Balthazar.
- Mit tenne, ha végetérne a pályafutása?
- Balthazar.
- Igazak a hírek, hogy a legutóbbi mérkőzésen megsérült a gerince?
- Mr. Ortega.
- De tényleg, mit tenne?
- Mit szólna, ha a felesége tartaná el?
- Balthazar.
- Balthazar
- Balthazar!
- Nem tudom.

A felesége aztán megjavította. Le nem bénult, de a versenysportot abba kellett hagynia.

Úgy mered rá, mintha szellemet látna. Tulajdonképpen lehetne akár az is, rég meg kellett volna döglenie.
- Nem volt választásom, kedves. - Megmozdítja a lábujját, épp csak annyira emeli a csípőjét, hogy az ágyéki gerincet tartó izmok megfeszüljenek, és hiába várja a fájdalmat. - Vagyis tulajdonképpen nem tehettem mást, így felesleges is lett volna felajánlanom a döntés lehetőségét. Nem utasíthattad vissza, nem vagy ostoba. Ugye, nem vagy ostoba? - Nem, nem ostoba. Nem a változást fájlalja - noha alapvetően aggasztja kissé -, jószerivel az sem, hogy a nő helyette választott, sokkal keserűbb pirula: pont az történt vele, mint előtte már tízekkel, százakkal, míg Seweryn végre megtervezte a méreg tökéletes - felturbózott - másolatát. Ugyanúgy a beleegyezése nélkül, kérdés nélkül lépte meg, mintha legalábbis nem a férje volna. A borostyán-zöld íriszekben keresi, csak szikráját, a halványsárga karmolások közt felcsillanó szilánkot, ami mindössze elkallódott darabja a sosem létezett egésznek.
Bűntudatnak. Megbánásnak.
Valószínűleg őt lepné meg leginkább, ha rátalálna.

...

Az olyanok, mint ő, nem öröklik a pozíciót. Az olyanok, mint ő megdolgoznak minden sikerért, az olyanok, mint ő, küzdenek, szenvednek, összeszorítják a fogaikat, megmakacsolják magukat, az olyanok, mint ő – szegény szülők átlagos képességű gyermeke – szorgalommal pótolják a kiugró tehetség hiányát, és addig mennek, míg meg nem kapják, amiért harcoltak.
De ne várd, ó, nem, ő nem lesz a múlhatatlan optimizmus apostola, ő nem fogja megmondani, te miként juthatsz előrébb, mennyire gyenge dolog a feladás, vagy biztatni, hogy tiéd lehet bármi, ha nagyon akarod.
Nem, sosem fogod látni, hogy küzd, szenved, vagy összeszorulnak a fogai, nem, ő mindig úgy néz ki, mindig olyan természetesen, játszi könnyedén, nem mosolyogva, de végtelen eleganciával teszi a kezét a dolgokra, pillanatokra, életekre, mintha azok születésétől fogva jártak volna neki. Az olyanok, mint ő - vérfarkasok – nem öröklik, hanem kiérdemlik a pozíciójukat, és ezen az sem változtat, ha steril falak közt, laborban születtek. Mondhatnád persze, hogy Bastien kutyájának lenni nem előrelépést, és nem is izzadságos munka jutalma, hogy pusztán jókor volt jó helyen, hogy remekül helyezkedett, hogy ha nem lenne a farkascsináló boszorkány az oldalbordája, akkor sosem lépett volna feljebb a ranglétrán.
Csakhogy az olyanok, mint ő, nem öröklik a pozíciót.
Nem ajándékba kapják önkényes polgármesterektől.
Nem feltétlenül a legerősebbek, leggyorsabbak, legagresszívabbak, de a legszívósabbak, legkitartóbbak, legbölcsebbek, akik olyan úgy veszik át az irányítást, úgy kommunikálnak, úgy győznek meg, hogy képesek bevetni bármit - tekintélyt, fenyegetést, hízelgést - , és legutoljára hagyják a fizikai erőfitogtatás fegyverét. Akik úgy küzdenek, úgy szenvednek, úgy szorítják össze a fogaikat, úgy bújnak a bőröd alá, úgy édesgetik napvilágra a szíved ezer lakattal óvott ketrecébe zárt bizalmat, hogy rezzenéstelen vonásaik, baritonjuk nyugodt dorombolása mellett észre sem veszed.

...

- ...szóval nincs más dolgod, mint nyalni a talpát. Mikor lesz vége?
- Sosem lesz igazán vége.
- Dehogynem, ha mindet elpusztítjuk.
- Akkor jobbak leszünk náluk?
- Meggondoltad magad?
- Nem.

...

A valósága olyan teher, ami alatt erősebbek is megroppantak már. Titkok akadnak a torkán, gyűlölettel telik meg az epehólyagja, bosszú felett érzett szomjúságtól száraz a nyelve, hazugságtól merednek gerince mellett katonás rendbe az alig látszó pihék.
Beléd menekül - rémesen helytelen, nála jobban senki nem tudja -, a szavaiddal tölti meg a fejét, gyerekes csacskaságokkal, a saját óvatoskodásával, se eleje, se vége gondolatokkal, üres félmondatokkal, elejtett, jelentéktelen kedvességekkel, a szépségeddel, a meggondolatlanságoddal, csinos butaságokkal, cukor-émelyítő parfümfelhőbe csomagolt hétköznapi dilemmákkal. Olyasmivel, amiben sosem volt része, olyan könnyedséggel, aminél nem kell összeszorítania a fogait, hogy úgy tűnjön, rém egyszerű.
Aztán újra, és újra elkalandozik, és amikor újra, meg újra felébred, újra meg újra pofon vágja, hogy az asztal másik végén ülő asszony passzióból újra, és újra belemarja lelkébe az ürességet, az érzéketlenségét, a saját nyomorúságát.
- Szerintem el kellene küldenünk a kertészt.
- Tessék?
- Nem vagyok elégedett vele.
- Miért?
- Lefeküdtem vele.