Psycho Barbie && Daddy Wolf

Van az a hangulata az embernek, amikor ha megkérdezik tőle, hogy kinek a kurva anyját, akkor egy világtérképet színez pirosra, hogy mindenkiét. Szóval azt hiszem, az elmúlt két hónapban sikerült elérnem ezt az állapotot, méghozzá visszavonhatatlanul. Mindig azt hiszi az ember, hogy már mindent látott, de téved. Azt gondolja, hogy már ismeri a legrosszabbat, de a legrosszabb mindig csak ezután jön, és a legrosszabbon túl mindig van még rosszabb. Ilyenkor pedig - a szopórollernek ezen a szintjén - tényleg nem marad más menekvés, minthogy az emberfia addig csókolgasson egy whiskysüveget, amíg ki nem üti magát kis időre ebből a valóságból. Kár, hogy kurva gyorsan és könyörtelenül érkezik el a visszatérés. Élek a gyanúperrel, hogy önkéntes és kissé zakkantnak tűnő beszélgetőpartnerem is a mentális világvége ezen szintjén létezik, bár ahogy látom, ő már túljutott azon, hogy lesmároljon egy italos üveget. A sokadikon van túl - az ő dolga. Egészségére.
- Értem - hümmögök. - Szóval az a fajta vagy, akinek elég egy térdig érő hullahegy, néhány kibelezett tag, és máris te vagy Miss Napsugár. De az tény és való, hogy neked legalább jól áll. Engem máris lenyűgöztél vele - rakom le a kiürült poharamat a pultra, mert talán mégsem kéne többet innom. Fogalmam sincs, hogy az eddigi whiskyk száma, vagy az életundorom uralkodott-e rajtam el ennyire, normál körülmények között nem szokták efféle kijelentések elhagyni a számat. - Szépségem, a kannibalizmus ízlés dolga. Bár legalább annyira büntetendő, mint a vérfertőzés vagy a pedofília. Az én szememben legalábbis az. Csak azt nem értem, hogy ha ennyire harapdálós kedvedben vagy, miért nem te veszed kezelésbe annak a Luciennek vagy ki a fenének a tökeit. Én hamarabb vágnék eret magamon, minthogy ilyesmire adjam a fejem - vonom fel a szemöldökömet, mikor visszatolja elém a doboz cigit anélkül, hogy venne belőle. Válogatós pszichopata, ez igen! Élőben még úgysem láttam hasonlót. A vér meg a letépett végtagok bejönnek nála, de egy szál cigarettára meg úgy néz, mint egy pöszögő gourmand valami csigazabáló francia étteremben.
- Ja, igazad van - biccentek aztán, és füstkarikát fújok a félhomályba vesző mennyezet irányába. - Kurvára nem ismerem az életed, de te se az enyémet. Van néhány évnyi, vagy évtizednyi előnyöm veled szemben, szóval tudom mit beszélek. Eljön az a pont, amikor hiába állsz a zuhany alá, mert úgy érzed, annyi mocsok rakódott az életedre, hogy már belülről tölt el, és azt kibaszottul nem lehet lesikálni. Bár ahogy nézlek - hordozom rajta végig a tekintetem ismét - te sem ezüstkanállal a szádban születtél szivem, ergo nyilván tisztában vagy vele, hogy miről beszélek - teszem hozzá, aztán egy intéssel újabb whiskyt rendelek, ezúttal neki. Közben megfordul a fejemben, hogy talán ennek kéne lennie az utolsó pohárnak - mindkettőnk számára - mert ahogy látom, már tényleg közel van ahhoz az állapothoz, hogy eszméletlenre üsse ki magát. Arról mondjuk fogalmam sincs, hogy színjózan állapotában hogy viselkedik, de most, ahogy közelebb rántom magamhoz a szemem sarkából meglátom a zsaru múltamból jól ismert villanást, ahogy egy kést ránt elő. Azt mondjuk meg kell hagyni, hogy nem böki belém, tehát még az állapota ellenére is van benne önkontroll, de gyanítom, hogy a peremén állok annak, hogy egy újabb sebhellyel gyarapítsam a már meglévőket.
- Édesem - nevetek fel, mikor a pultra csapja a bökőt - hagy áruljak el neked valamit. Nem te vagy az első nő, aki ilyesmiről álmodik. Kérdezd csak meg az exfeleségemet. A házasságunk utolsó évében szerintem már minden tagomba nyomott volna valamit, ami éles és fájdalmat okoz - engedem el a kezét. - Egyébként bíztam a kandi-kamera eshetőségben, szimpatikus lett volna. Esküszöm, tényleg le is vetkőztem volna, hogy növeljem a nézettséget. Nem számít, nem vagyok prűd típus. Egyszer egy webkamera előtt vertem ki a farkamat, mert a csaj a túlsó felén erre gerjedt - vágom zsebre a cigarettásdobozt, mikor feltápászkodik, és kiadja a vezényszót a hazamenetelre.
Oké szívem, essünk túl rajta. Odaállok mellé, és fél karommal átfogom, mert félő, hogy a saját lábán már nem jutna ki a csehó elé.
- Ami azt illeti, épp szólni akartam, hogy javasolj egy olyan parkot nekem éjszakára, ahol viszonylag kényelmesek a padok - mormogom. - De tény, hogy szükségem lenne egy fürdésre, meg valahová, ahol átmenetileg le tudom hajtani a fejem. Egy földre dobott pokróc is megteszi, nem vagyok abban a helyzetben, hogy válogassak. Szóval rendben, hazacipellek, és élek az ajánlatoddal. Legalábbis ma éjszakra. Ne aggódj, nem leszek sokáig a terhedre. Nem úgy festesz, mint aki élne-halna a lakótársakért - dobok aztán a szabad kezemmel pénzt a pultra, és megindulok a lánnyal kifelé. Nehezebb a dolog, mint gondoltam, mert a járás képessége mostani állapotában csak botorkálásra módosul. Most is látom a bennünket követő tekinteteket, még a legbarátságosabb is a pokol kínjainak ígéretét árasztja felénk, és remélem nem most készülnek, hogy rám támadjanak, mert a plusz kolonccal a nyakamon elég nehézkes lenne a védekezés.
Kijutunk a parkolóig, megállok vele a motorom mellett, aztán kissé tanakodom. Ha a fejébe nyomom a sisakot, nem biztos, hogy jó megoldás. Egyrészt hallanom kell, hogy merrefelé navigál, másrészt nincs kizárva, hogy tele fogja okádani, és úgy, hogy benne van a feje is, nem lenne neki kellemes élmény. Szóval inkább lemondok a viszonylagos biztonságról, felpattanok a nyeregbe, aztán megvárom, míg mögém kászálódik. Nem megy neki könnyen.
- Kapaszkodj belém erősen - szólok hátra. Nem szeretném, ha mondjuk két utcával arrébb kéne rájönnöm, hogy az első másodpercben lehuppant mögülem. - És tedd meg azt a szívességet, hogy ha rókázni akarsz, akkor nem a hátamra, hanem az aszfaltra dobod ki a taccsot. Ja mellesleg ha még nem mondtam volna, a nevem Jason - indítom be a motort egy erőteljes rúgással. Akkor gyerünk egyenesen pszichobarbie lakására.

◉ words ● youtube ● note: megjegyzés ◉

Psycho Barbie && Daddy Wolf

Tulajdonképpen ha jól belegondolunk, az emberiség teremtett magának egy kibaszott Mátrixot erre a földre, mindent uraló computerek nélkül is: egy olyan világot, ahol minden fekete vagy fehér, ahol minden jól értelmezhető, világos, ahol amit látsz, az csakugyan az, amit látsz. Csak éppen ugyanúgy, ahogy a filmben, itt is húzódik a mélyben valami más, létrejött egy párhuzamos világ, egy kettes számú univerzum, mintha oda ömlesztették volna egybe mindazt a szemetet, ami az orwelli "szép és jó világ" képében nem kapott helyet. Igazából az a hely, ahol az emberek élnek, és ahol eddig én is éltem nem más, mint egy álom. Ha ezt vesszük alapul, nem értem, sokan miért panaszkodnak az éjszakai lidércnyomásaik miatt. Az én rémálmom akkor kezdődik, amikor felébredek.
Ilyen tekintetben talán nem csak engem frusztrál ez az egész szarság itt körülöttem. Alighanem az alkalmi beszélgetőpartneremet is, mert hogy valaki ennyire fiatalon ilyen mértékben csapja szét magát alkohollal, már a művészet határát súrolja, és valószínűleg nyomósabb oka van a szokásos péntek esti unalomnál. Én nem ítélkezem, szíve joga azt csinálni, amit akar. Ez egy szabad ország. Annak idején sem kárhoztattam  senkit a viselt dolgai miatt, még akkor sem, ha én magam rángattam be a káromkodó vagy kurvaanyázó delikvenst az őrsre. Ha az ember sokáig csinálja azt a melót, akkor rájön, hogy általában senki sem jókedvéből művel olyan szarságokat, amik az útját fémjelzik. Senki nem hobbiból áll ki az út szélére árulni magát, vagy fetreng a mocskában magatehetetlenül, vagy éppen lövi szét az ereit heroinnal. Ezek valójában mind különböző menekülési módozatok egy olyan világba, ahol a szép semmi vár. A szép semmi jó. A szép semmiben nincs erőszak, vérfertőzés, vagy csúnya képek.
- Udvari bolond létedre nem tűnsz fergetegesen jókedvűnek - jegyzem meg két korty whisky között. - Fogadok, ilyenkor mindenki vicceket vár tőled, mint a bohóchaltól abban a hülye halas mesében - ráncolom a szemöldökömet. Ha megölnek sem jut eszembe a címe. Nem is érdekes igazából. - Egyébként leromboltad az illúzióimat. Meg mertem volna esküdni rá, hogy amit én körvonalaztam, az sokkal jobban megy neked. Ezekkel az ajkakkal... - eresztek el ismét egy pofátlan vigyort. Már csak azért is, hogy kissé leplezzem vele a tagadhatatlan döbbenetemet. Ha nem festenék közben kibaszottul hülyén, most megveregetném a saját vállamat, amiért sikerült besétálnom egy bűnbarlang kellős közepére. Oké, legalább már a gyanakvó tekintetek miértjére megkaptam a választ. A helybeliek valószínűleg ismerik ezt a csehót, tudják mi zajlik a vörös falak között, én meg idegenként úgy gyalogoltam be ide, mintha csak céltáblát akasztottam volna a nyakamba. Még jó, hogy átszeltem Amerikát, és nem Seattle-ben történt ez a fiaskó, mert ott az efféle helyek zsúfolva vannak azokkal, akik hosszabb-rövidebb ideig hordták a szép, narancssárga börtönruhát nekem köszönhetően. Ott alighanem szereznék még néhány lőtt, vagy szúrt sérülést az eddigiek mellé. Feltéve, ha még lenne őket még mivel összeszámolni, mert esélyes, hogy egyenesen az agyamat csapnák szét, méghozzá összekaparhatatlanul. De az sincs kizárva, hogy ez csak egy hülye vicc, amit nem értek, vagy értékelek eléggé. Abban az állapotban, amiben a kiscsaj van, már nincs messze a delirium tremens, ki tudja, mit képzeleg össze odabenn a homlokcsont mögött.
- A tüdőm? - kérdezek vissza, és előkaparok egy doboz cigit a kabátom zsebéből. A szálat a számba lökök, a többit a pultra dobom, szolgálja ki magát belőle a lány, ha akarja. Lehet, hogy egy kiadós rókázás lesz a vége, de még mindig jobbnak tűnik per pillanat, mint a gyomormosás, ami vár rá, ha így folytatja a ma estéjét tovább. - Megadtam a választ, ugye? - fújom ki a füstöt a félhomályba. - Az én koromban már egy kissé rozsdásodó gépezet vagyok, szépségem. Annyira a szervkereskedők se hülyék, hogy ne tudják, egy huszonévessel sokkal jobban járnak - vonok vállat végül, aztán felnevetek mély, karcos hangon.
- Igazad van, tényleg szórakoztatsz - biccentek, ahogy elképzelem, hogy húgyoznak a nadrágjukba a kölykök, akik meglátják. Igaz, ők még hisznek a mumusban, a fogtündérben és ehhez hasonló marhaságokban. Ja, a Télapóban meg a húsvéti nyúlban is. - Tudod, ez ismerős. Mármint az, hogy futnak az ember elől. Csak amíg előled menekülve sikítoznak az anyjuk után, addig rám általában lövöldöztek közben. Hidd el, a te verziód jobb - mormogom. Ha tennék egy ragtapaszt az összes sérülésemre, amit a rendőri munkám során szereztem, úgy festenék, mint egy kibaszott hirdetőoszlop.
Megrebben a szemem, mikor csak szinte mellékesen, félvállról odalöki nekem, hogy szerinte nem vagyok ember. Igyekszem magamra ölteni a magabiztosság álarcát, de az agyam mélyén megragad a mondat. Azt hiszem, ez már paranoia a felsőfokon. Miért a faszomért hallok olyan dolgokat bele sima szavakba, amelyeket nem kellene?
- Aha, nem ember - vonom fel a szemöldökömet. - Mégis mi lennék, droid? Ha gondolod, szívesen előkapom a farkamat, és oldalba húgyozom a bárpultot, hogy bebizonyítsam, nem vagyok gép. Bár ahhoz még szükségem van legalább két-három sörre, úgyhogy várnod kell egy keveset. Téged viszont szívesen meghívlak, mondd mit kérsz. Ha kell, haza is viszlek. Mármint hozzád haza. Vagy egy detoxba, majd a helyzettől függ - teszem hozzá. - És igazad van. Tényleg nem éppen cseresznyevirág illatot árasztasz - bólintok. Mondjuk engem nem zavar, szagoltam én már ennél ezerszer rosszabbat is.
Fogalmam sincs, hogy ki az Lucien, akit már megint felemleget, nem kizárt, hogy a pasija, remélem az a tény, hogy a pszicho csaja velem beszélget nem fog óhatatlan bunyóba torkolni. Nem akarom a Washingtonba érkezésemet azzal kezdeni, hogy belekenem valaki orrát a homlokába. Ezt épp szeretném is kifejteni, de a következő szavai hallatán félrenyelem a whiskyt, és köhögve-köpködve igyekszem levegőhöz jutni.
- Hogy micsoda? - hüledezek, és per pillanat ritka hülyén nézhetek rá. Kezdem úgy érezni, hogy ez valami szürreális őrültek bálja. Lehet, hogy a közeli zárt intézetből tartanak itt valami zárt körű bulit, amire egy véletlen folyamán sikerült belógnom?
- Ide figyelj szépségem - fogom meg a karját, és közelebb húzom magamhoz, kissé keményebben, mint kellene, vagy ahogy szeretném. Nincs mentségem más erre, csak a gerincemen lassan végigkúszó jeges döbbenet, ami aztán megkerüli a bordáimat, hogy rohadt kellemetlen módon szorítsa össze a gyomromat.  - Jó fejnek tűnsz, és igazán dugnivalóan szép vagy - hordozom rajta végig a tekintetemet. - Ne rontsd a helyzeted marhaságokkal. Ha ez valami hülye kandi-kamera show, akkor csak súgd a fülembe, hogy legalább tudjam, merrefelé integessek. Egye fene, vetkőzni is hajlandó vagyok, bármit a nézettség kedvéért - mormogom, de közben az agyam mélyén már ott kapirgál a gondolat, hogy ha ez az egész igaz, akkor... bassza meg, akkor azt hiszem, ma éjjel nekem kell szétcsapni magam, hogy ezt az egészet képes legyek... nem, nem elfelejteni, csak legalább megemészteni. Még mindig bízom benne, hogy ez csak egy jókora ökörség, vagy egy morbid vicc a bohóclánytól, de azt hiszem, nincs nekem ekkora szerencsém.  

◉ words ● youtube ● note: megjegyzés ◉

Psycho Barbie && Daddy Wolf

Ötezer dolláros kérdés: mit csinál az a faszi, aki elvesztette a talajt a lába alól, éppen megérkezik egy másik városba, és nincs semmije néhány váltás ruhán, a motorján, meg a nadrágjában lévő farkán kívül? A válasz: beül az első bárba, és piál. BAMM! Talált, nyert. Szóval, kezdjünk neki az agysejtjeim teljes elérzéstelenítésének. Ha jobban belegondolok, a sors egy elmondhatatlanul köcsög szemétláda: néha nem csak kurva lengőajtóként vág pofán, hanem teszi ezt olyan erővel, hogy csaknem leszakad a fejed. Ha ehhez hozzászámítunk egy embertelen gyomrost is, akkor körvonalazható, hogyan érzem magam pillanatnyilag. Mindenesetre érdekes, hogy milyen rövid idő alatt fordult a világnézetem 180 fokot - eddig húgytól bűzlő rongykupacoknak láttam a Seattle sikátoraiban meg aluljáróiban csövező hajléktalanokat, akik úgy feküdtek a saját mocskukban, mint a disznó az óljában, de most, miután effektíve az egész eddigi életem hullott darabjaira - méghozzá összesöpörhetetlenül - rájövök mi motiválja őket akkor, amikor merev részegre isszák magukat. Amíg az alkohol kiüt, legalább addig elfeledkezel arról, hogy a szar körülötted már nem csak a szádig ér, hanem még hullámzik is.
Egy átlagember fontossági sorrendje ha éppen egy cérnaszálon lóg egy új helyen: szállás, pihenés, szórakozás. Mivel azt hiszem, már néhány hónapja épp nem tartozom az "ordinary people" homogén tömegéhez, minden jogom megvan rá, hogy borítsam a szabályokat. Első az ivás. Igazából azt is leszarom, hogy néhány éjszakát egy padon, valami parkban kell töltenem. Sőt, ha mázlim van, az első sarkon elkapnak majd ittas vezetésért, és fogdába vágnak, nekem meg addig nem kell törnöm a fejem, hová rakjam le átmenetileg a tökeimet. Új Jason, új világnézet. Nem azt mondom, hogy marha könnyű az átmenet, de majd erőteljesen dolgozom a problémán.
Oké, tehát a legelső bár. Majdnem a legelső, mert azért tartsunk már be egy bizonyos színvonalat. Mármint a lényeg, hogy legyen hangulatos, legyen benne pia, és ne érezzem azt mint a legutolsó sarki csehóban, hogy folyamatosan a hátam mögé kell néznem, hogy valaki ne nyomjon a bordáim közé egy kést. Ez a hely viszont nem tűnik rossznak. Igaz, miközben besétálok, úgy követnek a tekintetek, mint a horrofilmben a festmények szeme az előtte elhaladót. Creepy. Van, akinek az arcán kíváncsiságot látok, van akién csodálkozást, és jó néhányan valami elementáris utálattal néznek rám. Az okát nem tudom, de igazából nem is érdekel. Békén hagyom őket, ők is hagyjanak békén engem, engedjék hogy szétcsapjam magam, és soha többé nem is látjuk egymást - feltéve, ha nem térek vissza ide. Ez még eldöntetlen, mert ahogy megterhelem magammal az egyik bárpultnál álló gólyalábú széket, kissé kezdem magam úgy érezni, mintha én lennék a gyanútlan vendég az Alkonyattól pirkadatig valamelyik kritikán aluli folytatásában.
Nem aprózom el, whiskyt rendelek. Jég nélkül, duplán. És terveim szerint ezt még nagyon sok hasonló fogja követni. Noha úgy léptem be ide, hogy nem érdekel semmi más, csak hogy elpusztítsak néhányat a szürkeállományom sejtjei közül, valami morbid kíváncsiság arra késztet, hogy kissé kifordulva a széken végighordozzam a tekintetem a helyen. Kellemes a kissé vörösben játszó félhomály, mintha vérrel festették volna le a helyiséget, de valahogyan mégis megnyugtató: az ember azt érzi, hogy fuldoklik benne, de mégsincs ellenére. Ahogy látom, már nem sokan foglalkoznak velem, de talán csak azért, mert valaki más köti le a figyelmüket, nem is csodálható módon. A kiscsaj nem mindennapi látvány. Kinézetre egy NDK-s punkénekessel kevert pszichopatára hajaz, és ahogy látom, már láthatóan a nem szomjasok táborát erősíti, mert a haladási útvonalát egy kígyó is megirigyelhetné.
Csak vonok egyet a vállamon, kétlem hogy azzal a szándékkal, amivel én beléptem ide, pont én állnék azon az erkölcsi magaslaton, hogy elítéljem az állapotáért. Felhajtom az italomat, visszafordulva megkopogtatom a pultot egy újabb körért, amikor valaki bombaként vágódik le alig karnyújtásnyira tőlem, aztán soknak ítélheti meg a távolságot, mert közelebb mászik. Csaknem szó szerint, mert ebben az állapotban a menés elég nehézkes lenne, és mikor felfedezem, ki tisztelt meg társaságával beszédesen megforgatom a szemeimet - köszönöm Isten a seggberúgást, tényleg semmi másra nem vágytam ma, csak valagrészeg kiscsajok társaságára.
- Kinőttem már a játszóterekből - jegyzem meg fanyarul. Semmi köszönés, in medias res bele a közepébe. Nem én kezdtem, szolgáljon számomra mentség gyanánt. Azt már csak magamban állapítom meg, hogy nem csodálom, amiért felhívta magára a figyelmet, nem csak az állapota okán, hanem azért is, mert az eredetileg sem visszafogottnak tűnő sminkje mostanra olyan formát vett fel, amelyet civilizálatlan törzsek harcosai és vadászai alkalmaznak olyankor, amikor bestiális tömegmészárlásra készülnek. Azt a tényt viszont nem tudom hová tenni, hogy valami különös érzés kap el, nagyjából a tarkóm táján. A képregényben erre szokta mondani a Pókember, hogy "bizsereg a pókösztönöm". Nálam ilyesféle nincs, így maximum egy kezdődő agyvérzést tippelhetek meg.
Egy hajtás, és lecsúszik az újabb whisy a torkomon. Máris kérem a következőt. Ha ma este ezt a lányt nem bírom levakarni magamról, akkor tényleg szükség is lesz rá. Sőt, lehet hogy megkérdezem, nincs-e valakinél egy szippantásnyi kokain - csak hogy tényleg annyira kivonjam magam a forgalomból, hogy ne kelljen figyelnem rá.
Per pillanat viszont még nem jutottam el az agyvesztésnek erre a szintjére, így a szemöldökömet ráncolva hallgatom a mondandóját. Nem mintha lenne más dolgom, vagy éppen más választásom. Végeredményben talán nem is baj, hogy társalogni igyekszik velem, legalább amíg vele foglalkozom, nem a saját szarságaimon jártatom az agyamat.
- Sejtelmem sincs, ki az a Lucien - jutok végül szóhoz, amikor befejezi a szófosást. - És nem vagyok homokos sem, szóval bocs szépségem, de nem vágyom efféle intim közelségre pasikkal. Miért nem csinálod te? Neked fix, hogy sokkal jobban állna, és profibb vagy benne - villantom fel azt az ezer wattos vigyoromat, amitől - tapasztalatom alapján - a férfiak többsége azonnal verekedni akar, a nők meg vetkőzni. Igaz, a jókedv gyorsan le is hervad a képemről, hogy átadja a helyét egy méltatlankodó puffogásnak.
- Kutyaszag - ismétlem utána. - Köszönöm a bókot. A szívemig hatoltál vele. Remélem megbocsátod, de csaknem háromezer mérföld utazás, és koszos hotelekben héderelés után te sem a Himalája ózondús levegőjét árasztanád magadból. Sajnálom, ha az outfitem nem üti meg a kifinomult mércédet - vonok vállat, aztán egy amolyan "úgyis mindegy" alapon ültömben teljesen a lány felé fordulok. - De ha már idevetődtél, meghívlak valamire. Ahogy látom, úgysem kell már sok a teljes eszméletvesztéshez. Igaz, megszoktam hogy a nők másként alélnak el a közelemben, de... tehetek kivételt - vigyorgom el magam ismét szélesen. - Egyébként hogy érted, hogy nem látják szívesen a magamfajtát? Az idegeneket? - érdeklődöm. Lehet, hogy addig nem árt néhány infót kiszednem belőle, amíg eszméletén van, vagy amíg be nem teríti a gyomortartalmával a padlót.

◉ words ● youtube ● note: megjegyzés ◉