do you really want me dead

A szemöldökeimet összevonva figyeltem őt, próbáltam kiolvasni a tekintetből, hogy hol rejtette el a csapdát. Mark már biztonságban volt, de nem tudtam elhinni, hogy engem csak úgy elenged. Összeszorítottam az állkapcsom az egyértelmű utalás hallatán, de nem vettem magamra.
– Szóval már csak ez várna rám? – kérdeztem vissza. – Ez lenne az egyetlen dolog, amit még tehetnél velem? – Ahogy hangosan kimondtam a kérdést, már éreztem, hogy ennek azért többféle értelmezési lehetősége is van, de nem adtam jelét, hogy nekem ez eszembe jutott volna. Így is épp elég gyengeségemet ismerte már. Nem adta viszont jelét, hogy meg akarna akadályozni az elindulásban, ezért tettem is egy lépést előre, de aztán a következő szavai megállítottak egy pillanatra. Elmosolyodtam; nem boldogan, inkább csak a beletörődés rezignáltságával, és egyébként is, megint igazam volt. – Tudtam, hogy nem engedsz el útravaló nélkül – jegyeztem meg, mielőtt folytattam volna az utamat az autó felé. Nem adtam meg neki azt az elégtételt, hogy kimutassam a félelmemet; tulajdonképpen nem is voltam igazán meglepve. Hetek, hónapok óta láttam és éreztem őt az árnyékomban, csak eddig mindenkinek meggyőződése volt, hogy szellemet látok... de én már tudtam, hogy ennél kézzel foghatóbb nem is lehetne. Ahogy azt is tudtam, hogy ha egyszer már járt a lakásomban, többé tényleg sehol nem vagyok biztonságban.
Útravaló ide vagy oda, még mindig nehezen akartam elhinni, hogy csak úgy elsétálhatok innen, pedig nem akadályozott meg semmivel, és amikor nem szálltam be azonnal a kocsiba, már-már tényleg meglepettnek tűnt. Egyértelmű választ persze ezúttal sem kaptam, de a mozdulat, ahogy leengedte a mellkasa elől a kezeit... azt mutatta, hogy készen áll bármire, ha ennyire ragaszkodom hozzá. Tudtam, hogy át kell adnom az irányítást a józan eszemnek: be kellett szállnom az autóba és el kellett mennem innen. Azonnal. Amíg még tényleg megtehettem.
– Kétlem, hogy ezúttal újabb húsz évet váratnál magadra – kerültem ki én is az egyenes választ. Kinyitottam az ajtót és beültem a kormány mögé, de nem indultam el azonnal; a szélvédőn keresztül figyeltem az arcát néhány pillanatig. Már nem számítottam rá, hogy meggondolja magát és mégis a torkomnak esik, de a belsőmet újfent letaglózta az érzés, hogy itt van. Hogy él. Éppen ő...
Megráztam a fejem, csak hogy biztosan őrültnek tűnjek, aztán beindítottam az autót. Amíg láttam őt az ablakon vagy a visszapillantón keresztül, addig vissza-visszanéztem rá, de biztos voltam benne, hogy nem most láttam utoljára.

  Elég nyilvánvaló mértékben imádtam, köszönöm!     

❞  

do you really want me dead

Valahol nevetségesen sorsszerű volt a gondolat, hogy a saját tragédiám okán akartam mindenáron menteni Mark életét, hiszen abból a tragédiából éppen az az ember próbált annak idején kimenteni, akinek most könyörögnöm kellett. Tudtam, hogy ő élvezi a helyzetet. Idejött, hogy bosszút álljon rajtam, és lám, szépen el is érte, hogy kizárólag azért ne boruljak térdre előtte, mert képtelen voltam megmozdulni... de akkor sem éreztem volna helyesnek, ha hagyom, hogy egy ártatlan emberen töltse ki mindazt a dühöt, amit én okoztam neki az imént.
Összeszorítottam az állkapcsomat a sóhaja hallatán; azt hittem, sikerült megint rosszat mondanom, de hiába vártam, nem ölte meg azon nyomban Markot a nyelvbotlásom miatt. Ki gondolta volna, hogy az embernek még könyörgés közben is óvatosan kell fogalmaznia, ha nem akar bajt? Agyrém volt az egész helyzet, de nem engedhettem, hogy elveszítsem a fejem. Ki kellett tartanom, meg kellett törnöm. Ezért is ígértem meg gondolkodás nélkül, amit kért tőlem; ő talán bele sem gondolt, hogy ezzel két legyet ütöttem egy csapásra. Markot és Danielt is megmentettem, feltéve, ha utóbbi képes lesz elfogadni, amit tenni készülök. Tudtam, hogy valami nagyon ütős szöveggel kell majd előállnom...
Belekapaszkodtam abba az egyetlen kis reménysugárba, hogy Edgar számára tényleg fontos, hogy betartsam az ígéretem, és végül úgy tűnt, így is van. Egy valóságos hegyoldal zuhant le a mellkasomról, amikor láttam, hogy Mark ismét levegőhöz jut, és nem próbálja lenyúzni a saját bőrét a nyakáról. Láttam a félelmet a szemeiben és azt is észrevettem, hogyan pillantott rám, mielőtt Edgar szavainak engedelmeskedve elindult volna az autójához. Csupán egy apró biccentéssel jeleztem neki, hogy jobb, ha valóban eltűnik – én már rég halott lettem volna, ha bántani akar. Annak azért örültem, hogy bár nem eredt futásnak, észrevehetően nem akarta megkockáztatni, hogy egy tizedmásodperccel is túllépje azt a bizonyos húsz másodpercet. Csak akkor szólaltam meg ismét, mikor Mark kocsijának a kerekei már a távolban nyikorogtak a garázs padlózatán. Vissza kellett terelnem magamra Edgar figyelmét, és csak remélni mertem, hogy ezúttal nem téved le ide még valaki.
Nem fejezte be a kérdésemre adott válaszát, és már éppen szólásra akartam nyitni a számat, amikor megláttam, hogyan izzik fel a tekintete, és a szavak a torkomra égtek. Nyelnem kellett egyet. Nevetni támadt kedvem, sírva nevetni, hogy éppen most játszott egy ártatlan ember életével miattam, és még mindig ilyen hatással tud lenni rám... nevetséges volt, komolyan.
A következő pillanatban azonban ahelyett, hogy folytatta volna, intett egyet, a testemet leláncoló láthatatlan béklyók pedig semmivé lettek. Meglepve, de egyben gyanakodva néztem rá, miközben megmozgattam a végtagjaimat; a lábfejem szinte teljesen elzsibbadt a mozdulatlanság miatt a magassarkúban, de azért még képes voltam járni. Amikor pedig azt mondta, szabadon távozhatok, már nem is próbáltam leplezni a gyanakvásomat.
– Hol van a csapda? – tettem szóvá a kételkedésemet. – Ezek után csak úgy elengedsz? Semmi búcsúajándék, amin elgondolkozhatok otthon? – Nem gúnyolódtam vele, nem akartam még egyszer haragítani itt, ahol már az imént is a lehető legszerencsétlenebbül jöttem ki belőle, egyszerűen csak próbáltam kitalálni, mi a trükk. Nem értettem, miért engedne el ennyivel, de ha nem állított meg, lassú, kimért léptekkel elindultam az autóm felé. El kellett sétálnom mellette, és tényleg minden egyes lépésemnél arra számítottam, hogy a következő pillanatban akár szó szerint is belesétálhatok valami csapdába.
Ha viszont mégis eljutottam az autóig, kinyitottam, de a kezem megállt a kilincsen, és visszanéztem rá. Hihetetlennek tűnt a gondolat, hogy most csak úgy hazaenged. – Tényleg hagysz elmenni?

     

❞  

do you really want me dead

– Mint például te? – fúrtam a pillantásom szürkészöld íriszeibe. Fogalmam sem volt, pontosan mennyire is akart az ellenségem lenni; kétségtelenül kis híján megölt – bár állítása szerint nem állt szándékában ténylegesen megölni –, most azonban mégsem adta semmi jelét annak, hogy ilyen szándékai lennének. Lefegyverzett, ő uralkodott a testem felett, feldühítettem... mégis ragaszkodott ahhoz, hogy nem megölni akar, hanem megbüntetni, de azt még mindig nem árulta el, hogyan. A láthatatlanság mondjuk egyértelmű volt nála, tekintve, hogy még a saját halálát is megrendezte, biztos ami biztos.
Végül azonban ahelyett, hogy ki tudtam volna szedni belőle a terveit, fordult a kocka, méghozzá úgy, hogy ismét ő álljon nyerésre; mintha csak az égiek is őt támogatták volna. Nem lett volna szabad senkinek arra járnia, főleg nem Marknak. Megfordult a fejemben, hogy ő talán pontosan tudta, hogy van még itt valaki, esetleg ő maga csalta le a garázsba éppen most, de nem mertem hangosan is kimondani... nem akartam neki ötleteket adni. A biztonsági őr még ott volt a portán, nem hiányzott, hogy a következő akadálynál meg őt használja fel ellenem.
– Ne csináld ezt – könyörögtem neki kétségbeesve. Az elmém olyan zaklatottá vált a történtek miatt, hogy képes voltam ökölbe szorítani a kezeimet a lefegyverzése ellenére is. Nem lett volna muszáj megalázkodnom és könyörögnöm Mark miatt, a kapcsolatunk teljes mértékben semleges volt a cégen belül, de jól ismertem a családi hátterét – ahogy tulajdonképpen minden beosztottamét –, és képtelen lettem volna végignézni, hogy éppen ő bűnhődjön az én vélt vagy valós bűneim miatt. Biztos voltam benne, hogy ma is a lánya érdekében túlórázott, és ez lett volna a sors hálája? Nekem sosem volt rendes apám, annak a kislánynak megadatott egy, és éppen miattam veszítse el? Nem tehettem meg. Képtelen lettem volna rá.
Összeszorítottam a szemeimet, amikor bevitte a kegyelemdöfést, közölve, hogy még nagyjából mennyi ideje van hátra. Az állkapcsomat olyan erővel préseltem össze, hogy a fogaim szinte elroppantak egymáson, de tudtam, hogy egyetlen lehetőségem van. Meg kellett neki adnom, amire vágyik, teljes mértékben vissza kellett helyeznem a kezébe a gyeplőt, és még meg is kellett adnom magam. A vigyora és az elégedettsége persze visszatért, de ezúttal hagytam kedvére dagonyázni benne.
– Kérlek – ismételtem kitartóan, nem törődve a gúnyolódásával. Marknak már tényleg csak percei lehettek hátra. – Megteszek bármit – fogadkoztam, és végig a szemébe néztem, hogy tudja, komolyan beszélek. Valamelyest megnyugvást jelentett, hogy ezután végre ő is megkomolyodott egy kicsit, bár nem kerülte el a figyelmem, hogy most már kínosan ügyelt a biztonságos távolság fenntartására. A kérése pedig mondhatni meg sem lepett; ha találgatnom kellett volna, ez lett volna az én tippem is. – Rendben – vágtam rá, tudtam, hogy talán túl gyorsan is, de ő is tudta, hogy nem igazán hagyott nekem választást. – Engedd el őt és megteszem. Minden kapcsolatot megszakítok vele, ígérem. – Egy gyors pillantással felmértem, hogy biztosan van-e még miért ígéretet tennem. – Ha megkíméled az életét, nem ismerem többé – ígértem visszanézve rá. Azt neki is tudnia kellett, hogy ez nem feltétlenül lesz ilyen egyszerű, hiszen Danielnek is lehet hozzá egy-két szava, de azt meg tudtam ígérni, hogy én a magam részéről megteszek minden tőlem telhetőt. Tudva, hogy Edgar itt van, nem is esett igazán nehezemre. Danielnek távol kellett maradnia tőlem és ettől az egésztől.
A feszültségem mégsem apadt egészen addig a pillanatig, míg végre el nem eresztette Markot. Nem bíztam benne, csak akkor lélegeztem fel, ha végre Mark is megtehette ezt a maga részéről, de még akkor sem nyugodtam meg teljesen. Tudtam, hogy csak akkor leszek nyugodt, ha beszáll az autójába és épségben elhagyja ezt az átkozott garázst. Nem mertem hozzászólni, féltem, hogy Edgar túl sokat képzelne bele, így mindössze a pillantásommal próbáltam felmérni, mekkora károkat szenvedhetett.
– Most már elengeded? – kérdeztem óvatosan. Én is tudtam, hogy a jelenléte kockázatot jelentett Edgarra nézve; látta őt, és megtette vele azt, amit. Fogalmam sem volt, képes-e az emlékekkel játszadozni, mint például a vámpírok, de neki is be kellett tartania az alku rá eső részét. Ha azt akarta, hogy betartsam az ígéretem, így vagy úgy, de hagynia kellett, hogy épségben távozzon. Addig nem nyugodtam meg, amíg ez meg nem történt.
– És én? – szólaltam meg, ha Markot már biztonságban tudhattam. Még mindig ott álltam előtte lefegyverezve, kiszolgáltatva neki. – Ahhoz mit kell tennem, hogy engem elengedj? – Én is tudtam, hogy a kérdés képletesen is érthető. Bár nem voltak kétségeim afelől, hogy ettől a pillanattól kezdve folyamatos megkeserítője lesz az életemnek, azt azért értékelni tudtam volna, ha képes lettem volna megmozdulni.

     

❞  

do you really want me dead

Természetesen még a legapróbb nyomot sem hagyta rajta a pofon; megmozgatta az állkapcsát, a szemeiben megvillant valami, de semmi jelét nem adta annak, hogy különösebben meghatotta volna a dolog. Nem is számítottam rá, leginkább azért csináltam, hogy nekem jól essen, és szükségem is volt a pofon emlékére, amikor ő kezdett el játszadozni velem.
Tudtam, hogy vannak képességei, minden bizonnyal boszorkánynak született, de erről akkoriban még szinte semmit nem tudtam. Még csak a szárnyait próbálgatta, semmi komolyat nem vitt véghez, mégsem kellett túl sokat gondolkoznom, hogy ő okozta-e a bénultságomat. Volt ideje fejlődni, és biztos voltam benne, hogy készen állt akár a teljes eszköztárát is felhasználni ellenem, ha épp úgy tartotta kedve. Ugyanilyen biztos voltam viszont abban, hogy a közelségére adott reakciómat nem ő idézte elő bennem; nem tudtam, hogy őt vagy magamat gyűlöltem-e jobban miatta, de a testem ösztönösen reagált rá, mintha ő nem értené, miért kellene elnyomni a hozzá fűződő emlékeket.
Mégsem ment bele teljesen a játékba. Nem játszott a kezemre, hiába tudtam, hogy ő is érzi azt, amit én, hagyta, hogy csupán a lélegzetünk égesse a másik ajkait, amikor annyira közel hajoltam hozzá, amennyire a testem még képes volt mozogni. Ideje volt elővennem a saját fegyveremet és jól megforgatni benne, ne higgye azt, hogy itt csak neki van hatalma. Túl jó sejtéseket adott a gyenge pontjairól, és ahogy beszélni kezdtem, egyre biztosabb lehettem benne, hogy jó helyen tapogatózok. Nem szólalt meg, de ilyen közelről remek rálátásom nyílt a megfeszülő állkapcsára, a halántékán lüktető érre, a szemei villogására. A láthatatlan béklyók mintha még feszesebben tartották volna a végtagjaimat, és tudtam, hogy talán túl messzire megyek, de azok után, amiket tett, átkozottul jól esett újra és újra megforgatni benne a kést.
– Túl sok? – mosolyodtam el lassan, mikor végre hangot is adott a nemtetszésének. Éreztem, hogy túlfeszítem a húrt, de mi veszítenivalóm volt? Mozdulni sem tudtam, egyértelmű volt, hogy azt tesz velem, amit csak akar; akkor már én is lehettem kegyetlen. Amikor egyértelmű utalást tett Danielre, egy pillanatra aggodalom villant a szememben, de gyorsan rendeztem a vonásaimat. Daniel tud magára vigyázni; nem kívántam, hogy szembe kelljen néznie Edgarral... vagy Harlennel, de ezek szerint mégis tudott róla, így valószínűleg nem rajtam múlt, hogy erre sor kerül-e. És egyébként is túl nagy elégtételt jelentett, hogy végre sikerült letörölnöm azt az idegesítő vigyort az arcáról. – Ha tudsz róla, miért vagy ilyen dühös? – kérdeztem egyszerűen, felvonva a szemöldökömet.
Nem voltam felkészülve a léptek hangjára. Már senkinem nem szabadott volna bent lennie, főleg nem most, főleg nem így... Képtelen voltam leplezni a rémületemet, és bár a fejemet képtelen voltam megmozdítani, a tekintetemet próbáltam az érkező irányába fordítani. Azonnal felismertem, a szívem pedig ennek hatására először szinte megállt, aztán vadul kezdett verni a mellkasomban. Mark Lyons volt az, frissen kinevezett vezető a beszerzési főosztályon, férj és két gyermek apja, a kislánya súlyos beteg. Nem, nem, nem, nem, nem... Ne most, ne őt...
Tágra nyílt szemekkel meredtem Edgarra, szerettem volna vadul megrázni a fejem, de még mindig képtelen voltam megmozdulni.
– Kérlek ne... – suttogtam, de már hallottam is az aktatáska puffanását a földön. Tudtam, hogy ezúttal ismét gyengeséget fogok mutatni, de nem volt választásom. Nem dühíthettem tovább, mert nem rajtam vezette le a haragját, nem tehettem úgy, mintha nem számítana Mark élete, mert gondolkodás nélkül végzett volna vele. Azt kellett megadnom neki, amire eddig is vágyott. – Ne csináld ezt! – nyögtem rémülten, mikor láttam, hogyan kaparja a saját nyakát Mark, mintha próbálna eltüntetni egy fojtogató béklyót, ami nincs is ott. – Neki semmi köze ehhez az egészhez, te is tudod – folytattam kétségbeesve, könyörgő pillantásom a szemeibe fúrva. Ha tehettem volna, a kezeit is megragadtam volna, de még mindig dermedten és tehetetlenül álltam ott. – Csak fel akartalak dühíteni – vágtam rá gondolkodás nélkül, sutba dobva mindent, amiért eddig a pillanatig küzdöttem. Most már igenis volt veszítenivaló; nem könyörögtem volna mások életéért, de ha valaki, hát Mark biztosan nem érdemelte meg, hogy meghaljon ezért. Miattam. – Tudod, hogy nem gondoltam komolyan. Csak azért mondtam, hogy dühös legyél, hogy rám legyél dühös – magyaráztam, kétségbeesett pillantást vetve a szenvedő férfire. – Ne rajta töltsd ki a mérged, kérlek! Nem tehet semmiről, nem érdemli meg... – Éreztem, hogy a mellkasom összeszorul. Egy kislánynak igazi apa adatott meg, és most miattam fogja elveszíteni.
– Mit akarsz? – néztem újra Edgarra. – Mit akarsz tőlem? Kérj bármit és megteszem, csak engedd el! – fogadkoztam, bár tudtam, hogy megint hatalmas kockázatot vállalok. Nem tehettem mást. – Kérlek, Edgar – suttogtam. Megkapta amit akart. Könyörögtem neki és felajánlottam mindent, amit csak akarhat... de még így sem voltam biztos benne, hogy meg tudom menteni Mark életét.

     

❞  

do you really want me dead

Nem gondolkoztam. Még szinte be sem tudta fejezni a kérdést, a „hibaszázalék” szó végén már emelkedett a kezem, hogy aztán a tenyerem keményen csattanjon az arcán. Tudtam, hogy ez vajmi kevés ahhoz, hogy eltántorítsa őt bármitől, de nekem azért átkozottul jól esett az érzés és az azt kísérő hang is; ez volt a legkevesebb, amit megérdemelt, ha így beszélt rólam. Az életemről. Éreztem, hogy kezdi elérni a célját, biztos voltam benne, hogy ki akar forgatni magamból, és az elmémen lassan eluralkodni készülő tehetetlen düh ékes bizonyítéka volt annak, hogy még mindig nyerésre áll. Valahogy muszáj volt megküzdenem vele, de egyelőre nem találtam rést a pajzsán, legfeljebb próbálkozni tudtam, hol tudok ütéseket bevinni.
– Kedves gondolat, hogy azt hiszed, van bármi más, amivel megtörhetnél – görbült hűvös mosolyra a szám sarka. Eddig sikerült felkorbácsolnom a dühét azzal, ha értéktelennek állítottam be a szememnek, olyannak, mintha nem is emlékeznék a közös időkre; egyedül ebbe tudtam kapaszkodni. – Úgy gondolod, van számomra értékesebb dolog a saját életemnél? Adele életénél? – Felvont szemöldökkel figyeltem őt, de minden erőmre szükség volt, hogy ne tudjon kizökkenteni azzal az állandó, magabiztos vigyorgásával. Átkozottul jól csinálta, tényleg elhittem, hogy legalább tíz lépéssel előttem jár, de nem adhattam fel ilyen könnyen. – Pedig te tudod a legjobban, mit meg nem tennék azért, hogy mentsem a bőröm – tettem hozzá halkan. Kegyetlen voltam és hazug, úgy állítottam be a dolgokat, mintha annak idején azért tűntem volna el, hogy elmeneküljek... előle is. De tudnom kellett, ha ez a gyenge a pontja, ha mi voltunk a gyenge pontja.
– Harlen – mosolyodtam el lassan, ízlelgetve a szót, az új nevét. Nem lepett meg, hogy más nevet használ, az sem lepett volna meg, ha ez nem az első álneve. – Illik hozzád – jegyeztem meg, de nem fűztem hozzá magyarázatot; egyébként sem erre koncentráltam már. Ahogy odalépett hozzám, furcsa érzés kerített hatalmába, a tehetetlenségnek egy egészen más fajtája, mint amit addig éreztem. Nem a frusztráló düh okozta, hanem olyan, mint amikor az ember fáradt és ólomsúlyúnak érzi az összes végtagját. Meg akartam mozdítani a kezem, de képtelen voltam rá. – Mit csinálsz? – suttogtam gyanakodva, a hangomba visszaköltözött némi félelem. Gyűlöltem, hogy erősebb nálam, gyűlöltem, hogy nagyobb hatalma van felettem. Gyűlöltem, hogy amikor a fülemhez hajolt, bizseregni kezdett a bőröm a lélegzete csiklandozásától. Gyűlöltem, hogy felgyorsult a légzésem, ahogy az ujjai épp csak a nyakamhoz értek, és libabőrös lettem, amikor éreztem, hogy mély levegőt vesz. Gyűlöltem, hogy nem tudtam elrejteni előle mindezt, de kényszerítettem magam, hogy odafigyeljek a szavaira. Hogy felhasználhassam őket ellene.
– Féltékeny vagy? – suttogtam, és még csak meg sem kellett erőltetnem magam, hogy a hangom kicsit rekedtebb legyen a szokásosnál, megtette nekem ezt a szívességet magától is. Hagytam magam elveszni a szemeiben, mert pont erre volt szükségem ahhoz, amire készültem. Képtelen voltam igazán megmozdítani a testem, de elég közel volt már ahhoz, hogy a fejem kissé előre biccentve az övéhez simíthassam az ajkaimat. Tényleg meg akartam csókolni, amiért egyszerre gyűlöltem őt és saját magamat is, de tudnom kellett felhasználni ezt az érzést... főleg akkor, ha befejezte helyettem a mozdulatot és tényleg megcsókolt, mert a két énem között ingázni kezdett olyan lenni, mintha felültem volna egy rohadt érzelmi hullámvasútra.
Ki kellett használnom, hogy nyilvánvalóan mégsem tudott mindent. Fogalma sem volt róla, hogy Gary apám helyett apám volt, hogy mindent tudott rólam, mégsem ítélt el, hogy a lányaként szeretett, és csak azért vett feleségül, hogy rám hagyhassa a céget, amit a léhűtő gyerekei tönkretettek volna. Úgy tűnt, Danielről sem tudott, ami már csak azért is jó hír volt, mert így nem kellett azon aggódnom, vajon ő életben van-e még.
– Tényleg azt hiszed, hogy a férjem volt a legnagyobb vetélytársad? – szólaltam meg aztán, szándékosan nem húzódva el tőle. Megengedtem magamnak egy kegyetlen mosolyt. – Szerinted húsz év alatt az a férfi tudta feledtetni velem az emlékedet, aki az apám lehetett volna? – Szándékosan fogalmaztam úgy, ahogy, azt akartam, hogy elfeledettnek érezze magát. Hogy ne tudja, hányszor gondoltam rá. – Adele gyönyörű és befolyásos, minden ujjamra juthatott valaki, amikor csak akartam. A férfiak szeretik a hatalommal bíró nőket, mert szentül hiszik, hogy nem tudunk mit kezdeni vele, és így majd ők uralkodhatnak helyettünk. Rajtunk. – Az utolsó szót már sejtelmes mosollyal tettem hozzá, és rohadtul utáltam, hogy közben nem tudom megsimogatni az arcát. Az lett volna az igazi. – Honnan is tudhatnád, hányan és hogyan szerettek, Harlen? – suttogtam, orromat szinte az övének nyomva, hacsak nem lépett azóta hátrébb. – Hogy ki milyen álmomat váltotta valóra? – Azt akartam, hogy ez legyen a gyenge pontja. Azt akartam, hogy gyűlölje a gondolatot és szenvedjen miatta.

     

❞  

do you really want me dead

Tudtam, hogy ez a gyengeségem újabb jele, de a világ teljesen megváltozott arra a néhány átszellemült másodpercre. Tudtam, hogy ezzel pontosan azt adom meg neki, amit akar, de azokban a másodpercekben már nem Adele voltam, hanem Cheryl, aki minden kétségbeesését és fájdalmát közölni próbálta a csókkal és azzal, ahogy a haját és a felsőjét markolta. Ezüst tálcán kínáltam neki a győzelmet azzal, hogy elárultam, sosem felejtettem el őt. Minket. Volt idő, amikor ő volt a világom közepe, és nem voltam biztos benne, hogy fel voltam készülve a pillanatra, amikor újra látom; nem csak azért, mert egymaga képviselte a múltat, ami elől menekültem, hanem azért is, ami most történt.
Fogalmam sem volt, mit kellene kezdenem vele. Mit tesz az ember azzal, aki egymaga egy szörnyű tettre emlékezteti, amit soha nem tudott megbocsátani magának? Menekül előle, ahogy én is tettem. De mit tesz az ember azzal, aki egyszer az egyedüli volt a világon, aki szerette, és akit szeretett? Az egyetlen olyan emberrel, aki igazán ismeri? Tudtam, hogy Ethan emléke sosem hagy majd nyugodni, hogy minden éjjel megjelenik majd az álmaimban a kép, ahogy ujjaim a vékony kis nyakára kulcsolódnak, de ettől még nem lettem jó ember. Messze nem. Magamnál sokkal rosszabb embereket segítettem a törekvéseikben és még csak nem is érdekelt különösebben. Adele jégkirálynő volt, aki mindentől és mindenkitől függetlenítette magát, de közben mindig a jó oldalra osztotta a kártyáit.
A gondolatmenet úgy szakadt meg, mint ahogy a pillanat is tovatűnt, és velük együtt tört össze az a bizonyos jégkirálynő álarc is, amikor az ujjai megtalálták a heget a mellkasomon. Hiába mélyesztettem viszont a fogaimat az alsóajkába és löktem el magamtól, az ajkán vöröslő apró seb vajmi kevés elégtétel volt ahhoz képest, amit éreztem, mikor megláttam az elégedett vigyorát. Ő volt. Végig igazam volt, és mindenki, aki bolondnak nevezett, mert egy halott ember árnyékát képzeltem a sarkamba, tévedett.
– Ne nevezz Cherylnek – csattantam fel, pedig most mindennél jobban hasonlítottam rá. Pont ezért voltam olyan zaklatott... vagy legalábbis ezért is. Cheryl gyenge volt. Nem akartam többé gyenge lenni, azután nem, amit itt felépítettem. – Milyen nemes és lovagias tőled, hogy a saját kezeddel próbáltál meg megölni – vetettem oda cinikusan. A csók és az ambivalens érzéseim emléke végleg odalett, látva azt az elégedett csillogást a szemeiben, ahogy a lövés helyét figyelte. Remek emlékeztetőt kaptam arról, hogy miért van itt. Hogy miért lehet itt. Csak akkor szaladt ráncba a homlokom, amikor azt állította, pontosan úgy tervezte, ahogy történt is, azaz valamiért nem akarta, hogy meghaljak. – Tényleg? – kérdeztem vissza, megpróbáltam leplezni, hogy mégis sikerült összezavarnia. Ha nem akart megölni, akkor mégis mit akar még tőlem? – Talán te voltál a sebész is, aki összefoltozott, hogy véletlenül se vérezzek el a műtőasztalon? – A kezeim ökölbe szorultak és megremegtek, mérhetetlenül dühített, hogy képes ilyen elégedettséggel az arcomba vágni, hogy szándékosan a halál szélére sodort. Nem hiszek a magabiztosságának, ő sem tudhatta biztosan, hogy sikerül-e megmenteniük az orvosoknak; talán nem lőtte keresztül a szívemet, hogy azonnal megöljön, de az a golyó szép kis pusztítást végzett odabent. Nem játszhatott istent, nem az én életemmel.
Gyűlölet kezdte mardosni a lelkemet, ahogy a szemeibe néztem. Játszott és még csak meg sem próbálta leplezni. Játszott velem, az életemmel... azért, hogy neki jobb legyen. Már nyoma sem volt bennem az iménti bizonytalan érzéseknek, ennek a férfinek nem sok köze volt ahhoz az emberhez, aki köré egy egész világot építettem fel annak idején. Talán mégsem volt akkora hiba meghozni azt a bizonyos döntést akkor.
– Nem – vágtam rá azonnal. Mindenképpen el akartam rontani ezt az átkozott játékot. – Nem érdekel, miért tetted. A fejedben biztosan van valami logikusnak tűnő magyarázat, amit szívesen megosztanál velem – böktem a homloka irányába, aztán megráztam a fejem –, de én rohadtul nem vagyok rá kíváncsi. Majdnem megöltél, és akármit is mondasz, nem tudod elhitetni velem, hogy teljes mértékben élet és halál ura voltál akkor. – Élénken néztem a szemeibe, mindannak ellenére, amin éppen keresztülmentem. Ő volt a legféltetebb és a legfélelmetesebb emlékem egyben, és ez az egész kicsit olyan volt, mintha a lényem egy darabját zúzta volna porrá. És még mindig nem voltak világosak előttem a szándékai. – Inkább azt áruld el végre, miért vagy itt – sziszegtem, téve egy lépést felé. A kulcscsomó valahol a földön hevert a táskámmal és a paprika spray-vel együtt, de hát állítása szerint egyébként sem volt mitől tartanom. – Azt mondod, akkor nem akartál megölni, de mi van most? – folytattam, újabbat lépve felé. – Cherylt akartad? Megkaptad. Itt vagyok. Hogyan tovább, Edgar? – Az utolsó szót már szinte az arcába suttogtam; a nevet, amit egykor aranyba foglaltam volna, ha lett volna egy fityingem is, a nevet, amiről úgy sejtettem, már rég a háta mögött hagyta ő is. A nevet, amiben biztos voltam, hogy a végzetem lesz, csak az volt a kérdés, mikor. Magam is meglepődtem rajta, milyen könnyedén levetettem magamról Adele hűvös higgadtságát. – Tönkre akarsz tenni, ahogy én is tönkretettem mindent? – találgattam, de nem mozdultam el, hacsak ő nem tett ellene valamit. – Eddig csak nekem szántál kedves kis emlékeztetőket, de holnap elmész az összes napilaphoz, hogy leleplezz és lerombolj mindent, amit felépítettem? Az elégtétel lenne? – Elfintorodtam, ahogy elképzeltem a lehetséges következményeket. Logikus célnak tűnt volna, és meglehetősen színesek voltak a végkimeneteli lehetőségek. – Van egy-két ember a közelemben, aki elég rosszul viseli, ha hülyének nézik őket és a képükbe hazudnak. Ez mondjuk kifejezetten kellemetlen lesz, ha nagyon ragaszkodsz a saját kezed bemocskolásához. – Furcsa érzés volt nem zsigeri félelmet érezni a halál gondolatától, de talán ezt is neki köszönhettem. Egyelőre azt sem tudtam, a mai estét túlélem-e, így Bastien bosszúja is kissé távoli gondolatnak tűnt.

     

❞  

do you really want me dead

Megfeszült az állam a válasza hallatán, túl egyszerűen rázta le magáról, amit fals módon sugallani akartam felé. Pontosan tudta, hogy ő van nyeregben, és nem érezte úgy, hogy ezt bizonygatnia kellene. Egyértelmű volt, hogy régóta készül erre a pillanatra, veszélyes volt és megingathatatlan... csakhogy én sem most másztam le a falvédőről. Volt idő, amikor egymást ismertük a legjobban, és bár kockázatos volt ebből kiindulni – hiszen eltelt húsz év –, ez volt tulajdonképpen az egyetlen lehetőségem. Kétélűvé tenni a fegyvert, amit képletesen már most is a torkomhoz szorított.
Még akkor is, ha ehhez a semmiből kellett újra összeraknom magam belülről.
– Ó, nem, nem is álmodnék erről – hallattam rövid, halk és örömtelen nevetést. – Pont elég év telt el ahhoz, hogy tudjam, nem esik meg rajtam a szíved – ütöttem tovább a vasat, pedig egyértelműen éreztem a hangján, hogy kezdem kibillenteni az egyensúlyából. A célom persze pont ez volt, de azt nem tudtam, életbiztosításnak mennyire lesz jó a dolog.
Aztán kimondott két egyszerű szót, amiben benne volt minden. Végre eltűnt a jeges nyugalom álarca és felszínre engedte az érzést, a gyűlöletét, a dühöt, a csalódottságot, mindent, amit kiváltottam azzal az egyszerű, gyenge döntéssel annak idején. Igaza volt; tönkretettem mindent, de nem adhattam meg neki azt az elégtételt, hogy ezt beismerjem. Nem, ha azóta is vadászott rám. Nem, ha néhány hete megpróbált megölni. Megszólalni mégis képtelen voltam, mert azzal elárultam volna magam.
Nem kerülte el a figyelmem, hogy abbahagyta a járkálást, és bár egyelőre nem adta más jelét, hogy sikerült volna kibillentenem abból az állapotból, amit annyira eltökélten meg akart őrizni, úgy éreztem, jó úton haladok. Még ha meg is érezte, hogy tettetem a fene nagy magabiztosságomat, azt tudnia kellett, hogy nem leszek egyszerű eset. Sosem voltam.
– Mintha...? – kérdeztem vissza ösztönösen. Mivel kaphatna nagyobb elégtételt, mint azzal, ha a saját kezével végez az árulóval?
Aztán, mintha csak a kérdésemet akarta volna megválaszolni, hirtelen minden megváltozott. Szinte a levegőben is éreztem, de a szemeiben láttam igazán: a zöldesszürke íriszek elsötétültek, mielőtt még megmozdult volna, és egy részem visszarepült az időben, pont olyan hirtelenséggel, mint ahogy ő mozdult. Az egyik pillanatban még jó néhány lépésnyire állt tőlem, a következőben viszont már ott volt az orrom előtt, elég közel ahhoz, hogy érezzem a teste melegét, az illatát, a lélegzetét az arcomon. Ujjai követelőzőn túrtak a hajamba és tartották a fejem éppen megfelelő szögben ahhoz, hogy a száját durván az enyémre szorítsa. A kulcsokat tartó kezemet lefogta, a másik azokban szabadon maradt; felemeltem és a vállánál a felsőjébe markoltam vele, mintha magam sem tudnám eldönteni, hogy ellökni vagy közelebb rántani akarom-e. Nem is tudtam. Ajkaim megadón nyíltak el, bár a csókunkban nem volt semmi gyengédség vagy szépség. Durva volt és követelőző, akaratos és elkeseredett, hosszú éveken át éltetett düh, gyűlölet, kétségbeesés és fájdalom táplálta. Amikor a másik kezem is szabaddá vált, a kulcsok már nem voltak benne, de nem tudtam, hogy én ejtettem el, vagy ő vette el őket; ujjaim a hajába markoltak, szándékosan okozva neki fájdalmat. Neki is.
Csak akkor józanodtam ki, amikor megtalálta, amit keresett, de akkor ismét elemi erővel rúgta ki a lábaim alól a talajt. Ekkor már biztos voltam benne, hogy ellökni akarom: erősen az alsóajkába haraptam, míg meg nem éreztem a vére fémes ízét a számban, aztán mindkét kezemmel erőteljesen eltaszítottam magamtól. A szemeim szikrákat szórtak, főleg, amikor láttam rajta, hogy pontosan ez volt a célja. Megint ő nyert.
– Te voltál – sziszegtem ökölbe szoruló kezekkel. – Megpróbáltál megölni... vagy csak felbéreltél valakit, hogy végezze el helyetted a piszkos munkát?! – A fogaim között préseltem át a szavakat, én is elkezdtem megváltozni. A kezdeti döbbenet helyét átvette valami más, megint kezdtem úgy érezni magam, mint Cheryl, aki tele van haraggal és csalódottsággal. – Te gyáva féreg, csak azután mersz szembe kerülni velem, hogy az első próbálkozásod sikertelen volt? Idejöttél befejezni, amit elkezdtél, és még le is tagadod a szándékaidat? – Ezúttal már nem a színészkedés vezérelt, ahogy nekitámadtam a szavaimmal; magabiztosságot nem nyertem, hiszen azzal Cheryl sem rendelkezett soha, de ahhoz mindig is jól értettem, hogy a negatív érzéseimet a világ ellen fordítsam. – Úgy tűnik, te is sokat változtál az évek alatt. Régen ennél egyenesebb voltál – közöltem vele rezzenéstelen tekintettel. Már nem féltem. Tudtam, hogy ha nem akarja, nem kerülök ki innen élve, talán ezért is éreztem már feleslegesnek az álarcot, amit tizenkét éven át szépítgettem magamon.

     

❞  

do you really want me dead

A kezdeti döbbenet elemi erővel taglózta le a testem és az elmém egyaránt – ahogy a végtagjaim szó szerint megdermedtek, úgy váltam képtelenné a racionális gondolkodásra is. A szemeim Edgar szürkészöld íriszeinek fogságába estek, kitartóan meredt rám, szótlanul és mozdulatlanul, vigyorogva, mintha ő maga is érezné – és élvezné –, ahogy lerohannak az emlékek. Álmokban és rémálmokban visszatérő emlékek voltak ezek, olyasmik, amik különböző módokon égették fájdalommal a szívemet.
Igen, a gyilkosság emléke mindmáig kísért, de ezirányú a gyengeségemet már akkor bizonyítottam, amikor az eskünk ellenére képtelen voltam megbirkózni a tudattal és feladtam magam, sutba dobva mindent, amiért fogadkoztunk egymásnak. Elárultam őt, pedig a mai napig jól emlékszem arra is, milyen érzés volt, amikor egymás menedékei voltunk, és ő volt nekem az egyetlen mentsvár, ahogy én neki.
Persze, hogy értette, mire gondolok; nagyot nyelve vettem tudomásul, amitől tulajdonképpen egész életemben féltem, hogy a bosszú jogán azóta próbált megtalálni, amióta nem találkoztunk. A szabadulásom után megfordult a fejemben, hogy megkeresem, még úgy is, hogy nem voltam biztos benne, mire számíthatok. A történtek ellenére sem tudtam elengedni és kizárni őt, de meggyőztek, hogy mindenkinek így lesz a legjobb... vagy legalábbis nekem biztosan. Önző módon követtem az iránymutatásukat, és talán tényleg könnyebb lett, de Edgar mondhatni sosem hagyott nyugodni. Még a halála után sem, és ekkor már kezdtem érteni, miért.
Megrándult a szám, amikor a folytatólagos családi tragédiákat hozta szóba, mert mindenről tudtam; azt leszámítva persze, hogy ő mégsem volt a kiirtott család része. Ez pedig egész más képet festett a dolgokról.
Az emlékek forgatagból az rántott ki, amikor megmozdult – ösztönösen léptem egyet hátra, és csodák csodájára sikerült is megállnom a két lábamon, pedig nem felém indult el, ahogy számítottam volna rá. Márpedig az, hogy nem vett célba, hanem csak ráérős, mégis határozott léptekkel járkálni kezdett, csak még tovább borzolta az idegeimet. Húsz éve volt készülni erre a pillanatra.
A tekintete újra megtalált, a kérdést pedig visszafordította, de én akkor is álltam a tekintetét, ha fogalmam sem volt, megélem-e még a másnapot. Az agyam lázasan járt, az esélyeimet latolgattam, és akaratlanul is elgondolkoztam rajta, hogy ő állhatott-e a gyilkossági kísérlet mögött is. Az orvosok azt mondták a puszta szerencsén múlt az életem, de... de.
– Nem tudom – feleltem őszintén, igyekezve összeszedettnek tűnni. Nem voltam biztos benne, melyik a jobb stratégia, és kockázatos döntést hoztam. – Feltételezem nem Ethanért akart bosszút állni – folytattam merészen, mintha az elmúlt húsz évben elfelejtettem volna, hogy az az este éppen kettőnkről szólt, nem pedig az öccséről. Vagy legalábbis kellett volna szólnia. – Az egész tinédzserkoromat börtönben töltöttem miatta, ez talán elég büntetés. – Szilárdan álltam a tekintetét, még akkor is, ha tudtam, veszélyes játékba kezdtem bele. – Egyszer sem említettem meg a neved. Még az ügyvédemnek sem. És te még csak egy levelet sem küldtél nekem. Nyolc év alatt egyet sem. – Ujjaimat szorosabban fonom a kulcscsomó köré. Félig-meddig visszafordítottam felé a fegyvert, jóformán őt neveztem árulónak, pedig tudtam, hogy nem igaz.
Az árulás az a pillanat volt, amikor feladtam magam, ezzel tönkretéve a közös terveinket és megszegve az esküt... őt pedig csak azért hagytam ki belőle, mert szerettem.
– Szóval miért vagy itt, Edgar? – szegtem fel az állam. Tudtam, hogy magabiztosnak tűnök, pedig belül az összeomlás szélén álltam, de bátran akartam szembenézni a halállal, ha ez volt a célja. Ha valóban ő próbált megleckéztetni legutóbb, érthető volt, hogy szemtől szemben akarja megbosszulni az árulásomat. – Azt állítod, kerestél... hát most megtaláltál. Mi a következő lépés? Meg akarsz büntetni? – Tettem felé egy lépést, a szemeimet nem szakítottam el az övéitől. – Akkor mire vársz?

     

❞  

do you really want me dead

Átlagos napra számítottam. Tényleg. Egy hosszú munkanapra, hogy bepótoljam a kórházi tartózkodás okozta kiesést a papírmunkában, aztán egy minél rövidebb és minél tompább estére otthon, mielőtt elnyomtak volna a lidérces álmok. Ez utóbbiakon az altató sem segített – hiába esküdözött mindenki, hogy attól majd nem fogok álmodni –, de azért legalább nem érezhettem felelősnek magam. Ha nem tudtam leállítani az agyam zavaros körforgását, az az én hibám volt, de az álmok? A tudatalattimat is kikapcsolhattam volna persze a gyógyszereimmel és Gary alkoholkészletével, de az óhatatlanul is újabb kórházi tartózkodáshoz vezetett volna.
Nos, igen. Az átlagos napom körülbelül addig a pillanatig tartott, hogy kinyílt a liftajtó, talán néhány perccel tovább. A fotóig a földön. A másodpercig, amikor az életem kétszer egymás után borult fel teljesen körülöttem és maradt fejen állva. Az oszlop árnyékából előlépő alakban mintha minden félelmen és rémálmom egyesült volna; a múltam.
Szinte gyerekek voltunk még, amikor utoljára láttam, mégis... egyetlen pillanatig sem kellett gondolkoznom, hogy ki ő. Ismertem. Ismertem a vonásait, a hangját. Ismertem a szemeit.
A szívem egyszerre akart megállni és kapkodva kiugrani a helyéről. Képtelen voltam uralkodni a mimikámon, ezért tudtam, hogy minden érzésem kiül az arcomra, de abban a pillanatban annak is örültem, hogy képes voltam megállni a két lábamon.
Nem halt meg.
– Edgar... – A neve alig hallható suttogásként hagyta el az ajkaimat, de még én sem tudtam volna megmondani, hogy azért, mert nem mertem vagy mert nem tudtam igazán kimondani. – Hogyan... – kezdtem, de a hangom nem lett erőteljesebb, ezért be sem fejeztem a kérdést. Feltételeztem, hogy úgyis tudja, mit akarnék kérdezni; a pártfogó tisztem személyesen ment el Edgar Spencer temetésére és biztosított róla, hogy halott.
Márpedig én abban voltam biztos, hogy itt áll előttem.
Egy pillanatra megint ott voltam, aznap délután. A hangom kásás, a tudatom homályos; zúg a fejem Spencer anyjának antidepresszánsaitól, a torkom a vodkától, a szám Spencer csókjától ég. Megegyeztünk. Megcsináljuk, ha addig élünk is. Hol sötétség, hol köd borul az elmémre, látom a kezem Ethan nyakán, érzem a puha bőrét az ujjaim alatt. Megcsináltad. Tényleg megcsináltad. Szeretlek.
Megráztam a fejem, mintha ilyen egyszerűen visszatérhetnék a valóságba, de nem káprázott a szemem. Nem képzelődtem, Edgar ott állt előttem. Nem tinédzser fiú volt már, a vonásait karakteresebbé tették az évek, de a szemei... a szemei ugyanazok voltak.
Áruló.
Csak ekkor jöttem rá, hogy a kezem ugyanolyan dermedten áll a táskámban, mint én magam a gyéren megvilágított garázs közepén, de az ujjaimat végül csak a kulcscsomómra sikerült rákulcsolni. Végső esetben az is jobbnak ígérkezett, mint a semmi.
– Miért vagy itt? – mondtam ki tulajdonképpen az első értelmes mondatot, bár a hangom még mindig inkább csak suttogásnak hatott. – Mit akarsz tőlem? – Bármennyire is szerettem volna elrejteni, az egész mellkasomat gúzsba kötötte egy megmagyarázhatatlan, zsigeri félelem.

     

❞  

do you really want me dead

Későre járt már, az irodák üresen és sötéten vettek körül, ahogy végighaladtam a folyosón. Számomra soha nem okozott gondot a későig dolgozás, elvégre nem várt otthon senki, aki a szememre vethette volna, hogy túl sok időt töltök a munkával, ráadásul minél többet voltam bent a cégnél, annál kevesebb időm maradt az otthon magányában felesleges hülyeségeken túráztatni az agyam. A járásomon talán nem volt már nyoma a támadásnak – a tűsarkak ellenére is határozottan lépkedtem, anélkül, hogy az arcomra fintor ült volna ki a fájdalomtól –, a vállam és a bal kezem még mindig tompán sajgott és zsibbadt egy kicsit, a fejemből pedig még ennél is nehezebb volt kiverni a zavaros gondolatokat.
Alig vártam, hogy hazaérjek és leöblítsem a frissen beszerzett fájdalomcsillapítókat némi borral. Nagyon is tudatában voltam annak, hogy nem szabadott volna hazudnom az orvosomnak a fájdalmaim nagyságáról, de ő nem ismerte az előéletemet, én pedig egyszerű és gyarló lélek voltam, aki nem tudta olyan könnyen levetkőzni a múltját, mint szerette volna.
Mosolyogva intettem a portán ücsörgő biztonsági őrnek, mielőtt beszálltam volna a liftbe, ami levitt a mélygarázsba. Lehunytam a szemem és a lift hűvös fémjének döntöttem a fejem; a baljós árnyak már most elkezdték befelhőzni a gondolataimat, pedig valahogyan még haza is kellett jutnom. Mikor biztossá vált, hogy sokáig bent fogok maradni, kiadtam az estét a sofőrnek, akit Bastien sózott rám a támadás után, szóval muszáj volt még egy kicsit fenntartanom a józan gondolkodásom. Megfordult a fejemben, hogy talán felhívhatnám Danielt...
A lift pedig hangos csilingeléssel adta a tudtomra, hogy megérkeztünk a garázsszintre, szóval jobb lesz, ha ezt gyorsan el is felejtem. Hosszú sóhajjal céloztam meg a parkolóhelyemet, nem is igazán figyeltem a környezetemre, hiszen nem számítottam társaságra – ez a Crawford Industries privát garázsa volt, még csak nem is minden dolgozó rendelkezett ide bejárással.
Valószínűleg simán átgyalogoltam volna a papírfecnin, ha nem épp arrafelé révedt volna a tekintetem. Automatikus volt a mozdulat, amivel megtorpantam és lehajoltam a papírért, hogy kidobjam a legközelebbi kukába, de végül alig két lépést sikerült megtennem, miután szinte oda sem figyelve megfordítottam a cetlit. Egy fotó volt rajta, rossz minőségű, de számomra nagyon is ismerős.
A középiskolai tablóképem volt rajta, az, amivel először bekerültem az újságokba.
Az erő egyetlen pillanat alatt kifutott a végtagjaimból, akárcsak a vér az arcomból, a homlokomat kiverte a hideg veríték, a tekintetem pedig űzött vadhoz hasonlatosan kaptam jobbra, majd balra. Egyetlen név ötlött fel az elmémben újra és újra, még akkor is, ha minduntalan a lehető legjobb létező magyarázat követte. Ő már rég halott, Adele, rémeket látsz.
Egy árnyék mozdult meg az autóm közelében lévő egyik oszlopnál.
– Ki van ott?! –  A hangomban bujkáló félelem elárult, de a tudatalattim már dolgozott: jobb kezemmel a táskámban kezdtem kutatni akár a telefonom, akár a Danieltől kapott paprikaspray, vagy bármilyen fegyverként használható tárgy után.

     

❞