Alice & Lucian

Azt szokták mondani, a pénz bármilyen kaput képes megnyitni, akár a mennyország kapuit is. Ez utóbbit nyilván nem tudom bizonyítani, és mivel halhatatlan vagyok, jó ideig alighanem nem lesz rá lehetőségem - évtizedekig, századokig akár. Na persze ki tudja, hová fogok jutni, ha valaha kiszáll a mocskos lelkem a romolhatatlan testemből. Mindenesetre lenne abban egy jó adag irónia, ha a felfelé vivő út felénél megjelenne Szent Péter talpa, és egyetlen határozott mozdulattal rúgna le a kárhozatba. Valójában nem is tudom, miért agyalok egyáltalán ezen, mert fogadok, hogy noha a pokol jóval forróbb, mint Florida lehet a rekkenő augusztusban, egy bozóttűz kellős közepén, de ott mélyen fix, hogy nagyban megy a buli, mondjuk nagyjából úgy, mint a Manorban, és arra is mérget mernék venni, hogy Belzebub meg én öribarik lennénk. Idejével majd úgyis meglátom, mi lesz velem azután a bizonyos utolsó - hogy szívverés, azt nem mondhatom - maradjunk abban, hogy utolsó mozdulat és sóhaj után. Addig viszont élvezem, gátlástalan hedonista módjára élvezem az életet. És ebbe beletartozik minden, vagy bármi: az ital, a szórakozás, a nők, az étkezések - emberiek és fajtámhoz illőek egyaránt. Imádom a harmincas évekbeli whiskyt, a pompás partikat a Manorban, a szexet, a gruppent, a kedvencem pedig a homár és a kaviár, na meg persze a dupla nullás RH- vércsoport. És igen, a pénz a nyitja mindennek, mert mindezeket megkaphatom érte. És mivel a piszkos anyagiakban abszolúte nem szenvedek hiányt, ennél fogva nyugodtan megtehetem, hogy egy körre vendégül látok mindenkit, aki ma este betette ide a lábát. Sőt, lehet hogy vannak, akiket másra is vendégül láthatok, mint például ezt az igencsak szemrevaló, és bátor lányt, aki mindenféle szívbaj nélkül mert leülni oda, ahová senki másnak nem volt bátorsága.
- Akkor egy vodkát a gyönyörű ifjú hölgynek, Lara - szólok oda a kedvenc pultosomnak, miközben megállás nélkül mosolygok, és le sem veszem a szemem a merész lányról. - Remélem megbocsátja nekem, de meg voltam róla győződve, hogy ön olyan típus, aki jobban értékeli a koktélokat a töménynél. Méghozzá... - mérem végig cseppet sem titkon tetőtől-talpig - a kedvence a Sex on the beach. Az enyém legalábbis az. Vagy a Bloody mary - teszem hozzá. Mondtam már, hogy imádok sokat sejtető rébuszokban beszélni?
Megfogom a lány felém nyújtott kezét, miközben megcsap parfümjének, és bőre finom illatának lenyűgöző egyvelege. Vonzó. Kifejezetten. Sőt mondhatnám úgy is, hogy étvágygerjesztő - mindenféle értelemben.
- Részemről az öröm, Alice - nézek a szemébe, elővéve azt a tekintetet, amitől általában a nők legyezgetni kezdik magukat, ami a legelső mérföldkő szokott lenni az ágyamba vezető úton. - És örömömre szolgálna, ha a ma esti fogyasztását tekintve teljes egészében a vendégem lehetne - teszem hozzá, közben szemem sarkából elkapom Lara szemforgatását. Ja, egy-null ide, ahogy a dolgok jelenleg állnak. Tisztában vagyok vele, hogy a csaposok gyöngye, noha a férfiakat sem rúgja ki az ágyából, jobban preferálja a nőket, a jelek szerint viszont én állok nyerésre. Eméssze meg.
- Egyébiránt igen, a nekem fenntartott helyen ül. Tudja, a többség ezt nem ússza meg anélkül, hogy tesztelve lenne a fájdalomküszöbük, de az ön bátorsága egyrészt lenyűgöző, másrészt kár lenne ezekért az idomokért - időzik el szemem látványosan a ruhája kivágásán, ami a mellei felét fedetlenül hagyja. - Hogy lesz-e valami a roppant bájos hátsóján felkeléskor, nem tudom megjósolni, de ha oda kerülünk, nagyon szívesen szemrevételezem. Igaz, eddig még ilyenre nem volt precedens, sokkal inkább akkor szoktak a nevemet viselő nyomok maradni a nőkön, ha szék helyett az ölemben foglalnak helyet - hajolok közelebb, szinte dorombolva, mint egy kandúr, és már épp azon a meggyőződésen vagyok, hogy még nagyjából öt percnyi fűzés, és a listámon kipipálhatom a "mai éjszakai nő" elnevezésű pontot, amikor alig két méterrel a lány mögött, a háttérben, megáll a legmarconább, és legkíméletlenebb kidobóm, az arcát látva pedig fogadok, hogy nem akármilyen piti okból szakítja meg a lassan célba érő flörtömet.
- Bocsásson meg, csak egyetlen perc... máris visszatérek. Ne engedje, hogy Lara addig átvegye a helyemet. Semmilyen módon - súgom felkelve a lány fülébe, és elsétálok az emberemig. A külső szemlélő alighanem semmi mást nem lát, minthogy egy alkalmazottam hozzám hajolva néhány mondatnyi információt oszt meg velem, de az én tekintetem szóról szóra egyre komorabb és baljósabb lesz. Viszont tökéletesen elsajátítottam a pókerarc mimikáját, így akkor sem látszik semmi változás rajtam, mikor visszasétálok a szépséghez.
- Remélem nem hagytam sokáig parlagen heverni - villantom fel ismét a tökéletes mosolyomat. - Tudja, aki egy ilyen helyet vezet, mindig készen kell hogy álljon bármilyen közjátékra. Na persze, vannak azért kivételes helyzetek - ki is nyírnám azt az emberemet, aki mondjuk egy orgia kellős közepéről akarna elrángatni bármilyen felmerülő probléma miatt.
- Mondja, nem lenne kedve ezt a társalgást kissé diszkrétebb helyen, és körülmények között folytatni? - kérdezem aztán, miközben végigfut az agyam a lehetőségek listáján. Az emeleti lakosztályomba nem vihetem, lévén hogy napközben alszom, így a takarítók most igyekeznek eltüntetni a múlt éjszakai gruppen minden fellelhető nyomát. Viszont... igen, ez tökéletesen megfelel!
- Van itt a Manorban egy különterem, VIP vendégeknek fenntartva - állok elő a javaslattal. - Tartok ott egy csaknem hatvan éves Dom Perignon pezsgőt, a kilátás a városra pedig egyszerűen mesés. És jelen pillanatban üresen áll. Szóval - kelek fel, és kezem nyújtom a lánynak - drága Alice, lenne kedve követni Csodaországba?

Lucian& Alice

Röpke halandó évei alatt sok partin, bálon volt már, és az elegancia fődíja kétségkívül az oroszoké. A balett, az az utáni elegáns bálok, a sok arany, pucc, brokát és a tánc. Az elit elképzelhetetlen gazdagsága, és annak egymásnak való mutogatása volt a főszerep, a háttérben sok információval, alvilági üzletekkel, prostitúcióval, ember kereskedelemmel, fegyvercsempészettel.
Ha valaki azt mondja, élete végégig képes lenne ott tobzódni, az vagy hazudik, vagy nincs más opció.
Alice kinőtt a habcsókos évekből, amikor is tudatlanul a hazát akarta szolgálni, és élvezte a fiatalként a szépségének járó dicséretet, és udvarlást. Naivitása azóta megcsappant, és egészen más dolgokat tart szórakoztatónak. Mondjuk azokat a bulikat, ahol tömegével simul egymásnak a sok test, az alkoholtól nem csak a hazádat felejted el, hanem azt is hogy tuti van valahol egy sarló vagy csillag alakú anyajegyed, és jó hongyermekként uborkával illene tolnod a vodkát, nem pedig áfonyával. Egy percre része lehetsz az egésznek, egyként dobbanhat a szíved mással, egy percre nem kell egyedül lenned, sem gondolkodnod, sem tudatos felnőttnek lenned.
Egy hedonista boszorkány álma ez, és Alice akárhányszor csak tudja, ki is használja az estéket.
A zene a mellkasában lüktet, és mély levegőt véve sétál ki a tömegből, szomjasan a bárpult felé. Órák óta táncol, ma az egyik szabad estéjét élvezve, miután sikerült újabb szép adag lőszert legyártania Lenore embereinek és azoknak akiknek eladnak. Érzi az ereiben a mágiát, vadul kalapáló szívverésére mindig feléled, akár egy szívesen látott szerető. Sosem fogja megszokni az érést, és attól a naptól a rabja, amióta lekerült róla az az átkozott nyakörv.
- Egy vodka-áfonyát, kérlek! - nem zavartatva magát, hogy fura módon a tömött pultnál erre az egy székre nem mer ülni senki, felpattan, és a hajába túrva mosolyog a csaposra. Sosem rejtette véka alá, hogy mindkét nemben meg tudja találni az élvezetet, és a csapos meglehetősen bomba kategória ahhoz, hogy ne mutassa neki: minden elismerése. Még hanem talál viszonzásra is, minden nőnek jólesik, ha nem csak egy-egy férfi, de egy másik nő is OLYAN szemmel néz rá. - Köszönöm. - kacsint vidoran, miközben elé kerül a kigúnyolása mindannak, amire cirill felirat kerül. A tömeg mintha egy percre elnémulna, úgy harsan túl a zajon a mondat, amit örömujjongás, és tapsvihar követ. Alice pillantása csak egy másodpercre időzik el a férfin, aki úgy jelenti ki ezt, mint aki nagyon hamar le akar szegényedni. Vagy nagyon megunta a milliókat az ifjú Dagobert, vagy ő a tulaj. Hogy boszorkányunkat érdekli-e? Cseppet sem. Ha aranyásó kis liba lenne, bizonyára nyakát szegve igyekezne most arra, amerre a férfi elindult a kijelentése után, minél több figyelmet próbálva vonni magára, de sosem volt ennyire pénzéhes. Pontosabban de, mit tagadja? A jólétnek manapság arany, és százdolláros szaga van. A piszok nagy mák viszont az, hogy senki alá sem kell befeküdnie azért, hogy ha úgy tartja kedve, aranyporban hempereghessen.
Boom varázserő, bébi!
De egy viselkedésében nyomokban fellelhető kapzsi boszinak is jól jön az ingyen ital.
Háta mögött felzendülő, már ismerős hang hallatán leteszi az előbb kiürített poharat, és megnyalja az ajkait.
- Inkább legyen egy újabb vodka-áfonya, Lara... - dorombolja, és csak azután néz Kacsa bácsira fel, ahogy mellé telepszik. Ha a mágiája nem is ismerné fel, kiféle-miféle a férfi, a fogvillantásos műsor bizton meggyőzné. Éjben járó. - Magányos sosem vagyok, ellenben roppantul tudok unatkozni. - pimasz pillantás, és egy apró mosoly játszik a szája szélén. Két ingyen kör? Hajaj, a zsugori boszorkány szíve repes!
Á, Dagobert bácsi, személyesen! Gondolja, és fogadja el a feléje nyújtott kezet, és határozottan megszorítja. A rejtély megfejtetett! - Alice. Megtisztelő, hogy a többséggel ellentétben, én két ingyen kört is kapok, Lucian. Köszönöm. - mert ha ugye a vámpírnak szabad szabályt rugdosnia a kéznyújtással, úgy élhet azzal a jogával, hogy a keresztnevén szólítja. Roppant élvezettel fordítja minden figyelmét a férfinak, cseppet sem hazudott, elég könnyen elunja magát. De talán az unalom lassan kezd elpárologni. - Csak nem a helyén ülök? Ha most felállok, lesz a fenekemre tapadva egy cetli a nevével? - pillant le magára, könnyeden nevetve, majd ismét fel a sötét íriszekbe. Nyakában a kis fekete pánton lógó kő egyenlőre hideg marad, így tudja,a vámpír eddig nem próbálta elbűvölni. Nem mintha meg tudná akadályozni, de figyelmeztetést legalább kapna róla, hogy mekkora ökörvolt, hogy egy vámpírral szemezett. De hát, szeret veszélyesen élni.
- Ha valaki, akkor Ön ért ahhoz, hogy csináljon bulit. - ereszti el az íriszek látványát, és körbenéz a helyen,még mindig vonzza a táncoló tömeg, de ennek a vonzásnak most könnyedén ellenáll. Ujjai ráfonódnak az elé kerülő pohárra, jólesik a hűvös ezen a fülledt helyen, ha nem lenne egy icipici illem maradék benne, felkapva a poharat a mellkasának nyomná, hogy lehűljön kissé. Ámbár a mélyvörös ruha sok testrészét fedetlenül hagyja, egy bizonyos hőfok felett a pucérság sem lenne elegendő. - Minden este itt élvezi a remekművét, vagy meg lehet unni ezt? - kíváncsi.

Alice & Lucian

A padlón keresztül hallom lakosztályomban a zene lüktető dübörgését, és ritmusra rázom a vállaimat, miközben megigazítom a mandzsettagombjaimat. Felhajtom az utolsó korty whiskyt indulás előtt, aztán beszállok a liftbe. Az ajtó halk csilingeléssel záródik be előttem, pont mikor megfordulok és megnyomom azt a gombot, amely egy emelettel lejjebb szállít, a totális önfeledtség birodalmába. Egy pillantás még a felvonó falán lévő hatalmas tükörbe, és elégedetten csettintek a saját látványomtól. Tökéletes, ahogy mindig. Nagyítóval sem lehetne kivetni valót találni rajtam - bár ez természetes.
Alig néhány másodperc, és meg is érkezem - a Manorban már javában zajlik az élet. A liftajtók úgy nyílnak szét előttem, mint a mennyország kapui, kényelmesen kisétálok egészen a galéria korlátjáig, miközben tiszteletteljes bólintások és üdvözlések fémjelzik az utamat. Kedvelem az efféle viselkedést, elvégre a saját kis birodalmamban én vagyok egyszerre minden: király, császár meg az isten, elvárom hát ez engem ehhez mérten megillető hódolatot. Aki ezt nem hajlandó tudomásul venni, és ne adja az ég valami nyegle és pofátlan magatartásra vetemedik velem szemben, az gyorsan elhagyja a Manor épületét - és sosem a saját lábán, vagy éppen sérülésmentesen.
- Az éjféli körre mindenki a vendégem! - kiáltom el magam, a zenét is túlharsogva, miközben két karomat úgy tárom szét, mintha át akarnám ölelni a Manor minden négyzetcentijét. Csak a Manort, a vendégeket nem. Ölelgesse őket a hóhér. Költsék nálam a pénzüket, ennél többet nem akarok tőlük. A férfiaktól legalábbis.
Fülhasogató éljenzés hangzik fel erre, taps követi, én pedig finoman meghajolok, mint a bűvész a mutatványa végén, amikor tisztában van vele, hogy lenyűgözte a közönséget. Közben még egy emelet magasságból is elkapom a mixerek gyöngyének, Larának a szemforgatását, mert ő az efféle felajánlásaimat csak úgy szokta nevezni, hogy a "nagylelkű megőrülés". Érdekes módon ő az egyetlen, akitől eltűröm az efféle megnyilvánulásokat, így csak szélesen elvigyorgom magam a reakcióján. Nem értem, miért félti a pénzemet. Ha kedvem úgy hozná, akár egész este fizethetném mindenki fogyasztását, sőt akár százdollárosokból font papírtekercset is rakathatnék a vécékbe, meg sem érezném azt a minimális anyagi kiesést. Az élet, ezen belül a vámpírélet minden szépsége ez: ital, nők, szórakozás, és hála a Manornak, dől a pénz, bár azt hiszem ebben szerepe van lehengerlő egyéniségemnek és sármomnak is. Na és persze ne felejtkezzünk el a bónuszról is - a finom szadomazo köntösbe bújtatott étkezéseimről. Mióta élénken emlékszem az átváltozásom aktusára, úgymond leloptam a módszert, amellyel engem használtak svédasztal gyanánt még emberi formámban.
Lesétálok a galéria lépcsőjén, vállon veregetek egy-két ismerőst, és elégedetten figyelem a terem négy pontján elhelyezett négy apró színpadot, ahol a felszerelt rudakon négy lány villogtatja éppen a bájait, a színpaletta minden skálájában: egy szőke, egy fekete, egy barna és egy vörös. Ne mondja senki, hogy a Manorban nem találja meg a leginkább szemére való látványt és minőséget! Bár csak a fejformát illetően adódik eltérés, a hosszú combok, a megfelelően méretes keblek és a csábító szempár mindegyiknél ugyanaz. Ráadásul már mindegyik járt az ágyamban - van, amelyikük még a mai napig is. Méghozzá minden kényszertől mentesen. A lányok munkája a tánc: hogy vállalnak-e ennél többet, rájuk bízom, az ő dolguk. A főnöknek viszont csak ritkán mondanak nemet: naná, tisztességes honorálom a nálam töltött éjszakájukat. Mindenki jól jár így, nem?
A már jól ismert vigyorral az arcomon érkezem oda a bárpulthoz, és magamban mély elismeréssel adózom Lara adottságainak: még két lépés távolságra vagyok, mikor már az ezernyi szomjas vendég rendelése között is észleli a jelenlétemet, ennek köszönhetően várakoznom sem kell, abban a pillanatban ahogy megállok, máris ott illatozik előttem egy pohár whisky. Megzörren a két jégkocka, mikor felemelem az italomat, majd nekikészülök, hogy leüljek a személy szerint nekem fenntartott bárszékre - csakhogy azon már ül valaki, jókora bátorságról, vagy éppen tájékozatlanságról téve tanúbizonyságot. Átlag körülmények között egy mozdulattal penderíteném ki onnan a vakmerőt, de lévén, hogy egy nőről van szó... nos egye fene, tehetek kivételt.
- Lara... egy koktélt a hölgynek - szólok oda az alkalmazottak gyöngyének, majd igénybe veszem a lány melletti bárszéket, és felvillantom arcomon az ezer wattas bugyiszaggató mosolyt. - Nem illő, hogy egy ilyen szép nő magányos legyen. Hagy derítsem jobb kedvre azzal, hogy a ház vendége - teszem hozzá, és lenézek a lányra. Szó szerint. Oké, a 195 centimmel magasabb vagyok, mint az átlag, de ha felkelnék, talán a derekamig érne. Igaz, van olyan helyzet, amikor ez kimondottan előny. Jaj Lucian, fékezd már a pajzán gondolataidat!
- Egyébként én vagyok a tulaj. Lucian Tristan Grayson - nyújtom oda a kezem. Tudom, hogy az illem úgy diktálná, hogy ő tegye ezt meg elsőként, de imádom lábbal tiporni a szabályokat.