni a maga golyóit hanem maga fogja a kezébe venni az én golyóimat is lesz szives visszaszolgáltatni őket. Merthogy azok az én golyóim. Hangozzon ez jelen pillanatban bármilyen idiótán is.-ez az a mondat ami után a pult mögött álló és éppen egy koktélt keverő csaposnak a kezében megállt a fél perce rázogatott mixerpohár és olyan szemeket meresztett rám, mint aki éppen azt latolgatja, hogy tényleg férfi vagyok, vagy csak szimplán hermafrodita. A szemem sarkából láttam azokat a hatalmasra kerekedő szemeket, azt a mozdulatot ami után azt hiszem egy életre hazavágtam a lelkivilágát, és vigyorogva legyintettem.
- Nyugi szépfiú, az előbbi mondatom nem olyan szövegkörnyezetet takar mint a mélyen tisztelt Mr Graysoné. Ő a valódi golyóira gondolt, én egészen másra….mindegy.- rájöttem időközben, hogy felesleges belemennem a magyarázkodásba, mert jól tuti nem fogok kijönni belőle, így aztán feladtam. Visszafordultam Lucian felé. A bohócos történet elején szélesedett a mosolyom,  és amikor a bohócos éjjeli lámpát említette, már szívből jövően kacagtam, fejem egy kissé hátravetve, jóízűen. Alapvetően édesnek találtam a történetet. Egészen emberivé tette őt. És most tekintsünk el attól az apró ténytől, hogy Mr Grayson úgyegyébként élőholt és vérrel táplálkozik, valamint számtalan olyan tulajdonság birtokosa, amit az emberek többsége ép ésszel minden bizonnyal fel sem fogna.Kezdve a gyors gyógyulás képességével, amit a jelenlétem egész egyszerűen felülír nála.
A koktél valóban mesteri volt és meg kellett állapítanom, hogy meglehet a Manor a bűn és a bujaság mesterfokú melegágya, de a koktél az valóban valami mennyei.
- Valóban nem szokása elsietni a dolgokat? Lássukcsak. Mennyi ideje vagyok itt? Öt perce talán, na jó, erős túlzással tíz...maga pedig ez alatt az idő alatt nagyjából háromszor próbált meg felcsalni a lakosztályába és rávenni arra, hogy lefeküdjek magával. Mondja, milyen nyelven fogalmazzam meg, hogy maga meg én az életben nem fogunk dugni?- mutattam először rá, aztán magamra, végül a fejem csóváltam. Az újabb meghívást viszont elfogadtam. Ám nem tudtam azon a tényen túllépni ami a színpad felől éneklés címszóval jutott el hozzám. Ez nem ének volt, hanem a hangok kegyetlen meggyalázása. Olyan volt a hangja mintha folyamatos orgazmusa lenne egy csúcsra tekert szaunában.
- Nem nekünk köszönheti. Ha nem fektette volna meg az áldozatot órákkal korábban, és nem a Manor melletti sikátorban találunk rá a holttestre, akkor valószínű soha nem jártunk volna magánál, még csak rá sem néztünk volna a helyre. A gyilkosságiak legalábbis. Hogy a drog alegység valaha tartott volna itt razziát, arról pedig nem tudok nyilatkozni. Ismerve a főnökük korrumpálhatóságát, valószínű nem.- jegyeztem meg neki, mert tény, hogy az egységük vezetője szerint mindenkit sarokba lehet valamivel szorítani, és egy idő után úgyis beadja a derekát ha tétje van a dolognak. Mióta ezt az átkot birtoklom egyre inkább egyet értek ezzel a tézissel.
- Benevezni? Én? - nevettem el magam kicsit talán kínosan, kicsit talán sértetten is. Jó hangom volt, de kevesen tudtak róla, arról még kevesebben, hogy a rendőrök által látogatott Mercy’s-ben bizonyos időközönként én is énekeltem, sok más kollégához hasonlóan. Csak éppen nem akasztottam a nyakamba táblát, hogy bizony én ehhez is értek.
- Maga nem érez rá késztetést, hogy a támaszom legyen abban ha éppen leégni készülök? De tudja mit? Ne mondja nekem, hogy semmivel sem kárpótolom azért amit magával tettem, hajlandó vagyok magamból hülyét csinálni a Manor színpadán. De ha röhögni merészel, esküszöm, hogy lejövök és az összes asztalról összeszedem a kosarakat, a teljes tartalmukkal együtt a fejére húzom, a paradicsomot pedig szétkenem az önelégült ábrázatán. Szóval jól gondolja meg, hogy ki akar nevetni vagy sem. Köszi.- vettem el az újabb koktélt, és erőt gyűjtve kortyoltam belőle. Még a szemem sarkából láttam ahogy Lucian int a színpad felé, és a reflektor felénk irányul, majd a férfi, aki a konferanszié szerepét tölti be, mintha csak olvasna a tulajdonos gondolatai között - eszem megáll, utálom már a sok telepatát!- hirtelen felém int, kezében a mikrofonba pedig felcsendül a hangja.
- Éééééééssss a következő fellépőnk a mi imádott Lucian-ünk ma esti vendége, egyenesen a washingtoni rendőrség éber őreinek sorából, aki bebizonyítja, hogy a fakabát alatt bizony arany torok lakozik. Jöjjön, nyomozónő, kápráztasson el bennünket!- Mr Grayson felé villantok egy kérdő tekintetet, aki láthatóan tökéletes pókerarccal adja elő, hogy neki ehhez vajmi kevés köze van. Na persze, én meg egy százszemű űrlény vagyok, négy mellel és három csiklóval. Megforgatom a szemeimet, és sóhajtok egy nagyot, majd nemes egyszerűséggel ragadom meg Lucian kezét. Ujjaim az ő ujjai közé fűzöm és lecsusszanva a székről a színpad felé teszek pár lépést, majd visszafordulok felé.
- Ezt ketten fogjuk végigcsinálni. Maga választja a dalt, és velem fog ott fenn énekelni. Ha már a maga ma esti vendége vagyok. Utána pedig visszatérünk a golyóira. Akarom mondani az én golyóimra….illetve a kettőnk golyóira.- merthogy az enyémek, de most nála vannak. Teljesen rákattantam már erre a szójátékra. Mentségemre szóljon, hogy ő kezdte.

szó ; zene ; jegyzet, üzenet  
x x x

Lucian & Cheryl

Az utóbbi egy hétben úgy borult fel az életem, mint egy zárlatos vidámparki körhinta, amelyikbe juharszirupot cseppentettek avatatlan kis kezek. Nem akartam semmi mást, csak visszakapni a normális életemet, a normális problémáimat, a normális ügyeket, amiken dolgozhattam - noha kétségkívül azok a gyilkosságok amelyekkel én foglalkoztam, nem igazán nevezhetőek még egy minimális mértékben sem normálisnak- normális kapcsolatokat- már ha volt nekem egyáltalán ilyen korábban- és normális hétköznapokat. Amikor a legnagyobb problémám az, hogy annyira belemerültem valamibe, hogy a bögre kávé gyakorlatilag jéggé dermedt az asztalomon. Igaz, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nekem soha nem volt úgy igazán normális életem, kezdve a családom felépítésével, vagy éppen a választott munkámmal, esetleg a párkapcsolataimmal, amiben kettő nagy lélegzetvételből kétszer sikerült alaposan belenyúlnom a javába: egy vérfarkas és egy warlock. Azt hiszem ideje lenne egy olyan embert felkutatni, akinek a varázsereje kimerül abban, hogy szépen tud nézni, esetleg baromi jó az ágyban. Már ha nekem lenne akkora mákom, de ugyebár az soha nincs.
A Luna Morgan ügy komplikáltságát nem az adta, hogy egy fiatal lányt megöltek egy szórakozóhely közelében, és az utolsó partnerére - történetesen egy vámpírra- akarták kenni az egészet. És persze ha azt nézzük már a közvetett bizonyítékokkal el lehetett volna rendelni egy letartóztatást amíg az ügyet felgöngyölítjük. Sokkal inkább annak a személye, aki az egész helyzet közepébe helyezte magát önkényesen, és én bármennyire is odébb akartam seperni, vagy nem venni róla tudomást, egyrészt ő nem hagyta magát, később meg azon kaptam magam, hogy már kifejezetten hiányoznának azok a beszólások, amiktől a plafonon vagyok. Mikor lettem én ilyen mazochista tipus, a jóég a megmondhatója. A fejtörést talán mégsem ez okozta nekem, hanem mindaz ami utána történt. A folyamatos egymásnak feszülés, a tenyérbe mászó stílus, vagy éppen az az indulat és harag amit az egész reggel, az egész ügy, minden magával hozott, és aminek záradékaként végül két golyó repült ki a szolgálati fegyveremből és találta el azt a személyt, aki tulajdonképpen elérte nálam, hogy mindezt meg is tegyem. Soha azelőtt nem lőttem sem emberre, sem természetfelettire személyes indíttatásból, csak ha az életem védelme volt a cél. Soha azelőtt nem volt olyan indulat ami képes lett volna mindezt kiváltani belőlem. Ahogyan korábban nem csókoltam meg senkit, nagyjából egy órás ismeretség után, főleg akkor nem ha nem akartam tőle amúgy az égvilágon semmit. Gyűlöltem a hatást, amit kiváltott belőlem a puszta kisugárzása, és amely a csók után még inkább erősödött. Mintha az ajkáról valami méreg jutott volna a szervezetembe, ami kizárólag a közelében hatott.
Ám azt hiszem arra végképp nem számítottam, ami ezután történt. Miért vált sebezhetővé? Mi az, hogy meg vagyok átkozva, mégis ki tehette ezt velem? Donnie a segítségemre volt, noha nem győzte kéjenc és pofátlan vigyorával a tudomásomra hozni, hogy sokkal jövök neki ezért. Tudom….bizony sokkal. Ha csak azt nézzük, hogy hajlandó volt a kedvemért meghamisítani a jelentést, mely szerint a Manorba vezető nyomok után futva egy lehetséges, és ott bújkáló gyanusítottba botlottam, melynek következményeként kétszer rálőttem, de a falba fúródott a lövedék. Az pedig jelenleg Mr Grayson tulajdonában van. Merthogy nem a falból, hanem a lábából szedte ki, úgyhogy azt még vissza kell tőle kérnem. Vagy ha azt nézzük, hogy eljött értem,és egyáltalán segített nekünk megérteni mégis mi a fene történik. Donnie jelenleg, mint a társam az ügy második számú nyomozójaként dolgozott az ügyön. A hadnagyom önként és dalolva bólintott rá, amikor Donnie nemes egyszerűséggel a fülébe búgott és szinte könyörgött, hogy velem dolgozhasson. Jól jött a segítsége mindenesetre, hiszen a gyilkossági ügy mellett azt is meg kellett fejtenem, hogy mi történt akkor reggel a Manorban Lucian és közöttem. A kulcsa mindennek egy warlock varázslat, amit Philip-től kaptam grátisz, kéretlen ajándék gyanánt, és valamiféle megkötési szándékkal. És én még bíztam benne. A varázslat lényege az érzelmi töltet közben kialakuló rontás, melynek értelmében ha valaki iránt minimális érzelmi vonzalmat mutatok, az egyszerűen és minden további nélkül sebezhetővé válik a közelemben. Természetfeletti esetében a gyógyulási képesség ideiglenes elvesztését jelentette, amely akár halálhoz is vezethet, emberek esetében pedig a jelenlétem függvényében, valamiféle betegséget. Legalábbis Donnie szerint. Nem tudom mit mondjak. Nem éreztem az égvilágon semmit Lucian iránt, alig pár órája találkoztam vele, de Donnie szerint a kiváltó cselekedet az, ha megcsókolok valakit. Olyan ez mint a bomba esetében a detonátor. De jó nekem. Ez tehát azt jelenti, hogy az egészet én okoztam Lucian-nek és még momentán nincs a zsebemben egy ellenvarázslat, amivel az egészet megszakíthatnánk. Mardosott a lelkiismeret, és nem csupán csak azért mert rálőttem, sokkal inkább azért, hogy arról, hogy ez kialakult én tehettem. Duplán is hibás vagyok.
Egy hétig vártam, hogy felhívjon mi van vele. Hogy elmondja a maga sajátos, pojáca stílusában, hogy akár egy fél városnyi ledér ribancot is képes lenne gerincre vágni, és órákon keresztül kefélni, olyan kicsattanó formában van. Ez azt hiszem világossá tenné a számomra, hogy minden visszatért nála a régi kerékvágásba. Keresni akartam én magam. Számtalanszor elautóztam a Manorhoz, ott ültem a volánnál, felnéztem valahova az emelet irányába, a ragyogó aranyfényekkel szikrázó lakosztály felé, és abban bíztam, hogy ha ezt látom, akkor minden rendben, felesleges idegeskednem. Különben is, hamarosan úgyis tanúként be kell majd idéznem, akkor megtudom majd mi van vele. Napok teltek el, és néha arra ébredtem, hogy vele álmodtam. Nem akarok beszélni róla, hogy miféle álmok voltak ezek. Egyszerre izgatóak és ijesztőek. Azt hiszem kezdtem becsavarodni, de Donnie szerint ez csupán a rontás mellékhatása. Ó hát ez szuper hír! Nem lehetne olyan mellékhatás, hogy sugárba hányok, vagy nem tudom megenni a chillit, mert undorodom tőle, vagy édesre fáj a fogam….szóval olyan hétköznapi mellékhatások? Miért kell nekem ilyen veszettül és kegyetlenül buja álmokból ébrednem, amiben ő van meg én vagyok? Philip-et amikor kérdeztem, csak megvonta a vállát. Tagadta, hogy ő volt. Donnie szerint másnak nem állt érdekében. Patthelyzet. Philip nem beszél. Talán tényleg az lenne a legjobb ha nem találkoznék Lucian-el, ha lezárul a Luna Morgan ügy, akkor úgysem lesz rá szükség. Közben viszont azon kaptam magam, hogy el akarok menni hozzá, tudni akarom mi van vele.
Ma este szögre akasztottam a nyomozót. Ma este mint magánember fogok alászállani a poklokba, a bűn feneketlen mocsarába, amit Manor néven emlegetnek és amelynek a tulajdonosa az a Lucian Tristan Grayson, aki a látottak alapján soha jobban nem volt még korábban. Mintha nem is történt volna itt alig egy héttel ezelőtt gyilkosság. Olyan tömeg volt, hogy szinte egymásba fonódott az emberek párája, majdnem egy csupasz vállhoz ért a szám, ahogy átpréseltem magam a kovácsoltvas lépcsők egyikén. Valóban magánemberként jöttem és az öltözékem is erről árulkodott. Tulajdonképpen bárki megkérdezte volna, hogy mit keresek itt, egy épkézláb magyarázatom nem lett volna rá. Egy pillanatra megálltam a lépcső tetején, és a színpad felé fordultam, hogy lássam ki az akit ott éppen kínoznak, mert Adele klasszikus James Bond dalát ilyen kegyetlenül még nem gyalázták meg, ahogy a láthatóan magát angyali hanggal megáldott tehetségnek gondoló szöszke teszi. Kínkeserves vonásokkal húztam el én is a szám az egyik magasabb hangnál, amely még fél hangnak is gyalázatosan pocsék lett volna. Nem tudtam eldönteni, hogy ez itt mindennapos, vagy Mr Grayson így szokta gallyra vágni a vendégek dobhártyáját. Jut eszembe Mr Grayson….vajon merre lehet? Keresni kezdtem, ahogy a lépcsőn lefelé haladtam, hátha megpillantom. Elég magas, szóval könnyen kiszúrnám a tömegből, ha én meg nem lennék ilyen csöpp. Szóval néha ugráltam is, de sikertelenül. Közben a tömeggel együtt a bárpult irányába hömpölyögtem magam is. Mikor egy szélesebb mint magas tag végre elment előlem megpillantottam a meglehetősen jó színben festő, és úgy tűnik régi formáját tökéletesen visszanyerő Lucian-t a pultnál. Nem tudtam megállni, hogy a színpadias, széttárt karú üdvözlésen ne mosolyogjam el magam.
- Mr Grayson. Megnyugtató, hogy a humora a régi, és továbbra is kizárólag maga a saját gondolatainak is első számú tárgya, mely szerint semmi más okom nem volt arra, hogy idejöjjek, minthogy vártam a mi találkozásunkat.- húzom el a számat, de érezhető a hangom súlyából, hogy a megjegyzésem ezúzzal inkább csípős és tréfás, semmint komoly.
- Magánemberként jöttem, de bármikor szolgálatba helyezem magam ha szükséges.- húztam félre a sötétkék blézerem, mely alatt ott lapult a jelvényem, meg a két Glock.
-Ha azt gondolta, hogy ezek nélkül útnak indulok bárhova akkor nem figyelt rám eléggé az első alkalommal. Maga lehet paranoia-nak hívná, én óvatosságnak.- vonom meg a vállam, és egy fél lépéssel lépek közelebb, pont annyira, hogy ha lábujjhegyre állok, és közel hajolok az arcához, akkor hallhassa amit mondok neki.
- Tudja, én még mindig csak egy kis emberke vagyok, aki semmiféle hókuszpókuszra nem képes, szóval marad a jól bevált rozsdás módszernél.- engedtem el a blézert, és a számomra felkínált székre le is huppantam.
- Személyre szólóan nekem, ó hogyne! Mi ez? Hmmm- szimatoltam bele a pohárba, és érdeklődőn pillantottam rá
- Valami epres. Az illata jó…- állapítottam meg és egy aprót belekortyoltam, elismerően csettintve a nyelvemmel.
- És az ize is. Nos….ami a bujálkodást illeti, továbbra sem nagyon találna arra módot, hogy rávegyen. Most már több okból sem. De mondja, mennyi a rekordja? Úgy értem mennyi az az idő, amit egy nővel eltölt anélkül, hogy ne az jusson eszébe hogyan mássza meg? Vagy csak engem tisztel meg ezzel a gyorsbaszó kismacska stílussal? Képes lenne udvarolni mindenféle hátsó szándéktól mentesen egy nőnek? Óóóóó nem….maga nem az a fajta!- nevettem el magam, és még a fejem is ráztam. Újra kortyoltam a koktélból, és egyre jobban ízlett. Zavaróan ízlett.
- Egyébként nem jár messze a valóságtól. Maga volt aki idevonzott. Ne! Máris olvassza le a képéről azt az önelégült vigyort! Nem olyan értelemben.- ó dehogynem, Cherry! Mesélj csak neki az álmaidról!
- Egyszerűen csak tudni akartam, hogy hogy van. Ha már volt szívesen és nem hívott fel. Gondoltam küldetek magának virágot, bonbont, ilyen kis bocsánatkérős kártyát….”Gyógyulj meg!” lufikat, vagy szórakoztató bohócot, hogy felvidítsa. Nő lett volna, tuti siker. Végül aztán úgy döntöttem magamat hozom el. Bár gyanítom a sok felsorolásból most a szexi bohóclány ragadta meg a fantáziáját, mi?- vigyorodtam el, mert egy százast rá mertem volna tenni, hogy az egészből ez az amit megjegyzett.
- Amúgy karaoke? Mármint karaoke verseny van a Manorban? Akkor azt hiszem már tudom miért vágta haza a dobhártyámat az a kis szőke az előbb. - néztem el a színpad felé, majd vissza Mr Grayson irányába. Jó lenne elmondani neki, hogy amúgy tudom hogy van, és azt is, hogy igazából semmi szükség nem lett volna ma idejönnöm, mégis itt vagyok és valami epres koktélt iszogatok. Őrület.

szó ; zene ; jegyzet, üzenet  
x x x