Az rrom fájdalmasan reccsen, noha mikor már egyedül vagyok, a tükörbe nézve nem gondolom, hogy eltört volna. De határozottan lila lett és vérem a számban érzem. Remek. A célom elértem, egyedül maradtam. Bár nem így terveztem, lehetne sokkal rosszabb is. Kisétálok az üres nappaliba, majd a koynhába. Egy csomag fagyasztott borsóval sétálok vissza a szobámba és nyúlok végig az ágyon. A történtek ellenére sem tudok tisztán gondolkodni. Elszalasztottam a lehetőséget, amire sokáig vártam. De az a lehetőség valóban lehetőségg volt vagy csak mentsvár, hogy a saját lelkiismeretemmel ne kelljen foglalkoznom már. Bármit is gondolt és gondoltam, azt hiszem a leginkább úgy tudunk ártani a másiknak, ha megpróbáljuk semmibe venni a tényeket. A tekintete, a közelsége... Ahogy a zuhanyban előttem állt, kínzott a vágy, hogy megérintsem, hogy megcsókoljam. Azt viszont, ami bennem dúlt, a fékezhetetlen dühö, nem zúdíthatom rá. Az alvászavaros énem, aki a piákban és nőkben kereste a sovány vigaszát.
-Francba is Sophia!-vágom a borsót a falnak, majd a párnám is, míg végül üvöltve nem csapok a falba. A festék megreped, öklöm sajog, orromhoz hasonló lilás árnyalatot kezd ölteni. Azt hiszem eltörtem egy ujjpercem, denem foglalkozom vele. Elindulok futni, csak azért, hogy kisszellőztessem a fejem. A húgom sírja fölé görnyedve eszmélek fel először. Egy szál virágot teszek a sírjára, és indulk lassú léptekkel haza. Annyi miden várt volna még rá. Nem szántam volna neki én sem a farkas életet. Jobbat érdemelt volna. Máshol. Ahogy Lay is.
Korom sötét van, mire hazaérek, egy üveg whisky társaságában. Az álom hamar jön az ágyban a szememre, a pia szaga és hatása elnyomja a fájdalmam és a forgó szoba plafonját bámulva nyugtalan álomba merülök.
Határozottan emlékszem rá, hogy az ajtót kulcsra zártam. Ahogy arra is, hogy nem volt este kísérőm. A léptek zaja, a csoszogás úgy pattintja ki szemem, mintha nem is alvásból, csupán éberkómából kelnék fel. Talán ez nem is áll annyira messze a valóságtól, mint gondoltam. Felkapom a pulóverem, és amennyire tudok és termetem engedi, halk léptekkel indulok el a nappali felé. Majd gyorsabbakkal, ahogy a félhomályba burkolóuzó nappaliba meglátom Lay-t, ahogy egy idegen, jó külsejűnek nem nezhető fickó épp levetkőztetni próbálja.
Felcsapom a kapcsolót, a nappalit világosság tölti meg, a pasas nyilvánvaló meglepettsége hamar kiül arcára, amikor mellette termek.
-Ugyan már, csak szórakozunk.-engedi el Lay felsőjét és a földre dobja.-Azt hiszem te vagy az a tuskó, aki nem akarja betörni...-eldurran az agyam, és amint elé érek, megragadom nyakát. Dühösen szorítok rajta egyet, mire erőtlen, mocskos ujjai a csuklóm köré fonva menekülni próbélna. Jó egy fejjel vagyok nála magasabb, ezt ő sem gondolhatja komolyan... Nem akarom betörni? Agyam két ellentétes idősíkon kezd el gondolkodni, de hamar, ahogy Lay szürke arcára nézek, rájövök, hogy az egyiken épp elég morfondírpozni.
-Csak egyszer mondom el...-kapom el a pasas nyakát és sapom a falnak-Vagy eltűnsz innen vagy a csukott ajtón doblak ki, választhatsz....-sziszegem, de szerencséjére elindul az ajtó felé, így engedek a szorításon, de amikor a kilincsért nyúlna, lenyomom azt helyette és némi lendületet adok a távozásához, majd bevágom az ajtót és Lay mellé sietek.
-Gyere, nem lesz semmi gond...-próbálkozom meg felemelni, hogy a fürdőszobába a hideg zuhany alá ültessem. Minél előbb kitisztul a feje, annál jobb.-A hideg zuhany majd segít. Kérlek, csak engedd, hogy segítsek.-beszélek hozzá, nem aludhat el. Nem tenne jót, viszont bármi is ütötte ki, szerencséje van. Ujjaimmal kitűröm haját arcából, ködös tekintetét fürkészem. A kezén nem látom tű nyomát, így arra gondolok, biztos, valamit beletett a piájába. Csak nem ő vette be magától... Ha igen... Megfeszül állkapcsom, ahogy keresem ide-oda járó, zavart tekintetét. A pia hatása mintha az egy óra éber alvás alatt teljesen elpárolgott volna, lépteim határozottak, gondolataim tiszták. Végül nem várom meg beleegyezését, felkapom és ölben cipelem a fürdőig, hogy lassan letegyem a zuhanykabinba, míg megnyitom a vizet, szorosan tartva karomban.-Hamarosan vége lesz.-ismételgetem, fogalmam sincs, hogy magam miatt vagy miatta.

Rég nem kellene itt lennem, évekkel ezelőtt teljesen darabokra kellett volna törnöm a saját szívemet. Talán még az is kevésbé fájt volna, mint hagyni azt, hogy ő tegye meg. Állom a pillantását, reménykedem, hogy talán észhez fog térni, de magam sem értem, hogy miként nem halt ki még minden remény belőlem, ha másokból igen. Mindig is mentem a fejem után, nem számított mennyiszer törtem össze, vagy égetett meg az élet, mennyiszer veszítettem el darabot magamból anélkül, hogy bárkinek is feltűnt volna és ez most se volt másképpen, amikor róla volt szó. Tudom, hogy a családom mit gondol, ahogyan páran a környezetünkben is. Lehet, hogy soha nem fogom igazán feladni, de esélyesen bölcsebb lett volna inkább elsétálni, mint hagyni azt, hogy újra könnyedén egy kést szúrjon a szívembe.
Nem mondok semmit se arra amit mond. Nem megyek bele egy újabb csatába a múlttal és az apámmal kapcsolatban. Nem adom meg neki azt az örömet, hogy még több ajtót nyissak ki előtte, hogy megtaposhasson és erőre kapjon, mert olyan mintha abból nyerné az erejét, hogy darabokra tör és fájdalmat okoz. Minden érzelem eltűnik az arcomról, ridegség és üresség költözik a pillantásomba, miközben továbbra is őt figyelem. Bármennyire is fájjon, akkor is feltett szándékom volt kivárni ennek az egésznek a végét. Gúnyosan elnevetem magam arra amit mond. – Szánalmas vagy, hogy azt hiszed mindenki arra vágyik, hogy az ágyadba jusson. – határozottan csendül a hangom, miközben tény hogy többször ábrándoztam arról az elmúlt évek alatt, hogy milyen lenne, ha a karjában tartana és társai, de ezt a világért se mondanám ki hangosan. Kezem ökölbe szorul, de szerencsére sikerül magam mellett tartani. – Mázli, mert én se egy vagyok a kurváid közül, akiket mások még előtted a vécében szórakoztattak. – sziszegem a szavakat, miközben minden erőmre szükségem van, hogy ne rohanjak el, ne mossak be neki egyet azért, aminek gondol. Nem voltam soha életemben olcsó kurva, nem úgy mint azok, akikkel ő távozott. A legtöbbjük szinte majdnem minden este más ágyból másznak ki… És  életemben most először kívántam azt, hogy bárcsak inkább apám erejét kaptam volna örökségül. Fájdalmat akartam okozni neki, hogy érezze mit művel azzal, aki még próbál vele törődni. Mintha csak arra vágyna, hogy szép lassan elvérezzek és ne maradjon semmi más se, csak üresség.
Nagyot nyelek, érzem, hogy pillanatokon belül sírni fogok, mert egyre többször égett meg a szavaival. Fogammal az alsó ajkamba harapok és még az se érdekel, hogy a vérem kiserken. Lassan elindulok, de nem bírom tovább, ahogyan a mondandója végére ér. A következő pillanatban megfordulok és az öklömmel az orrát célzom meg, ha mázlim van, akkor nem csak sikerrel jártam, de vérezni is fog. – Seggfej! Gondolj aminek akarsz, de te se vagy jobb, mint az a sok vadbarom akik azt hiszik mindent tudnak rólam! De gondolj nyugodtan kurvának, ha neked attól könnyebb lesz! – üvöltöm a képébe, s ha netalán még  valami a kezem ügyébe is került, akkor még azokat is hozzávágtam, majd a nadrágomat felkapva az előszobában egyszerűen rohanva indultam el az ajtó felé. Nem érdekelt, hogy mennyire látszik át a pólóm, nem érdekelt, hogy nincs rajtam cipő, vagy éppen a farmerom se. Csak magam mögött akartam hagyni ezt az egészet. A könnyeim minden egyes léptemmel egyre inkább záporozni kezdtek miután kiértem az utcára és gyűlöltem azért, hogy ekkora hatalma van felettem, hiszen míg mások sértéseit könnyedén figyelmen kívül tudtam hagyni, addig az övéit soha se. Mintha minden egyes ilyen alkalommal egy darabkát a lelkemből magával vinne. Remegő kézzel keresem meg a telefonomat, de aztán inkább hazarohanok. Fel a fára, az ablakon át a szobámba. Magamra zárom az ajtót belülről, mert nem akarok senkivel se beszélni a családomból. Egy utolsó pillantást vetek a tükörre, majd ököllel sújtok le rá. Összetörik, ahogyan én is és valami megváltozik mélyen legbelül. Nem érdekel a kiserkenő vér se, mintha minden melegség elpárolgott volna belőlem. Többé nem hátrálok meg, felejteni akarok és igazán élni, az se érdekel, ha a saját szabályaimat kell ehhez átlépnem.  Felszegem a fejemet, majd a fürdő felé veszem az irányt. Ideje rendbe szedni magamat.


Biztos voltam benne, hogy a barátaim se hinnének a szemüknek, ahogyan én se igazán ismertem magamra a tükörben. A ruhám nem sokat takart, a magassarkú bizonyos színpadon is biztosan megállta volna a helyét. Ajkaimat pedig vérvörösre festettem. Ki akartam kapcsolni, bármi jobbnak tűnt annál, mintsem azt a rohadt fájdalmat érezzem, amit okozott.  A fájdalom soha nem jó tanácsadó, ahogyan az se ha valamivel megbélyegeznek minket, mert idővel már nem is akarunk ellene harcolni, ahogyan már én se. És pontosan emiatt kerestem szórakozást egy számomra is ismeretlen helyen.  
Hallgatnom kellett volna a megérzéseimre. Helyette inkább csesztem az egész világra, csak azt akartam, hogy az alkohol elmosson minden kibaszott érzelmet. El akartam futni az érzelmek elől, de helyette csak mindent jól elcsesztem, mert hagytam hogy a dolgok kicsússzanak az irányításom alól. A látásom is egyre homályosabb lett, a világ is tompább lett, ahogyan elmémre egyre inkább kezdett köd telepedni. A félelem ismeretlen módon cikázott végig a testemen, miközben a táj is összefolyt. Mike? Chris? Noah? Fogalmam sem volt hogy hívják, ahogyan arról se, hogy hova is akar elcipelni. Derengett, hogy valamit kérdezett, én valamit feleltem, miközben össze-összeakadt a nyelvem.
Ennek rohadtul nem így kellett volna történnie, de pár óra alatt minden megváltozhat.
Újra éreztem bűzös leheletét, ahogyan lepillantott rám miután valami puhára ledobott. A mosolya inkább émelyítő volt, mintsem vonzó. Korábban tényleg vonzónak láttam? Ajka újra enyémre tapadt, amitől úgy éreztem mindjárt megfulladok. Kezemet egyre nehezebben bírtam mozgatni, el akartam lökni magamtól.
- Mi a baj édesem? Eddig olyan odaadó voltál. – a keze lejjebb siklott az oldalamon, majd a szája lejjebb vándorolt a nyakamra onnan pedig a dekoltázsom felé vette az irányt.
- Nee, kéjeek nee. – a nyelvem többször is összeakadt, egyre inkább tompább lett a világ, de valahogy nem akart elsötétedni se igazán. Mintha ott ragadtam volna a valóság és az öntudatlanság közötti peremen.
- Miért kéreted magad virágszál, hiszen te is akarod. – hangjától kirázott a hideg, a mosolya meg olyannak tűnt, amivel még rémálmodban se akarnál találkozni. Közben a keze combomra tévedt, majd szép lassan egyre inkább elkezdte feltűrni a ruhámat.
- Neeeee – nyöszörögtem tovább, miközben ő egyre inkább kezdett bebarangolni.  Szabadulni akartam, de a testem fölött elveszítettem egyre inkább az irányítást. Tudtam, hogy ez nem lehet az alkohol miatt, de még se akart összeállni a kép, túlzottan köd telepedett az elmémre. Újra éreztem az ajkai érintését, aminek köszönhetően megint megpróbáltam ellökni magamtól, de alig bírtam megmozdítani a kezemet, ő még is arrébb lökte, mintha valaminek neki is ütközött volna a kezem és össze is tört volna, vagy csak képzeltem? - Miiiii – mit műveltél? Ez lett volna a kérdés, de inkább nyüszítésnek hangzott, mire elnevette magát.
- Mit fogunk művelni? Csupa olyat, amit imádni fogsz. Az a kis pirula csak azért kellett, hogy felengedj. Hidd el így jobban fogod élvezni, nem fog annyira fájni, mint elsőre fájna. – mindeközben kigördült egy könnycsepp a szememből. Többé nem volt kérdés, hogy drogot adott be. Miért nem ütött ki teljesen? Valahogy a felsőmet is lehámozta rólam, felül nem takart már más csak a csipkés melltartóm.  Minden megmaradt erőmmel igyekeztem a kezemet megmozdítani, de szinte semmit se ért. Egyértelművé vált, hogy esélyem sincs ellene már és mellé még ott volt az is, hogy azt se tudta, hogy hol vagyok, mert hiába éreztem ismerős illatot is abban a pillanatban ahogyan a kanapéra fektetett, akkor se voltam képes összerakni a képletet, hogy Vin címét motyogtam neki. Sokkal inkább hittem azt, hogy legalább az elmém így akarja tompítani azt a kínt ami rám vár…

A büszkesésgem mellett már csak a makacsságom nagyobb, ami képes volt azt elhinni, hogy csak úgy, egyszerűen távozna. Hogy megijed, hogy észreveszi, a dühöm mögött mi lapul valójában és nem kísérti tovább a sorsát. Nem mondom, hogy nem tudnám megfolytani és magamévá tenni egyszerre. E két ellenszenves érzés túl sok ideje lapul meg bennem. Arcán nem látom félelem jelét, amit mindennél jobban szeretnék most látni. Dühös vagyok, nem csak rá, magamra is. Az este, a hullák sora, amit maga után hagy... akárcsak az apja. Átok, rám nézve is. Fölé magasodva, a párában ácsorgok, meztelen testem szinte betakarja övét, amit a víztől átnedvesedett fehér póló szinte nem is takar. Tekintetem övébe fúrom, hogy el ne kalandozzak a csábító idomokra, míg minden önuralmamra szükségem van ahhoz is, hogy a düh látszatát fenntartsam. Részben igen, mérges vagyok. Részben. Részben megértem, részben okolom a múlt és a jelen miatt. A történteket sosem bocsájtottam meg neki, de annyira sose gyűlöltem érte, mint kellett volna, mert magamat is gyűlöltem. Felelőtlenek voltunk. És a húgom duruzsolása sem segítette az ügyet, hogy minél messzebb el tudjam kerülni Őt. Aztán azon az estén, mikor szinte élettelen, de magatehetetlen testét a házunk nappaliáig cipelve reménykedtem, hogy életben marad, tútléli az átváltozást, mintha megváltoztatott volna bennem valamit. Gyönyörűnek gondoltam, farkasként is épp olyan idegesítőnek és makacsnak, mint emberként. Lázadónak, de élőnek, akit nem kötnek a szabályok. Pont, mint a húgom.
Lenézek ajkaira, majd szemébe. Veszek egy mély levegőt, hogy a forró pára ellenére is kitisztuljon valamennyire ködös elmém. A nyugalmam keresem, hogy visszavághassak. Orrjukaim kitágulnak, ahogy újabb mély levegőt veszek, mielőtt megszólalnék, kezeim ökölbe szorulnak.
-Mindketten tudjuk, hogy sosem féltél kockáztatni. Nem csak a saját életedet.-mondom nyersen, újra a magam falai közé zárkózva. A zuhanykabin oldalán lógó törölközőért nyúlok, közben elzárva a vizet és azt a derekam köré csavarom.-Az apád egészen biztos örülne az utóbbinak.-sziszegem, szám bal oldalán megremeg az ideg, ahogy a bennem dúló dühvel küzdök minden másodpercben. -Talán arra vágysz, hogy felkapjalak, az ágyamba cipeljelek és elvegyem azt, amit lassan tálcán kínálsz, de sajnálom Sparrow-veszek levegőt, igyekszem gúnyos molyt erőltetni az arcomra –…nem a bárpult mellett ácsorgó egyik esti kísérőd vagyok.-mérem végig, már ha megúszom a pofont. De legalább elmenne. Sosem hívom így, nem jön a számra, csak ha valóban fortyog bennem a düh. Könyörgök magamban, hogy elég mélyre döfjem azt a kést és forgassam meg benne úgy, hogy ne dőljön le minden felépített falam, hogy tekintetem kellőképpen megvető és lekezelő legyen vele szemben. Mégis... Ahogy arra gondolok, hogy más hozzáér egy ujjal is, elönt a düh és letépném a kezét annak a valakinek, pusztán azért, mert... Miért? Mert azt gondolom, hogy ő az enyém lehet csak? Sose harcoltam azért, hogy ezt az érzést akár csak észrevegye, és sosem éltem egy lehetőséggel sem, pedig nem ez lenne az első, hogy így látom. Hogy hívogató rózsás ajkai túl közel vannak enyémhez, hogy a teste melegét ilyen közelről érzem.-Csak emlékezz arra, hogy nem mindenki látja benned a tálcán kínált lehetőséget egy élvezetes estére.-tárom ki a zuhanykabin ajtaját, arra ösztönözv, hogy ő távozzon. Ha nem teszi meg, én kilépek a zuhany alól és a ruhámért nyúlva a szobámba sétálok, mit sem törődve vele, ő mit kezd magával.

Próbálok nem túlzottan belegondolni a kialakult abszurd helyzetbe. Nem észrevenni, hogy a félhomályban is mennyire remekül fest, miként rajzolódnak ki a vízcseppek izmos testén, mintha azok is csak arra akarnák felhívni a figyelmemet, hogy jobban végigmérjem őt, kövessem őket a tekintetemmel lefelé, hogy ne csak a gondolataim kalandozzanak el, hanem a pillantásom is. Ennek ellenére is igyekszem a szemkontaktust megtartani vele, nem belegondolni, hogy miként jár át a bizsergés, amikor a testünk egymáshoz ér, vagy éppen mennyire könnyű lenne, ha nem csak az ujjammal érnék hozzám, hanem a tenyeremet simítanám a mellkasára. Minden önuralomra szükségem van, hogy ne engedjek a csábításnak semmilyen értelemben se.
Meg kellene ijednem a tettének köszönhetően, egy normális ember biztosan azt tenné és én is azt tenném, ha nem róla lenne szó. Ezzel szemben arcom meg se rezdül annak köszönhetően, amit csinál. Inkább kíváncsiság csillan meg a szemeimben, ahogyan felnézek rá. Teste szinte enyémhez simul, s míg rettegés lenne a normális reakció, addig legszívesebben inkább „nyüszítenék” amiatt, hogy nem érinthetem meg őt és nem jön még közelebb. Semmi kétség, régen elromlott már bennem valami, hogy sokszor nem az elvártan reagálok bizonyos dolgokra. Szemében megtalálható düh és a morgásának köszönhetően pedig még inkább átjár a vágy, mintsem a frászt hozná rám.
- Sose álltam be a sorba, így maximum ez az álmaidban történhet meg, mert nem most fogom elkezdeni. Pláne nem ilyen téren. – hangom higgadtan csendül, miközben a szívem hevesen dobog, mint ami mindjárt kiugrik a helyéről. Ajkaim édes mosolyra húzódnak, mintha csak a szavaimat akarnák alá támasztani és közben elmerülök a dühös tengerre emlékeztető pillantásában. Közelsége olyan, mint a drogosnak a drog, vagy az alkoholistának az alkohol, megrészegít, arra vágyom, hogy végre többet kaphassak belőle. Legalább egyszer, még ha után el is sorvadnék, mert soha nem kaphatnék belőle újabb és újabb „adagot”… Nem kerüli el a figyelmemet, hogy a pillantása lejjebb siklik, mintha önmagával küzdene és nem értem, hogy miért. Vagy lehet tényleg valami elcsesződött a fejemben és már csak én képzelem ezt is.
Figyelem a zavarát, még ha nem is teljesen értem. Kezem könnyedén hullik vissza mellém, de nem mozdulok meg miután elengedett. Csak figyelem őt miközben hátrál, nagyot nyelek és afelől sincs kétségem, hogy a pólóm már teljesen átázott, de most nem foglalkozom még ezzel se, hogy vajon mennyit enged sejtetni számára a nedves anyag. – Miért is szorulnál rá, hiszen annál nagyobb az egód és a büszkeséged. Ha meg valaki ellent merne mondani, akkor megnézhetné magát, nemde? – lassan összefonom a karomat mellem alatt és sóhajtok. Nem azok közé tartozom, akik beijednek tőle, vagy azok közé, akik elhiszik minden egyes hazugságát. – Kinek lenne jobb? – közelebb lépek hozzá minden egyes szóval, miközben lassan ejtem ki a szavakat. – Neked? Vagy netalán nekem? – újra ott állok előtte, felpillantok rá és kíváncsian várom a válaszát. – Soha nem féltem kockáztatni, amiért olyan árat fizettem, amit soha senkinek se lenne szabad, de itt vagyok és többé nem fogok elfutni. Mi van, ha nem megváltani akarlak, hanem csak elérni végre, hogy kilépj a hazugságaidból és meglásd végre az igazságot, megtanulj újra élni? Mint a múlt, a jelen és a jövő szelleme, csak ebben az esetben egy személy testesíti meg mindegyiket, de az is lehet, hogy az ördög egyik lánya vagyok, hogy bűnös útra invitáljalak... – szinte már az ajkai felett suttogom mind ezt, de aztán sietve teszem le a sarkamat is, hiszen ahhoz, hogy felérjem őt lábujjhegyre kellett állnom még nekem is. Csak egy hajszálon múlott, hogy ne csókoljam meg, azon meg meg se lepődök már, hogy megint a mellkasán pihen mind a két kezem és ki tudja mióta is pihentetem már ott. Őt fürkészem, miközben megannyi lehetőség fut át az agyamon. Szinte már várom, hogy miként fog megpróbálni kijutni, vagy miként kap fel, hogy kivigyen innen és megszabaduljon tőlem, mert hamarabb nézném ki ezek közül bármelyiket, mintsem olyat tegyen, amire igazán vágyom már olyan régóta. Ami a szívem legmélyebb zugaiban őrzök és eddig mindig csak álom maradt, nem több. Egy elérhetetlen vágy, remény.

Csak felmordulok, de nem foglalkozom vele. Nem akarok a húgomról beszélni. Sem arról a napról, sem a fájdalmas igazságról sem pedig a lelkiismereti kérdésekről, ami elől amúgy sem menekülhetünk már. Kiszellőztetni próbáltam a fejem, míg eltakarítottam a maga után hagyott mocskot. Nem zavart a vér, az esti csend. Nem akartam talánokba bonyolódni, értelmetlen lett volna hát tovább feszegetni ezt a kérdést.
A tehetetlenség érzet mellé földöntúlinak tűnő vágyat érzek, hogy engedjek a pillanatnak. Magamnak akartam, még akkor is, ha minél jobban igyekeztem ezt titkolni előle. Előle és magam elől is. A patthelyzet, amibe kerültünk, csak vitákat szít, küzdelmet egymással szemben.
Kihátrálok a beszélgetésből, a fürdőszobába megyek. Becsukom az ajtót, megnyitom a vizet, levetkőzök, ruháim a fürdőszoba kövén hagyva. A forróvíz lassan átjár, kezemről a vér a lefolyóba folyó vizet rózsaszínné változtatja. Figyelem, ahogy a cseppek lassan kitisztulnak, hátrasimítom hajam, fejem a zuhanyrózsa felé emelem és próbálok kikapcsolni. De meghallom az ajtócsapódást, majd a közeledő lépteket. A levegő bent akadt tüdőmben. Azt várom, hogy megáll, de e helyett feltépi az ajtót és beront a fürdőszobába. A félhomályban csak a tükör fölötti lámpa ad fényt, a pára elrejt minket egymással szemben, de ahogy felé fordulok, szembesülök a majdnem csupasz igazsággal. Próbálok nem figyelni rá. Nem végigmérni, de agyam minden részletet makacsul meg akar jegyezni. Tudni akarom, mi nem lehet az enyém. Ismerni őt. Emlékeztetni magam nap, mint nap, mi az, amit újra és újra elveszítek, miközben győzködöm magam őt és az egész világot, hogy nem érdemlem meg. Haja arcába hullik, ahogy hevesen gesztikulál, a víznek hála éles keret ad megtört vonásainak. Keze a mellkasomra siklik, ujjaival újra és újra megbök, miközben nem tudom eldönteni, hogy küzd magával, hogy ne kiabáljon vagy tényleg ennyi önuralom szorult belé, hogy így tudja kezelni a helyzetet. Könnyedén, miközben tekintet őszintén csillog.
Végighallgatom, de erőt veszek magamon és előhúzom a leginkább bevált álarcom. Elkapom mindkét kezét, csuklójánál fogva és a csempéhez szorítom egész testemmel elzárva előle az utat. Fölé magasodom, hozzám képest aprócska, törékenynek tűnő termete egyszerre csábító és egy veszélyes játék első lépése. A zuhanyrózsából jövő forróvíznek hála a pára nagy, de vonásait így is tökéletesen látom. Közel állok hozzá, talán túl közel is. Torkomból morgás tör fel, tekintetem dühtől szikrázik.
-Szerintem ideje lenne beállnod a sorba...-sziszegem, de továbbra sem eresztem el. Tekintetem a szeméből ajkára siklik, majd vissza íriszére. Egész testem makacs önuralom alá vonom, hogy ne tegyek még ennél is nagyobb hülyeséget. Túl közel van, túl közel ahhoz, amit szavaim ellenére akarok tőle. Látom nyakán lüktető erét. A testéből áradó forróságot szinte érzem a forró gőz ellenére is. Testéhez simuló pólója minden idomát kiemeli, az áttetsző anyag szinte hívogat, hogy megszabadítsam tőle. Fogaim között szívom be a levegőt, bent tartom egészen addig, míg képes nem vagyok engedni a szorításon.-Nem szorulok rá, hogy bárki meg akarjon menteni vagy feloldozni a bűneim alól.-engedem el kezeit, ahogy agyam végre kapcsol. Zavartam pislogok, hátrébb lépek egy lépést, mit sem foglalkozva vele, hogy az előbb lényegében, szó szerint a nyakának mentem. -Sajnálom, de szerintem jobb lesz, ha nem kísérted tovább a sorsod.-nézek rá komolyan, remegő kezem magam mellé ejtve, hátrálva egy lépést, és még csak meg se fordul a fejemben.

Hiába telt el több óra, mert még mindig fortyogok amiatt, hogy nem hitt nekem. Büszke voltam magamra, amiért nem küldtem el a pokolba, vagy éppen rontottam neki, hogy a végén netalán verekedés törjön ki közöttünk. Már csak az kellett volna, de nagyon felhúzott és szánalmas volt, hogy azt hiszi erről hazudnék. Inkább csak magára hagytam, elég volt az utána kitörő vihar, majd az a nyomasztó érzés miután elviharzott a házból. Esélyesen mind a kettőnk pillantása villámokat szórt és még mindig nem tudtam elhinni azt, amit mondott, pedig az óra egyre inkább haladt, a testvérem jött és ment, de én beleragadtam egy fura valóságba. Mintha én egy helyben állnék, elmém megadta volna magát, miközben a világ rohan mellettem. Számomra minden lelassult, a könnyeim idővel elapadtak, mintha a forrás kiszáradt volna. Nagyon fájt a szemem, a fejem és gyűlöltem őket, amiért képesek voltak erről is hazudni. Amikor olvastam a barátnőm "aktáját", akkor azt hittem, hogy ugyanaz a farkas harapta meg, de soha nem értettem miért, ha a feltüntetett sérülések mind léteztek. Nem állt össze a kirakós egészen mostanáig.
Azt se tudom, hogy mennyi az idő, amikor hazaér, azt is onnan tudom, hogy már este van, mert besötétedett kint és ezáltal a házra is sötétség borult.  Teljesen elveszítettem az időérzékemet. Semmit se fogtam fel igazán abból, ami körülöttem történt, vagy éppen én tettem. Mintha csak robotként léteztem volna, tettem amit tennem kellett, de nem éreztem semmit se ürességen és fájdalmon kívül egészen addig, amíg haza nem ért.
- Nem élte volna túl! - csendül határozottan a hangom, majd megköszörülöm a torkomat. - Láttam a feljegyzéseket róla, tudom, hogy milyen sérüléseket szenvedett el. - vallom be az újabb bűnömet, de azt már nem kötöm az orrára, hogy még egykoron törtem be érte a megfelelő helyre, vagy most, hogy orvosnak készülök néztem utána olyan dolgoknak, amiknek nem lett volna szabad. Ez már az én titkom marad, de tudnom kellett, hogy pontosan mi történt és miért nem engedtek egykoron a holttest közelébe, hogy mit titkoltak el előlem a felnőttek.
- Újabb hazugság. - jegyzem meg könnyedén, mert biztos vagyok benne, hogy legalább annyit rágódott a dolgokon, mint én. Mindenki rágódik, amikor elveszít valakit, aki fontos számára. Ez automatikusan jön és a legrosszabb, hogy nem tehetünk ellene semmit se.
Nem könnyű, de még is közelebb sétálok hozzá és közvetlenül előtte állok meg.
- "És igen, gyűlöllek, amiért Te túlélted!" - nem próbálom meggyőzni az ellenkezőről, amikor azt próbálja beadni, hogy nem gyűlöl. Egyszerűen csak felidézem a reggel elhangzott szavait. Nem várom el, hiszen már ő is bevallotta, hogy gyűlöl. Azt meg, hogy mindezt sajnálom, az tényleg úgy is van. Őszintén mondtam neki. - Akkor se te ölted meg. - Nem várom el, hogy varázsütésre elhiggye, de akkor is így gondolom és az ellenkezőjéről se tud meggyőzni. Mind a ketten tudjuk, hogy mennyire fájdalmas míg a szervezetünk sakkjátszmát játszik, hogy veszít vagy befogadja a mérget. Sophia addigra már túlzottan megsérült, hogy esélye legyen, hiszen egy ép testnek is megterhelő...
Látom, hogy kerüli a pillantásomat, nem értem, hogy miért teszi. Látom, hogy miként mozdul a keze és hullik vissza maga mellé, de a szomorú sóhajomat elfojtom. Csak állok ott és várok egy csodára, mert ide már az kell. Hallom amit mond, de mire újra képes vagyok megszólalni addigra már el is ért a fürdőig. - Köszönöm. - Mást kellene mondanom, azt, hogy nem kértem arra, hogy megint mindent rendbe tegyen az életemben. Nem neki kellett volna, de persze azt hiszi, hogy ezt kell tennie. Egy darabig állok ott, mint aki gyökeret eresztet és próbálok rájönni, hogy most merre tovább. Hallom a víz hangját, ahogyan megnyitja feltehetően a zuhanyzóban. Lassan fújom ki a levegőt, fel se tűnt, hogy eddig benntartottam. Azt hiszem belefáradtam ebbe a csatározásba, legyőzötten, kimerülten és lelkileg teljesen széthullottan indulok el a bejárati ajtó felé, de alig hogy kinyitom a szellő nekem ront, mintha dühös lenne és azt akarná elérni, hogy nehogy ki akarjam tenni a lábamat ebből a házból. Mintha Sophia így akarna üzenni. "Nem volt elég? Mit a francot vársz még tőlem?" ordítanám legszívesebben a sötétségbe, de ehelyett bevágom az ajtót és dühös léptekkel indulok el a fürdő felé. Miközben elérek odáig már nincs rajtam a farmerom, az pedig pont nem érdekel, hogy a fehér pólóm alatta nincs semmit se. Egy szál pólóban és bugyiban lépek be én is a zuhanyzóba "sarokba" szorítva őt. Nem érdekel a gőz, az, hogy vizes leszek és a póló se fog túlzottan sokat takarni.
- Elegem van ebből a gyerekes játszadozásból! Tényleg azt hitted, hogy valaha gyűlöltelek? Vagy azt gondoltad, ha meg tudom az igazságot, akkor elfutok? Lehet mások beijednétek ettől az idióta viselkedésedtől, de ők nem én vagyok! Én nem félek tőled! - morgom dühösen és megbököm a mellkasát is, de messze nem üvöltök. - Soha nem gyűlöltelek, csak sokszor tartottalak vadbaromnak annak köszönhetően ahogy viselkedsz. Nem, még nem végeztük! - mondom határozottan és láthatja, hogy nem viccelek. Nem fogok elfutni, nem fogom megadni azt az örömet, hogy magára hagyom. Ma beszélni fogunk, akár tetszik neki akár nem. Arcomra tapadt nedves tincseket megpróbálom arrébb igazgatni, és némán hálát adok azért, hogy a pára elrejt minket valamennyire. Lehet ezt még se így kellett volna intézni, de felhúzott. Én meg előszeretettel cselekszem a pillanat hevében, de zavaromat igyekszem nem kimutatni és továbbra is harciasnak tűnni.

-Ja, hát hogyne.-hagyom inkább rá. Magam is puszta szórakozásból mentem el hébe-hóba barokba, majd távoztam onnan társasággal. Mert más heppem nem volt. A hideg magánynál az éjszakák, amikre egyszerűen nem emlékezel, valamivel jobbak. Ez volt a csúf, de egyszerű igazság ebben. Fura vagy sem, így sem éreztem magam rosszul, akár igaz, amit mond, akár sem.
Az agyam mégis lesokkol, bárhogy próbálom fékezni az indulataim, kipukkad a lufi. Úgy vágom öklöm a pultra, hogy a deszkalap is belereccsen. A szavak igazából gondolkodás nélkül szaladnak ki számon, az se érdekel, hogy ezzel az évek alatt jól felépített hazugságváram is leomlik cirka két perc alatt. Lay arcára döbbent ijedtség ül ki, ahogy elindulok felé. A szavak megállíthatatlan árként zúdulnak felé, nem foglalkozok az esetleges következményekkel sem. Mikor már úgy érzem, oktalanul is, de képes lennék a falhoz préselve addig csókolni, míg minden levegőnk elfogy, pusztán azért, hogy ebben se hazudjak, inkább kitörök az ajtón és magamtól, a magam módján keresek megnyugvást.
Az idő múlására csak abból következtetek, hogy besötétedik. A gondolataim üresek, a mozdulataimban eltűnik az együttérzés vagy a megbánás. A lány testét az erdőbe cipelem és elégetem. Figyelem, ahogy a tűz lángja táncol, nem foglalkozom az égett hús szagával sem. Sophia talán nem így tervezte, de én sem. Mégis, képtelen voltam tovább az arcába hazudni. De gyűlöltem a történtekért. Szerettem volna mást érezni, de ahogy magammal sem tudtam közös nevezőre vergődni, úgy vele sem. Képtelen voltam elsiklani a tények felett. Ő ragaszkodott hozzá, hogy kimenjenek az éjszakába. Sophia tudta mi vár rájuk kint.
A saját szagom is zavar, egész úton még az se fordul meg igazan a fejemben, hogy ki láthat esetleg meg. Belépek a házba, az ajtó könnyedén nyílik és hangos puffanással csukódik be. Azelőtt tudom, hogy nem ment el, hogy különösebben erőlködnék a sötétben látni. A tévé fénye fura árnyékokat vet a falra, és anélkül tudom, hogy itt járt a fogadott testvére, hogy kérdeznék. A fertőtlenítő szagával társuló szagok gyorsan átjárják orrom. Lerúgom a cipőm és megérzem a főzés után maradó illatokat is. Elmosolyodnék, de nincs hozzá ingerem. Inkább beljebb lépek, de még mielőtt bármit mondanék, megszólal a sötét nappaliból.
-Túlélhette volna.-zárom rövidre, állkapcsom ismét megfeszül, de nem mondok mást, csendbe burkolózva hallgatom, a nappaliba bámulva, fél úton a szobám felé. Tudom, látom pontosan hol ül, hogy feje hátranyaklik a kanapén.
-Meghalt, Lay, és nem érdekel különösebben, a mi lett volna ha.-szerintem nem hallja meg, amit mondok, mert szinte levegővétel nélkül folytatja is a mondandóját. Mennyit rágódhatott ezen? Évek óta ezen rágódok, nem alszok rendesen és okokat keresek, hogy miért jó, hogy így történt, ami történt.
Mély levegőt veszek, mikor feláll és elindul felém.
-Nem kérem, hogy mártír legyél, hogy az én lelkiismeretem próbáld tisztára mosni. Miattad halt meg, igen. De ha azt várod, hogy gyűlöljelek ezért, hát ne erőltesd meg nagyon magad.-mondom határozottan.-Nem nyert időt. Az utolsó perceiben már küzdeni sem küzdött. Feladta. Tudta jól, hogy nem fogja túlélni, mindenki tudta ezt.-egyszerűen szembesítem azzal, amit nyilvánvalóan ő maga is tudott.
Megáll előttem. Érzem a testéből áradó meleget, az alvadt vér szagát, a friss fertőtlenítőét és a testvérét. Szinte hallom szívverését. A félhomály ellenére is látom meggyötört vonásait, az én arcom viszont akár egy tiszta vászon, ami arra vár, hogy fessenek rá, élettel, fakó, egyhangú. Semmit nem tud róla leolvasni. Tekintetem keresi, de én nem akarok a szemébe nézni.
Fogalmam sem volt, mit akart. De voltam olyan makacs, hogy kihúzzam kezem a kezéből. Felé nyúlnék, de a mozdulatban megakadok és kezeim magatehetetlenül zuhannak testem mellé.-Nem fognak a nyomodra bukkanni. Ígérem.-azzal elfordulok tőle és elindulok a fürdőszoba felé, keresztül a sötéten. Túl sokszor botorkáltam már be az ajtón meglehetősen pityókásan ahhoz, hogy bárminek is nekimenjek. A fürdőszobában a véres ruhakupacra nézek, majd a kezemre. Talán nem mindenki képes a gyilkolással problémát megoldani. Valakinek persze ez a természetes. A túlélés elismerem, nagy úr. A vadászokkal szemben nem volt kérdés, mit kell tennünk. De nem gondoltam, hogy ne lenne köztes út. Amikor oly sokszor tapad a vér kezedhez, egy idő után elveszted önmagad. Beletörődsz, hogy ez van és tovább lépsz. Megnyitom a vizet, de csak figyelem, ahogy kezemről lassan lecsurog a rászáradt vér.

- Valaha vetted a fáradtságot, hogy a leskelődéseidet továbbfolytasd, mint maga a bárok, kocsmák területe? - kihívóan csendült a hangom, majd lemondóan sóhajtottam. - Egyébként meg Jason a neve, a csoporttársam, és ha nem a látszat alapján ítélnél meg valakit, akkor az elmúlt évek alatt is láttad volna, hogy lehet élveztem a férfiak társaságát ezeken a helyeken, velük együtt léptem ki az éjszakába, de egyik se lépte át soha a szobám küszöbét. - düh vezéreli a nyelvemet, nem tudok lakatot tenni a számra. Pedig legszívesebben részben elsüllyednék azért, amit bevallok. Soha nem voltam képes átlépni egy határt, próbáltam, hogy feledhessem őt is, de valami mindig gátat szabott bennem, hogy bárkit is igazán közel engedjek. S ha most léteznének kegyes égiek, akkor engednék, hogy elnyeljen a föld, de inkább választom a menekülést, a szobát, ahol legalább rövid időre elrejtőzhetek.
Ijedten ugrok hátra, amikor a pultra csap. Oldalamba és testem több porcikájába is fájdalom hasít, de most még ez se számít. Csak állok ott és hagyom, hogy a szavai megsebezzenek. Nem hátrálok akkor se, amikor közeledik. Állok ott, mint aki lefagyott és hirtelen nem értek semmit se. Miről beszél? Úgy állok ott, mint akit éppen most forráztak le. Nem tudom kijavítani őt, nem tudom megállítani, mert igazából azt se értem, hogy még miként szökik levegő a tüdőmbe. Az ajtócsapódás az, ami képes észhez téríteni és visszarántani a kegyetlen valóságba. Elmém a szavait újra lejátssza, mintha nem akarnám elhinni elsőre, se ötödszörre az elmúlt percek eseményeit.
Gondolatok és érzések felemésztettek, de nem habozhattam, mert a sebeimet el kellett látni. Miután a nővéremnek megmondtam mit hozzon és letettük a telefont utána a csendbe egyszerűen beleordítottam. Ordítottam, mintha az elvehetné mindent fájdalmamat, miközben a földre rogytam és hagytam, hogy a könnyeim elmossanak mindent, vagy legalábbis megpróbálhassák. Így talál rám a testvérem. Látom az aggódást a szemében, de nem felelek. Hagyom, hogy a kanapéhoz vezessen, majd próbálom összeszedni a maradék erőmet, hogy az utasításaimat követően el tudjon látni. Látom, hogy kérdezne, de képtelen vagyok felelni. A véres ruháimat összeszedi, a cipőmet is, mert a reggel történtekbe beavattam, de az itt elhangzottakba nem, bár nem lepődnék meg, ha ő mindvégig tudta volna, hiszen ő már akkor is farkas volt. Maradna, de én elküldöm miután átöltöztem az általa hozott ruháimba. Gépiesen megölelem, ő pedig nem győzköd arról, hogy menjek haza. Tudja, hogy felesleges lenne. Órákig ülök ott, meg se mozdulok, miközben a gondolatok egyre inkább magukkal rántanak. Mielőtt viszont totálisan bekattanhatnék felállok és neki állok főzni. Még rémlik, hogy mi volt a kedvence, hiszen egykoron a féléletemet náluk töltöttem. Elkészítem mind főételben, mind süteményben a kedvencét. Eltakarítok magam után, majd visszarogyok a kanapéra pontosan úgy, ahogyan korábban is.
Fogalmam sincs, hogy mikor lett sötét, vagy mikor kapcsoltam be a tévét. Mintha csak a testem lenne itt, de amúgy semmit se érzékelnék a világból. Keserű sóhaj szakad fel a torkomból, miközben a tévé az egyetlen fényforrás a helységben. Fogalmam sincs, hogy mi történik benne, már ezer éve le is némítottam a készüléket. Csak bámulom mellette a falat, miközben milliónyi darabra szakadok szét és őt várom. Az se érdekel, ha végül nem egyedül tér haza, vagyis de, rohadtul fájna, de akkor is tudnom kellett, hogy épségben hazaér. Amikor az ajtó becsukódik, akkor egyből megszólalok. Hangom csupán suttogás és próbálom kizárni azt, hogy talán abban reménykedett már nem leszek itt, hogy elfutok.
- Az meg se fordult a fejedben, hogy nem te ölted meg, hanem egyébként is meghalt volna? Hogy talán azért nem menthetted meg, mert már így is haldoklott és nem maradt elég ereje küzdeni a méreggel? Vagy éppen arra, hogy mennyi szenvedéstől mentetted meg, mert emberként is csak a gépek tarthatták volna életben? – hangom szinte élettelen, de nem mozdulok meg. Továbbra is a kanapén ülök és bámulom a falat, mint az elmúlt órákban tettem. Nem tudok ránézni, a szemeim újra vörösek, de azt hiszem már egyetlen egy könnycseppen se maradt, amivel még az egereket itathatnám. Az elmúlt órákban eleget sírtam már. – Tudod, ő pontosan azért utálna, ha nem próbáltad volna meg. Ő is arra biztatott volna, hogy tedd meg, ha lett volna ereje. – kezem ölemben hever és az ujjaimat tördelem.  Fájdalmas sóhaj tör a felszínre, fejemet hátra döntöm a kanapén és lehunyom a szememet, de esélyt se adok neki, hogy megszólaljon, mert folytatom tovább. - Engem akart, nem mást. Rám támadt először és hálás voltam, amiért Sophia kivételesen nem volt makacs, hanem eleget tett az ordításomnak, hogy fusson. Reméltem, hogy ő megúszhatja a dolgot. Nem az életemért küzdöttem… - keserű nevetésbe fullad a szó. Nehéz erről beszélni, mert soha nem mondtam el, hogy mi történt. Ők nem engedték, hogy lássam a barátnőmet, én pedig némaságba burkolóztam. Én ismertem egyedül a történteket, de többé már nem lehet titok. – hazugság, azért is küzdöttem, de legfőképpen azért, hogy elég időt nyerjek neki, hogy messzire jusson, vagy menedékre leljen valahol. És nincs olyan este, hogy ne élném át újra, ne próbálnék rájönni arra, hogy miként tarthattam volna fel tovább azt a farkast, hogy ő még több időt nyerjen. Nem telik el úgy nap, hogy ne gyűlölném magam azért, amiért én még élek, de ő nem. Szívesen cserélnék vele, hogy inkább ő élhessen és ne én.  – lassan felállok és a hajamba túrok. Most először próbálom kivenni az alakját a sötétben mióta hazaért. –  Sajnálom, hogy pokollá tettem az életedet Vincent. Sajnálom, hogy soha nem bíztál meg bennem annyira, hogy ezt elmond hamarabb. Sajnálom, hogy magadat okolod mindenért, amikor te csak segíteni akartál. Olyat léptél meg, amihez mások gyávák lettek volna. – lassan közelebb sétálok hozzá. Megállok közvetlenül előtte. Örülök annak, hogy sötét van, így legalább nem annyira kivehető egyikünk arca se, a szemeinkben megbúvó érzések. Óvatosan nyúlok a keze után, ha engedi, akkor megfogom és akkor se húzom el, amikor megérzem a kezére tapadt feltehetőleg vért. - Egy dolgot kérek, hogy most még utoljára hallgass meg és ígérem utána eltűnök. Kérlek... - kicsit könyörögve és reménykedően csendül a hangom, miközben a fájdalom még mindig könnyedén kiérezhető belőle. Őt fürkészem az ablakon és a tévének köszönhető minimális fényben és várok.

-Ó, hát ez zavar? Megkérdezném azt a szőke ürgét két nappal ezelőttről, hogy milyen volt a társaságod, biztos hasonlóan kellemes véleménye lenne.-bár kétlem, hogy látta, hogy ott vagyok, de igazából sosem lehet tudni. Lehet, hogy tényleg észre sem vette a jelenlétem. Tényleg ennyire félreismerjük a másikat vagy tényleg nem akarunk tovább látni az orrunk hegyénél, már nem számít. Elindultunk egy lejtőn lefelé, aminek a végén valószínűleg egy szakadék van. Észrevegye? Mióta próbálom nem észrevenni... nem figyelni rá, nem azon lenni minden idegszálammal, hogy ne akarjak keresztülnézni rajta és próbáljam úgy megismerni, hogy közben minden erőm kell, hogy ez ne tűnjön így.
Egy pillanatig azt érzem, ha magától nem ment volna ki a nappaliból, én rohantam volna ki akár az ablakon keresztül is. Az előbb a higgadtság mintapéldánya próbáltam lenni. Hamar elmúlt szavainak hála...A franc se gondolta, hogy ilyen szinten nehezemre esik majd a közelében maradni, miközben az igazság a nyelvem hegyén van és csak a jó ég tudja, hogy mi tart benne vissza, hogy elmondjam azt neki.
-De nem mindig...-mormogom egykedvűen, mikor végül távozik és eltűnik a szobámban. A konyhapultra kipakolom az edényeket, evőeszközöket, a narancslevet, zöldségeket. Elkezdek az asztalra halmozni mindent, míg meg nem hallom az ajtó nyílását. Elmerengve egy pillanatra, kibámulok az ablakon és egészen addig, amíg mögém nem ér, a konyhaajtóba, a kert legtávolabbi pontjára révedek. A kezem még mindig remeg és mikor már azt hiszem, hogy képes vagyok pár perc alatt lehiggadni, rá kell jönnöm, hogy nincs így. Szembefordulok vele, A ruhák nevetségesen állnak neki, a pólóm feltűri hasáról. A sebre nézek, de hamar el is múlik az együttérzésem minden maradéka is. Mikor viszont látom, hogy szándékosan kerüli a tekintetem, elpárolog mindennemű együttérzésem vagy esetleges nyugalmam és szinte felrobbanok.
-Oké Lay, ebből elég!-vágok a pultra dühösen úgy, hogy a pulton lévő evőeszközök is megcsörrennek.-Én voltam! Még élt, mikor megtaláltam, Telihold volt, bepánikoltam és megpróbáltam beharapni. Ez az igazság!-észre sem veszem, de közelíteni kezdek felé.-Ha azt hiszed, nem tudom milyen szar lelkiismerettel élni, szembesülni vele, hogy az apád inkább öngyilkos lett csak, hogy ne kelljen a közeledben lenni, hát rohadt nagyot tévedsz! Minden nap, ha rád nézek, őt látom! És igen, gyűlöllek, amiért Te túlélted!-a ház falai szinte remegnek, ahogy dühösen ordítom a szavakat az arcába, de nem érdekel már és az sem, ha összerezzen és sírva fakad esetleg. -Lehet, hogy azt gondolod, hogy egy utolsó szemét vagyok, egy rideg kőszikla, de tudod mit? Inkább legyek az a szemedbe, egyszerűbb, ha nem kell arra figyelnem, mit rontottam el vagy hagytam ki a múltban még!-sziszegem előtte megállva, de végül se szó se beszéd ellépek mellette és a kulcsomat felkapva egyszerűen kilépek az ajtón. Az se érdekel, ha megpróbál megállítani, kezeim ökölbe szorulnak és ahogy kiérek az utcára, legszívesebben elüvölteném magam, de ehelyett csak rohanni kezdek. A legjobban az edzés tudja levezetni a bennem lévő feszültséget, különben egészen biztos összetörnék mindent a házban. És az se érdekelt, hogyha időközben lelép. Ha az igazat akarta, megkapta, de a fejemnek szüksége volt a tiszta levegőre, hogy legközelebb ne szorítsam a falhoz dühömben.
Egész besötétedik, mire visszaérek a házba. De nem bánom. Bocsánatot kérnék? Talán. De még magam is vívódom ezen. A kilincset mindenesetre határozott mozdulattal nyomom le, mivel a nappaliból nem szűrődik ki fény, azt gondolom, ma már egész este egyedül leszek. Legalább a kezemre tapadt, alvadt vért és a szagom senki nem teheti szóvá.

Nem hiszem, hogy akkora bűn lenne az, ha képesek vagyunk a bűntudatra, ha egy élet elvesztése megvisel minket, ahogyan egy élet kioltása is.  Szerintem sokkal inkább nagyobb gond lenne, ha semmi reakciót nem váltana már ki belőlünk, csak megrántanánk a vállunkat és úgy tennék, mintha csak egy levelet fújt volna a szellő a cipőnkre, de ezt már nem mondom ki hangosan. – Azt is tudta, hogy meghallgatnák őt, vagy képes lett volna elszökni is, ha ő ezt nem akarja. – szomorúan csendül a hangom, nincs benne harciasság, de vannak olyan dolgok, amikről senki se tudott, csak én. Csodálatos személy volt, de neki is megvoltak a maga titkai. Kezem újra ökölbe szorul, mert könnyedén szúr belém egy újabb kést. Pontosan tudta, hogy az apámmal kapcsolatos dolgok mennyire érzékenyen érintenek, de ő még is ezzel hozakodott elő. Mintha csak ő is éreztetni akarná azt, hogy lehet olyan vagyok, mint ő, egy a sok farkas közül, de még is csak egy selejt, mert nem tartozom se ide, se ahhoz, ami apám öröksége lehetett volna. – Ahhoz talán az kellett volna, hogy az életem részese legyen, de nem tette, így pont nem érdekel, hogy mit gondol arról, hogy mi vált belőlem. Eddig is megvoltam a szeretete nélkül, továbbra is megleszek, de azt nem fogom hagyni, hogy azt éreztesd velem, hogy nem tartozom ebbe a családba, falkába. Pontosan annyira tartozom ide, mint te vagy bárki más. – jegesen csendül a hangom, mintha minden melegség pillanatok alatt elillant volna és egy jég burkolta volna körbe a szívemet. Fájt az ütése, amivel azt éreztette velem, hogy nincs családom, egyik meghalt, a másiknak meg nem kellettem. Fájt, pokolian fájt, mert ő nem is sejthette, hogy mennyiszer bántottak emiatt a gyerekek az iskolában. Másrészt meg lehet inkább örülnie kéne, hogy farkas lett belőlem, nem pedig boszorkány, mert lehet azt sokkal jobban megszenvedné egy-egy veszekedésünk közben.
Összerezdülök, amikor felcsattan. Félelem suhan át az íriszeimben, de aztán olyan erővel csap le a hangom, mint amilyen erő a villámokra jellemző. – Neeeem!!! – morgok egyet, és legszívesebben újra farkas lennék. Futnék, eltűnnék az erdőben és hagynám, hogy az ösztön felülírja a józan észt. – Lépjünk túl ezen, mert neked sikerült, mi? Ezért nem bírsz a közelemben megmaradni, mert te túlléptél és elfelejtetted, hogy nekem köszönhetően hullott a darabokra az életed, mi? – gúnyosan csendült a hangom, majd megráztam a fejemet, hogy inkább hagyjon békén. Nem akarok erről vele beszélni többet, mert úgy érzem soha nem értené meg az elmúlt éveket, nem látná azt, amit én láttam tőle. Ostoba voltam, hogy idejöttem segítséget kérni. Gyűlölöm a lábaim, mert ide hoztak. Gyűlölöm a szívemet, mert érte sóvárog. Gyűlölöm Sophiat, mert itt hagyott minket.
Szavai szíven döfnek, aminek köszönhetően minden érzelem eltűnik az arcomról és nem marad más, csak az üressé váló tekintetem. Mindent elkövetek, hogy a hangomból is eltűnjön a fájdalom legapróbb szikrája is. – Tényleg ilyennek látsz? Soha nem vágytam arra, hogy a középpontban legyek, de minek is mondom, hiszen esélyesen egy üresfejű libának látsz, aki csak arra hajt, hogy mindenki őt ugrálja körbe, miközben csak arra vár, hogy egy ember észrevegye. – már abban se vagyok biztos, hogy az utolsó szavakat kimondom-e, vagy csak gondolatban teszem hozzá. Lehet mindig akad társaságom a bárokban, de akkor se direkt kerülök soha se a középpontba. Megküzdöttem azért is, hogy bekerüljek az orvosira, hogy ne bukjak ki, de mit számít ez. Az emberek könnyedén elítélik a másikat, anélkül, hogy ismernék az igazságot. Szeretnék hátrálni, mert egyszerre csókolnám meg, hogy hátha észhez tér tőle és egyszerre mosnék be neki, de csak állok ott, mint aki képtelen mozdulásra bírni a saját testét.
Meglepettség ül ki az arcomra, kicsit még a szemöldökömet is felvonom, de aztán egészen hamar rendezem a vonásaimat. – Nem az, vagy magam se tudom, hiszen soha nem tudom, hogy kivel fogom magam szembe találni, ha látlak. A rideg kősziklával, vagy azzal, aki képes még érezni és néha hagyja azt, hogy a falai leomoljanak. – állom a pillantását, majd sietve pillantok le mezítelen lábamra, az egyik kezem pedig automatikusan siklik a törölközőre, mintha attól félnék, ha tovább érintem őt, akkor a korábbi érzéseim közül valamelyik tényleg magával ránt. – Nehezen tudom elhinni, hogy bármennyire is élveznéd azt, hogy a törölköződben állok itt, esélyesen hamarabb élveznéd azt, ha egy azok közül állna benne, akiknél mindent elkövetsz, hogy mosolyt csalj az arcukra. Nem értem miért játszod ezt a játékot, miért dobsz egy csontot az éhező kutyának, ha utána visszakéred tőle. – megremeg a szám, sietve harapok az alsó ajkamba, majd gyáva módon hátrálok, de hamar kudarcot vallok, mert a hátam egy-két lépést követően már a falnak simul. Utálom, hogy ennyire megnyílok előtte és újabb esélyt adok arra, hogy megtiporhasson.
Mosolya nem nyugtat meg, nem oszlatja el a fájdalmat és nem akarom érezni a reményt se, hogy ez talán őszinte lehet tőle. Nem akarom újra beleélni magam, ahogyan próbálom az érintésének köszönhető érzéseket is kizárni, nem engedhetem meg magamnak, hogy még több remény gyúljon a szívemben, hogy netalán még egyszer én is fontos lehetek számára.  Csak bólintok arra amit mond, lassan elindulok a szobája felé, hogy felöltözzek, de az ajtóban még megtorpanok. – Tévedsz, néha pontosan a másik feloldozására van szükségünk, mert tudnunk és éreznünk kell azt, hogy még mindig képes szeretni annak ellenére is amit tettünk. – nem várom meg a válaszát, becsukom az ajtót és hagyom, hogy némán a könnyeim az arcomat mossák. A nadrág szerencsére viszonylag jó rám, de a póló esélytelen, hiszen szinte még gyerekek voltunk, amikor ezeket hordta. Végül kiveszek a szekrényből egy atlétát, de a mellem alatt összekötöm amennyire tudom, hogy ne legyen az is véres a sebem miatt. Egyszerre jó érzés érezni Vincent illatát, de ugyanakkor pokolian is nehéz. Azt meg csak remélni tudtam, hogy emiatt nem fog haragra lobbanni.
- Remélem nem gond. – utalok a felsőre, hogy az övét vettem fel, de ha meglátja a nadrágot, hogy az is kicsit rövid, akkor talán leesik neki is, hogy a pólóba esélyem se lett volna beleférni. – Hova üljek? – próbálom kerülni a tekintetét, mintha csak attól félnék, ha ránézek, akkor rájönne, hogy míg bezárkóztam sírtam és most nem a tettem miatt, hanem miatta.

-A húgom gyilkosa pedig csak egy elkeseredett apa volt. Aki téged beharapott, az is csak egy elkeseredett apa volt. Csak. Tönkretette az életed, nem? Mindig lesz csak, mindig lesz megfelelő kifogás, ami mardoshatja a lelked.-bár igazán nem mondta ki, nem feltétlenül ragaszkodott volna ő sem ahhoz, hogy beharapja egy idegen. A húgomon nem segített, rajta igen. Szerencséjére túlélte. De az a gond, hogy ez sokszor inkább vak szerencse kérdése, mint kívánság a túlélésért.
-Talán...talán. Talán dönthettem volna én is. Volt beleszólásom? Nem igazán.-emlékeztetem, hogy a szüleim nekem mindig ezt szánták. attól a perctől kezdve, hogy a tüdőm levegőhöz jutott és felsírtam egy nővér kezei között.-Az, hogy téged igyekezett ettől távol tartani, nem azt jelenti, hogy ő nem akarta ezt. Voltak tervei, de tudta jól, hogy apám döntése lesz, nem az övé.-emlékeztetem rá, milyen családi környezetben is nőtt fel.-Arra nem gondoltál soha, hogy a te apád talán abban reménykedett, hogy a te erőd is meg fog jelenni és egy leszel közölük?-kést forgatok ezzel egy olyan sebben, ami nála talán sosem fog begyógyulni. Nem mondhatta, hogy nincs igazam, mert elképzelhető, hogy ez volt a nyers igazság, amivel nem akart szembe nézni, joggal. Két rossz között padlót fogott volna ezzel az egészen biztos. Sok szempontból olyan volt, mint a húgom, de Sophia jóval megfontoltabb volt, aki tudta mit szán neki a családja. Ezzel olyan ütést vittem be neki, amivel szembesítettem is egyúttal a családja hiányáról. A nagynénje nem volt egyenlő sosem a családjával és igazából mi sem.
-Nem kell mindenről tudnod Sparrow!-csattanok fel dühösen. -Sophia meghalt, ennyi. Az apámmal és az anyámmal együtt. Ennyi. Lépjünk túl ezen végre!-sziszegem, mert az, hogy érzékeny pont nem fejezi ki azt, hogy valójában mennyire érzékeny is ez az egész téma.
-Ó, bocsáss meg, hogy nem állok be én is a sorba. Ideje lenne észrevenned, hogy nem te vagy a világ közepe..-állok meg előtte, dühös pillantással végigmérve törékeny alakját. Lassan a falnak préselhetném, ha újabb lépést tennék, de elvetem az ötletet. Ebből a "tisztes" távolból is elég zavarban van már, nem tetézném tovább a bajt. -Ahogy óhajtod.-hagyom végül rá, teljesen mindegy lenne, hogy mi mást mondok esetleg, úgy se hallgatná meg, amit mondani akarok. De aztán végkép fejembe száll a gőz és mormogó, öntelt hang helyett valóban dühösen fordulok felé.
-Kényelmetlen? Azt ne mond, hogy neked nem az. Plusz, jegyzem meg, minden okom megvan rá, hogy kellemetlennek érezzem a helyzetet. Mi van, ha valaki idáig követett és meglátott? Amíg te magad sem emlékszel mindenre, hogy merjem kijelenteni azt, hogy élvezem a helyzetet, hogy törölközőben álldogálsz a nappalim közepén?-keze mellkasomra siklik. Veszek egy mély levegőt, egy másodpercre lehunyom a szemem és előkeresek egy gondolatot, ami képes az agyam lehűteni és takarékra tenni a gondolataim. Ebbe a keringőbe nem kezdhetünk bele megint, sehová sem vezetne ez a tánc.
-Kössünk egy alkut.-nézek le rá, féloldalas mosollyal arcomon, amin magam is megdöbbenek, milyen könnyedén ül ki arcomra.-Itt maradsz reggelire és tiszta lappal indulunk. Megnézem a sebed és összevarrom, ha kell, mert már a törölköző is megszenvedi a makacsságod.-nézek le a pirosas foltra, ami az oldala környékén átüti a fehér anyagot. -Higgadtan elmondod, hogy mi történt, hol és pontosan mikor. De annyit mondhatok Lay, hogy a lelkiismereteddel neked kell elszámolnod, és nem nekem kell feloldozást adnom. Elmondtam a véleményem, ami történt, megtörtént. Ez az élet.-fogom meg kezét és bár tekintetem ajkaira téved, újra dobbantok a kísértés elől és a fürdőszoba felé biccentek, hogy öltözzön fel és térjünk vissza a túlélés kérdésére, mielőtt leharapnánk a másik fejét.

- És ha csak egy elkeseredett gyerek volt, aki bosszút akart állni a családjáért? - úgy éreztem, hogy újabb olyan pont lesz, amiben nem fogunk egyetérteni. Egyikünk se veheti biztosra azt, hogy kiképzett vadász volt. Értett a harchoz, ezt nem tagadom, de attól még úgy éreztem, hogy egy vadász még a magam fajtának is sokkal nagyobb falat lett volna. Sokkal kiegyenlítettebb lett volna a harc.
- Legalább bolondnak nem, csak még mindig taknyosnak. - morogtam hasonló hévvel, mint ő tette. Tudom, hogy sokan féltek tőle a mi közösségünkben, vagy ahogy ő hívta a falkánkban, de valahogy rám sose olyan hatással volt robusztus termete, tiszteletet parancsoló mély, férfias hangja. Én nem féltem szembe menni vele, nem rettegtem megvetni mind a két lábamat erősen, hogy vitába szálljak vele. Sophia volt a mi villámhárítónk, még akkor is, ha egy ideig élvezettel nézte a mi kis csatározásainkat. Már nem is tudom, hogy min ordítottunk a lakás közepén, amikor Sophia egyszerűen pattogatott kukoricával a kezében leült és úgy nézett minket, de aztán persze megkegyelmezett rajtunk.
- Talán soha nem is kellett volna ezt túlélnie, talán soha nem vállalta volna a kockázatot! - álmai, tervei voltak és sokszor beszélgettünk erről a dologról vele. Mind a ketten tudtuk, hogy veszélyes, ezért se próbáltuk meg soha igazán belegondolni, hogy egyszer netalán emiatt kell megvívnunk életünk legnagyobb harcát. Annyira messzinek tűnt, de aztán pontosan olyan hamar eljött, mint a napfelkelte után a napnyugta egy hideg, téli estén. Újra könnyek marják a szememet annak köszönhetően amit mond, mert igaza van. - Nem akartam... -  csak ennyit bírok kinyögni a legyőzöttek hangjával. Nem ezt akartam. Vele együtt akartam megöregedni, ő volt a másik felem, a legjobb barátnőm. Egy hármunk közül, de sokszor csak mi ketten voltunk. Alina nem szökött ki velünk és ez volt a szerencséje.
- Azt akarom, hogy végre az igazat mond! - miért olyan nehéz az embereknek igazat mondani? Miért olyan nehéz a másik szemébe nézni és elmondani azt, amit érzünk és gondolunk? Miért választjuk folyton az egyik káosz helyett a másikat? Mintha direkt kínozni akarnánk magunkat. Mintha szán szándékkal a nehezebb út mellett döntenénk. - Nem érzem jobban magam, de nehezen tudom elhinni, hogy soha nem hibáztattál ezért... - nem kiabálok, nem ordítok. Elfáradtam, elegem van az örökös csatározásból, csak egyedül akarok maradni végre. Ajkaimat összepréselem a feleletére. Még az is megfordul a fejemben, hogy egy szál törölközőben próbálok meg kijutni ebből a házból. Lehet még a végén valaki megszánna a szomszédságból, de talán még az a helyzet is jobb lenne, mint ez, ha már most is túlzottan kényelmetlen számára ez az egész. Amint egyedül maradok próbálom zakatoló szívemet megnyugtatni, az érzéseimet elzárni újra és talán végre végérvényesen. "Miért ide kellett vezetned?" Felpillantok a plafonra, mintha csak az eget kémlelném és esélyem lenne arra, hogy Sophia válaszol, pedig tudom, hogy nem fog.
- Rendben. - és már indulnék is a szoba felé, de aztán megtorpanok, amikor egyre kisebb lesz a távolság közöttünk. Nagyot nyelek, a törölközőt pedig egyre erősebben szorítom, mintha csak abba kapaszkodnék. - Tényleg így gondolod, hogy soha egyetlen egy ajtót se csuktál be előttem? Én nem úgy vettem észre, néha felbukkansz, majd elillansz. - közelsége zavarba hoz, de próbálom elrejteni. Nem az illatára gondolni, arra, hogy mennyire egyszerű lenne lábujjhegyre állni és megpróbálni bűnre csábítani. Francba! - Köszönöm, de nem kell.  - megköszörültem a torkomat és próbáltam a lehető leghiggadtabb és legkomolyabb hangomat meglelni ebben a fura helyzetben. -  Elég nyilvánvalóan kifejezted azt, hogy számodra kényelmetlen ez a helyzet, így azt hiszem tényleg az lesz a legjobb, ha mihamarabb eltűnök innen. Szemmel láthatóan nem fogok elvérezni se, majd valaki ellátja a sérüléseimet. Szóval ne aggódj, majd feltakarítom magam után a szart és majd valahogy feldolgozom, hogy legalább négy ember halála a lelkemen szárad már. - fogalmam sincs, hogy bírtam ezt végigmondani úgy, hogy nem remegett meg közben a hangom, nem futottam el és úgy tenni, mintha tényleg pont leszarnám azt, hogy segít nekem és már annyira meg se viselne az a tudat, hogy újra valaki meghalt miattam. És akkor még ott volt a fura tény is, hogy a mondandó közben a kezeim a mellkasára tévedtek és ez csak most tűnt fel. Remek. Ez igazán pazar, hogy éppen őt tapizom, a törölköző meg bármikor leeshet és közben azon agyalok, hogy szökjek el innen, mielőtt netalán tényleg megcsókolnám őt, vagy újra elbőgném magam. Ez a nap azt hiszem már ennél pocsékabb már nehezen lehet.

Lehet, hogy azt várja, hogy egy vadász életét féltsem, de nem tudom, nem is akarom és őszintén nem is érdekel egy vadász sem.
-Farkas vagy az meg egy istenverte vadász volt!-emlékeztetem. A túlélés és a mások feletti döntés ebben az esetben nem igazán kérdés, hogy melyik irányba billenjen a mérleg nyelve. Első a túlélés, második a lelkiismeretünk, azzal nekünk kell egy hullámhosszra vergődni valahogy.
-Nem nézlek bolondnak...-mormogom, bár nagyjából innentől kezdve bármit mondok, úgy se lesz jó, úgy is én leszek a gonosz, akinek sosincs igaza csak azért, mert neki nem adok igazat. De eszem ágában sincs igazából igazat adni neki ebben a kérdésben.
Kettőnk között mindig is a húgom állt. Csak ő mellette voltunk képesek egymással szemben megmaradni anélkül, hogy a másikba döfnénk egy kést és jó mélyre szúrva megforgatnánk azt.
-És szerinted túlélte volna, ha apám harapja be?-teszek fel velőbe maró kérdést, ami nem alaptalan, de mély ütés neki is.-De igazad van Lay! A húgom követett, mint az árnyékát, hogy megvédjen és inkább meghalt, mint, hogy téged még nagyobb bajba sodorjon.-emlékeztetem rá, hogy kettejük közül ugyan épp a húgom volt a kevésbé lázadó, aki tudta, hogy ha egyszer be akar valóban kerülni a falkába, be kell néhány szabályt tartania.
-Ne legyél gyerekes!-mordulok fel.-Szerinted nincs lelkiismeretem? Mondjam inkább azt, hogy a világ leghülyébb, legmeggondolatlanabb döntése volt az, amit meghoztál? Haltál volna inkább meg?-vonom fel szemöldököm, támaszkodás helyett immár kiegyenesedve.-Jobban érzed magad ettől, hát tessék.-jobbnak látom otthagyni, mint tovább feszegetni egymás tűréshatárait. Annak semmi értelme nem lenne, ha egymásnak esnénk. Viszont egészen biztos ő húzná a rövidebbet, ahogy a keze is rá fog erre döbbenni hamarosan.
-Már így is az.-mormogom az orrom alatt és távozok inkább a fürdőszobából. Amíg ő zuhanyzik, előszedek neki egy melegítőt, ami Sophia-é volt. Aztán a konyhában elgondolkodva ácsorgok az ablakon kibámulva. Hülyeség lenne tagadni a nyilvánvalót. Nincs igaza, de ha megtudná az igazat mi változna? Nem utálná magát? Őt megmentette valakinek a harapása, a húgom gyilkosa vagyok, akit nem mentett meg egy harapás, de a halálba taszította. Azóta utálom magam és semmi sem tud ezen változtatni, és igen nehezen állom meg, hogy ne mondjam ezt el neki. De talán nem is tudnám... valami eddig is megakadályozott benne. Képtelen vagyok a szemébe nézni, apáméba sem ment sokáig. De ő a maga gyűlöletét, amit irántam érzett, a saját szenvedésébe forgatta és egy okot adtam csak neki arra, hogy a családjával legyen. Ahová tartozik.
-A szobámban az ágyon vár a tiszta ruha.-lépek egyet felé. Magam sem tudom miért, de végül meg sem állok, míg egészen közel, épp előtte nem állok.-Nem csuktam be egy ajtót sem előtted. De vannak dolgok Lay, amiről nem kell tudnod. És ez épp ilyen.-mellkasom megemelkedik, torkomból egy mélyről jövő morgás tör fel.-Ne is álmodj róla, hogy most ki fogod innen tenni a lábad egyhamar. Előbb kiderítem mekkora káoszt hagytál magad után. És majd akkor visszatérünk rá, hogy be kellett volna-e csuknom azt az ajtót vagy sem.-nézek le rá, és próbálok nem arra koncentrálni, ami nyilvánvalóan minden férfi agyán átfutna, mivel a törölköző a kelleténél ugyan nem rövidebb, de sokat sejtet. A levegőt egyenletesen veszem, de orrlyukam kitágul, ahogy próbálok minden szempontból uralkodni magamon. Egyre nehezebben megy... És kezdem úgy érezni, hogy ezt ő egyre jobban élvezi, ellentétben velem.

Arra amit mond megforgatom a szememet, részben igaza van, de talán nem is lenne ennyire kiélezett se a helyzet mint itt, de ide születtünk és itt is fogunk valószínűleg meghalni. Már csak abban reménykedhetünk, hogy a fiatalabbaknak egyszer még jobb lesz, nem fog félelemmel telve telni az életük haláluk napjáig.
Gyűlölöm azért is, hogy nem próbál megállítani a tettemben, csak hagyja, hogy püföljem őt. Ennyire meg se érezné? Ennyire nem számítana már ez se, csak arra vár, hogy mihamarabb vége legyen és kirakhasson megint az ajtó túloldalára, mint megannyiszor tette már életünk során?  
Undor költözik az arcomra a kérdését hallva, de szerencsére előrelátó volt, így mielőtt még az arcát vehetném célba, azelőtt hátrál kicsit. Torkomban gombóc nő, miközben Sophia hangját hallom. Tudom mit mondana, hogy „Próbálhatod gyűlölni, de igazán sose fogod tudni, mert mindig is fontos lesz számodra és szeretni fogod.” Dühömben összepréselem az ajkamat és újra megpróbálom letörölni a könnyeimet, mielőtt megpróbálnám kicsit bővebben kifejteni, hogy mi is történt.
- Nem vagyok oktondi kisgyerek, mint aki ezt ne tudná! Még akkor se, ha te előszeretettel nézel még mindig taknyosnak! – morgással indult az egész kirohanásom, mert nem tetszett amit mondott. Úgy mondta, mintha azt gondolná, hogy nem vagyok tisztában ezekkel a dolgokkal. Ebben nőttem fel, ahogyan ő is. Évek óta az életem részévé vált még inkább ez a káosz. Vértől és kosztól összetapadt hajamba túrtam idegesen és esélyem se volt elrejteni, hogy még mindig reszketek, mert a kezem továbbra is úgy remegett, mint az időseké szokott. – Attól még nem kell ebbe beletörődni, ez nem normális… - megingattam a fejemet, mert nem akartam elhinni, hogy ő tényleg ennyire könnyedén el tudja fogadni, hogy az itt élők csak úgy megölhetik egymást és ez lenne a természetes, nem pedig az, hogy tiszteljük az életet. Én hittem abban, hogy az élet csoda és mindenki megérdemli az esélyt. Talán ezért is akartam orvos lenni, meg Sophia emléke is erre az útra terelt.
- Jól döntöttem? Még is mikor dőlt el az, hogy a saját életünk többet ér a másiknál? – dacosan pillantottam rá, mert nem éreztem teljesen úgy, hogy jól döntöttem. Fiatalabb volt nálam, még előtte lett volna az élet, én meg? Úgy érzem, hogy amerre megyek időről időre vér szennyezi a lépteim nyomát, amibe a halál könnyedén lép bele, hogy elkapja a hátrahagyott embereket és magával vihesse. – Könnyű azt mondani… - szomorúan csendül a hangom, mert nem hiszem el, hogy ő tényleg komolyan gondolja azt, hogy ne érezzem emiatt rosszul magam. Soha nem járt még hasonló cipőben? Persze más az, amikor farkasként elveszítjük a fejünket, de én emberi alakban is elveszítettem. Kérdését meghallva pontosan úgy nézek rá, hogy rég halott lenne, ha pillantással lehetne ölni. – Te teljesen bolondnak nézel? – meglepettség és fájdalom egyszerre csendül ki a hangomból. Kezem ökölbe szorul, körmeim újra a tenyerembe vájnak. – Nem, nem próbáltam meg beharapni, mert a düh irányított. Ő rajta töltöttem ki minden dühömet, amit a világ, az apám iránt és irántad érzek. – az utolsó három szót szinte motyogom, bár valószínűleg ezt is simán hallja, hiszen farkas és tudomásom szerint az ő érzékei is jobbak, mint egy átlagos emberé. Tükörben fürkészem magam, de mintha egy idegen nézne vissza rám. A tükörben Vincent-re pillantok, de meg is bánom. Most is olyan, mint egy kőszikla, mint akiből minden érzelem eltűnt azon az estén, vagy legalábbis amit irányomba képes lenne mutatni, hiszen láttam olykor a bárokban, hogy más nőket megnevettetett, vagy miként távoztak együtt. Görcsbe rándul a gyomrom, ahogy erre gondolok. Sietve csukom be a szemet és engedek a testemnek, ami már rég fel akarta adni az állás művészetét. – Tényleg nem lenne ugyanaz? Mind a ketten tudjuk, ha nem felejtem el, hogy telihold van, ha nem könyörgöm neki, hogy aznap is szökjünk ki, akkor még mindig itt lenne és a nap is szebben ragyogna. – megtörten csendül a hangom, de nem reagálok arra, hogy el kell engedni őt. Soha nem fogom tudni igazán elengedni, mert míg én élek, ő nem. Helyette is próbálok élni, de nem mindig megy. Úgy érzem, hogy ő nagyobb kincs lett volna ennek a világnak, mint én. Ha ő élne, akkor Vincent is boldogabb lenne, mert most nem az, legalábbis nem tudom elhinni, hogy az lenne. A családja halott, miattam azok…
- Te legalább elhiszed ezt a hazugságot, fél siker. – nem pillantok rá, inkább a vetkőzésnek szentelem a figyelmemet. Földre ejtem a ruhának már nem túlzottan nevezhető ruhadarabokat. Szép lassan egymás után, mintha úgy próbálnék megválni a lelkemet nyomasztó dolgoktól is. Egyiket a másik után elengedve, hogy újra levegőt kaphassak. – Hát persze, miért is beszélnénk meg mi bármit is valamikor? Egyszerűbb becsukni az ajtókat miután kilöktél rajtuk. – kicsit élesebben csendül a hangom, mint szeretném, de még se kérek bocsánatot. Élesen beszívom a levegőt, kezemet a combomhoz szorítom, hogy ne remegjen annyira. – Milyen nagylelkű vagy, de ne aggódj, nem maradok sokáig. Még a végén túlzottan kényelmetlenné válna számodra a dolog. - miután távozik magamra csukom az ajtót és a könnyeim újra felszínre törnek. Lassan mászom be a zuhanyzó alá és hagyom, hogy a víz és a könnyeim együtt próbálják meg megtisztítani a testemet és a lelkemet is. Nem siettem, talán fél órát is eltöltöttem ott mire kimásztam a zuhanyzóból, de ennek ellenére is még mindig úgy érzem mintha vér borítana. Magam köré tekerem a törölközőt és minden erőmet összeszedve kilépek a fürdőből. Rövid ideig figyelem őt, végül megköszörülöm a torkomat, ha netalán nem lett volna nyilvánvaló, hogy ott állok nem sokkal mögötte. Kezemet a törölközőmön tartom, mintha attól tartanék, hogy bármikor eltűnhet.

Eltűnődök, vajon a húgom hogy viselkedne hasonló helyzetben... azt hiszem pontosan így. Ők sokkal jobban hasonlítottak egymásra, mint Mi. A bátyja voltam, talán atyáskodóbb is a kelleténél. Viszont ahogy rá nézek, újra és újra eszembe jut Sophia, ahogy győzködni próbál Lay-ről, hogy igenis hívjam randira, mert minden az arcomra van írva, ha a közelében vagyok. Most igyekszem a pókerarccal meggyőzni magam arról, hogy semmi sincs az arcomra írva.
-Egyik városban sincs.-zárom rövidre egyszerűen a kérdést, de olyan ideges lesz pár egyszerű kijelentéstől, hogy az is megfordul a fejemben, farkas képes-e puszta dühből átváltozni...
Kitépi a kezemből a kezét, és valahogy pontosan arra számítok, amit végül is csinál. A legjobb védekezés a támadás. De legalább kiadja magából, ami nyomja a szívét.
Hagyom, hogy mellkasom püfölje. Ha őszinte akarok lenni, megmosolyogtathatna a próbálkozás, hogy ezzel ártani akarna nekem. A csuklójának és a kézfejének annál rosszabbat tesz minden mozdulatával.
-Befejezted?-vonom fel egyik szemöldököm és hátrálok egy lépést, ezzel is távolabb kerülve egy esetleges újabb kitörés lesújtó befejezésétől.
Végre próbál egy értelmes választ kicsikarni magából, bár így is csak ötletem lehet, hogy mi is a teljes kép az estélyéről. Ha belilul a csuklója, legalább nem hibáztathat érte. Ő kezdte el.
-Hát, nem akarlak elkeseríteni, de hosszú sorban állnak még páran mögötte. Ha semmi közöd nincs is hozzá, a billog a homlokod közepén elég indok rá, hogy rád támadjanak elégtételt venni olyanért, amiről nem tehetsz.-világosítom fel a nyilvánvalóval, higgadtan és némi elismeréssel is talán a hangomban. Legalább tanult valamit az elmúlt években. Meg tudta védeni magát és ez épp elég volt. Rég nem követtem minden lépését és bébisziltettem. Elég nyomósan tudtomra adta, hogy nem kér a segítségemből, most mégis itt volt.
-Egészen biztos, hogy nincs talán. De jól döntöttél.-nem láttam a gyilkolásban, ölésben mindig a jó, egyetlen és tökéletes megoldást, sőt. Igyekeztem elkerülni az ilyen kimenetelű történéseket, de néha előfordult, hogy nem lehetett.-Túlélési ösztön, ettől ne érezd magad kevesebbnek.-próbálom a gondolatait lecsillapítani, bár gyanítom, hogy felesleges, gyenge próbálkozás ez tőlem és nem igen fog előrébb vinni minket. A történtek megtörténtek, akár rágódik rajta, akár sem.-Nyugtass meg, hogy nem próbáltad meg beharapni.-ezt a kérdést talán a legfontosabb tisztázni és az egyetlen kérdés, ami a halálnál előbbre való kérdéskör lehetett egy ilyen vagy ehhez hasonló helyzetben. A tükörbe néz, de mivel nem megyek közelebb hozzá, csak a tükörképéből látom arckifejezését. Ha rám nézne, arcomról semmit sem tudna leolvasni, most olyan fagyosak vonásaim, higgadtak, mint bármikor máskor. De ez is csak egy jó álca.
-Ne hasonlítsd össze, a kettő nem ugyan az, ezt te is nagyon jól tudod.-nem leszek ideges, nem megy bennem fel a pumpa, mégis úgy érzem, hogy ha nem mantrázom magamban, amit mindig, amivel magamat is tudom áltatni, teljesen meg fogok őrülni a közeljövőben.
-Meghalt. El kell engedned és tovább kell lépned.-válaszolom olyan egyszerűen, mintha legalább a kellemesen napsütéses délután szépségeiről beszélnék, miközben a húgom halála korántsem volt felemelő téma. Mégsem mutattam soha, hogy mit gondolok valójában. Hogy mennyire visel meg, hogy az elengedés nem csupán ennyi, mint amennyit mutatok. Én sem léptem túl rajta, de a történtek fejében sosem okoltam volna épp őt. Nem ő volt a szűk keresztmetszet, hanem én. A kórház lehet, hogy nem gyorsabb, de ésszerűbb megoldás lett volna. De farkas alakban ezt elég nehéz lett volna bárhogy kivitelezni.-Ő sem akarná, hogy ezen rágódj.-a húgom életvidám, gondtalan lány volt, sosem várta volna el tőlünk a szomorkodást vagy a múlton való töprengést. Leül a vécé lehajtott tetejére én pedig az ajtófélfának támaszkodom. Vetkőzni kezd, amitől viszont kénytelen vagyok visszafogni a lélegzetem. Nem most látom először így, de most látom először valóban összetörve. Teljesen megzavarnak szavai, a gondolataim mintha megannyi apró részre törtek volna szét a másodperc törtrésze alatt.
-Soha nem gyűlöltelek.-vonom össze szemöldököm, részben értetlenséget színlelve, részben pedig azért, hogy leplezzem a valódi okokat. Valóban, sosem gyűlöltem, ebben nem hazudtam. Magamat viszont annál inkább, mert akárhányszor ránéztem, eszembe jutott az az este, a húgom elködösülő tekintete. A szenvedése, amiből Sophia-nak nem sikerült erőt meríteni.-Ezt nem most fogjuk megbeszélni.-szorítom össze állkapcsom, aminek hála arcom éles ívű lesz és egy törölközőt dobok a szennyes kosár tetejére.-Ha kész vagy, segítek kitisztítani a sebeket.-bár ő ezt tanulta, konyítottam egy keveset a tűhöz és cérnához, a sebek fertőtlenítéséhez. Ahogy végignézek törékeny testén, jobbnak látom, hogy hátat fordítsak neki és a kilincsért nyúljak. De egyre ott motoszkál a fejemben minden szava... Gyűlölet. Nem, ez nem fejezi ki azt az érzést, ami azóta bennem kavarog, aminek hála lassanként marja a lelkem a bűntudatom, amiért nem voltam velük. Tudniuk kellett volna, hogy a Hold egész éjszaka fényesen fog világítani, hogy a farkasok bosszúszomjasak és kegyetlenek. Ők pedig védtelenek és gyengék velük szembe, még ha azt is hitték azon az este, hogy mindent és mindenkit kézben tudnak tartani. Kezem ökölbe szorul, felkapom a melegítőfelsőm a földről, ahol tegnap elhagytam és csak a biztonság kedvéért kis rést hagyva csukom be magam mögött az ajtót, némi magányt adva neki. A konyhába sétálok és észre se veszem, de kezeim ökölbe szorulnak, ujjaim elfehérednek, a csontjaim feszesen a bőrömnek nyomódnak és az érezek, inak kirajzolódnak alkaromon.

Gyűlöltem magam azért, amit tettem. Vajon ha hamarabb észreveszem a lányt, akkor elkerülhető lett volna a dolog, akkor lehetett volna másképpen az egésznek vége? Túlzottan ijesztő, hogy úgy érzem nem, akkor is pontosan így végződött volna. Düh bennem is tombolt, az apám miatt, a múlt miatt, Vincent miatt és aztán jött ő… ő itta meg az egésznek a levét…  Miért nincs itt Sophia? Szükségem lenne rá, de ő már nincs, nem mondhatja azt, hogy minden rendben lesz, nem próbálhatja megoldani a dolgokat, miközben próbálná levenni a terhet a vállaimról. Ő szeretne még ezek után is, ha már magamat nem tudom. Helyette itt állok egy kősziklával szemben. Ő azt mondaná, hogy a legjobb emberhez jöttem, de én hirtelen még is elbizonytalanodom, ahogyan a pillantásunk találkozik, miközben próbálok értelmes szavakat egymás mellé pakolni, mert a beszéd is nehezen megy. Tudod, hogy megtörtént, de még is sokk letaglóz annyira, hogy beszélni is alig tudj. Azt hiszem velem is pontosan ez történik, mintha most fognám fel igazán a tettem súlyát.
Kezeimet dörzsölgetem, becsukom a szemem és kinyitom újra, mintha abban reménykednék, hogy mire újra a kezemre pillantok, addigra eltűnne róla annak a jele, hogy valaki életét kioltottam. Le akarom mosni, meg kell szabadulnom tőle, mert úgy érzem megfullaszt és összetör, még inkább béklyóba zár. Ő kezei közé zárja a kezemet, én pedig ugyanabba a pillanatba a körmeimet a tenyerembe vájom, mintha egyedül csak ez a fájdalom emlékeztetne arra, hogy még élek, hogy ez nem álom, hanem a valóság.
- Senki nincs biztonságban, senki ebben a rohadt városban! – ingerülten buknak ki a szavak a számból, mert ez az igazság. Senki se, mi se, ahogyan az emberek se. Ott fent úgy ülnek, mintha ők lennének az istenek, mi pedig csak egy sakktábla szereplői, akiknek az életét minden következmény nélkül kiolthatnák, mert éppen olyan kedvük van. Erősebben vájnak a körmeim a tenyerembe, mintha úgy képes lennék kicsit visszább fogni a testem remegését, ha már a könnyeimet nem tudom megállítani. Én segíteni akartam azokon, akik rászorulnak, de most pontosan az ellenkezőjét tettem. – Lehiggadni? – keserűen elnevettem magam, majd megpróbáltam kirántani a kezemet az övéből. Ha sikerült, akkor szinte minden szónál hol megböktem, vagy hol ököllel csaptam rá a mellkasára, mint egy dühös kisgyerek. – Hallottad amit mondtam? Megöltem valakit, hogy a francba tudsz ennyire higgadt maradni? Miért vagy ilyen megértő? – nem pont erre volt szükségem? De, pont azért jöttem ide, mert ő talán nem ítél el érte, vagy nem fogja kimutatni, de most még is arra vágytam, hogy utáljon érte, hogy támassza alá az én érzéseimet, hogy szörnyeteg vagyok. Ne legyen hirtelen gondoskodó, ha máskor olyan hideg, mint egy jégbe fagyott ember. – Kint voltam a városhatárban, az omladozó épületeknél. Egyedül akartam lenni, ő viszont rám talált. Azt mondta, hogy a mi fajtánk végzett a családjával. – egyre halkabban csendül a hangom, ahogyan felderengenek a szavai. A düh, ami átjárta, a fájdalom, ami a pillantásából könnyedén kiolvasható volt. S a legrosszabb az, hogy nem tudtam hibáztatni azért, amire készült. A mi fajtánk tényleg ugyanolyan szörnyeteg tud lenni, mint bármelyik másik lény, aki létezik. A legjobb barátnőmet is egy közölünk ölte meg, miattam. – Ott hagytam, de talán már… - nem bírom kinyögni, ahogyan eszembe jut, hogy talán kóbor állatok, netalán más vadak rátaláltak és esetleg számukra ő lett a reggeli. A gyomrom bukfencezik egyet, sietve kapom a kezemet a szám elé, miközben igyekszem nem kidobni a gyomrom tartalmát. Nem felelek arra amit mond, küzdeni szeretnék, de hirtelen ahhoz sincs erőm. Azt akarom, hogy letegyen, de még is olyanná válok, mint egy engedelmes baba, akit éppen ide-oda cibálnak a lakásban. Fürdőszoba tükrében megláttam vörösben pompázó szemeimet, a véres arcomat, hajamat, de lejjebb már nem nézek. Nem akarom látni, hogy miként festhetek, nem akarom, hogy emlékeimbe égjen és örökké kísértsen, ha tükörbe nézek. Tekintetem üvegessé válik, ahogyan a felismerés lesújtott.  – Újra meghalt miattam valaki… - mert ez az igazság, a húga miattam halt meg, én vettem rá, hogy azon az estén is kiszökjünk. Miattam veszítette el a családját, mert a szüleik belerokkantak Sophia elvesztésébe, így ha úgy vesszük, akkor már mindegyikük halála az én lelkemen szárad és most már azé a lányé is. - Olyan fiatal volt. Nem sokkal lehetett több, mint Sophia. Akkor is nekem kellett volna meghalnom, nem neki. Ő nem tehetett semmiről se… - elcsuklik a hangom és arcomat a kezembe temetem, ahogyan lerogyok a vécére. Még az se érdekel, ha nincs lehajtva az ülőke, ha meg fel van, akkor esélyesen beleesem, mint valami szerencsétlenség. – Ezért gyűlölsz? – pillantok rá megtörten, mert ha soha nem is mondta, de a tetteinek köszönhetően úgy éreztem, hogy kínszenvedés megmaradnia a közelemben, mert mindig is engem hibáztatott a történtekért. Miért nem mondta soha a szemembe? Végül lassan elkezdem lehámozni magamról szakadt, véres ruháimat, mintha nem is lenne itt, vagy nem számítana, hogy netalán egy szál alsóneműben fog látni. Mozdulatoknak köszönhetően az oldalamba fájdalom hasít, de nem érdekel, mert úgy érzem még ez a fájdalom is kevés büntetés egy életért cserébe, így viszont azt se tűnik fel, hogy ott szereztem egy komolyabb sebet.

Az álom, ami inkább rémálom meglehetősen gyorsan lesz csak egy reggeli rossz álommá, ahogy a kopogtatást, majd erősödő dörömbölést meghallom. Feltápászkodom az ágyból és végigsietek a folyosón, arról megfeledkezve, hogy csak egy melegítőalsó van rajtam, amit még tegnap este képes voltam magamra erőltetni mielőtt szó szerint bedőltem volna az ágyba. Az altató némi sörrel sem képes mindent megoldani, és az ébredés még így is mindig borzalmas. De az órára pillantva gyorsan konstatálom, hogy valamivel több, mint négy órát aludtam, ezzel körülbelül közel is kerültem a saját rekordomhoz. Hajamba túrok, szinte feltépem az ajtót, mert a dörömbölés egyértelműen nem egy emberi kéz, mint inkább egy láb műve. Nem mintha háklis lennék az ajtómra, de alig múlt el fél 6 és a fejem úgy kezd hasogatni, mintha kalapáccsal ütnék az érkező vendég kopogásának ritmusában.
Az ajtóban mondhatom, hogy nem lep meg, hogy Lay-t látom, de hazudnék. Véresen és csapzottan nem éppen néz ki úgy, mint akinek jól telt az éjszakája. Mielőtt bármit mondhatna, berántom az ajtón. Nem vagyok paranoiás, nem jobban, mint más. A változás jó lenne sok szempontból, de a leskelődő szomszédoktól megóvnám mindkettőnk, mielőtt nagyobb baj lesz annál, mint amilyennek Lay arcáról le tudom azt olvasni, hogy tulajdonképpen mekkoráról is beszélünk.
Összerezzen, ahogy az ajtó becsapódik én pedig kinézek az ajtón lévő kukkolón és beljebb tolom. Semmi szükség leselkedőkre és még kevesebb szükség van további problémákra. Sejtem ugyanis, hogy mi történhetett és cseppet sem örülök vagy nyugtat meg a dolog.
Dadog, próbál egy összetett mondatot kipréselni magából, de inkább csak nyöszörög össze-vissza, és csupán onnan tudom, hogy miről beszél, hogy a kinézetével összerakva a szótöredékeket, elkezd kialakulni a fejemben egy kép.
Teljesen önkívületi állapotba kerül, remegő kezeit össze-össze dörzsöli, mintha ettől a vér varázsütésre eltűnne. Erre maximum az apja lenne képes...
maximum.
Nem akarta, ahogy sosem akarjuk az ilyesmit, a túlélési ösztön viszont nagyobb hatalommal bír a józan ész gondolatainál. Nem szándékkal ölt, ez egészen biztos. De vajmi keveset számít jelenleg. Elkapom, valami koppan a földön, de anélkül is pontosan tudom, hogy mi az, hogy ránéznék. Azt hiszem azt várja, hogy őrjöngjek, amiért ide jött, de egyenlőre csak az agyam a puzzle összerakására képes koncentrálni, arra nem, hogy dühös is legyek a kirakós darabkáinak pakolása közben.
-Hé, hé!-kapom el kezét és szorosan sajátjaim közé záróm. Azt hiszem agyam egy hátsó szeglete különösebb gondolkodás vagy túlgondolás nélkül is hamar összerakja, hogy mi is történhetett.-Nem lesz semmi gond, biztonságban vagy!-hülyeség lenne azt állítani, hogy nem voltam a változás pártján. Magam is támogattam efféle törekvéseket. De jelenleg ez vajmi keveset számít, hiszem ha őt valaki meglátta, követte így, vagy a lány testét nem rejtette el megfelelően, problémák még adódhatnak.-Viszont jobb lenne, ha megpróbálnál lehiggadni és elmondanád mi történt. Ki halt meg és hol. Segítek, de...-nem engedem el kezét, s bár a vér már majdnem teljesen megalvadt ujjai között, az én kezem sem marad túl tiszta. A hangom nyugodt. Ha azt hiszi mindenről tud, ami a falkában történt vagy épp velem, nagyot téved. De jobban örültem volna, ha bizonyos dolgokra sosem derül fény. És sosem kerül ilyen helyzetbe. De már ezen kicsit késő rágódni. -Előbb mossuk le ezt, rendben?-most pontosan úgy beszélek vele, mint a húgommal, pedig ha a szemébe nézek maximum a félelmét látom, a húgomnak nyomát sem. Szerencsére most nem dokkol az agyam, mint pár perce az ágyban. -Megoldjuk.-tessékelem a fürdőszoba felé, végül úgy döntve, hogy minden nemű ellenkezést elkerülendő, inkább felkapom és ölben viszem a fürdőszobába. A lakásnak is jobbat tesz, ha a fa padlóról nem kell vérpacákat felmosnom és kétlem, hogy két lábon egyáltalán képes lett volna egy lépést is megtenni.

Reszkettem, mint a nyárfalevél, ahogyan az ajtón dörömböltem és próbáltam elérni, hogy végre kinyissa azt a rohadt ajtót, ami elválasztott tőle, a biztonságtól és attól, hogy netalán megőrüljek annak köszönhetően ami történt. Nem teljesen értettem, hogy miért ide jöttem, de haza nem mehettem és ő az egyetlen, aki képes lehet még segíteni nekem. Aki talán nem fog elítélni, még ha úgy éreztem, hogy megbocsájthatatlan amit tettem. Mindig is a békésebb farkasok közé tartoztunk. Úgy gondoltuk, hogy az embereknek jobb sors is járna, de megmaradtunk mondhatni a fenekünkön és kivártunk, de soha nem ártottunk volna senkinek se szándékosan. Erre neveltek engem is, de ma... Úgy éreztem, hogy valami megrepedt mélyen legbelül és szép lassan darabokra fogok hullni. Soha nem fogom tudni lemosni most már a vért a kezemről, ha rápillantok, akkor mindig azt fogom látni.
Elkeseredettségemben és utolsó próbálkozásként erőset belerúgtam az ajtóba, majd már majdnem összeroskadtam előtte, amikor is végül kinyílt az ajtó. Szinte alig fogtam fel, hogy a haja pontosan úgy áll, mint aki most mászott ki az ágyból, a pólóját valahol útközben elhagyta, mert a következő pillanatban már ajtócsapódást hallottam és a nappalija közepén találtam magam. Szívesen elismertem volna azt, hogy még ez is jól áll neki, de helyette úgy éreztem mindjárt hányni fogok, mert felderengett újra a lány üveges tekintete, mintha Vincent pillantása helyett ő nézne rám. Már is kezdenék megőrülni? Ijedten rezdültem össze, amikor az ajtó becsapódott, majd igyekeztem letörölni a könnyeimet, de ezzel csak azt értem el, hogy még több vér került az arcomra a kezemről.
Kellett kis idő mire felfogtam, hogy mit is mondott. "Ha jól gondolom ez nem a te véred." Hogy a tökömben tud most is ennyire higgadt maradni? Mintha az emberek mindig így állítanának be hozzá, vagy éppen én. Talán még is hülye ötlet volt pont tőle segítséget kérni, mert lehet még a jéghegy is kevésbé lett volna rideg, mint ő. Vagy csak azért kérdi, hogy mihamarabb kidobhasson, mert netalán nem is az ágynak köszönhetően áll így a haja, hanem azért, mert valaki nem rég túrt bele, ahogyan egymás mellett feküdtek. Ettől a gondolattól még inkább összetörtem és úgy éreztem, ha nem kapcsolja ki magát az agyam, akkor a nem létező cipőjére fogok hányni.
- Nem tudom... - és mellé még a fejemet is megráztam. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi az én vérem és mennyi a lány vére a ruhámon és a testemen. Ő is megsebzett, de egyszerűen képtelen lettem volna ennél pontosabban felelni arra, amit mondott. - Meghalt... megöletem... annyira fiatal volt... - a könnyeim újra záporozni kezdtek, én pedig a földre rogytam, ha nem kapott el és az "aprócska" tőr, amit Jonathan adott nekem hetekkel ezelőtt a földre hullott.  - Nem akartam.... - nyöszörögtem tovább, miközben újra a kezemre tévedt a pillantásom és abban a pillanatban újra felfordult a gyomrom. Azt hinné az ember farkasként megszokjuk a vért, de ha ott nem is, akkor legalább már megszoktam annak köszönhetően, hogy orvosnak tanulok, de ez most annyira másabb volt. - Fel akarok ébredni. Nem halhatott meg, ez nem lehet valóság. - és közben elkezdtem dörzsölni a kezemet, egyiket a másikkal, mintha úgy eltüntethetném a vért róla és minden semmisé válhatna.