A szívem hevesen zakatolt, miközben készülődtem és reménykedtem abban, hogy sikerül megtalálnom az aranyközéputat, mert fogalmam sem volt igazán, hogy miben is kellene mennem. Egyszerűen csak hagytam, hogy a megérzéseim vigyenek magukkal és engedjem azt, hogy a múlt sötét árnyait és a tegnap este borzalmait elmossa a jelen boldogsága és a szívem megteljen reménnyel.
Mosolyogva és reménnyel telve léptem újra be a lakásába. Nem érdekelt a város borzalmai, a múltunk sebei hirtelen. Csak az számított, hogy ő és én itt vagyunk, s végre talán kaptunk egy esélyt az élettől, amit remélhetőleg nem fogunk elszúrni úgy, mint már korábban tettük. Hinni próbáltam abban, hogy minden okkal történt az életünk során, hogy nem ok nélkül kellett ennyi veszéllyel és veszteséggel tarkított utat bejárjunk ahhoz, hogy végre eljussunk ide.
Látványosan szimatoltam a levegő és felcsillant a szemem amint megéreztem a forrócsokoládé illatát. Egyik kedvenc italom volt, az pedig, hogy véletlen volt vagy direkt választotta magam sem tudtam, de örültem neki.
- Remek illat van. – mosollyal az arcomon jegyeztem meg, miközben beljebb libbentem a szobában és próbáltam kizárni mindazt, amit a pillantásából sikerült kiolvasnom, mert így is biztos voltam abban, hogy sikerült elpirulnom. Sőt, még egy pillanatra úgy is éreztem magam, mintha elfelejtettem volna ruhát felvenni. – Akkor azt hiszem mind a ketten egészen gyorsak voltunk, vagyis remélem nem kellett sokat várnod. Próbáltam a lehető leggyorsabban elkészülni. – mert lehet még se sikerült olyan gyorsan visszajönnöm hozzá, mint szerettem volna és régóta elkészült már a dolgokkal. Nagyot nyeltem és idegességemben végigsimítottam a ruhámon.
- Köszönöm. – még inkább zavarba jövök a bókjának köszönhetően, pedig nem szokásom könnyedén zavarba jönni. Elveszem a pokrócot tőle. – Te is jól nézel ki és ha jól látom, akkor már szúrni se fogsz. – ugrattam őt és még egy pimasz mosolyt is megengedtem, hiszen eddig se zavart a borostája, de örültem annak, hogy nem csak én készültem erre a találkozóra, hanem ő is.
Kicsit el is időztem a testére simuló fekete pólón, majd amint észbe kaptam, hogy túlzottan eltévedt a pillantásom, akkor sietve haraptam az alsó ajkamba és végre elindultam kifelé a kertbe, ha már kinyitottam az ajtót is előttem. A tűz kellemes ropogása kitöltötte a csendet, figyeltem a lángok színkavalkádját és a táncát.
- Ez az első alkalom, hogy egy igazi randiban részem van. – egy helyben toporogtam, majd végül kellő távolságban elkezdtem leteríteni a plédet a földre. Még ez is jobb volt, mintha a vallomásom után a szemébe kellett volna néznem, mert ezek után lehet inkább meggondolja magát és elfut. Tudom, hogy a környezetem mit gondol rólam, de sok esetben tévednek, én viszont ahelyett, hogy megpróbáltam volna kijavítani őket inkább még inkább magamra öltöttem azt a könnyelmű lány szerepét, mint amilyennek hittek. Végül egyszerűen elterültem a pokrócon és az égboltot kémleltem. Figyeltem, ahogyan szép lassan a sötétség és a csillagok egyre inkább kezdik meghódítani maguknak az égboltot. – Gyerekként sokszor kimásztam az ablakomon a tetőre. Imádtam ott heverészni és az éjszakai égboltot kémlelni. Egyszer Flo rajtakapott és ő mesélte azt, ha hullócsillagot látunk, akkor kívánhatunk valamit. Gyerekként hittem benne, aztán egyre kevésbé, de még is mindig megtettem és soha nem hittem, hogy teljesülni fog... – hangom a végére elhalt és óvatosan pillantottam rá, hiszen ő volt az egyik kívánságom és esélyesen könnyedén megfejthette a pillantásomból ezt. Sokszor kívántam azt, hogy bárcsak közelebb engedne magához, de ha nem is engem, akkor valakit, aki mellett boldog lehet. A kívánság az időmúlásával változott, mert mindennél jobban szerettem volna, ha ő boldog lesz. Még akkor is, ha pokolian fájt volna, ha más valaki mellett leli meg azt. Csendesen figyeltem őt a hold és a tűz fényében, nem mozdultam meg, mert míg máskor könnyedén találtam a szavakat, addig most nem igazán és részben idiótának is éreztem magam amiért ezt kikotyogtam neki. Esélyesen nem is érdekli őt ez, nem is értem miért meséltem el.

<Amíg ő a tanulással foglalkozott én életben próbáltam maradni úgy, hogy a falka és a falkaszellem jó ideje elkerült. Valahogy jó volt egyedül, tartva magam az ígéretemhez, a háttérbe húzódva figyelni rá. Ami sikerült is, mostanáig. Innen már nem volt visszaút és bármennyire magamnak akartam, a közös múlt és a ködös jövőnk csak újabb és újabb láthatatlan akadályokra figyelmeztetett, amik ellen küzdenem kellett, hogy ne lássam őket. Miközben pontosan őt akartam, őt aki ott volt az orrom előtt mindig is.
-Rendben. Csak adj egy kis időt.-bár magam sem tudom pontosan az az idő miért kell. A múltamról nem beszéltem. Ez volt az én egyetlen támaszom magammal szemben. Hogy nem akarok a jelenben a múlton rágódni, a démonjaim, a rémálmok még most is űztek. Az este, amiről sem ő, sem a húgom nem tudott. Mikor akaratom ellenére öltem, megrészegülten attól,ami vagyok. Talán ezért se gondolom, hogy jó ötlet ez az egész. Mi van, ha elszúrom és sok dolgot nem tudok már visszafordítani, amit megbánhat ő is.
Felmerül egy ötlet bennem, de hamar el is vetem. A motorozással talán még várni kellene. A tavasz még nem a legideálisabb erre esténként, nem úgy, mint mondjuk egy meleg nyár. Lakókocsit lehetne bérelni és nem akarna senki megfagyni... így más ötlet merül bennem fel, ami szerencsére megállja a helyét és ő is lelkesen fogadja. Legalábbis először úgy látom, hogy tetszik neki az ötlet.
-Van a szekrényemben, ne aggódj.-ha valami, a pillecukor az egyetlen olyan édesség volt,amiből mindig tartottam itthon magamnak. Viszont nem nagyon tudom leplezni, hogy ha el is küldöm, nem jó szívvel engedem el, hogy rákészüljön az estére. A korábbi este, a történtek fényében a magabiztos hozzáállásom kevésbé az enyém, és igencsak tartok tőle, hogy mi fog ebből az egészből kisülni. Próbálok pozitívan hozzáállni és azt gondolni, hogy ez így működőképes lesz, kompromisszumokkal, de valahogy csak előrébb tudunk lépni. De valóban előrébb akarok-e? Képes vagyok elengedni a makacsságom, ami folyton azt súgja, hogy nem vagyok neki elég jó és jobb neki nélkülem és a démonjaim nélkül.
Megértően bólintok és a röpke csókot viszonozva figyelem, ahogy kilép az ajtón. A lakáson, mintha bomba robbant volna, bár mivel sem a nappali nem központi hely lesz, sem a konyha, én tudok élni a minimális kupival. Így egyből az udvar felé veszem az irányt, hogy előkészítsek mindent az estéhez.
Az udvar adta lehetőségekkel élek, a kőkör közepén az elmúlt hónapban gyújtott tűz hamva még ott szürkéllik. Fadarabokat halmozok egymásra, majd egy gyufát dobok a kupac alá, hogy a tábortűz valóban tábortűz lehessen. A lángok hamar narancssárga ruhába öltözött bábként táncolnak, egyre magasabbra és magasabbra kúszva. Azt hiszem, a gyerekkorom egyetlen kedvenc helye ez volt ebben a házban. Az apró kert, közepén a tűzrakó hellyel.
Az elmúlt időszakban egyre nehezebben éreztem magam itthon ezek között a falak között. A húgom szobája zárva volt, az volt az egyetlen, ahonnan semmit nem tudtam megmozdítani. A szüleim szobája könnyebben ment, apám jó adag "szemetet" kihajított anyám halála után, így a saját szobám megtartottam mini edzőteremnek és átköltöztem anyámékéba. A váltás hónapokba telt, de az üres szobák egy-két bútorcsere után, noha festésre várva, de egész otthonos képet adtak. A húgomét leszámítva... És reméltem, hogy Lay ezt a kérdést nem feszegeti majd. Bár ha van, akinek odaadnám azt a kulcsot, az ő lenne. Tudtam, hogy neki is hiányzik.
A tűz, amikor már valóban ég, felkapom a törölközőm és bevetem magam a fürdőszobába. A kötésre vigyázva, mint egy esetlen suhanc, aki izgul a végzős bál előestéjén, a hajam kócosságát némiképp rendbe szedem, az arcomon növő borostájától megszabadulva megengedek magamnak némi arcszeszt és egy fekete pólót kapok magamra egy egyszerű farmerhez. A melegítőnadrág valahogy snassznak tűnik, mert azért legyünk őszinték, lényegében ez is egy randi, csupán zárt körű.
A nappaliba visszasétálva a hajam még mindig vizes ugyan, de ez nem akadály. A borok és az üdítők között vacillálok, végül mindkettőt készítek elő, míg végül összevont szemöldökkel, de a forrócsokoládé mellett döntök. Ha már pillecukor... Épp bögrékbe töltöm, amikor kinyílik az ajtó.
-Nos, a tűz ég, van forrócsokoládé, a pokrócok előkészítve, a nyársak is. Csak te és a pillecukor kelletek már a képbe.-nézek körbe a konyhapulton valóban ott sorakoznak a nyársak, a pokrócokat épp a kezembe kaptam, amikor belépett. Arcom talán kezdetben árulkodhatott arról, hogy min járt az eszem, de ahogy végignéztem rajta, ahhoz is komoly önuralomra volt szükségem, hogy értelmes mondatot tudjak kinyögni.
-Jól nézel ki.-nézek végül újra szemébe és nyújtom felé a pokrócot, majd tárom ki a nappali ajtaját előtte. Az, hogy zavarban vagyok enyhe kifejezés, akárcsak az, hogy próbálom a nyilvánvaló zavarom, lámpaláz szerű izém leplezni előtte és magam előtt is.

- Inkább nem akarom tudni… - tényleg nem akarom tudni, hogy ki lehet az a nő. Na jó, ez nem teljesen igaz. Egy részemet nagyon is érdekli a dolog, hogy kit említ anyám a naplójában. Talán akkor apámat is jobban megtudnám érteni, de abban már magam sem vagyok biztos, hogy csak egy baráti csevegésre érdekelne, vagy inkább sokkal kevésbé lenne kellemes a találkozásunk amiatt, hogy anyámat vele csalta meg az apám. Milyen ember lehet az ilyen, akinek semmi se szent? Bár mit is várok, hiszen a legtöbb mai embernek se szent semmi se és örömmel válnak a nők is szeretőkké, vagy éppen ribancokká…
- Szívesen megtenném, de félő, hogy akkor idővel úgy éreznéd, hogy maga vagyok tényleg az ördög lánya, aki állandóan csak kísért téged. – felelem ártatlanul, mert bármennyire is szívesen feszegetném a határokat inkább betartom a korábbi kérését. Szépen lassan haladjunk és azt hiszem ebben nagyon is igaza van.
Elmosolyodom arra, amit mond, majd lábujjhegyre állva nyomok egy röpke puszit a szájára, hogy utána folytassam a mosogatást. – Nem hiszem, hogy elhanyagolva érezném a romantikát, de nem is várom el, hogy mindenedet rám költsd. Egyébként meg néha én is dolgozom, ha van időm, akkor az egyik aranyos kis kávézóban szoktam felszolgálni. – mert jobb szerettem a lehetőségekhez mértem megkeresni azt a pénzt, amit el akarok költeni. Szerencsére a suliban csak a könyvekre és apróbb dolgokra kellett maximum költeni, mert ösztöndíjas voltam és meg is akartam tartani a helyemet ilyen téren. Ehhez pedig az kellett, hogy néha vért izzadva tanuljak, mert nem romolhattak a jegyeim. Mindenből a legjobbnak kellett lennem, de egyébként is az akartam volna lenni, mert eléggé maximalista tudok lenni. – Rendben és köszönöm a lehetőséget, de lehet azért még nem költöznék be és nem fogom itt tölteni minden időmet. Egyrészt nem akarok hirtelen túlzottan sok lenni, gondolom neked is idő kell ahhoz, hogy megszokd valaki itt van veled, másrészt meg félő, hogy a tanulás rovására menne, mert elvonnád a figyelmemet. – persze kicsit sokat sejtetően és pimaszul mosolygok rá, hiszen most sincs rajta felső, így szerintem teljesen érthető, hogy esélyen inkább őt bámulnám, mintsem a jegyzeteimet. Nem volt ebben semmi újdonság se, hiszen ruhában is képes volt már elvonni a figyelmemet, amikor átugrott hozzánk, vagy csak a bárokban, szóval lehet ha eleinte azért szép fokozatosan szokjuk meg azt, hogy egyre több időt töltünk együtt. Főleg, hogy igazából nekem soha nem is volt párkapcsolatom még, így esélyesen eléggé béna leszek benne és annál jobb, minél kevesebb bénázásomat kell látnia. Ahogyan a fürdőbe sétálok magamon érzem a pillantását, de nem teszem szóvá, helyette inkább csak mosolygok magamban egy jót és kisebb sikerként érem meg.
Először csak bólintok arra, amit mond és igyekszem elfelejteni azt, amit elkezdett mondani és inkább a kezére összpontosítani. Be kellene érnem azzal, hogy komolyan gondolja ő is, de akkor se tudok szabadulni attól, hogy vajon mit nem mondhatott ki és végül győz a kíváncsiságom. – Ha még is elszeretnéd mondani, akkor szívesen meghallgatlak. Szerintem ezzel a dologgal együtt jár az is, hogy elmondjuk a másiknak azt, amit gondolunk, de lehet tévedek. – rántom meg a vállaimat, mert lehet teljesen rosszul gondolom, viszont én így tapasztalatlanul hiszek, hogy egy kapcsolat akkor működhet jól, ha őszinték az emberek egymással. A szüleim, vagyis a nagynénémék is mindig azok voltak egymással, így én is ezt tanultam meg, ezt a példát láttam. Merjük mindig elmesélni a dolgokat, ne féljünk attól, hogy mi lesz, mert jobb az őszinteség, mint a hazugság.
- Talán amiatt, mert az emberek képtelennek igazán bízni valakiben, vagy úgy gondolják, hogy akkor kevésbé sérülhetnek meg, de nem hiszem, hogy a többség boldog lenne ebben a nyílt kapcsolatos dologban. Lehet tévedek, de inkább nem akarom megtapasztalni. Nekem tökéletesen megfelel a régimódi dolog, hogy csak ketten vannak egy kapcsolatban. – közben pedig szép lassan el is látom a sérülését és reménykedek abban, hogy pár  nap alatt azért jobb lesz a helyzet és kevésbé fog neki fájni. Tudom, hogy ő is szeret általában a többi farkassal együtt száguldozni az erdőben és kiélvezni a vadászatot, vagyis azt hiszem, így remélhetőleg most se kell lemondania róla. Nekem meg más tervem van, amit remélhetőleg addigra senki se fog kiszimatolni és akkor se fog feltűnni a hiányom.
- Bármikor szívesen. – komolyan is gondoltam. Reméltem, ha megsérül vagy bármi van, akkor máskor szólni fog és ugyanígy hagyni fogja azt, hogy ellássam. Elmosolyodom a puszira, a motorozásra meg bólintok. – Nem gond, amúgy is kérni akartam, hogy lehetőség szerint ne erőltesd meg a következő napokban a kezedet. Főleg, ha nem akarsz sánta farkas lenni. – el is kezdem összepakolni a dolgokat, viszont az újabb ötletével eléggé meglep és ezt könnyedén le is olvashatja az arcomról. – Remekül hangzik, csak szerezzünk akkor pillecukrot is, hiszen mit ér a tábortűz anélkül? – nem voltam nagy édességevő, de ezzel a dologgal mindig le lehetett venni a lábamról, a másik meg a vattacukor volt. Reméltem, hogy ő is szereti még mindig, de ha nincs itthon neki, akkor szívesen elszaladok a közeli boltba.
Kivételesen egészen könnyedén tudok olvasni arcának a vonásaiból, mintha egyáltalán meg se próbálná elrejteni most előlem, hogy mit érez. Pontosan emiatt habozok, hogy miként is kellene döntenem, de szeretném rendbe szedni magam és egyébként is még inkább lemosni magamról az este nyomait, hogy elindulhassak ezen az úton, amit egy borzalmas éjszakának köszönhető. Vajon, ha nem történik az este, ami történt, akkor valaha mi eljutottunk volna idáig? – Ha nem gond, akkor inkább hazaugranék és megoldom a taxit, de köszönöm. – visszarakom az elsősegélydobozt a helyére, majd felállok és megcsókolom. – Ne aggódj és nekem ne emelgess nehéz fadarabokat a rossz kezeddel, mert a végén kénytelen leszek valami büntit kitalálni neked. – próbálok komoly lenni, de a végére azért elmosolyodom. Megkeresem a telefonomat és rendelek egy taxit, majd mielőtt távoznék búcsúcsókot lopok tőle és megígérem, hogy hamarosan itt leszek. Körülbelül 2 óra alatt meg is fordulok. Jó volt kicsit felfrissülnöm, a szüleimet is megnyugtattam, hogy nincs baj és megmondtam nekik azt is, hogy hova megyek, mielőtt még aggódni kezdhetnének. Szereztem pillecukrot és Vin kedvenc italából is. A sminkelést most se vittem túlzásba, egyedül a vörös rúzs volt az, ami erőteljesebb volt ilyen téren. Kényelmes ruhába bújtam, amihez vastagabb harisnyába bújtattam a lábaimat és egy dzsekire esett a választásom. A hajamat pedig kiengedve hagytam. Miután kifizettem a taxit egyszerűen csak besétáltam a házába.
- Megjöttem! – boldogan köszöntem, majd elindultam, hogy megkeressem őt.  

<-Nem gondolom, hogy az apádnak ennyire ferde hajlama lenne, de ki tudja...-vonok vállat. Azt hiszem a családjával kapcsolatban ennél a résznél kicsit elvesztem. És ha azt kérdezné, hogy meg akarom-e érteni, azt hiszem a válaszom egy egyenes és határozott nem lenne. Minden esetre örülök, hogy nem erőlteti tovább a felolvasást és teszek egy felesleges próbálkozást a konyhában. De a próbálkozást gyorsan rövidre zárja és inkább türelmesen szót fogadok. Túl jól áll neki a konyhám, hogy ne így tegyek.
-Nem lenne ellenemre.-szalad fel egyik szemöldököm a homlokomig, míg ártatlan mosolyát nézem. Válaszképp csak elvigyorodva megrázom a fejem és lehűtöm az agyam is pár véres emléket felhasználva.
Próbálok az erdőre fókuszálni, de feladom. Igazából tény, ami tény, az ő családjához képest az enyém egyszerű volt. Sosem vetett minket fel a pénz, az apám autószerelő volt, az anyám tanár. A húgom hozzá hasonlóan orvos szeretett volna lenni, noha az ajánlólevele nem volt meg, mint sok társának csupán a szülei kiléte miatt is adott volt. Lassan bólintok. -Te tanulsz, én dolgozom. Nem barlangból jöttem, megoldom majd, hogy ne érezd elhanyagolva a romantika részt.-biztosítom. Nem kerestem rosszul, de az ideköltözés kérdése így fel is merült, óhatatlan.-Egyenlőre próbáljuk meg ezt. Legyen ez bármi. Aztán meglátjuk. Engem nem zavar, ha itt töltöd az időd, vagy ide jössz tanulni, napközben az edzőteremben vagyok úgy is. De majd összenézem a tanrended a beosztásommal, hogy a lehető legtöbbet hozhassuk ki ebből.-ebből? Miből? Azt hiszem, ha egy vadidegent hívsz randira, vannak témák. Kinek mi a kedvenc filmje, a kedvenc kajája. A mi kapcsolatunk alapja a gyerekkorunk volt, a tragikus múltunk, kellett volna valami jobb téma is, előkaparni olyan dolgokat, amiket már nem tudhattunk, ismerhettünk a másikról. Az ő karrierje mindenesetre jobb volt, mint az enyém ilyen téren. Nem mondom, hogy unatkoztam a magam világban, de kicsit beszűkültebb lett az életem, az már biztos. A fenéken harapás részen elmosolyodom ugyan, de ahogy megfordul és a fürdőszobába indul, végigmérem a háta mögött. Hát, ha az a kérdés, hogy ki harapdálja szívesen a másik fenekét...
Ha tudná mikor ölelgettem egyáltalán valakit emiatt, azt hiszem csalódna vagy meglepődne, így erre csak bólintok. A kád szélén úgy ítélem meg, hogy kellő biztonságban van az önuralmam is, ami nem tudom egészen pontosan hová tűnt a közelében az elmúlt pár órában. Figyelem, ahogy a kezem vizsgálja, egy mozdulatnál azt hiszem letörnek az ujjaim tőből, de a bizsergés hamar elmúlik, ahogy tovább mozgatja az ujjaim.-Komolyan gondoltam.-reagálok, mielőtt folytathatná.-Csak...-rázom meg fejem, mielőtt beismerhetném, hogy a legutóbbi próbálkozásom egy kapcsolatra nagyjából az első, farkasként az erdőben töltött éjszakán megváltozott. Nem sokkal később pedig a húgom meghalt, ő farkas lett és azóta a szociális és a szerelmi életem is nagyjából a munkámra redukálódott. Az edzőteremben tény, volt pár hölgyrajongóm, de azt hiszem tökéletesen elkönyveltek vaknak, amiért meg se rezzentem a közeledésükre. Túl sok bonyodalom lett volna.-Felejtsd el. Komolyan gondolom és ez a lényeg.-csak nehogy rosszul süljenek el a dolgok... akkor teljesen tökéletesen mindegy lenne, hogy most mit akartunk.
-Nyugi, vettem az adást.-eleresztek egy félmosolyt, noha amit mondtam komolyan gondoltam és nem, nem gondolom, hogy az anyja elnéző magatartása részemről érthető volt. Bár, próbálom nem azt gondolni, hogy nem tudtam megérteni az apját. Mindent én se szívesen osztottam meg mindenkivel és lehet, hogy jobb is a titok sokszor, mint a szín tiszta őszinteség, ha a másikat félted. Talán... de nem akartam ezt az érzést tüzetesebben megvizsgálni vagy megérteni a családja múltját, mikor még a sajátom sem volt előttem tökéletesen tiszta.-De abban egyet értünk, hogy a világban többen az ilyen, nyílt kapcsolatok híve. Szerintem is hülyeség.-tisztázom ki a kérdést, mielőtt újabbat szülne, amiből azt gondolhatná, hogy én egyetértek az apja viselkedésével. Figyelem, ahogy kezem beköti, és közben le se veszem a tekintetem az arcáról, ezzel könnyen lehet az őrületbe kergetve. De azt hiszem egészen máshogy nézek rá most, mint tegnap este. Eddig is azt gondoltam, hogy gyönyörű, a hibáival együtt is, de ez most sem változott, sőt.
-Köszönöm.-eresztek el egy mosolyt, lassan felállok és magam türtőztetve, noha nehezen megy, de csak homlokára nyomok egy csókot.-Mi van, ha elhalasztjuk a motorozást?- nézek le a csuklómra. Ezt most gondolhatja úgy is, hogy kihátrálok az egészből, holott a célom nem ez. Épp ellenkezőleg, így agyam máris keres egy "b" opciót a kérdésre.-Helyette este kimehetnénk a kertbe vacsorázni, én főzök. Bár nincs túl meleg kint, van elég pléd, tudunk tüzet rakni. De persze maradhatunk bent is.-ajánlom fel, mert a csuklóm kétlem, hogy bírná a motor folyamatos rázkódását. Tény, éjszaka egy szál pólóban, takaró nélkül is elaludtam, nem csak most, nem csak miatta, de szinte mindig.
-Ha gondolod, addig hazamehetsz ruháért vagy rendbe szedni magad, én elleszek.-vetem fel egyszerűen, bár arcom minden bizonnyal elárulja, hogy tulajdonképpen mennyire nincs ínyemre elengedni és szem elől téveszteni, ugyanakkor talán azt is érezheti, hogy némiképp próbálok bizalommal állni hozzá. Már ami a visszatérését illeti. De tény, hogy egy agglegény lakásában se tiszta ruha, se megfelelő, tisztálkodásra számára is alkalmas dolog van.-Ha gondolod, hívj taxit, én állom.-pár nap és telihold. Ha másért nem is, de talán ez is egy indok lehet a ma esti pihenésre. Minél nyugodtabbak és egészségesebbek vagyunk, annál egyszerűbb átvészelni azt az éjszakát. Arról nem is beszélve, hogy az apja, ha a megérzésem nem csal, a családjánál már egészen biztos szaglászott ilyen vagy olyan módon. Az éjszaka is ez járt a fejemben, csak tudnám miért...De az, hogy s nap, s az este további része hogy fog alakulni, mindkettőnkön múlik és talán nem most kellene felfednem előtte a kissé gyanakvó énem és az érzést, ami igazából közel se olyan biztos, hogy valós tartalom mögött áll.

- Gondolom az anyám igen, ha mellette maradt és képes volt még gyereket is szülni neki. - igaz, akkor én se lennék, ha nem így lenne, de akkor se tudom megérteni, hogy mit szerethetett abban a férfiban. Nem sokszor találkoztam még vele, de azt merész dolog lenne állítani, hogy bármennyire is megszerettem már. Az apám, de még mindig csak egy idegennek érzem. - Vajon, ha ők együtt maradnak, én meg velük, akkor mi soha nem ismertük volna meg egymást? Akkor minden másabb lenne? - tudom, hogy nem fog tudni erre válaszolni, de akkor se tudok lakatot tenni a számra. Érdekel, hogy ő mit gondol erről. Akkor vajon a húga még mindig élne, vagy akkor is ennyire szoros lett volna a két család kapcsolata?
- A fejedet véletlen nem verted be? - próbálom elütni a dolgot, de attól még kicsit fáj, hogy kinézi belőlem, hogy egy leszek a lelketlen orvosok közül. Remélem, hogy nincs igaza és az évek múlásával is képes leszek még érezni, akkor is, ha emiatt netalán nehezebb lesz ez az egész hivatás. Inkább legyen nehezebb, mint könnyebb és ne számítsanak a betegek semennyire se.
Míg Vin anyám naplójába temetkezik, addig én a konyhát választom. Kíváncsi vagyok arra, hogy mit írhatott le, mit élt át vagy miért hozott meg bizonyos döntéseket, de ugyanakkor félek jobban megismerni. Mi van akkor, ha igazán soha nem ismertem az elmesélt dolgok alapján? Ha az, amit mások mondat nem is volt igazán igaz, hanem teljesen másabb volt valójában? Képes lennék megbirkózni azzal, ha esetleg benne is csalódnék? Egyáltalán lehet olyanban csalódni, akit soha nem is ismertünk igazán, mert pár szívdobbanásnál több időt nem kaptunk vele az élettől?
Szerencsére a bögre nem törik össze, sietve veszem inkább megint kézbe, hátha azzal le tudom csillapítani az érzéseimet, vagyis inkább elterelni, de a szavaimat akkor se tudom megfékezni.
- Miért, te nem néznéd ki belőle? És nem úgy tűnt anyám szavai alapján, mintha egy testvérről lett volna szó. Egy testvérrel kapcsolatban miért merült volna fel a féltékenység? - meglepően sikerül higgadtan megszólalnom és hálás vagyok azért, hogy nem remeg meg a hangom. Egyáltalán nincs ínyemre ez az egész. Lehet jobb lett volna, ha ez a napló soha nem kerül el, mert ki tudja, hogy még milyen titkokat rejt, de az is igaz, hogy az igazság mindig fájó tud lenni. S úgy néz ki ez most se lesz másképpen, de azt se tartom kizártnak, hogy szeretet helyett inkább gyűlöletet fogok érezni a szüleim iránt. Ez pedig megrémiszt.
Csak hálásan elmosolyodom, amikor hallgat rám és nem erőlteti meg a kezét. Legalább ilyen téren nem kell vele most megküzdeni, ez is újdonság, mert imádunk másképpen tenni, mint amit a másik szeretne. Fura, de még is tetszik ez a békesség, ami most körbeleng minket és betölti a házat.
Elmosolyodom arra amit mond. - Ezek szerint szeretnéd, ha köréd fonnám a karomat és hozzád bújnék? - persze, hogy cukkolom, de hirtelen nem tudok mit kezdeni azzal, hogy ő is ennyire óvni és védelmezni akar. Ez is egy újabb újdonság hiába volt eddig is jelen, de nem adtunk ennyire nyilvánvaló jelét a másiknak. Nem bírom megállni, hogy ne kuncogjam el magam, amikor látom, hogy miként próbálja tudtomra adni, hogy az erdő miért is lenne jó választás. Igazán aranyos, ahogyan ráncolja a szemöldökét a próbálkozás közben. - Lehet az apám vén és állítólag vagyonos családból származik, de hidd el, hogy soha nem voltam úri kisasszony, aki a pénzedet akarná, vagy arra vágyna, hogy a pénzeddel tedd boldoggá. - hangom komolyan csendül, mert lehet ezt jobb tisztázni most. Nem vágyok mindenféle ajándékokra, se arra, hogy a pénzén mindenfélét megvegyen, vagy elutazzunk. Egyébként is, nekem ott az egyetem, de amúgy se ezen nők táborát erősítem, akiknek csak a pénz számítana. - Nekem többet ér az, ha veled lehetek. Ha itthon, akkor itthon, ha az erdőben, akkor ott. Nem a pénztől leszünk boldogabbak. Sőt, ha rám költenéd az összes pénzedet, akkor lehet a következő teliholdkor én lennék az első, aki fenéken harapna. - lábujjhegyre álltam és egy gyengéd puszit nyomtam az arcára, mintha csak így akarnám nyomatékosítani a dolgokat, hogy komolyan gondolom. A pénz csak egy dolog, de nem az igazi lényege az életnek. A legjobb dolgokat amúgy se lehet megfizetni. Az meg, hogy tényleg fenékbe harapnám? Nos, az maradjon csak az én titkom, mert biztosra ő se vehetné, hiszen elég sok őrültségre képes vagyok.
A választásán meglepődöm, hogy a kád szélére ül, de nem teszem szóvá. Lehet így jobb is. - Nos, akkor én itt ragadnám meg a lehetőséget, hogy tájékoztassalak én nem az anyám vagyok és nem vágyom arra, hogy mást ölelgess azért, hogy beavasd a titkaidba. - persze, lehet tévedek, de kicsi esélyt látok rá. Nem hinném, hogy én el tudnám fogadni azt, ha a párom inkább mást avatna be a dolgokba és még netalán többet is tenne. Mindeközben pedig elkezdem lefertőtleníteni a sebeit, hogy utána beköthessem a kezét miután meggyőződtem arról, hogy törésről biztosan nincs szó. - Most miért nézel így? Nem áll szándékomban másra pazarolni az időmet, ha azt mondod, hogy komolyan megszeretnéd próbálni te is ezt az egészet. - ajkamba harapok, mert picit zavarba jövök, de ez az igazság. Lehet, hogy sokan azt hiszik, hogy egyik ágyból a másikba bújok, ami részben igaz is, mert sokszor aludtam már a haverjaimnál is, de olyan téren nagyon nem vagyok könnyűvérű, bárki bármit is gondoljon. - Amúgy azt hiszem én nem lennék olyan elnéző, mint esélyesen anyám volt. Ha valaki megcsalna, akkor lehet a szeretőjét adnám ajándékba annak a személynek teliholdkor. - rántom meg a vállaimat, miközben be is fejezem a kötözést. Az meg, hogy farkasként, vagy holtan. Nem tudom, gondolom függne attól is, hogy mennyire borulnék ki, viszont ebből rájöhet ő is, hogy nem díjaznám azt, ha mellettem valaki más ágyát is látogatná, vagy beengedné az övébe. - Azt hiszem készen van. - pillantottam rá végül ártatlan mosollyal, mintha az előbb nem is egy ördögi nőszemélyre hasonlítottam volna annak köszönhetően amit mondtam.

Majdnem félrenyelem az utolsó korty kávém, végül leküzdöm a torkomon anélkül, hogy meg akartam volna fulladni egy pillanatra is.
-Csak ne rohanjunk a dolgok elébe.-zárom ezzel remélhetőleg rövidre.
Így is annyira abszurd volt minden a mai reggelen, hogy nem akartam volna tovább fokozni az eleve furcsa hangulatot. Kicsit olyan volt ez, mint egy se veled, se nélküled kapcsolat. Részben azt kívántam, bárcsak lehetnénk ázalagosak. Részben azt, hogy felejtsük el a múltat. De egy részem továbbra is képtelen volt elfelejteni, ami a húgommal történt.
-Van olyan, aki rajong érte?-hagyja el a szám hirtelen egy valóban jogos kérdés. Ha csak egy ember is akad, legyen nő vagy férfi, nem biztos, hogy kivan mind a négy kereke.
-Az van, hogy kinézem belőled, hogy egy leszel a lelketlen orvosok közül. De nem tudnám megmondani, hogy miért.-vágok ártatlan arcot, noha kezem sajog minden óvatlan mozdulattól. A futárt nem ér lelőni rész pedig... lehet, hogy nem ér, de nem mondtam volna biztosra, hogy valóban nem vágna hozzám valamit, ha esetleg az anyjáról se lennék jó véleménnyel az olvasottak után. Neki ő fontos volt. Én a magam gyászát másba fordítottam át, az ő mechanizmusát viszont a témával kapcsolatban még nem egészen értettem.
A naplóba meredve próbálom nem nagyon lelkemre venni az olvasottakat, de ehhez az is hozzátartozott, hogy lényegében semmi közöm nem volt ahhoz, amiről olvashattam. Az az ő szüleinek a múltja volt, nem igazán akartam volna belefolyni, ha máshogy nem döntött volna. A napló olvasása viszont hamar lejött, hogy nem túl jó ötlet és közel sem biztos, hogy a beszélgetésünk előmenetelét fogja szolgálni, ha esetleg a fejem veszi rövid időn belül.
A koppanásra felkapom a fejem és visszateszem az asztalra a naplót, bár a bögrém kicsit sajnáltam volna, nem teszem szóvá.
– Mindig a legjobbat feltételezed, igaz?–meglepő rideg hangja hallatán azt hiszem ezt a csípős, kicsit cinikus megjegyzést akár vissza is szívhatnám, vagy a legjobb talán az lett volna, ha egyszerűen ki se mondom. Mégis elnyomok egy mosolyt, ahogy kivételesen egyetért velem egy meglehetősen abszurd dologban. Hát, erről ennyit…  De tényleg nem egy szimpatikus szokás, így ahelyett, hogy tovább ragoznám a témát, fogom, felkapom a konyharuhát és mellé sétálok, felvetve még egy ötletet a nap hátralévő részére.
– Ha eddig nem haltam bele, nem most fogok.–emlékeztetem, de lerakom a kezemben lévő törölgetőruhát és nekidőlök a pultnak. Ha lesántulnék, az nem lenne jó, pedig a telihold már csak pár nap. A gondolatba beleborzongok és gyűlölöm a gondolatot, hogy nem tudom, tudjuk kihagyni ezt a részt az életünkből. Bár nekem volt választásom, neki nem. A kettőnk között azért ilyen szempontból igen nagy különbség van.
– Én sem javasolnám.–húzom össze a szemöldököm. Mögém felülhet és tény, iszonyat szexi lenne, de az öngyilkos hajlami épp elég problémások, még egy motorra semmi szükség ahhoz, hogy végül valóban sikerrel járjon. – Fölülhetsz mögém, élvezheted, ahogy a szél belekap a hajadba, de ha rajtam múlik, egyedül nem fogsz rá felülni. –ezzel azt is elárulom, hogy a motorom, ha úgy tetszik, tabu és nem fogom kockáztatni, hogy ártson magának.– Az erdő önmagában szép lehet. Tudod, hóvirágok, meg… –nézek rá összevont szemöldökkel– meg hóvirágok és hóvirágok? –ebbe szépen belebuktam, így csak megadóan vállat vonok. Ha kellőképp kialvatlan lennék, kiegészíthetném ezt a mondatot azzal is, hogy elég, ha csak őt nézhetem, de ennyire csöpögős nem óhajtok lenni. Ez már sok lenne.–Figyelj, ne várj sokat. Az elmúlt időszakban azt hiszem, hogy a spórolt pénzemmel elleszek, de a fenekem nem akarom a földhöz csapni azért.–jobb, ha tisztán látja, hogy messze nem keresek olyan jól, mint azt elhihetné, ellenben annyira rossz sorom sincs, hogy mondjuk ne tudjak egy normális vacsorát megengedni magunknak.
– Mondjuk… – ülök a kád szélére. A választásom stratégiai ok is. Egy, arra figyelek, hogy ne ájuljak el, kettő, viszonylag kényelmetlenül tudna csak az ölembe mászni, ha még mindig a tűrőképességem akarná tesztelni. – Nézd, nem azt mondom, hogy egyetértek ezzel vagy hasonlóan tennék, de… –kezdek bele a korábban feltett kérdés elemzésébe. – Vannak dolgok, amiket lehet, hogy anyád sem akart megtudni, viszont John el akarta valakinek mondani. Láttam már ilyet. –szorítom össze a fogaim, ugyanis apám pontosan ugyan így tett a húgom halála után, de anyám halála előtt. Viszont ő is úgy gondolta, hogy anyám is le fogja ezt nyelni, pont, mint Lay anyja. Csakhogy ő nem tűrte szó nélkül…. És mi lett a vége… már egyikük sem él. – Tény, ha szeretsz valakit, azt gondolom elkötelezed magad és nem szívesen osztozol rajta.-vonom fel egyik szemöldököm és teszek ezzel egy célzást felé is. Miközben beszélek, végig mozdulatait figyelem. Mi a fenének ajánlottam fel a randit? Más lecsapott volna a lehetőségre, bezzeg én, jó kisfiúként megálljt parancsoltam magamnak, magunknak és a szerintem helyes úton igyekeztem ezt a dolgot alakítani. Legyen ez bármi, amivel most próbálkozunk.

Mosolyogva figyelem őt, miközben nehéz megállnom, hogy ne kísértsem továbbra is őt. Nehéz, de megállom, hogy ne próbáljam ingerelni őt, vagy kísérteni a sorsunkat, mert ha nehezen is, de belátom, hogy esélyesen igaza van azzal, hogy jobb lenne nem elsietni a dolgokat. Kíváncsian fürkészem őt, amikor a kezemet gyengéden a hátam mögé szorítja. Válaszát hallva elnevetem magam, majd nyelvemmel benedvesítem az alsó ajkamat.
- Majd igyekszem fiatalon tartani. – pimaszul csendül a hangom, de arcomra van írva, hogy remekül szórakozom.  Még akkor is, ha egy részem érzi azt, hogy az elmúlt órák eseményeit még nem teljesen sikerült feldolgoznom. Ott van a tegnap este, majd a ma reggeli dolgok. Mintha a világ kicsit kifordult volna önmagából és egy teljesen másabb univerzumba csöppentem volna reggelre, viszont csöppet se volt ellenemre Vin tettei és az, hogy talán omladozni kezdtek a falai.
- Ne is mond, képtelen vagyok elhinni, hogy annyi évet kibírt az az ember mellett. Még anyám… - megköszörülöm a torkomat – a nagynéném se rajong igazán érte…. – a szememet megforgatom, mert tényleg nem értem, hogy mit láthatott benne anyám. Persze, néha eljátszom a gondolattal, hogy rájöhessek a dolgokra, de akkor se értem. Lehet jó kiállású, vagy egy fajta kisugárzása is, de akkor is…. nem tudom elképzelni, hogy mi volt az a dolog, amivel ennyire megbolondította anyámat. Anyámat, aki életét adta érte, mert a szülésbe belehalt. Vajon Jonathan is ezért dobott el, mert úgy gondolta, hogy én tehetek a szeretet nő haláláról?
- Tudom, és ilyenkor szokás mondani, hogy a futárt nem ér lelőni. – játékosan csendül a hangom és láthatja a pillantásomból, hogy nem haragszom rá. Egyébként is van fontosabb dolgom jelenleg, mint ez a napló. El kell látni a kezét, meg a konyhát se ártana rendbe tenni.
- Látod, még nekem is akadnak rejtett képességeim, amivel képes vagyok meglepetést okozni. – cukkoltam őt, majd pár pillanat múlva ránéztem. – Várjunk csak, úgy gondoltad, hogy egy leszek a sok szívtelen és lélektelen orvos közül? – nézek rá érdeklődve és meglepődve. Azt mondják, hogy nem túlzottan jó sok érzelmet belevinni ebbe a szakmába, de én nem tudom teljesen kizárni az érzéseimet. Ezért is vagyok képes néha túlzottan messzire menni és fejmosások soha nem maradnak el. S pontosan emiatt se tudom még mindig eldönteni, hogy idővel milyen szakterületen szeretnék dolgozni a kórházon belül.
Felvonom kicsit a szemöldökömet, amikor látom, hogy miként reagál a naplóra, de nem szólalok meg. Ha rá ilyen hatással lehet az amit látott, akkor vajon rám milyen hatással lenne? Lehet inkább tűzre kéne vetni és elfelejteni, hogy valaha létezett? Bármennyire is kecsegtető a gondolat, tudom, hogy képtelen lennék rá. Mindent kincsként őrzők ami édesanyámhoz köthető.
Mielőtt megszólalhatnék, hogy szerintem rá is tartozik, hiszen esélyesen neki kellene végighallgatnia a kifakadásomat, ami ennek a naplónak köszönhető, azelőtt újra beszélni kezd. Amint meghallom, hogy milyen részt talált, abban a pillanatban kicsúszik a kezemből a bögre és hangosan koppan a mosogatóban. Szerencsére legalább nem tört össze.
- Fogalmam sincs, de ha tippelnem kéne, akkor inkább a szeretőre tippelnék, mintsem valami testvérre. – ridegen csendül a hangom és még a gyomrom is felfordul a gondolattól. Azt viszont nehéz lenne megmondani, hogy attól lettem rosszul, hogy apám esetleg megcsalta az anyámat, vagy attól, hogy anyám képes volt ennek ellenére is mellette maradni.  – Ezzel legalább nem vagy egyedül… - és próbálom elnyomni a feltörni akaró szavakat, hogy jelenleg hirtelen azt se tudom, hogy ki volt az anyám és miként volt képes elviselni ezt a megaláztatást. Én biztosan nem bírnám elviselni, ha annak a férfinak, akit szeretek lenne egy másik nő is az életében. Még a hideg is kiráz a gondolattól.
- Nem kéne, a kezed… - pillantok rá aggódva, amikor neki áll törölgetni, mert biztosan nem akar sánta farkas lenni a következő teliholdkor, mert még mindig nem jött helyre a keze. Jobb lenne, ha kímélné.
- Miért ne bírnám? Érezni azt, ahogyan a szél körbe ölel és a száguldás izgalmát. Soha nem nőttem ki ebből a dologból, csak tudod a családom nem díjazta volna, ha beszerzek egyet…. – pillantok rá ártatlanul, de tekintve mennyi őrültséget tettem már életem során szerintem teljesen érthető a döntésük, én meg kivételesen elfogadtam. Maradtam a biciklinél és az autózásnál. Már alig vártam, hogy újra jobb idő legyen és két keréken szelhessem át a várost. – Remélem valami csodálatos helyet tudsz, amit még soha nem láttam. – ugratom őt, hiszen nehéz olyat mutatni még, amit nem láttunk. Farkasok vagyunk, az erdő a második otthonunk, de attól még izgatottan vártam. Pár pillanatig hallgatásba burkolóztam, majd miután körbetöröltem a mosogatót is, akkor szólaltam meg. – Milyen ember képes együtt élni valakivel, akinek esetleg szeretője van? Ez annyira…. – de nem bírtam kimondani, hogy undorító, megalázó lehet és mennyire borzalmas már maga a gondolat is. Helyette inkább a fürdő felé távoztam sietősen, hogy az elsősegélydobozzal térjek vissza. – Hova ülsz? – és már majdnem kibukott a kérdés belőlem, hogy ő képes lenne e így együtt élni valakivel, mert én nem. S pontosan ezért is voltam képtelen jelenleg eme pár sor után megérteni a történetekből megismert anyámat.

-Inkább ne....-szűröm fogaim között, tenyeremmel derekát tartva. Az önuralmam abban merült ki, hogy a sajgó kezeimre kezdtem el koncetrálni.
Elmorzsolok egy vigyort, kihúzom magam, de tekintetem újra ajkaira siklik, elkapom kezét, amivel most a homlokomra bökött és háta mögé szorítom, gyengéden, de határozottan. Ha így folytatjuk, előbb vagy utóbb az önuralmam végérvényesen el fog párologni és nem feltétlenül lesz az jó nekünk. Húzni akartam a pillanatot, élvezni a felfedezés örömét.
-Azt hiszem kezdi beadni a derekát. Öregszik, mint egy komótos medve.-reagálok szavaira. Túl hívogató volt csókja, érintése, és bár én sem akartam magam meghazudtolni, hogy vágyok-e rá, eszemnél voltam, hogy időben leállítsam magam.
Ja... meglátjuk, hogy nem veszi-e a fejem. Nem olvastam bele. Tiszteletben tartottam, soha nem kérdeztem erről a családunk, csak rám hagyták. A napló teljes történetét nem ismertem.
Részben ismertem történetét. Az anyja elvesztését ő is nehezen dolgozta fel, mint ahogy bármelyikünk tette volna, hisz az ilyesmit nem tudja az ember egyik pillanatról a másikra elfelejteni. Az lenne a furcsa, ha máshogy lenne.
-Nem tudtam, hogy ez volt-e a szándéka. Talán részben. Végül is, látod, hogy leélt vele x évet.-mondom ezt én, aki aztán a legkevésbé sem szerettem volna kapcsolatba kerülni Jonathan-nal.
-A te döntésed. Én csak a kérést hangosítottam ki.-vonok vállat, majd az asztalra dobott naplóra nézek. Egy kis részem kifejezetten kíváncsi. Egy nagyon kicsi részem. Egy másik részem viszont nem akarja a múltját ismerni. Kijelentésétől viszont rendesen megrökönyödöm.
Szemöldököm a homlokom közepére szalad.
-Nem tudtam, hogy bujkál benned egy tyúkanyó.-figyelem, ahogy elkezd sürögni, forogni a konyhában, a tányérokkal és poharakkal egyensúlyozva közben. A kézfejemre nézek, konstatálom, hogy "lehetne rosszabb", de nagyobb figyelmet nem szentelek neki, inkább Lay mozdulatait kezdem figyelni.
Veszek egy mély levegőt, felcsapom a naplót és be is csukom. Azt hiszem épp olyan részt látok, ami aztán végképp nem tartozik rám. Ennek ugyan ezekkel a szavakkal hangot is adok. Gondoljon bármit, nem akarok mindenről feltétlenül tudni. Volt egy bátyja, Jonathan előző házasságából? Vajon valóban él még most is? Pláne nem tőlem kellene ezt megtudnia.
-Lay, ez nem tartozik rám.-csukom be zavarodottan, mikor már olvasni kezdtem volna, de az első sor láttán jobbnak látom nem belefolyni a dologba. Bár, mielőtt újra nekem szegezné a kérdést, inkább újra felcsapom a naplót, egy nem éppen jobb résznél. Az első lényegében közölte, hogy úgy is meg fog halni...de ez se sokkal jobb.-"...Tudom, hogy szeret, Jessalyn pedig nem több holmi hóbortnál. Az élete azon részénél, amit nem oszthat meg velem. Tudomásul vettem. És tudom, hogy szeret... minden nap emlékeztet rá, így nincs mit megbocsájtanom neki..."-Ez valóban rám tartozna?-gondolkodom el, majd mégis visszatérek a leírtakhoz és Lay felé nézek.-Ki az a Jessalyn?-mennyi az esély arra, hogy ő tudni fogja a választ?-"...Igazából hálás is lehetnék érte, hogy nem ismerem minden titkát. Az én lelkem nem viselné el. Az övé...Féltem a lelkét. Elveszik és mi van, ha én már kevés leszek, hogy megmentsem?"-összevonom a szemöldököm.-Nem kedveltem meg jobban az apád.-csúszik ki kissé nyersen a számon ez az egy mondat, majd torok köszörülve lerakom az asztalra a könyvet és Lay mellé sétálok, hogy felkapjak egy törölgetőruhát. Terelni kezdek. Az jól megy.
-Mondanám, hogy van ötletem, hová vinnélek, de azt hiszem, hogy ha szép napsütéses időnk lesz, elvinnélek túrázni. Remélem még mindig bírod a motorozást.-emlékszem, mikor megszereztem a jogosítványom a motorra, ő és a húgom is levakarhatatlanul könyörögtek egy-egy körért. A húgom viszont egyre kevésbé bírta elviselni a motorozást. Ellenben Lay-ről fogalmam sem volt. Évek óta nem ült mögöttem... Nem véletlenül. Bár meglehet, hidegnek fogja gondolni még az időt.
[/i][/i]

- Ezt örömmel hallom. – mert nem biztos, hogy túlzottan örömmel venném, ha egyszer csak beállítana valamelyik kalandja egy ilyen hírrel. A szívem viszont továbbra is úgy ver, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Mellkasom hevesen emelkedik, a józan eszemet elengedtem szabadságra, és hiába telnek a percek a csókunk óta, akkor se tudok kikeveredni a vágy ködéből.
Kezeimmel felfedező útra indulok, még ha most be is kell érnem azzal, hogy a pólójának anyaga simul a tenyeremhez, nem pedig a melegséget árasztó bőre. Kezének gyengéd érintésébe jólesően beleborzongok, a vágylángjai egyre inkább perzselni kezdenek, miközben egyre nehezebb megállnom azt, hogy ne csúsztassam még lejjebb a kezemet és ne lépjek át egy újabb határt. Nehéz lenne szavakba önteni azt, hogy mennyire is vágyom rá, de ugyanakkor egy aprócska félelem is könnyedén kezdte magát megmutatni a felszín alatt, mert féltem attól, hogy ez netalán csak a képzeletem szüleménye, vagy pár pillanattal később úgy fog tenni, mintha mi sem történt volna, pedig a vágy könnyedén kiolvasható volt az engem fürkésző szempárból, vagy testének apró rezdüléseiből, ahogyan az enyémekből is.
- Csodálom az önuralmadat. - tényleg így volt, hiszen esélyesen, ha rajtam múlt volna, akkor nem nagyon csevegnénk jelenleg. Túlzottan régóta vágytam arra, hogy megtapasztalhassam azt, hogy milyen is elveszni a csókjában, beleveszni az érintéseibe és érezni azt, ahogyan teste enyémhez simul és eggyé leszünk. De jelenleg be kellett érnem azzal, hogy újra érezhettem vágytól túlfűtött csókját, amikor keze combomra siklott, akkor a vágy újult erővel kezdett életre kelni bennem, aminek köszönhetően kéjes sóhaj tört a felszínre. Érintése megégetett és azt akartam, hogy máshol is érezhessem, de az önuralma még mindig túlzottan a helyén volt, így amikor újra véget vetett a csóknak, akkor játékosan lebiggyesztettem az ajkamat. Amikor pedig randevút említett, akkor kicsit meglepetten néztem rá. – Ki vagy te és mit csináltál azzal az emberrel, akit én ismerek? – játékosan még a homlokára nyomtam a kezemet is, mintha azt akarnám megtudni, hogy nem szaladt-e fel esetleg a láza, de szó se volt erről. Végül nyomtam egy apró puszit a szájára. – Rendben van, ahogy gondolod, akkor mindent szép sorjában és nem hiszem, hogy haragudnék bármiért is, mert ha jól értettem, akkor rád bízták, nem pedig te önként akartad őrizgetni. – szép lassan azért sikerült a ködön át visszanyernem a gondolataimat, hogy ne csak körülötte forogjanak, vagy ne csak arra gondoljak, hogy mennyire mámorító lenne, ha a keze feljebb, vagy netalán lejjebb siklana a pólóm alatt, vagy ha úgy döntene, hogy szép lassan megszabadít a pulcsitól és a többi ruhától. Azt meg csak remélni mertem, hogy a melegítőfelsője eléggé nagy rám, hogy ne láthassa azt, hogy a korábbi tettei milyen hatással is voltak a testem bizonyos pontjaira. Emiatt inkább le se pillantottam, mert nem akartam látni, hogy mennyire is lett áruló netalán a testem, inkább őt fürkésztem továbbra is. Persze, a lábaimat lefejti, aztán még van képe ingerelni azzal, hogy a combomon simít végig, majd egyszerűen csak elsétál a széfhez. Alig hallhatóan sóhajtok egyet, de türelmesen várok rá.
Elveszem a kopott füzetet, ami egészen réginek tűnik, de nem lapozok bele. – Tényleg nem tudod, hogy mi van benne, vagy miért akarta ezt rám hagyni, azon kívül, hogy szerinte meg kéne békélnem az apámmal? Azzal a személlyel, akit nem is ismerek, aki elhagyott... – kicsit keserűen csendül a hangom és minden gyengéd érzés hirtelen tovalibben, ami köztem és Vin között még pár pillanattal korábban felforrósította a levegőt. Lekászálódom az asztalról és még az is megfordul a fejemben, hogy inkább visszaadom neki, mert nem érdekel, de aztán inkább elindulok a szoba felé csendesen, mígnem végül megtorpanok, mert eszembe jut valami. – Nem akarom elolvasni, vagy nem most, de az is lehet, hogy soha, hiába érzed úgy, hogy eljött az ideje. – vallomásom közben kicsit a hangom is megremeg – Meg jelenleg van fontosabb dolgom is. Először rendbe kell szednem a konyhát, aztán meg ellátni a kezedet, mielőtt még több kárt tennél magadban. – könnyedén libbenek vissza hozzá, minden kérés nélkül veszem el a kezéből a tányérokat és sétálok velük a mosogatóhoz. - Ülj le, addig meg mesélhetnél valamit, vagy olvashatsz is belőle, ha akarod. – bökök a fejemmel az asztalra visszarakott füzetre. Rábízom, én visszapakolok a hűtőbe, aztán a bögréket is elviszem a mosogatóhoz és neki állok elmosogatni. A kínzó fejfájás időközben újragyötörni kezd, ahogyan a köd egyre jobban felszáll.

Elrugaszkodom a szakadék szélétől és a mélybe rántom mindkettőnk. Az önmegtartóztatás nem megy. Mohón falom ajkait, ujjaim hol tarkójára siklanak, még közelebb húzva őt magamhoz, hol derekára, túl közel lökve mindkettőnk ahhoz, hogy elhiggyük ebből több lesz egy csóknál. De nem... Jobb, ha ennyire előre nem rohanok, pláne a tegnapiak fejében. Homlokom övének támasztva felvezetem az egyik olyan dolgot, amit eddig szinte tökéletesen titokban tudtam előle tartani.
-Hidd el, soha nem voltam olyan részeg, hogy ennek a kockázatát vállaljam.-tisztázom ki röviden a "mini én" kérdését. Nem gondoltam erre, nem vágytam erre. Igazából nem voltam benne biztos, hogy valaha akarni fogok ilyesmit, persze, ki tudja mit hoz még a jövő.
Fogaim között szűrve szívom be, majd fújom ki a levegőt. Elkapom kezeit, ami most mellkasomra siklik, majd elindul lejjebb. Vöröslő ajkaira nézek, tenyerem derekára siklik újra. Fél lépés, vagy még talán annyi se és egész testünkkel a másikéhoz érhetünk. Lába még mindig édes béklyóba zárja derekam, így menekülni csak akkor tudnék, ha lehámoznám magamról. Örülök a melegítőnadrág bőségének, mert közelsége minden tiszta gondolatom elvette a józan eszemmel és a türelmes, udvarias énemmel együtt. Vágyom rá, jobban, mint bármelyik nőre vágytam eddigi életemben. Pontosan tudom, hogy érzi ezt, ahogy az én figyelmem sem kerüli el az irányából érzett vágyakozás. De tudtam, hogy ha elsietem, ő és én is megbánhatjuk. Az a gyümölcs édesebb lehet, amire még várnom kell, mint az, amit most is leszakíthatnék magamnak. Ezt mantrázva részben elkönyvelem magam idiótának, hisz a tálcán kínált lehetőséget épp ideje üldözöm, mégis térek ki előle, mikor már elérhetném.
-Tudod az, hogy jól akarom csinálni, mindenre vonatkozik.-nehezemre esik kipréselni magamból ezt a mondatot, hisz ezzel ellentmondok tetteimnek, újra leküzdöm a fél lépést és megcsókolom. Ujjaim combjára siklanak, majd alig megemelve pólóját, ismét derekára, ezúttal viszont érzem tenyerem alatt forró bőrét. Nyelvem övét keresi, újabb percekre megszüntetve körülöttünk a világot. De csak elhúzódom tőle, noha ujjaim még mindig derekán pihennek. pár órája még békésen aludt, majd a reggeli rosszullét farvizén eveztünk el a reggeliig, most pedig olyan tiszta, vággyal teli tekintettel néz rám, amitől bármelyik pasas a lábai elé omlana, áldozva ezzel az oltárán, amit magának emelt.-Aztán majd meglátjuk, hogy később valóban mi mindennel tudok behatóan és alaposan foglalkozni. De előbb nézd meg, mit hagyott rád az anyád és ha még ezek után sem gondolsz mindennek, elviszlek randizni, ahogy a normális párok haladnak előre közös útjukon. Kezdjük az elején. Vagy valami olyasmi.-ahogy kimondom, meg is bánom. Ez milyen bénán hangzik már... Hátrébb lépek és gyengéden lefejtem derekamra kulcsolt lábait, vádlijától combja közepéig végigsimítva így lábain és a nappaliban levő széfhez sétálok. Bepötyögöm a kódot, a zár halkan kattan és előhúzom a kis börkötéses noteszt. Visszasétálok a konyhába és felé nyújtom. Ennyi idő azért is kellett, hogy ne seperjem le a konyhaasztal tetejét és ráfektetve elfeledtessem vele a világ minden gondját. De erről jobb, ha nem tud...
-Megértem, ha most nem akarod elolvasni. Ha mégis, a nappali vagy a szoba magányát is választhatod, amíg én elmosogatok.-adom kezébe a füzetet.-Ezt neked szánta. Ne kérdezd miért nekünk adta, miért nem a nagynénédnek, fogalmam sincs. És nem tudom, hogy mi van benne, az csak rád tartozik, nem kérem, hogy elmond.-nyomok végül egy csókot homlokára és letessékelem az asztalról, hogy valóban a pakolással tudjak foglalkozni, és eszébe se jusson újra elterelni egyébként viszonylag lehiggadt figyelmem. De talán jobb lett volna, ha előbb hagyom, hogy a kezem tegye rendbe, mert a csontjaim most fájdalmasan roppannak, pedig csak két tányért emeltem meg kezemmel. Francokat segít bármiben, hogy farkas vagy, ha ugyanolyan lassan gyógyulsz...

- Ha nem a farkas lét lenne, akkor biztosan akadna más nehézség. Nem hiszek abban, hogy könnyebb lenne az életünk, inkább csak másabb. – mert mindig történik valami, elég csak megnézni az itt élő embereket. Nekik is megvan a maguk baja, senkinek se fenékig tejfel az élete. Az inkább csak a filmekben és könyvekben létezik, de a valóságban szerintem nem.
Tudtam, hogy igaza van, így csak bólintással jeleztem egyetértésemet, mert tényleg nem mindegy, hogy mekkora kockázatot vállalunk, de talán a nagyobb kockázat együtt jár a farkasokkal, hiszen ha önként vállalkozunk rá, hogy azzá váljunk, akkor igazából egy lapra teszünk fel mindent, mert senki se tudja mi lesz a vége az átváltozásnak. Élet és halál jár táncot azokban a pillanatokban.
– Pedig attól még nem tartanálak puhányabbnak. – picit rosszallóan meg is ingatom a fejemet, de "sajnos" jelenleg be kell érnem azzal, hogy a megérzéseimre és az eddigi tapasztalatomra hagyatkozzak és annak megfelelően lássam el a sérülését. Esélyesen viszont a kötésnek se fog örülni, de sok választása nincs. Legközelebb kétszer meggondolja legalább, hogy kikezdjen-e a fallal, vagy ne.
Félve teszem meg az első lépést, de aztán könnyedén magával ránt a pillanatheve, amikor viszonzásra lel a gyengéd csókom. Neki köszönhetően a remény újra lángra lobban, a testem minden porcikáját kellemes bizsergés járja át, érintése még a ruhákon keresztül is perzsel és átkozom a sorsot amiért ennyi ruha választ el tőle. Lábamat a dereka köré fonom automatikusan, hogy még közelebb vonjam magamhoz, miközben egy pillanatra se szakadok el az szájától. Csókja megrészegít, mámorral tölt el. Ujjaimmal tarkóján simítok végig, míg egészen közel csúszom hozzá az asztalon ülve. Testünk egymáshoz simul amennyire csak lehetséges, nyelvem táncra kél az övével és hirtelen nem érdekel semmi se, hogy miként lesz később, mert a vágy köde mindent elhomályosít, ahogyan el is mossa minden aggodalmamat, kételyemet. A világ egyre inkább megszűnik létezni, minden gond homályba vész, mert nem marad más csak ő és én. Reménykedem, hogy ez a pillanat soha nem fog elmúlni, vagy később nem fog darabokra törni Amikor elszakad ajkaimtól egy kéjes és sóvárgó sóhaj hagyja el az ajkaimat, a szememet nem nyitom ki még akkor se, amikor megérzem újra homlokát enyémhez érintve. Őrizni akarom minden egyes pillanatát ennek, azt meg csak remélni merem, hogy a ruhán keresztül nem túlzottan feltűnő, hogy mennyire megbolondította nem csak elmémet, lelkemet, hanem a testemet is. Szavaira elmosolyodom, végül rápillantok, amiben a vágy és az iránta érzet összes gyengéd érzelem megtalálható. Szemeimben a boldogság apró szikrái csillannak meg. Sóvárgok utána, még többre vágyom, tudni akarom, hogy milyen az, ha ajka bejárja a testemet, ha teste a testemhez simul. Ismerni akarom minden rezdülését, de ehelyett csak előrehajolok és egy röpke csókot lopok tőle. – Miért is tenném? Akkor minden túl egyszerű lenne, nem? – az egyszerűség meg nem igazán vall ránk. Szeretünk mindent túlbonyolítani, hiszen ezt se tettük könnyűvé, pedig mennyire mámorító volt ez az „apró” tett is.
Meglepettség és zavar ül ki az arcomra, mert nem értem, hogy mire is célozhat. - Azt ne mond, hogy van valahol egy mini te. – kisebb grimasz szökik az arcomra, és lehet inkább hallgatnom kellett volna, de ismer, hogy sokszor hamarabb jár a szám, mintsem lakatot tehetnék rá. – Anyám? Hogy jön most ő ide, ha azt mondod, hogy áldást kell kérnem ránk, akkor inkább világgá megyek. Nem érdekel mások mit gondolnak, csak az, hogy te mit gondolsz. – nézek rá komolyan, mert tényleg nem értem, hogy mi juthatott eszébe most, de tényleg, ha apám áldását várja, akkor szerintem hamarabb kerülne valamelyikünk sírban, mint ő rábólintson kettőnkre. Kriptaszökevény, aki imádja megnehezíteni az életemet. – Fogalmam sincs, hogy mire gondolsz és esélyesen az előző két tippemmel se volt igazam, de nem értem, hogy mit hagyhatott hátra az anyám, ami nálad van. És mielőtt kérdeznéd: nem, nem vagyok mérges, egyszerűen csak nem értek semmit se. Ha nem rémlene pár perccel korábban totál elloptad az eszemet, így kérlek pontosabban fogalmaz, hogy miről is van szó, mert egyelőre még az eszem helyét az irántad érzet szenvedélyes vágy foglalja el. Vagy csak csókolj meg újra és minden mással foglalkozunk később. – nem is én lettem volna, ha nem ajánlok inkább kellemesebb dolgot, mint a beszélgetés. Hiszen minek most beszédre pazarolni az időt, amikor inkább megismételhetnénk azt, ami pár pillanattal korábban volt, de mondjuk abban szerepet kaphatna az is, hogy a felsője lekerül róla és felfedezhetem még inkább a póló alatt duzzadó izmokat is…

-Részben.-ismerem be.-Úgy neveltek, hogy tudtam, ez a sorsom. Az más kérdés, hogy sokszor képtelen vagyok a farkasnak hála tisztán gondolkodni, de próbálkozom. De ha a telihold nem kínozna, talán jobb lenne. Normális élet, valahol máshol. És ha nem lenne ez az egész, minden más lenne.-értem ezt Sophia-ra is épp úgy, mint egy normális, egyszerű életre.
Az emlék a múlt egy szép részlete volt, valami, ami felett eljárhatott az idő, de mégsem fakult meg annyira, hogy ne emlékeznék rá szívesen, a történtek ellenére sem.
-Én is.-azt, hogy pontosan mit sajnálok, nehéz lenne megfogalmazni. Azt egészen biztos, hogy így alakultak a dolgok. A múltunkhoz képest a jelenünk zűrös, kellemetlen, vitáktól heves, miközben szemébe nézve mégis képes vagyok megnyugodni és képtelen lennék rá őszintén haragudni.-Valóban. De a kockázat mértéke nem egészen mindegy.-emlékeztetem erre az apróságra. Ez a kockázat eleve nagy volt. Túl nagy és túl felelőtlen.
-Kizárt dolog...-válaszolom, noha a csontjaim úgy sajognak, mintha nyakunkon lenne a telihold. De képtelen vagyok megállni, makacskodhatnék tovább, de szükségem volt rá. Felhúzom magamhoz, de mikor bőrünk összeér, ujjai arcomra siklanak és zöld utat kapok, mégsem teszek semmit.
Lehetne...ahogy ezt az egy szót suttogja, képtelen vagyok tovább higgadt maradni, mégis megelőz. Elmosolyodom a bók hallatán, noha agyam ugyan ebben a pillanatban vesztegzár alá vonja az összes tiszta gondolatom. Meglep, de nem gondolkodom, képtelen vagyok rá. A gyengéd, óvatos, félénk csókot viszonozom, anélkül, hogy következményekre gondolnék. Lassan felemelem és az asztalra ültetem, így egy magasak leszünk. Derekáról hátára siklik kezem, majd álla alá, közelebb húzva őt magamhoz. Határozottabban, mint ő, hosszan ugyan, mégis gyengédén csókolom. Keresem, követelem, akarom a viszonzást tőle, mohón ostromlom, választ várva. Önző énem előtör és tagadhatatlan azt akarom, hogy csak Mi legyünk. Még ha bele is remeg egész testem közelségébe, addig nem húzódok el tőle, míg tüdőm levegőért nem kiált. Sokszor eljátszottam a gondolattal, most, hogy kezemben tartottam mégis más volt. Esetlennek és félénknek éreztem, amit sosem gondoltam volna. Homlokom övének támasztom, ujjaim végigsimítanak arcának éles, mégis finoman ívelt vonalán. Mélyen szemébe nézek, remélve valamiért, hogy ugyancsak sóvárgást látok benne, mint amit én is érzek. De azt hiszem, hogy rá bármeddig képes lennék várni. -Nem könnyíted meg...-mormogom és nehezemre esik elhúzódni tőle. Idétlenül érzem magam, míg küzdök a józan eszemért, a puszta vágyaimmal szemben.
-Tartozom még egy dologgal, de... Ha a fejem veszed sem tehettem mást. Ígéretet tettem.-ismerem be szemöldököm ráncolva. A napló időtlen idők óta nálam van. Az anyjáé volt valamikor, aki neki szánta. Mégsem mozdulok. Túl jó így, hogy elrontsam...-Az anyád a családra bízta. Az enyémre. Addig kellett várnom, míg biztosan nem tudom, hogy képes vagy őt és Jonathant megértened.-vázolom fel, ezzel elrontva a tökéletes pillanatot.

– Te bánod, hogy így kell élned? – inkább kérdéssel löktem távol magamtól a szavait, mert részben én is sajnálom, mivel idő előtt kellett megbirkóznom az egésszel. Szinte még gyerek voltam akkor és az átváltozásom egy bosszúhoz köthető, illetve a legjobb barátnőm halálához. Ezek miatt is gyűlöltem visszagondolni arra, hogy miként is történt meg az eset, ugyanakkor idővel esélyesen úgy is kockáztattam volna, de előtte még biztosan élni akartam volna, kiélvezni az életet és csak utána kockára tenni az egészet.
Arcának rezdülése nem kerüli el a figyelmemet, ahogyan a pillantásában lobbanó harag se. Kivételesen inkább a hallgatás mellett döntök. Felesleges erről beszélnünk, mert fogalmam sincs, hogy pontosan mit mondott neki az a pasi, de nem is akarom tudni. Nem akarok arra gondolni, újra átélni mindazt, ami megmaradt emlékeimben.  
Ártatlanul elmosolyodom, kicsit még a vállamat is megrántom, mert már mindegy. Végül a palacsintát a tesójával együtt faltuk fel. Ostobaság volt idővel remélni azt, hogy talán ő is észre fog venni, úgy mint más srácok tették. Az évek múltak, de bizonyos érzéseket és reményeket soha nem tudtam igazán kiölni magamból. A régi emlékek mosolyt csalnak az arcomra, de hamar el is tűnik, ahogyan újra rápillantok.
Miért ilyen bonyolult az élet? Sokszor gondolom úgy, hogy valójában nem lenne az, de mi még is azzá tesszük. Ahol bőrünk találkozik melegség jár át, csábító, mint egy hideg téli estén a kandallóból áradó kellemes meleg. Még is félek bármit is lépni, ami csöppet se volt jellemző rám.
– Sajnálom, nem akartam, hogy ez történjen. – tisztában vagyok vele, hogy párszor már mondtam ezt, de akkor is ez volt az igazság. Nem akartam, hogy miattam tegyen kárt magában, vagy a lakásban. Azt a férfit meg lehet sajnálnom kellene, de nem tudom. Egyre inkább csak gyökeret ver bennem a telihold és a bosszú gondolata, mint egy kiirthatatlan gaz. – És mi van akkor, ha csak te gondolod azt, hogy butaság lenne, ha valójában nem az? Nem te mondtad mindig azt, hogy kockázat nélkül nincs győzelem se? – persze, nem mindig győzhetünk, de sokszor hallottam, amikor ezt mondta. Mind a kettőnket megtépázott már az élet, de még is itt voltunk. Nem az számít, hogy mennyiszer kerülünk földre, hanem az, hogy mennyiszer állunk fel.  Kíváncsian figyelem őt, de nem mozdulok meg, a kezét nem engedem el, csak akkor, ha ő húzza el. Egy pillanatra, mintha mosolyt vélnék felfedezni a szája sarkában, de az is lehet, hogy csak képzelődtem. - Mindenképpen szeretném ellátni a sebeidet, de gondolom arra nem tudlak rávenni, hogy gyere velem a kórházba, hogy röntgent készíthessek és lássam nincs komolyabb sérülésed. – már az is haladás, hogy legalább ennyit megenged, hogy bekötözzem a sebét, a kezét. Utóbbiban nem reménykedtem, hogy velem jönne. Ő annál csökönyösebb. Érintése meglep, pár pillanatra még levegőt is elfelejtek venni, fel se tűnik, hogy miként tol hátrébb engem. Érintésének nyomán a bőröm a ruha alatt bizseregni kezd. Csodálkozva pillantok le a kezünkre, mert nem értem, hogy mi történik most, vagy éppen mire készül, miközben próbálok nem túlzottan nagy teret adni a reménynek. – Lehetne… – egyetlen szót suttogok neki, miközben már én is felállok és elveszem az engem fürkésző szempárban. A szívem hevesebben dobban, fény gyúl újra a pillantásomban a közelségének köszönhetően. Illata körbeleng, csalogat és megnyugtat, de a várva várt csók elmaradt, helyette homlokunk ér össze. Egy pillanatra lehunyom a szemem és a szabad kezem arcára siklik, miközben elveszem a pillanatban. – Nem hiszem, hogy emiatt aggódnod kellene. – mert biztos vagyok benne, hogy ő jól csinálná. Végül legyőzve minden félelmemet lábujjhegyre állok és gyengéden ajkamat az övéhez érintem. Gyengéden és kérlelően csókot hintek az ajkára. Aprócska tett, amibe az egész belsőm beleremeg, de hiába apró, attól még valódi szeretet lappang a tett mögött és csak remélni tudom, hogy viszonzásra lel, ha rövid időre is, de legalább egy pillanatra még is ő képes hagyni, hogy az elvei porba hulljanak.

Összeszorítom az állkapcsom és a reggeli közben sem vagyok képes teljesen tisztán gondolkodni. Kizárni a hangokat. Mondjon bármit, megbocsájtásról nem csak neki kellett gondolkodnia. Mikor magamnak sem tudok megbocsájtani…
-Sajnálom, hogy így kell élned Lay. Komolyan.-szembesíteni valakit azzal, hogy farkas lesz, mert ez a sorsa, egy dolog volt. Belekényszeríteni valakit ebbe, hogy túléljen… egy egészen más és közel se biztos, hogy valóban ez volt akkor a helyes út.. Bosszúként tény és való, jól működött.
-Valóban nem lett volna közöm hozzá.-összeszorítom állkapcsom. Ha valóban az volt az igazság amit az a félrészeg barom dadogott az ajtó felé menet, akkor azt hiszem magamnak se bírtam volna megbocsájtani a történteket. Nem, mintha közöm lett volna hozzá… valóban. Vagy, mintha most lenne közöm hozzá, hogy mennyi valóságalapja van annak, amit az a fickó makogott. De a vitában részem volt, neki is.
-Nem gondoltam, hogy azt akarod, hogy megtaláljam.-bár az a nap tisztán él fejemben, tényleg, sosem feltételeztem, hogy elmenekült a palacsintáimmal vagy valami hasonló tervvel állt fel ellenem. Tény, abban a pillanatban a gyomrom jobban érdekelt, mint a palacsinta.
Ahogy előttem guggol, kezemmel a kezében, gondolataim fenekestől felfordulnak. Könnyű lenne felkapni és az asztalra ültetve megcsókolni vagy az ölembe vonni. Túl könnyű, túl hívogató, de a levegőben, tekintetében van valami. Valami, amit nem tudok megmagyarázni sem.
-A fal erősebb nálam. Annak a gyökérnek meg erősebb az állkapcsa…-mormogom halkan, a fel nem tett kérdésére választ adva. -Nem nehéz elfogadnom. De jobb lenne, ha csak egyszerűen nem fogadnám el. Így legalább valami nem késztet arra, hogy butaságot csináljak.-az utolsó mondatom sejtelmesen csendül. Ahogy előttem guggol, én hátrébb csúszok kissé a székkel, mikor kezembe ismét fájdalom nyíllal egyébként gyengéd érintésének hála. Tekintete megfoghatatlan, és mégis gyönyörű. Miért ne? Miért harcolok még mindig? -Lehet…-rándul meg szám sarka, mintegy mosolyt elmorzsolva. -Elsősegély doboz van a fürdőszobában, ha szükséged van rá.-nézek le rá és komolyan elgondolkodom újra azon a bizonyos miérten… azon, amit mondott az imént. Szabad kezem végül derekára siklik, egy fél lépésnyit hátrébb tessékelem, hogy fel tudjak állni, de másik kezem még mindig övében van. A fájdalom ellenére ujjaim össze fűzöm övéivel. -Lehetne ez nem csak egy feltételezés...-nézek ismét szemébe, s az, hogy tudatosan vagy sem, de tenyerem mozdulatlan nyugszik derekán a melegítőm és vékony pólóm találkozásánál, de még így is érzem bőrének forróságát és teszek felé egy lépést. A másodpercek hosszú percekre nyúlnak, amíg csendben állok vele szemben. Meglépjem vagy ne? A két kérdés közötti éles határon egyensúlyozom. Egészen közel kerülök ezzel hozzá, így már nem csak tenyerem alatt érzem a belőle áradó meleget. Hirtelen nem zavar az alkarom átjáró fájdalomsáv, ami az ujjaimtól indul könyököm felé. Hívogató ajkaira nézek és agyam egy aprócska része csak az, ami képes hideg zuhanyt borítani rám, így még épp időben állok meg, homlokom övének támasztva, ha nem húzott el és hátrált ki esetleg eddig a helyzetből.-De jól akarom csinálni.

- Nem akarom, hogy bizonygasd, én csak azt akarom, hogy végre őszinte legyél velem, Vincent. Inkább az igazság törjön össze, mint mindenféle mese, hazugság. – komolyan csendül a hangom, mert ezt az igazság. Nem vágyom már arra, hogy hazudjanak, mindentől meg akarjanak óvni. Inkább az igazság fájjon, mint valami körmönfont hazugság. - Mindannyian átkozottak vagyunk, de közöttük is szerencsések, mert nem veszítjük el olyankor se teljesen a fejünket. – tisztában vagyok azzal, hogy nem mindenki képes megőrizni a tudatát, valakit túlzottan is maga alá gyűr a farkas ösztön.  Emiatt is próbálunk vigyázni egymásra ilyenkor még inkább, egy család vagyunk, egy falka, de arra még soha nem jöttem rá, hogy mi vagyunk a szerencsésebbek, vagy inkább azok, akik teljesen elveszítik a kontrolt. Magam sem tudom és talán soha nem is fogom megtudni.
- Valószínűleg igazad van, de nem ez lenne az első olyan eset, amikor olyan hibát vétek, amit nem tudok megbocsájtani magamnak. – a testvére halálát se bocsájtottam meg soha magamnak, annak az ismeretlen lánynak a halálát se tudom, de most még is hiába fáj minden porcikám akkor se tudok másra gondolni, mint arra, hogy valaki életét el akarom venni. Azt akarom, hogy az a férfi meghaljon, megbűnhődjön azért, amit tett, mert ki tudja mennyiszer tette már meg, vagy fogja, de egyelőre megtartottam magamnak a gondolatot. – Viszont a te fejed nem fájhatott volna ezért, hiszen semmi közöd nem lett volna hozzá. – Na jó, ez nem teljesen igaz, mert a vele való veszekedésnek volt köszönhető, hogy kiborultam és felejteni akartam, nem akartam érezni semmit se. Részben lett volna köze, de még se tudtam egy percig se hibáztatni semmiért se. Magamnak köszönhettem volna, és ha megtörtént volna ki tudja mennyire siklott volna ki még inkább az életem.
– Lehet, viszont a palacsinta se lehetett igazán fontos számodra, mert nem jöttél megtalálni, így végül tényleg kénytelen voltam megenni. – [/] pár pillanatig mosolyra görbül a szám, de aztán el is tűnik, mert pár pillanatnyi boldogság könnyedén illan el, ahogyan minden más újra beborít. A fejem újra egészen hasogat, így a halántékomat megdörzsölöm, de nem mintha az segítene rajta. Fájdalom, sötét felhők, amik körbelengenek minket. Mintha a nap csak pár pillanatig lett volna képes átsütni a viharfelhők között.
Hamarosan már mellette guggolok, az illata most még inkább beborít, ahogyan a belőle áradó erő is körbeleng, van valami a levegőben. Szikrázik, fülledt, ugyanakkor kicsit talán túlzottan is csendes, mint a vihar előtti idő.
– Minden férfi ezt mondaná, de nem hiszem, hogy ennyiről lenne szó. Fogalmam sincs, hogy miként szerezted, de egyértelmű, hogy fáj. – hangom halkan csendül, melegség költözik a pillantásomba az aggódás mellé. Fürkészem őt, olyan könnyű lenne, de ugyanakkor nehéz is befúrnom magam az ölelésébe magam. A kettőség, ami szép lassan az elmúlt évekkel egyetemben kettészakít. – Miért olyan nehéz elfogadnod, hogy nem csak zűrt tudok okozni, hanem segíteni is tudnék? – hogy a sérülésére, vagy kettőnkre értem magam sem tudom. Azt hiszem mind a kettőre. Kezem óvatosan siklik a sérült kezére, felkészülve arra, hogy netalán hamarosan elrántja, majd felpattan az asztaltól, de ha nem tesz így, akkor közelebb húzom magamhoz a kezét, hogy szemügyre vegyem és óvatosan, gyengéden érintsem, mert tudni szeretném, hogy mennyire lehet komoly a sérülése. Pár pillanatig habozok, majd felpillantok rá, elveszem abban a szempárban és egy pillanatra úgy érzem, mintha a saját tükörképembe pillantanék, mert hasonló érzéseket tudok kiolvasni belőle, mint amik bennem kavarognak. – Eléggé, de lehet az élet csak így akar rávilágítani arra, hogy lehet nem csak egymás látható sebeit tudnák összefércelni, hanem a láthatatlanokat is, ha nem futnánk el mindig. De persze lehet butaság ezt feltételezni. – kicsit még a vállaimat is megrántom, mintha tényleg fogalmam sem lenne, vagy hülyeség lenne a feltételezésem. Hiába szeretném ellátni, akkor se bírom elszakítani a pillantásomat az övétől.

■ ■      ■ ■@

A normális relatív volt. Magam is vitában álltam magammal. Mi lenne jobb, ésszerűbb... de ami az volt, vagy legalábbis annak tűnt, közel sem volt biztos, hogy valóban jobb vagy számunkra kedvezőbb lenne. Fogalmam sincs, hogy érthetném meg vele, hogy mindennek ellenére a saját lelkiismeretem a legnagyobb ellenségem, és pont az akadályoz meg benne, hogy egyáltalán megpróbáljak nyitni felé. Az éjszakák, amikor másnál kerestem a feledést, amikor azt vártam, hogy pár óra képes kikapcsolni gondolataim, akkor talán jó döntésnek bizonyultak, utólag visszatekintve kevésbé.
Próbáltam és próbálhattam normálisan nyitni felé, de a húgom szelleme pofozgatott ide-oda, hol ördögként, hol angyalként, az idegeimen táncolva.
Hát persze... Egészen biztosan. Én is a magam társaságát keresném, ha lenne más. Miért nem ment az apjához? Kicsin múlt, hogy ne még egy élet száradjon rövid időn belül újra a kezemen, mikor kifejezetten utáltam ölni.
-Kár...-mormogom az orrom alatt. Veszek egy mély levegőt és pár másodperc gondolkodási szünetet kérek magamtól, magamnak.-Belefáradtam, hogy folyamatosan azt bizonygassam, neked vagy bárkinek, hogy igaza van. Lay, vannak dolgok, amiben jogos, igazad van és vannak, amikben igen, igazad volt. Téged hibáztatlak, amiért Sophia meghalt. Az a tes sarad volt. Tudtad, hogy nem élheti túl, de ne gondold egy percig se, hogy bármilyen orvosi jelentés el tudja velem hitettetni, hogy a halálában közvetlen nem játszik szerepet az átkom.-elkezd bennem felmenni a pumpa. Ujjaim görcsbe rándulnak, ökölbe szorítom a kezem.-Nem akarok róla beszélni, ennyi. Azt hiszem, mindkettőnk osztályrésze tiszta, ne feszítsük túl újra a húrt.-kérem vagy döntöm el a kérdést, nem tudom. Hangom határozottan csendül, igazából ha ellenkezni akarna, akkor is süket fülekre találna körülbelül.
-Remélem tudod, hogy ez a hiba mivel járt volna. Ez több egy szar helyzetnél vagy egy hibánál.-adom tudtára, hogy azt hiszem tudom, miről is beszélt az a fickó.-Sosem bocsájtottad volna meg magadnak ezt a hibát.-rébuszokban beszélünk, noha a gyomrom is felfordul attól a gondolattól, hogy van olyan férfi a világegyetemben, akit az ilyesmi tölt el örömmel, ettől teljesen bekattan. Egyszerűen undorító...
-Áh, szóval így akarod, hogy elfelejtsem a fogszabályzós, tizenkét éves éned, aki ellopta a palacsintám.-ütöm el hirtelen jövő viccel komoly megjegyzését. Pontosan emlékszem anyámra, aki vigyorogva sütögetett, azzal fogadott, hogy az enyém megkenve külön, a pulton van, erre mire visszaértem, se a tányérom, se a palacsintáim nem voltak a pulton, ahogy az egészen addig nyugodtan üldögélő húgom és drága barátnője sem. Akkor mérges voltam rájuk. Soha ne legyen nagyobb problémám... visszagondolva csak egyszerű gyerekcsíny, ami megnevettet.
Aztán mégis fogaim összekoccannak, ahogy összeszorítom az állkapcsom. ennyit a viccelődő énemről. A fájdalom kellemetlenül hasít végig alkarom irányából. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sajog az egész alkarom. Az orrom bár végzetesen nem intézte el, a kezem magamnak sikerült igencsak összezúznom.
-Semmiség, csak kificamodott egészen biztos.-nézek le rá, amikor mellém guggol. Tekintetem akarva, akaratlan, de ajkaira siklik. Tiltott, édes gyümölcs, ami túl közel van hozzám.-Komolyan, túlélem.-bizonygatom, és szabad kezemmel az üres bögrém a tányéromra teszem, mintegy reggeli romeltakarítás első lépéseit. Pedig végig csak próbálom megakadályozni, hogy ujjaim megcirógassák kézfejét, vagy egyszerűen az ölembe ültessem. Szám sarkam megremeg.-Abszurd nem, hogy valamelyikünk össze kell ahhoz fércelni, hogy normálisak legyünk egymással?-osztom meg egyszerűen az első gondolatot, ami eszembe jut a helyzetben, persze a kikorrektúrázott verzióban csupán.

- Értem, ezek szerint emiatt nem próbálsz soha normálisan viselkedni. – csipkelődés volt a részemről, nem több. Nem akartam még inkább elsüllyedni a gondolataimban, szükségem volt arra, hogy valami újra „normális” legyen közöttünk és a csipkelődéseink pontosan ilyen volt. Meg legalább addig se kellett újra belegondoltam abba, hogy majdnem mi történt. Nem kellett az estét újra átélnem, még ha részben ennek köszönhető volt az is, hogy mellette ébredtem. Mennyiszer kalandozott el a gondolatom, hogy a biztonságot jelentő ölelésében hajtom álomra a fejemet, a rémálmok pedig neki köszönhetően messzire kerülnek, erre tessék. Azt is mondhatnám, hogy egy rémálomnak kellett majdnem teljesen igazzá válnia ahhoz, hogy ez bekövetkezzen. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem hiányzott az évekkel ezelőtti bevett szokásunk, amikor együtt reggeliztünk, amikor a beszélgetés gördülékeny volt, nem pedig egy kibiztosított puska, ami bármeikor elsülhet, hogy újra egymás torkának ugorjunk. Hiányzott az idő és néha megengedtem magamnak azt az ábrándot, hogy ez a dolog még helyreállhat, ahogyan minden más is közöttünk.
Békejobb? Ideiglenes fegyverszünet? Magam sem tudom, de nem is állt szándékomban túlzottan nagy dologgal felruházni a „jó étvágyat” dolgot, még akkor is, ha hálám örökké üldözni fogja azért, amit este tett és azért, amiért ma reggel is gondomat viseli. Néha tényleg olyan érzésem van, hogy nem is egy farkashoz van szerencsém, hanem egy nagymedvéhez, ami tud igazán gondoskodó és édes lenni, de máskor inkább olyan mint egy felbőszített medve, akit jobb ha elkerülsz messzire.
- Persze, biztosan véletlen jöttem ide akkor is, amikor megöltem valakit, majd este is véletlen juthatott eszembe a címed. Biztosan nem azért, mert megbíznék benned. Nem, ez kész abszurd feltételezés. –irónia bőven volt a hangomban a fejfájásom és minden tünetem ellenére is. Szerintem, ha leírnám egy papírra, akkor se fogná fel. Csökönyös, mint egy szamár és az istenért se lát meg dolgokat, mintha néha vak is lenne. Tényleg néha már igazán tanácstalan voltam, hogy miként is verhetném bele a fejébe a dolgokat, vagy miként tudnám elérni, hogy észre vegye azt, ami kiböki a szemét is lassan. Szerintem, ha boszorkány lennék akkor se lenne jobb a helyzet, sőt, rosszabb lenne, mert ki tudja mennyi kárt okoztam volna véletlenül hirtelen felindulásból. Talán okkal döntött úgy az anyatermészet, hogy farkas lesz belőlem. „Így biztonságosabb mindenkinek.” – Az este történtek miatt nem bízol bennem, vagy más miatt? – pillantottam rá érdeklődve, de meglepően higgadtan és közben újabb falatot haraptam a pirítósból. – Másrészt meg szerintem nem csak én viselkedek úgy néha, mint egy tinédzser. – vagyis gondolom erre célzott már többször, hiszen ő is érdekesen tudja olykor kezelni a dolgokat.
Megforgatom a szemeimet arra amit mond, és inkább a teámba temetkezem mielőtt megint valami kéretlen dolgot mondanék. Miközben ő beszél, én felhúzom az egyik lábamat, majd fejemet a térdemen pihentetem. Nem túlzottan érdekel, hogy mennyire nem illik így ülni az asztalnál. - Nem elmenni szeretnék, hanem végre normálisan beszélgetni veled. Úgy mint két felnőtt, ha már elméletben azok vagyunk. – gyakorlatban meg inkább olyanok, mint két idióta gyerek, akik nem tudják, hogy mit is akarnak. Vagy talán pont ez a gond, hogy tudjuk, de valahogy mindig olyat teszünk ami miatt nem szerezhetjük meg azt, amire igazán vágyunk. Zavaros. Tudom. - Tisztában vagyok, hogy rohadt nagy mázlim volt. Szerinted én nem tudom? - szomorúan pillantok le az asztalra, majd újra kezére téved a pillantásom. Korábban is feltűnt már, hogy valami nem stimmel, de próbáltam kizárni, hiszen még a végén azért is kapnék, amiért segíteni akarnék rajta, viszont szemmel láthatóan nagyon fájt neki. - Nem lehetne, hogy kicsit pontosítsd, hogy mit nem gondoltál komolyan? A gondolatolvasás szerencsére nem megy. - nem volt gúnyos a hangom, inkább kérlelő, mert tényleg tudni akartam, hogy pontosan mire is gondolt ezzel a kijelentésével. Aztán jött az újabb lemondó sóhaj. - Tudom, de fogalmad sincs, hogy miért keveredtem arra a helyre. Nem volt bölcs döntés, de mind követünk el hibákat, Vin. Néha a pillanat heve magával ránt és mire észbe kapsz addigra késő, mert vagy szarban vagy, vagy csak kicsúszott valami a kezedből. Ez bonyolult, de hálás vagyok azért, amiért te újra ott voltál. – lassan hátrébb toltam a székemet, majd felálltam és oda sétáltam hozzá. Lassan és óvatosan fogtam meg a sérült kezét. – Megnézhetem? Bár sok választásod nincs, ha miattam szerezted. - leguggoltam a széke mellé és úgy fürkésztem őt, mintha válaszokat kaphatnék a pillantásából, hogy mit érez valójában, mi jár a fejében.

A pumpa gyorsan megy fel agyamba. Képtelen vagyok elhinni, hogy valaki hogy lehet ennyire... Fújtatok, amikor azt meri kijelenteni, hogy nem érdekes mit gondolok vagy gondolnak rólá mások, legalább lenne hozzá egy jó, igaz alap. A gondolattól is felfordul a gyomrom. Inkább távozok, ahogy tudok, minthogy egy perccel is többet töltsék mellette, amíg a gondolataim ködösek. A pasas arca, ahogy éhesen méregeti, Lay üveges tekintete, amiből süt a félelem, hogy mellkasomnak simul a hideg víz alatt. Azt kívántam, bár mindig úgy aludhatnék el, hogy egyenletes lélegzését hallgatom.... de nem lehet. Továbbra sem tartom jó ötletnek. De meddig fogom így gondolni? Napokig, évekig? Begyakorolt, jól bevált álarcom volt már ez a viselkedés vele szemben, most mégis őszinte düh vegyül őszinte aggodalommal. Ez most más volt... nem tudtam nem arra a mi lett volna ha részre gondolni, ami máskor hidegen hagyott. Na jó nem, de közel volt ahhoz az érzéshez.
Mikor csatlakozok hozzám a konyhába, már javában kiélvezem a magányos perceket és nekiállok a terítésnek. a nyugalom nem tárt sokáig, szinte azonnal feldobok egy magas labdát, amivel oda is szúrok egyet. De lecsapja és könnyedén visszavág.
-A normális relatív.-mormogom, bár kétlem, hogy erre a válaszra várna, ezt akarná hallani.-És még unalmas is.-hozom bunkó formám és inkább a reggelire figyelek. Megkenek egy kenyeret és harsogva beleharapok. Tekintetem melegítőmbe burkolózott alakjára siklik. Na igen... pár éve normális volt, ha együtt reggeliztünk, aztán ez szép lassan kikopott az életünkből és igazából a reggelim zömében nekem is útközben bekapott bagettből és langyos kávéból állt. A pirítóm a mai reggelig magányosan ácsorgott a pulton...
A reggeli amolyan békejobb is, már ha nem vágjuk egymás fejéhez a tányérokat vagy épp képesek vagyunk kulturáltan fogalmazni, beszélgetni a másikkal. Egy gyenge próbát talán megér.
A "Jó étvágyat." egy gyenge békejobb volt, kicsit talán értelmetlen is. Nem a kaja vagy a kávézás fogja megváltoztatni a helyzetünk, max a szemünk alatti karikákra és a kissé szürke ábrázatra lesz ez gyógyír. Sovány vigasz, de egy apró lépés lehet talán előre.
Elfintorodom. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs ínyemre, amit mond. Igazából örülök is neki. Ha nem is nagyon, de egy hangyányit egészen biztos.
-Fogalmam sincs, hogy van-e ilyen listád, de kétlem, hogy én lennék a legmegbízhatóbbak egyike azon.-a húgom inkább. Bár ő már nyilván nem szerepelt ezen a listán. De nem ismertem a barátait, fogalmam sincs igazából mostanában kikkel vette körül magát. A családjáról sem tudtam sokkal többet, mint amennyit az egész falka tudhatott. Lehetett volna boszorkány is, bár abban az esetben már valószínűleg én se élnék és egy sajgó orr helyett már csak egy hulla lennék, aki alulról szagolja az ibolyát. -Hát mondanám, hogy még egy közös pont, de nem.-ezzel éppen azt is mondhatnám, hogy nem bízom meg benne, de részben sajnos a tegnapi is rávilágít arra, hogy így van. Nem viselkedhet mindig úgy, mint egy lázadó kamasz… na nem, mintha én jobban kezelném a felgyülemlett feszültséget vagy éppen a bennem kavargó dühöm.
-MÉG nincs.-nyomom meg az első szót szándékosan, majd elnyomok egy újabb mosolyt és hátra dőlök a széken. -Figyelj, ha menni akarsz, menj. Nem küldelek el, de erőszakkal nem foglak itt tartani. Egyszerűen csak örülnék, ha kicsit racionálisan elgondolkodnál a történtekről. Nem magamat fényezem, de rohadt nagy mázlid van Lay.-hangom végtelenül nyugodt, arcom kisimul, mint egy szoboré. -Amit tegnap mondtam…-kezdek bele, beleharapnék a kenyérbe, de inkább visszateszem azt a tányérra. -Nem mindent gondoltam komolyan. De nem mondom, hogy mindenben igazat adok neked.-ez a világ legszarabb sajnálom kifejezése volt, amit mögöttes tartalomként érzékelhet csak szavaimból. Felállok és a kávéért nyúlok, de a kezembe belehasít a fájdalom, így másikat ökölbe szorítva elnyomok egy fájdalmas mormogást. -Ettől függetlenül a nagyon pipa vagyok rád, amiért ilyen hülyeséget csináltál tegnap. Nem vagy már lázadó tini.-ismétlem magam, amolyan érezze a törődést szándékkal. Nagy nehezen behajlítom ujjaim és újra töltöm a kávéspoharam. Bár esküszöm, mikor a húgommal buliból buliba jártak, nem volt ennyire felelőtlen. Leszámítva azt az esté. Visszafordulok felé, kezeim mellkasom előtt keresztbe fonva.

Meglepetten pislogok párat annak köszönhetően ahogyan felcsattan. Többször estünk már egymás torkának az elmúlt évek alatt, de a reakciója most még is meglep. Fogalmam sincs mire számítottam, talán arra, hogy egy újabb fejmosást kapok tőle, majd pedig távozhatom, de minden egyes pillanattal kezdem úgy érezni, hogy fogalmam sincs, hogy mit tartogat ez a nap, de az biztos, hogy semmi se fog úgy alakulni, mint hittem. A fejem még mindig hasogat és még mindig kicsit lassabban forognak azok a bizonyos kerekek, de ezt egyelőre inkább megtartom magamnak. Csak ülök ott és bámulok rá úgy, mint aki nem tudja elhinni, hogy ez a valóság. Soha nem láttam még ennyire dühösnek, pedig sokszor láttam már annak, de mintha még valami lappanganak minden mögött, de magam sem tudom mi. Nem akarok újra talányokba kezdeni, hiszen eddig se vezettek semmihez se, így inkább csak lesütöm a pillantásomat, de nem felelek semmit se. Bár abban se vagyok biztos, hogy a hallgatás most a legmegfelelőbb reakció.
Szeretném megcáfolni amit mond, de csak a fejemet ingatom meg. Nincs igaza, soha nem gyűlöltem igazán, ahogyan mindig is bíztam benne. Annak ellenére se változott meg, hogy nem olyan régen kiderült, hogy sok éve hazudnak nekem a tragédiával kapcsolatban. Szeretnék megszólalni, de nem megy. Mintha csak abban reménykednék, ha kiadja magából, akkor legalább neki jobb lesz, nekem meg? Részben már mindegy, mostanság úgy se a legjobb döntéseimről vagyok híres. A húga, az egykori legjobb barátnőm cuccaival nem foglalkozom. Jobb így, vagy talán még se. Mindig is bonyolult volt ez a dolog.
- Köszönöm. – elveszem a felém nyújtott melegítőfelsőt és hiába nem fázom még is belebújok, majd felhúzom a cipzárt, mintha az is valamiféle láthatatlan falat képviselne közöttünk. Felhorkanok arra, amit mond és megingatom a fejemet. – Pár pillanat erejéig bírnál normális lenni? – szalad ki ajkaim között a nem éppen kedves kérés, de kezdem unni, hogy nem lehet vele normális beszélgetni, mintha mindig mindenbe bele akarna kötni. – Komolyan gondoltam amit mondtam, Vincent. – még mindig nem túlzottan erőteljes a hangom, de legalább már nem olyan halk, mint pár perccel korábban volt. Figyelem az elém rakott italt, majd ételt, de semmi étvágyam nincsen, pedig tudom, hogy a szervezetemnek szüksége van rá, de akkor se érdekel. Helyette inkább halántékomat kezdem el dörzsölgetni. – Ne aggódj, nem áll szándékomban. – morgom az orrom alatt, mintha ez nem lenne elég nyilvánvaló. Nem szeretném a tegnapeste történteket soha megismételni. – Neked is. – a teáért nyúlok végül és iszom pár kortyot, de a pirítóshoz egyelőre nem nyúlok. Inkább csak a fejemet támasztom meg, mert még mindig rohadtul fáj. A testem is sajog még mindig, azt meg inkább meg se néztem, hogy valahol nyomott hagyott-e a testemen az a férfi, akinek a nevére se emlékszem. – Tényleg úgy gondolod, hogy olyan szar helyen állsz a ranglistán? – pillantok rá kíváncsian, majd lerakom a bögrét korábbi helyére. – Mindig is bíztam benned, de úgy néz ki elég szarul fejezhettem ezt ki, ha azt hiszed az utolsó előtti helyen állsz a sorban. – valójában az elsőn áll. Igaz, néha a nővéremmel váltogatják egymást, de akkor is ők ketten azok, akikben leginkább megbízom. Apám jelenleg tényleg eléggé rossz helyen áll, de mit várt, hogy több mint 20 év után felbukkan és elfelejtem azokat az éveket amikor nem volt mellettem? – Azért zártál be ide minket, mert látsz rá esélyt, hogy normálisan tudjunk beszélni, vagy még nem végeztél a fejmosással, vagy ezt csak valamiféle sajátos büntetés akar lenni?! Bár gondolom az ablakaidon nincs zár. – és egy halovány pimasz mosolynak beillő gesztust is megejtek, de meg is bánom. Pokolian fáj minden, a gyomrom meg még mindig imád bukfencet vetni, de kötve hiszem, hogy erről csak az alkohol tehetne. Végül inkább beleharapok a pirítósba miután megvajaztam, mert legalább addig is sikerül lakatot tennem a számra.

-A francba is Lay, nem, nem mindegy!-csattanok fel, de nem mondok többet. A gondolattól felfordul a gyomrom, és azt hiszem, ha a korábbi problémát nem én hárítottam volna el, most magam csináltam volna meg a következőt, mert az tuti, hogy péppé verném azt a gyökeret, ha nem félteném a falkát és az ő seggét is. -Rohadtul nem mindegy!-sziszegem, alig nyitom ki szám, ahogy kiejtem a szavakat. Elönt a düh még jobban. Nekem nem volt mindegy, és mivel minden jel arra mutat, hogy félreismertem ilyen téren, még annyira sem volt mindegy, mint amennyi közöm volt hozzá eleve.
-Abszurd nem? Inkább mondod az én címem, mint apádét? Legalább egy embernél jobbnak tartasz, de legalábbis kevésbé gyűlölsz, ez már haladás.-mormogom, nem igazán neki szánva szavaim, de a bennem dúló önző énem képtelen lenyelni azt a békát. De tény… örülök, hogy nálam kötött ki, ezt hülyeség volna tagadni. -Azt hiszem egyikünk sem hajlandó az orránál tovább látni.-elindulok kifelé, még a sarokban heverő, poros, szakadt dobozra sandítva. Fogalmam sincs azt a dobozt miért hoztam fel. Emlékekkel volt tele, Sophia ruháival, ócska kacatokkal, amiket mégis képtelen voltam mindezidáig kidobni. Talán most… tárgyak. Ezek csak tárgyak, amiknek nem kellene emlékeztetniük rá. Nem ez volt ő. Egy szakadt fekete farmer vagy egy micimackós pizsama, amit nálam hagyott. Ennél jóval több volt.
Kisétálok a konyhába és nekiállok a reggelit elkészíteni. Pirítóst sütök, kávét főzök és teának való vizet forralok. Egy darabig fel sem tűnik, hogy minden mozdulattal a tarkómig szalad a fájdalom, ahogy ujjaim bizseregnek, mikor behajlítom őket. Annyi minden fordul meg a fejemben, hogy észre se veszem, belép a konyhába. A csészéket épp akkor teszem az asztalra, mikor megjelenik. Lekapom a melegítőfelsőm és felé nyújtom. Fogalmam sincs, hogy fázik és azért fonja maga köré a karjait, vagy ez is csak amolyan védekező mechanizmus. Ha azt gondolta, élveztem kihámozni a ruháiból, miközben rongybabaként dőlt ide-oda a karjaimban, nagyot tévedett. Romantikusabb képet is el tudtam volna képzelni mint azt, hogy egy kiütött nőt vetkőztetek le azért, hogy ne fagyjon halálra, miközben küzd az ellen a valami ellen, amitől totál beállt.
-Ezt most nekem vagy magadnak bizonygatod?-vonom fel egyik szemöldököm, amikor felé fordulok, és a tányért két szelet aranysárgára pirult kenyérrel elé teszem. Másik kezem szándékosan hátam mögé fordítom, hogy a véraláfutásos bütykeim ne szúrják szemen. Azt se tudom, hogy melyik volt pontosan a fő kiváltó ok, amiért a falba öklöztem. Ő, a történtek vagy egyszerre minden. Az biztos, ha nem a fal bánta volna meg, akkor a srác, akit levakartam róla.-Csak ne csinálj belőle rendszert.-kérem, majd én is helyet foglalok a tányérommal és míg őt feketeteával itatom, amibe semmit nem tettem, magamnak egy bögre kávét töltök ki. A kezemnél szerencsére az orrom állapota jó pár árnyalattal jobb, mint volt. Valamin segített a fagyasztott borsó. .-Jó étvágyat.-jelentem ki, de nem tudom, hogy ezt tématerelésnek szánom vagy sem, minden esetre nagyot harapok a kenyérből és úgy teszek, mintha ujjaim nem sajognának a mozdulattól, de tekintetem nem veszem le arcáról. Néma bocsánatkérést rejtettem el ebbe én is? Talán. Egy kicsit talán jobb is lenne, ha ezt a szót képes lennék kimondani. Fogalmam sincs miért, de elmosolyodom a gondolattól, hogy mennyire abszurd a helyzetünk, hogy megint itt kötöttünk ki, együtt, a konyhámban. De ezt nem mondom ki inkább és a gondolattal is igyekszem minél kevesebbet foglalkozni.

Félek attól amit mondani fog, mert mi van akkor, ha semmi se rémlik jól, még az a kevés se, amit sikerült előcsalogatnom? Ha netalán nagyobb szarba kevertem magam, mint elsőre hittem, nem mintha az sokkal jobb lett volna, de akkor is egy dolgot tudnom kellett és reméltem, hogy hamar megkapom tőle a választ. Hideg törölközőnek köszönhetően kicsit összerezdülők, de még is egy fajta enyhülést hoz, mintha még az idegeimet is képes lenne kicsit lehűteni. Megkönnyebbülök abban a pillanatban, ahogyan megkapom a választ. Egy kisebb sóhaj tör a felszínre és csak ekkor tűnt fel az is, hogy pár pillanatig még levegőt is elfelejtettem venni a válaszra várva. Mielőtt viszont bármit mondhatnék rákezdi. Másodpercek alatt húzom apróbbra magam, hátam a csempének döntöm, majd kezembe temetem az arcomat. Szerinte nem érzem már így is rosszul magam? Végül úgy nézek rá, mint aki némán azt kérdezi „Hogy ezt most tényleg muszáj? Nem látod, hogy egyébként is mennyire szarul érzem magam?
- Sajnálom. – hirtelen csak ennyit bírok kinyögni, de legalább őszintén gondolom. Nagyot nyelek, a lábamat felhúzom és átölelem a karommal, miközben őt figyelem. – Nem tudom, csak elegem lett. Nem így terveztem. – valójában nem terveztem semmit se. Egyszerűen csak mindent magam mögött akartam hagyni, nem akartam érezni az általa okozott sebeket. Nem akartam azt érezni, hogy mindenkinek csalódást okozok valamilyen téren, mert míg éveken át úgy tűnt minden lepattan rólam, addig valójában nagyon nem így volt. Nem véletlen mondják, hogy az érzelmek rossz tanácsadók, mert tényleg néha nagyon azok tudnak lenni. – Nem mindegy? Szerinted és mindenki más szerint is már megtette más… – ejtem ki undorodva a szavakat, mert sokan ezt hiszik rólam, de egészen addig nem érdekelt ilyen téren mások véleménye, amíg ő nem tett megjegyzést ilyen téren rám.  S nem, nagyon nem lett volna mindegy, de a dac újra életre kelt bennem annak köszönhetően ahogyan viselkedett. Süt belőle a feszültség, belőlem meg a szánalom. Állom a pillantását, miközben azt kívánom bárcsak láthatatlanná válnék. Bárcsak semmissé válnának az elmúlt órák. – Szerinted önszántamból vettem be a drogot? Egyre jobb Vincent, már drogosnak is tartasz? Arra nem gondolsz, hogy még az utolsó józanságomnak köszönhetően mondtam a te címedet, mert éreztem baj van, de kicsúszott a kezemből az irányítás, mert valaki beadott valamit? – hangom megremeg, miközben igyekszem nem kimutatni, hogy mennyire fáj a feltételezése, hogy netalán önként vettem be a drogot. Nagyon nem szerepelt drog a tegnapestémben se, de figyelmetlen voltam és meg is lett a baj belőle. Sőt, ha bárki megtudná, hogy drog közelébe kerültem, akkor akár a karrierem is rámehetne, ha úgy állítanák be, hogy önként használtam a szert. Az elmúlt éveim a kukában landolnának és álommá válna az orvosi.
Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akik éppen a földig lehordtak, vagy egy büntetésbe került szeretett kisállat. Percek telnek el mire felállok, becsukom a fürdőt, majd próbálom kicsit rend behozni magamat, de képtelenségnek tűnik. Hajamat az ujjaimmal próbálom meg kifésülni, de semmit se ér. Újra fogat mosok, arcomat is megmosom, de még mindig nyúzott vagyok, halovány mása annak, amilyen valójában lenni szoktam. A dobozhoz lépve viszont nem bírom rávenni magam, hogy kinyissam. Képtelen lennék bármelyik ruháját magamra ölteni, érezni a halott legjobb barátnőm illatát. Vajon ő mennyire vetne meg a tegnap történtekért?   Így maradok a pólóban és próbálok nem arra gondolni, hogy Vincentnek köszönhetően került le minden saját ruhám rólam. Magam mögött hagyom a fürdőt és megállok a konyhaajtóban és figyelem őt, a karomat újra összefonom magam előtt és hálát adok azért, hogy a felsője viszonylag elég hosszú, így elég jól takar.
- Először is köszönöm, hogy nem hagytad, hogy bajom essen és sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. – ajkamba harapok, majd beljebb lépve lerogyok az egyik székre. – Nem így terveztem az estét, de soha nem használnék önszántamból drogot és meghalni se szeretnék. – persze, utóbbival mindenkinek a fejében megfordul, de soha nem tennék olyat. Idegesen tűrtem a hajamat a fülem mögé, miközben próbáltam agyamat működésre bírni és megtalálni a megfelelő szavakat, hogy még mit is szeretnék mondani.

Az éjszaka gyorsan telik el. Arra eszmélek, hogy egyedül vagyok a szobában. Majd a csukott fürdőszoba ajtóra. Pár percig a plafont bámulom. Azt hiszem, pár kérdést tisztáznunk kellene, pár kérdésre nekem is szükségem van válaszokra és a bocsánatkérés mindkettőnk részéről jogos lépés lenne, ha nem is a másik felé, de valami tiszta lap féléhez egészen biztosan. Elmerengve figyelem a festés egyenletlen domborulatait a plafonon, ahogy a kora hajnali fények árnyéka játszanak rajta. Lassan felülök, majd a sarokban lévő dobozra nézek. Tegnap este annyi energiám volt még, hogy ezt a pincéből felhozzam. Talán talál benne magának ruhát. Az ajtót kulcsra zártam, a kulcs még mindig a zsebemben volt. Nem fogom kidobni és nem fogom csak úgy szélnek ereszteni sem, mint ahogy azt feltehetőleg elvárná.
A percek lassan vánszorognak, mire a fürdőszoba ajtaja elé sétálok. Az ágy mellettem hűvös, nem most kelt fel, de a fürdőszobából kiszűrődik a csapból csobogó víz hangja. Nem mozdulok, felemelném a kezem, hogy bekopogjak, jól van-e, de az ajtó kitárul, így ezt a mozdulatsort megúszom.
-Szia.-erőltetek alig látható mosolyt arcomra, ami nagyjából abból áll, hogy bal oldalon megrezdül szám csücske. Figyelem, ahogy maga köré fonja karjait és már készülnék felé nyújtani melegítőfelsőm, mikor egy elfúló kérdés elhagyja száját, de fordul is vissza a fürdőszobába. Lassan követem, de kétlem, hogy most arra vágyna leginkább, hogy pesztráljam, így benedvesítek egy törölközőt és tarkójára teszem. Meglepő, egyszerű, könnyed mozdulat, mintha mi sem lenne természetesebb. Tény, szar így látni, tudva, hogy a tegnap esténél többet nem tehettem. De élt. És megúszta, hogy valaki akarata ellenére… újra megfeszül a gondolattól állkapcsom összes izma.
-Be kellett érnie velem. Bár azt hiszem ő jobban örült volna, ha más miatt lett volna légszomja.-mérem végig zilált külsejét. -Nyugi, nem csinált semmit. Te viszont…-szalad össze szemöldököm.-Lay, mi a jó büdös francot képzeltél?-próbálom visszafogni magam, de nem sikerül. -Abban reménykedett, hogy a lakásodra hívod, örülök, hogy nem valami hotelszobát motyogtál el neki és épp időbe keltem fel arra, hogy leveri a komódról a lámpát, amíg még nem… sikerül betörnie.-megfeszül állkapcsom és hajamba túrva fújom ki egyenletesen a levegőt. Ha valóban ez volt az igazság, valóban örülhet, de lehetett volna több esze is. A húgomra se néztem volna másként, viszont pontosan tudtam, hogy egy férfi ha épp nem gondolkodik tisztán, mire képes, hogy megszerezze, amit akar.-Mit képzeltél? Hogy ez a megoldás? A drog, komolyan? Ha mindenáron meg akarsz halni, van gyorsabb módja is.-atyáskodó hangom nevetségesen cseng, ahogy próbálom a nyilvánvaló aggodalmam iránta leplezni. -Mosakodj meg, addig csinálok reggelit. Abban a dobozban találsz még Sophia ruháiból valamit, amit használhatsz. -mutatok a doboz felé, aztán a konyha felé veszem az irányt.-És mielőtt megfordulna a fejedben, hogy kisurransz, csak mondom, hogy a kulcs a nadrágom zsebében van, szóval ne nagyon próbálkozz.-szólok még hátra a vállam felett. Azt gondoltam képes leszek a sértettségem lenyelni reggelre, de mérhetetlenül felbőszített a tegnap esti viselkedése. Sok mindent gondoltam volna, de ezt nem. A hűtőből előveszem a vajat, némi zöldséget, és a kenyérszeleteket beteszem pirulni. A másnaposságra is jó a pirítós, akár egy jó bögre, forró fekete teával karöltve is. Bár ettől nem fogom magam kevésbé felpaprikázva érezni, és igen…. egy bocsánatkéréssel lehet, hogy még én is tartozom neki.

Úgy éreztem, hogy szép lassan tényleg meg fogok fagyni. Voltak olyan pillanatok, amikor nem teljesen értettem, hogy miért fázom ennyire, mert teljesen elvesztettem a külvilággal a kapcsolatot. Szemhéjam egyre inkább elnehezedett, mintha csak a sötétség végre tényleg eljött volna értem. Fogaim egyre jobban egymáshoz koccantak, vagyis azt hiszem az adta ki azt a fura hangot, miközben igyekeztem az egyetlen melegség felé préselni magam, mintha attól vártam volna a megváltást, hogy még se fagyjak meg teljesen.
Kirázott a hideg és pillanatok alatt a félelem cikázott át a testemen, amikor eljutott a tudatomig az a pár szó. Nem akarok lefeküdni, nem akarom, hogy bárki is hozzám érjen. El akarnék futni, de ahelyett, hogy ellöktem volna magamtól az erős karokat a saját kezem hullott mellém, a fejem pedig előre bicsaklott. A hideg még mindig rázott, közben pedig úgy éreztem magam, mint esélyesen a rongybabák érezhetik magukat, amikor a kislányok cibálják őket, majd öltöztetik. Események összefolytak a szemeim előtt, már amikor képes voltam pár pillanatra erejéig nyitva tartani őket, a neszek és zajok elmosódtak, mint valami értelmetlen moraj. Szavak helyett csak értelmetlen nyöszörgés hagyta el az ajkaimat, majd egy apró sóhaj, amikor újra valami puhának simult a testem és szép lassan melegség kezdett átjárni, ahogyan valami beborított. Még valamit motyogtam, de aztán a sötétség nyert és elnyelt teljesen.
Úgy érzem, hogy meggyulladok és a tegnap este képei riasztanak fel az álmomból. Zihálva kapkodom a levegőt, mint aki tényleg majdnem megfulladt. Ijedten pillantok végig a sötétségben úszó szobán, majd a halk szuszogás felé pillantok, miközben a takaróba markolok. Félek attól, hogy kit fogok megpillantani, de amint Vincent arca kirajzolódik a félhomályban, akkor a mellkasomban lévő szorítás felenged.
Mit keresek itt? Hogy kerültem az ágyába?
Hirtelen nem értek semmit se, a percek telnek, az elmém viszont csak döcögősen kezdi a múlt éjszaka emlékeit megmutatni. Lábamat felhúzom, idegesen túrok a hajamba, majd legszívesebben a sötétségbe üvöltenék, de helyette csak a kezembe temetem az arcomat. Minél több minden dereng fel, annál inkább elkap a hányinger. Hogy lehettem ennyire ostoba? Hogy hagyhattam, hogy az érzések rossz irányba sodorjanak? Lassan mászom ki az ágyból, hogy a mosdó felé vegyem az irányt és kiadjam a gyomrom tartalmát. A hányinger újult erővel tör rám, ahogyan egyre több foszlánnyal ajándékoz meg elmém. Az egész olyan, mint a puzzle, valamik összetartoznak, de valamiknek nem lelem a párját. Nem hiszem el, hogy annyira ostoba voltam, hogy hagytam valaki bedrogozzon. Hosszú percek telnek el mire felállok a vécé elől, biztos vagyok benne, hogy úgy festhetek, mint a mosott szar és úgy is érzem magam. Megpróbálom letörölni a sminkem maradékát, ujjamra fogkrémet nyomok és megmosom a fogaimat, mintha az bármin is javíthatna. Próbálom kizárni a kezem remegését, vagy éppen a gyomrom kavargását, miközben próbálom erőnek erejével rávenni az elmém, hogy ne csak foszlányokat mutasson meg nekem, de mindhiába. Elzárom a csapot miután megmostam az arcomat, de az se igazán segít. Félve lépek ki a fürdőből, de egy lépés után megtorpanok, mert Vin áll velem szemben.
- Szia… - úgy suttogom ezt a szót, mint aki elveszett. Karomat magam köré fonom, ajkam megremeg és megannyi mindent kéne mondanom, de még se tudok. Egy dolgot tudnom kell, nem számít mennyire fájni fog, de tudnom kell meddig jutott el az a férfi. – Mond, hogy nem… - de nem bírom befejezni, helyette újra elkap a hányinger és sietve rohanok vissza a vécé elé, mert elég csak arra gondolnom, hogy miként fogdosott az az idegen és már is rosszul leszek. Mi van akkor, ha nem csak annyi volt? Tudnom kell az igazságot, nem számít mennyire törhet meg, akkor is tudnom kell. Könyörögve pillantok Vin felé, hogy feleljen, miközben szénaboglyára emlékeztető hajamat próbálom arcomból kisöpörni.

A pasast könnyűszerrel dobom ki a bejárati ajtón és csukom azt kulcsra. Még visszanézek a konyhaablakból, de szerencsére van annyi esze, hogy ne próbálkozzon visszajönni. Sajog a csuklóm az éjszaka óta és a megerőltetés még annyira se tett neki jót, mint amennyire képzeltem, hogy egy csomag fagyasztott borsó gyógyír lehet. Lay fölé hajolva, haját kisöpörve arcából, hiába keresem tekintetét, kábán pislog párat, mint aki az éber kóma és a reggeli ébredés közötti mezsgyén egyensúlyozna, nem tudva, melyik is lesz neki a jobb.
-Hidd el, én örülnék a legjobban, ha ez csak a képzeleted játéka lenne.-hagyom rá, nem mintha számítana mit mondanék, valószínűleg úgyis csak ködös emlékei maradnak az estéről. Nagyon remélem legalábbis.
A próbálkozás, hogy ébren tartsam, valahol elhal útközben. Remegő teste, ruhástól csurom vizesen nekem feszül, ujjai mégis szorosan marnak karomba. Mérges voltam rá? Részben. Másrészt viszont magamra is az voltam. Egyre jobban reszket, de a vérkeringésének ez jót tesz, szívverése olyan heves lesz, hogy szinte érzem hátának simuló tenyerem alatt. Nem mondom, hogy én nem fázom, de azt hiszem ez a legkisebb áldozat, amit meghozhatok.
-Jól van, ideje lefeküdni.-zárom el a vizet és mielőtt még a zuhanykabint elhagynánk, törölközőért nyúlok, amit vállára terítek, és nem kisebb erőfeszítésekbe telik, mire le tudom róla hámozni a nadrágját is. A vizes ruhadarabot a kabinban hagyom, sajátom mellett, én is megtörölközök, míg őt leültetem a kis székre, ami a mosógép mellett egész eddig értelmetlenül, kihasználatlanul ácsorgott a fürdőszobámban. Most mégis áldom az eszem, hogy azt mégiscsak ott hagytam, jó szolgálatot tesz.
Ahogy szárazra törölköztem, Lay következett. Ha azt gondoltam, hogy könnyű menet lesz, csalódnom kellett. És ideges lettem... ahogy a gondolattól is, hogy ezt művelte. Fejemben viszont ott motoszkált annak a baromnak minden mondata... Dühösen szorongatom a törölközőt, míg hátáról az utolsó csillogó vízcsöpp is el nem tűnik. Nem hiszem el, hogy képes volt ennyire elengedni magát és ismét magam is okolhatom, amiért ezzel az esetleges következménnyel nem számoltam. Azt gondoltam, hogy hazamegy, a párnájába üvölt, elmegy Sophia-hoz, de nem… Kiborult és elment egy buliba. Ajkain még mindig ott részben a rúzs, szemei alól bármennyire igyekeztem letörölni az elkenődött festéket, teljes sikerrel nem jártam. Valahogy mindig attól tartottam Sophia képes annyira józan marani, hogy ilyenbe nem megy bele. Lay-ről sem gondoltam, hogy önszántából betépne annyira, hogy hagyja egy idegen, meglehetősen zűrös külsejű fószer megdöntse. A gondolattól hányingerem lesz.
Mikor már száraz minden porcikája, hajára dobok egy törölközőt, egy kinyúlt pólót húzok át fején, jobb ötlet nélkül ez a célnak megfelelő lesz, majd felkapva az ágyba cipelem. Betakarom, de egyre azon gondolkodom, hogy talán jobb lenne a kanapén eltöltenem az éjszaka hátralévő részét. Végül mégis mellé fekszem, tisztes távolból figyelve. Fogalmam sincs mennyi idő alatt, de ahogy ő is egyenletesen kezd szuszogni, az ágy szélére sorolva engem is legyűr a fáradtság. A takarón nem osztozom, hagyom, hogy maga köré húzza, én a melegítőmben kibírom az éjszakát anélkül, hogy vacognék, őt viszont kis híján a fagyhalálba taszítottam az imént. Ami még furább, hogy hosszú idő óta először, most végig és nyugodtan alszom át az éjszaka hátralévő részét. Furcsa érzés. És reggel mielőtt kinyitnám a szemem, hallgatódzom. Elgémberedett végtagjaimba lassan csordogál vissza a vér, mintha én is hibernáltam volna magam éjszaka. Az egyenletes szuszogás hangját keresem, ami éjszaka egész megnyugtatott és kiütött… Kipattan szemem, mi van, ha észre se vettem és eltűnt a hajnal első halovány napfényével….

Némán könyörögtem a sötétséghez, hogy öleljen magához, mert nem akartam érezni semmit se. Csak abban reménykedhettem, hogy hamar vége lesz, utána meg? Magam sem tudtam, hogy utána mi lesz. Nem voltam biztos abban, hogy utána akarnám-e még, hogy levegő jusson a tüdőmbe. Vannak dolgok, amiket túlélünk, de úgy éreztem, hogy soha nem lennék képes ezt túlélni. Szerettem volna ellökni, szerettem volna másabb emlékek közé menekülni, de egyszerűen nem ment. A hirtelen támadó fény bántotta a szememet, így újra lehunytam és igyekeztem még azt a minimális zajt is elnyomni ami a ködön átszűrődött. Szeretném újra megmozdítani a kezem, hogy újra eltoljam magamtól, de abban se vagyok biztos, hogy az ujjaim egyáltalán megmozdulnak-e. Aztán hirtelen megszűnik minden érintés, nem érzem a testemet "simogató" leheletet, mígnem ismerős hang szűrődik át a ködön, mint hajdanán is.  Próbálom a szememet újra kinyitni, alkalmazkodni a hirtelen vakítónak tűnő fényességhez, ugyanakkor legszívesebben elnevetném magam, mert azt hiszem, hogy az elmém űz velem tréfát, de egyetlen egy hang se jön ki a torkomon. Nem hiszem el, hogy még ebben a szar helyzetben is ő jelenik meg az elmémben, mintha csak meg akarna óvni. Pedig ez biztosan képtelenség. A neszek nem szűnnek meg, a szavak összefolynak, vagyis azt hiszem beszélnek, de egyre inkább kezd elnehezedni a szemhéjam. Nem akarok küzdeni ellene, hagyni akarom, hogy a sötétség magával rántson, úgy talán kevésbé fog fájni mind az, ami hamarosan elkerülhetetlenül meg fog történni.
Amikor újra valaki hozzám ér, akkor riadtan rezdülök össze, de nincs erőm, hogy megpróbáljak bármi ellen is tiltakozni. A szemem is csukva marad, a szavak részben jutnak el a tudatomig, de még azt a pár foszlányt is olyan nehezen tudom felfogni. - Ez csak a képzeletem játéka. Nem lehetsz itt, Vin...  - legalábbis valami ilyesmit akarnék mondani, de fogalmam sincs arról miként is buknak a szavak felszínre, talán az egész egy értelmetlen zagyvaságnak tűnik. Amikor megérzem a hideg vizet, akkor újra összerezdülök és menekülnék. Idővel a fogaim egymásnak koccannak, majd erőtlenül marok, kapaszkodok a körém font karokba, miközben úgy remegek, mint a nyárfalevél a szélben. Egyre inkább próbálok neki préselődni, mintha az megvédhetne attól, hogy megfagyjak. - fááázzzooom - nyöszörgöm összekoccanó fogakkal, majd arcomat mellkasához fúrom, miközben a szemhéjam újra kezd elnehezedni. Még mindig nem tudom teljesen uralni a végtagjaimat, ahogyan a gondolataimat se, de mintha mindennek ellenére is érezném, hogy biztonságban vagyok és nem kell már félnem.