- Majd veszünk egy üveg vizet, és amíg azt várjuk, hogy a sültkrumplijaink ehetőre hűljenek, kimossuk a sebét. - Pillantok hol rád, hol pedig a visszapillantóból Medorah felé. - Ilyen későn szerintem már csak a drive van nyitva. - Bocsánatkérőn biggyesztem le az ajkaimat, mintha éppenséggel én tehetnék róla, vagy bármilyen befolyásom lehetne az étterem nyitva tartására. - Aztán elvégezhetek egy egyszerű ráolvasást, ha szeretnéd. - Ezt sokkalta inkább a testvérednek célzom, mint neked, Medorah elég nagy lány - azt hiszem mindkettőnknek jobb, ha nem megyünk bele abba, hogy honnan is vagyok ebben olyan nagyon biztos - , hogy ebben döntést hozzon még akkor is, ha éppen alkoholtól mámoros. Ha engem kérdezel szerintem meglehetősen szórakoztató és aranyos.

A kezemet egy kicsit feltartom, hogy Medorah még véletlenül se essen rá a kézifék gombjára, vagy, ami talán még rosszabb, hirtelen fészkelődésébe még véletlenül se nyomja el az automata váltót valamilyen másik állásba. Kicsit hagyom, hogy a kezemre támaszkodjon, felnevetek, szórakozottan leginkább, pillantásom a kijelzőre kúszik, hogy az apró betűs, folyton elúszó betűkből kiolvashassam előbb az előadót, aztán pedig a szám címét. - Wait a minute. - Adok sietős választ, mielőtt Medorahnak közelebb kellene hajolnia, hogy elolvashassa mi is van pontosan odaírva.

- Azért azt egy kicsit sajnálom, hogy nem hívtál engem és Masont, ha már ilyen nagyon jó buliból érkeztél. - Sóhajtok fel félmosollyal, előbb rád pillantva, cinkos vigyort villantva, aztán egy picit, rettentő óvatosan megpróbálva hátratolni Medoraht a helyére. - Lehet, hogy ránk is ránk férne már egy késő esti iszogatás, nem gondolod? - Úgy hiszem egészen be vagy feszülve, talán nem is attól, hogy így kell látnod Medoraht, hiszen kit áltatunk, te és én voltunk már sokkal rosszabban is egy-egy jól sikerült házi buli után, sőt talán Medorah mosott már fel mindkettőnket hajnalok-hajnalán, amikor a lábunk már olyannyira összeakadt, hogy a föld ezerszer biztonságosabbnak tűnt fekve, mint állva. Talán az frusztrál ennyire, amiről mesélni kezdtél, és tudod, ahogyan a visszapillantó tükörből Doraht pásztázom nem tudok nem arra gondolni, hogy letörtnek tartod.

Finom lökéssel indulunk meg – utaztam már Maddox mellett, bármikor kérdés nélkül rábíznám az életemet, ebből kifolyólag tudom, mennyire jó sofőr, ebből pedig az következik, hogy az a finom hátracsúszás, amivel reagálok az első méter megtételére, kétségtelenül az instabilitásom közvetlen következménye. Továbbá – kizárólag a teljesség kedvéért – illik megjegyeznem, hogy mindezt a lehető legkevésbé kecsesen, mondhatni elég szerencsétlenül préselődök az ülés háttámlájának, egy tompa puffanás és nyögés kíséretében, úgy tűnik, a gyomrom nem tette meg azt az egy métert hátrafelé, és annak tartalma öles bukfenccel ugrik a helyére. Jelen állapotomat látva senki sem hinné el rólam, hogy általában macskaügyességgel és parkouröket megszégyenítő merészséggel közlekedem terepen, éles bevetés közben. És az enyhén felcsúszott, vaktában lesimított szoknyáról se egy mindig összeszedett, precíz vadász jutna az ablakon behajoló eszébe.

Tulajdonképpen annyira mindegy. Mielőtt elindultam este, egyetlen vámpír érdekelt, egyetlen kapaszkodott létezésének puszta tényével gondolataim higanyszálaira, mostanra nullára redukálódott ez a szám. Nem akarok alapos lenni, nem akarok rafinált lenni, nem akarok fegyelmezett lenni.

Ma este kifejezetten tetszik a részeg lány szerepe, aki arra sem képes, hogy bekösse magát – időközben megpróbáltam kitapogatni a biztonsági övet, kétszer is rossz helyen fogtam meg, egyelőre nem találom, hová kellene bepattintanom –, és akit egyszerre két barát – valójában egyik sem az, illetve mindkettőhöz kellene egy vaskos perjellel elválasztott jelző – halmoz el figyelemmel és gondoskodással. Ez jó, nem, nem egyszerűen jó, hanem nagyon jó.

Még az sem érdekel, mibe rondítottam bele. Valahová tartottak, nem? Valamiről beszéltek, nem?

– Adom, bro – faképnél hagyom a húzogatással valószínűleg tönkretett biztonsági övet, az anyósülés mögé pozicionálom magam, és előredőlök, két karommal átölelem Mason vállait. – Nem fura? Tesónak hívlak, és tényleg az vagy – államat megtámasztom az ülés fejtámláján, nem sokat látok így, de hé, nem is nekem kell látnom. – Nem kell sebtapasz, jó, egy kicsit csíp, oké, kicsit tényleg csíp, nem akarom letagadni, majd kimosom vízzel, és rászorítok egy zsebkendőt. Meg ne állj – pillantok Maddox-ra félig szigorúan, félig incselkedően –, mert éhen halok. Ú, mi ez a szám? – El is eresztem, vagy inkább félig átmászok rajta, hogy hangot adhassak rá.

Figyelmesen hallgatlak, közben meg egészen összepréselem az ajkaimat, hümmögök egy sort, egy kicsit fel is húzom a szemöldökömet, de igazán próbálok előre figyelni és nem rád tekinteni, mert akkor egészen biztosan rájönnél, hogy valami sántít ebben az egészben, mert hát tudod hiába szeretnék veled nagyon-nagyon egyetérteni arról, hogy Medorah szét can csúszva és nem önmaga, nem igazán megy, mert hát amikor összekeveredünk, akkor nagyon is úgy tűnik, hogy éppenséggel tudja mit csinál és, hogy miért csinálja, és hát elég jól is ért hozzá.  De ezt mégsem mondhatom neked, elvégre nem tudom, hogy mennyit tudsz rólunk - nem mintha olyan sok minden lenne velünk, de azért mégis csak egy kicsivel több, mint aminek lennie kellene - gyanítom, hogy nem sokat, így inkább csak helyeslően hümmögök és bólogatok. - Beszélni nem próbáltál vele? - Kérdezem meg végül egy fél odapillantással, mert hát azért biztosan nem kitalálod ezt az egészet és én mégis csak aggódom Medorah miatt.

Engem ez az egész egy kicsit azt hiszem jobban szórakoztat, mint téged, el is folytok gyorsan egy mosolyt miután Medorah épségben - de azért egészen alkoholtól mámorosan - tápászkodik fel. Intek neki miközben a tekintetem mögüled önkéntelenül szalad végig rajta, óvatoskodva persze, mintha rettenetesen kellene félnem attól, hogy rajtakapsz, amiért a testvéreden legeltetem a tekintetemet. A szemöldököm egy kicsit a magasba szalad szórakozottan, és hát tudod én szerintem egy kicsit jobban szórakozom Medorah-n, mint te, valószínűleg még csak sejtésed sincs arról, hogy hányszor keveredtünk már ilyen és ehhez hasonló helyzetekbe ő és én.

Fel is nevetek amint beszáll, kicsit hátra is fordítom a fejemet, hogy újra felmérhessem milyen károkat okozhatott magában, futólag fókuszálok az autó gyér fényében az apró horzsolásokra mielőtt sebességbe helyezném az autót. - Sajtburgert mindenkinek. - Egyezek bele helyeslő bólogatással félmosollyal, a rádiófej hangját egy kicsit lejjebb is tekerem, hogy ne zavarjon minket idebent a beszédben, a fejemet meg egy kicsit Medorah felé nyomom - kicsit sem fordítom, nem, semmiképpen sem - a pusziért, hogy aztán, mintegy engedélyként a gázra léphessek finoman. - Nem tartok itt ilyeneket. - Rántom meg a vállamat bocsánatkérően félig feléd pillantva, de most már sokkal inkább koncentrálva az úttestre hátha felbukkan még valahol egy-egy vadul bicikliző egyén. Az autó befogadóképessége egészen hamar megtelhet, ha nem vigyázunk eléggé. - De megállhatok az éjjel-nappalinál és beszaladhatsz ha gondolod, mi meg megvárunk a kocsiban. - A visszapillantóból vetek egy kósza pillantást Medorah felé kiszélesedő mosollyal. Mint említettem én ezt a helyzetet nem tartom olyan tragikusnak, mint amilyennek ezt te gondolod.

Ilyen szögből szinte képtelenség megállapítani, ki fuvarozza egyelőre ismeretlen helyre Masont – merthogy átmenetileg enyhe akadályozottsággal vagyok képes gondolkodni, de azt még én is tudom, melyik földrészen vagyunk –, valamelyik haverja lehet, és ez a valamelyik biztosan látott már – nem feltétlenül ilyen állapotban, elismerem –, ezért feleslegesen nem kezdek el szemérmeskedni. Huszonévesek vagyunk mind, a részegség nem furcsa, hanem egyenesen elvárt szabadidős tevékenység. Szemforgatását elnagyoltan leutánozom, ami rossz ötletnek bizonyul, vele együtt a világ is félfordulatot tesz, kis híján kicsúszik alólam a szabvány szerint nyírt fű.

Helyzetemhez mérten egész gyorsan feltérdelek, végre hozzájuk igazodik a perspektíván, innen pedig tisztán látni Maddox arcát, a kínos lazasággal intő kezét. Persze, én elfelejtettem említeni az öcsémnek, hogy hébe-hóba, néha, alkalomadtán, szükséges időkben, előre meg-nem-beszélten, Maddox pedig – mondjuk feltenném rá az idei tandíjam felét – nem sietett felvilágosítani. Megismétlem, huszonévesek vagyunk, és nem, még véletlenül sem kötelességem beszámolni a sebgyógyítási módszereimről. Mindenki úgy próbálja egyben tartani magát, ahogyan jólesik, ameddig másnak – másban – nem okoz kárt. Maddox sosem panaszkodott.

Mason nyilvánvalóan panaszkodna, ha rájönne. – Szia! – mosolyodom el alkohol indukálta vidámsággal. – A víztoronynál lógtunk páran – cseppet koordinálatlanul tápászkodom fel, a biciklit csak úgy nekidöntöm a sövénynek, máshol biztos lennék abban, hogy reggelre ellopják, itt viszont elég lesz visszajönnöm érte, bárki találja meg, vagy helyben hagyja, vagy a saját garázsának támasztja a jogos gazda felbukkanásáig. – Farkaséhes vagyok – sietve leporolom a ruhámat, bőrbe préselt fűmaradványokat seprek félre a térdemről, furcsa, nonfiguratív minták maradnak a helyükön. – Bár nem kérdeztétek, azért elmondom, hogy ez a legjobb ötletetek valaha – feltételezem, jóval komikusabban és komótosabban a vártnál nyitom ki a hátsó ajtót, és bemászok, pontosan középre.

Késve veszem észre, hogy elfelejtettem behúzni magam után, oldalra vetődök, megkapaszkodom a abban a kis izében, amit egyébként nyitáshoz használ az ember, és magammal rántom, ahogyan a testsúlyomat az ellenkező irányba döntöm. - A két kedvenc spanom – előrelendülök, átkarolom az anyósülés fejtámláját, és oldalról puszival támadom meg Masont, majd ugyanez a kényeztetés Maddox-nak is kijár. Gyanítom vállalhatatlanul viselkedem, annyi reményem marad, hogy talán, talán ezzel együtt bájosan is. - A világ összes sajtburgerét akarom.

Medorah említésére csak magasba szalad a szemöldököm, de egy szót sem szólok, mert akkor lehet, hogy kiderülne, hogy a kelleténél egy kicsit jobban ismerem és kicsit más kontextusban, szóval csak úgy előrebámulok egy nem túl elgondolkozó fejjel, de közben meg nem is úgy, mint akit teljesen hidegen hagy a dolog. Megköszörülöm a torkomat, a tekintetem meg rólad előre szegezem. - Miért, mi van a nővéreddel? - Próbálok valami nagyon olyan hangszínt megütni, aminek a hatására nem igazán kezdesz el nagyon érdeklődni, hogy engem meg miért érdekel a lány, meg amitől nem tűnik olyan nagyon érdektelennek sem, szóval valahol a kettő között igyekszem elevickélni, de az evickélés sosem volt igazán az én bizniszem és nem tudom, hogy neked ez mennyire fog feltűnni.

Próbálok annyira laza lenni, amennyire ez lehetséges ebben a helyzetben és miközben a válaszodat várom olyan lazán bámulok ki a szélvédőn, mintha tényleg nem tudnék rád pillantani, amikor szinte senki nincs az utakon. Szinte senki, mert aztán valaki belebiciklizik baromi hirtelen az útvonalba és én csak reflexből rálépek a fékre, meg egy kicsit arrébb rántom a kormányt és egy 'mi-a-fene' pillantással markolom a kormányt. Ebben a pillantásban benne van a 'te-is-láttad?' és 'ugye-nincs-semmi-baja-' kérdések sorozata. Kicsit visszatolatok és úgy állok meg az autóval, hogy amikor leengeded az ablakot mindketten tökéletesen ráláthassunk a nővéredre.

Kicsi kínosan mosolyodom el ahogyan a volán mögül intek neki, mert tudod sosem voltam jó abban, hogy úgy csináljak, hogy minden rendben van, amikor igazából semmi sincs rendben, és most nem arra értem, hogy majdnem elütöttem Medoraht, vagy ő majdnem elütött minket, hanem úgy általánosságban, hogy ő és én nem vagyunk csak Medorah és Maddox hanem egy kicsit többek voltunk/vagyunk ennél, és én egyszerűen nem fogok tudni úgy tenni, mintha sosem láttam volna meztelenül. - Szia! - Intek még egyet kínosan nagy mosollyal és még a torkomat is megköszörülöm. - Jól vagy?  - Egy pillanatra végig szalad a nővéreden a tekintetem mielőtt visszanéznék rád. Baromira el akarok most már menni a mekibe. - A mekibe megyünk? Akarsz jönni? - Előbb Medorahra pillantok aztán rád, aztán meg megint rá. - A biciklid itt kell hagynod, de visszajöhetünk érte később. - Mosolyodom el egészen kedvesen, és rányomok a lakat alakú gombra a műszerfalon, hogy az autó feloldja magát és Medorah ki tudja nyitni a hátsóajtót. - Talán éppen lesz lehetőséged megbeszélni Medorahval a dolgokat. - Súgom oda neked, aztán a fejtámládon megtámasztva a kezemet hátrafordulok, hogy rámosolyogjak Medorahra még egyszer.

Elengedett kormánnyal tekerünk – dobozos sör és ismeretlen eredetű (értsd: nem olvasunk címkét, csak körbeadjuk vakon és szomjasan az üveget) tömény kering mindannyiunkban, eltérő hígításban és változatos felszívódási szakaszban. Kertvárosban felnőni azért a legjobb, mert soha senki nem kérdőjelezi meg, mivel ütitek el az időt, eszükbe sem jutna rosszat feltételezni az összeverődött baráti társaságról, elvégre lassan másfél évtizede tesszük meg ugyanazokat a köröket, délelőtt vagy délután, éjszaka vagy hajnalban. Kint maradtunk a kőfejtőnél, a víztorony környékén lebzseltünk, elszaladt a idő, bárkivel előfordulhat, úgy szeretünk együtt lógni.

Széttárt karok, félig lehunyt szemek, hátrabicsakló fej – így vág mellkason a kora éjszakai szellő, éjfél sincs, és én már nem tudom, kinek kellene lennem, hogy kiként indultam el otthonról, kiként vettem részt a beszélgetésben, és kiként szeretnék hazaérkezni. Teljesen mindegy, haragudni fognak rám, illetve egyikőjük mindenképpen, és már látom magamon Mason tekintetét, ahogy megáll a hálószobám ajtajában, kissé oldalra biccenti a fejét, és úgy néz rám, mint aki nem is a létezés külső rétegeit látja, hanem engem, teljes valómban, kifordítva, csupaszon. Végighallgatta az egész idióta szóváltást, ahogyan Benjamin neve szitokszó módjára előbukkant, a dühös fojtottságot, a becsapódó ajtót, a bringacsengőt és valószínűleg apám félig elharapott káromkodását.

Egyikünk lefordul jobbra, ügyetlenül veszi be a kanyart, azt hiszem, nevetünk is, utána még valaki eltűnik, felszívódunk a házak átláthatatlan, mégis riasztóan egyszerű rendszerében, bekötött szemmel eltalálnék bármelyikükhöz – máris érzem a muffinok és cukormázas aprósütemények ízét, a frissítő limonádét és oroszlánszagú alagsorokat, ahol akár tízen is összepréselődtünk, egymás hegyén-hátán, babzsákokba és kiült fotelekbe húzódva. Végül ketten maradunk, csendben teszünk meg húsz házat, fáradt kutyaugatás, barátságosan sóhajtozó kertek, kivilágított utak és őrjítő mozdulatlanság kísér minket.

Aztán teljesen magamra maradok. Apró kilengést korrigálok, egyensúlyom el-elveszti realitásérzékét, de éppen elég néptelen és kihalt ahhoz a környék, a mi környékünk, ahol minden ismerős és szeretett, hogy félelemérzet nélkül tartsam a tempót és irányt.

Ez a mai este legnagyobb baklövése, pedig akármit adtunk körbe, annak erősen fenyőfa íze volt, és azt hittem, semmi sem tehet túl rajta. A felvillanó reflektorfénytől azonnal előredőlök, arcomat vaskos sávban festi riadt sárgává, még éppen idejében tudom tudom elkapni a kormányt, ennek köszönhetően belehajtani a legközelebbi, tökéletesre nyírt sövénybe. Arról kis híján visszapattanok.

Már régen nem vagyok kislány, esni is megtanítottak minket, csupán a baleset hirtelensége és az emelkedett alkoholszintem eredményez egy lehorzsolt térdet.

Fékcsikorgás, letekerődő ablak, meg az én tekintetem, ami lustán – azaz mérsékelt illumináltsággal –, felkapaszkodik az autó oldalán. – Mindig tudtam, hogy egy nap meg akarsz majd ölni – hunyorgok félig bosszúsan, félig boldogan, mert bármekkora klisé, meg nyálas, meg minden egyéb, Mason mégiscsak a másik felem.

Az egész napos Netflixezésben az a legjobb, hogy egész nap nem kell semmit sem csinálnod, mert a következő rész úgy is elindul magától, így neked bőven elég egész nap csak egy helyben, egy pózban feküdnöd és az agyzsibbasztó, ámbár nagyon is érdekes jeleneteket bámulni és úgy tenni, mintha a fordulatok még meglephetnének. Mintha a sorozatszereplők élete sokkal izgalmasabb lenne, mint a saját valóságod, és én elég sokszor menekülök ebbe, amikor az élet elkezd rám dőlni, amikor a biztonságosnak hitt falak egyszerűen elkezdenek meginogni, és én a szoba közepén még egy asztal alá sem tudok bebújni, hogy megmenekülhessek a kőfalak omlása elől. Olyankor menekülök ide, a szobám kényelmes ágyába és a Netflix adta luxusérzetbe miszerint senkinek nincsenek gondjai. Ebben az elképzelt és idealista világban, ami már nem tudom mióta vetül a szemem elé tényleg nincsen lehetetlen. Szerelmek fonódnak, halottnak hitt emberek ébrednek föl halálukból, mindenki szerezhet egy kis pénzt, mindenki lehet gazdagabb vagy éppen szegényebb, de végérvényesen is: minden gond megoldódik.

A telefonom csörgése ránt csak ki a valóságból, kómásan és nagyon fáradtan - pedig egész nap ténylegesen nem csináltam semmit azon kívül, hogy itt feküdtem és bámultam ki a fejemből - nézem csak meg a kijelzőt, hogy aztán a fejem fölé tartva az apró kis készüléket pötyögjek vissza egy gyors üzenetet. Aztán még végignézem ezt a részt, abban egyezek ki magammal, ha nem tudok elég gyorsan a távirányítóért nyúlni és kinyomni a következő rész lejátszása előtt a készüléket, akkor azt a részt is megnézem, és csak utána indulok el. Természetesen elég fürge vagyok, így éppen csak a határidőn belül, de sikeresen nyomom ki, mielőtt elindulhatna. Aztán természetesen letusolok, felöltözöm és a kocsikulcsért nyúlva útnak is indulok.

Villogok egyet amikor meglátlak, beparkolok melléd, majd gyorsan húzom le az autó ablakát. - Csá, ja semmi baj, ülj be. - Húzom vissza az ablakot, aztán megvárom, hogy bemássz a kocsiba, és mikor ez megtörténik, elindulok. Nem tudnám megmondani, hogy merre tartunk, vagy hogy éppenséggel hol fogunk kilyukadni, de elindulunk és megyünk is valamerre. - Megvagyok. - Mosolyodom el oldalra pillantva, szűkszavúan. - Na és te? - Mérlek végig, hátha ebből el tudom dönteni, hogy mi történhetett, mitől nézel ki egy kicsit zaklatottnak. - Akarsz róla beszélni? - Pillantok vissza az útra, megadva a lehetőséget, hogy úgy tegyél, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. - Nem vagy éhes? Elugorhatnánk valami gyors kajáldába. - Én mondjuk mindenképpen a McDonaldsra szavaznék, de természetesen a Burger Kingről is egészen meggyőzhető vagyok.