Balthazar Helms számomra maga volt az unobtanium.
Ez is egyike volt azoknak a dolgoknak, amiket hangosan sosem mondtam volna ki – nem kockáztatnám meg, hogy Opal végigmérjen a lesújtó pillantásával, és a tökéletesen szőrtelen felső ajka hányaveti rezdülése nélkül suttogja felém, hogy nerd, ugyanis ez egyike a még kevés, a PC-ség jegyében nem feláldozásra kerülő kifejezésnek –, de nagyon, nagyon sokszor gondoltam.
Vajon mennyire trollkodott mindenkivel James Cameron, amikor az Avatárt írta, hogy konkrétan úgy jött ki a film, hogy unobtaniumnak keresztelte el benne a megszerezhetetlen, ám igencsak vágyott szubsztanciát?
Igazából kurvára nem izgat, mert a gondolataim jó részét kitölti a megszerezhetetlen, ám igencsak vágyott Balthazar Helms. A kibaszott unobtaniumom, aki vagy feltűnően ignorál – hogy baszódna meg –, vagy magasröptű monológokba csomagolva fejtegeti, hogy mennyire megvet – inkább ignorálna már akkor, hogy baszódna meg újfent.

Opal holdudvarának tagjaként időnként engem is úgy rajonganak körbe az iskolai hierarchia alsóbbrendű lényei, mintha legalábbis egy kisebbfajta istenség volnék – mondjuk, hát LOL, hozzájuk képest... –, én időnként kegyesen elmosolyodom egy-egy viccükön, máskor kiválasztok közülük egy szerencsés egyedet, akit megalázok, és így élcelődhet rajta a többi – itt nagyjából már automatikus a folyamat, a gép forog, az alkotó pihen –, hát csak a piros műanyag poharam karimájába mosolygok, amikor nem akarom, hogy lássák, valójában szórakoztat a műsor, és valahol itt, a pohár pereme felett szúrlak ki téged a szoba túlsarkában, Balthazar.
És egy pillanatra összetalálkozik a tekintetünk, és végigszalad rajtam az elektromosság – összerándul valami az agyamban, a bordáim között, a gyomromban, az alhasamban –, de most nem fogok belemenni a hülye kis játékaidba, hát csak visszafordulok a pórnép felé, és hagyom, hogy azt higgyék, egy óra múlva is emlékezni fogok még bármelyikükre is.

NOW WE'RE LOST
SOMEWHERE IN OUTER SPACE
coming down