A testvér az egyetlen olyan kincs a világon amit nem lenne szabad eldobunk egymástól, mert sohasem tudhatjuk, hogy mikor lesz szükségünk rá. Boldog voltam, hogy ő volt a testvérem. Ugyanakkor nagyon sajnáltam, hogy ennyire… olyan Medorah-san viselkedik megállás nélkül és ez zavart. Persze, hogy zavart. Ezért is idegesítettem. Hogy egy kicsit figyelhessen rám. Hogy inkább velem törődjön mint a saját gondjaival. Volt, hogy bevált. Volt, hogy nem. Ezt sajnos nehezen lehetett megmondani nála. Főleg ha ilyen nagyon nem is tudom milyen hangulatban volt, már megint. Búskomor volt. Ez nekem is fájt. Sosem mondtam el neki, de valahol mélyen legbelül így volt. Nem voltam túlságosan szörnyű alak, csak ő mindig olyan hangulatban kapott el, hogy ne akarjak meg kedves lenni hozzá, ne akarjak meg puhány lenni vele, mert semmi értelme. Zavart, hogy ilyen. Ezért akartam felvidítani valahogyan. Mi volt ezzel a baj? Semmi. – Miről nem tudhatok? Hmm? – szépen apránként kiszedném belőle azt az információt amit meg akarok tudni, de nem tudom mennyire menne. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát. Hogy ilyen elnyűtt legyen. – Most komolyan kevesebbre becsülted magad? Ez nem vall rád. – húzom el a számszélét, mert komolyan nem szokott ilyet csinálni, mondani vagy gondolni önmagáról. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy valami gondja van. De vajon milyen gondja lehet? Miért nem mondja el? Tényleg ennyire titkos lenne? Mi bánthatja őt? Ennyire? Komolyan? Ez már túlmutat azon a tehetségen, amint én szoktam produkálni akkor ha felhergelem őt és ez biztos, hogy nem én vagyok, mármint nem én vagyok a hibás most ezért. Ijesztő vagy sem. De tényleg tudni akarom, hogy mégis mi a baja. A testvére vagyok, nem az ellensége, miért nem érti meg? Miért nem érti meg azt, hogy csak segíteni akarok neki, és nem a rossz szándék vezérel most engem? Miért? Ennyire rossz tetvére lennék neki? Ennyire megijeszti őt az, hogy csak a javát akarom? Mert valahol, mélyen legbelül, tényleg a javát akartam, hogy ne legyen ennyire sok baja. Hogy ne akarjon megfelelni senkinek sem. Még a szüleinknek sem. – Biztos vagy abban, hogy nem kéne tudnom róla? Ha valami bajod lesz, akkor engem is le fognak szólni, hogy miért nem állítottalak meg vagy miért nem tudtam róla. Szóval jobb ha elmondod, hacsak nem akarod, hogy kicsikizzem belőled. – komolyan néztem rá. Tudom, hogy nem volt olyan kedvében és valószínűleg én sem, de jobb megoldás egyáltalán nem jutott az eszembe. – Választhatsz. Vagy elmondod vagy kiszedem belőled másképpen. – nem fenyegetőztem, valószínűleg úgysem bántottam volna, de elég komoly képet erőltettem magamra, hogy tudja nem kell
Elküldésének ideje -- Pént. Május 29, 2020 4:50 pm
Nevetségesen egyszerű heverni, pontosan rajta, azaz félig rajta, fejemmel az ölében, felhúzom mindkét lábamat, magzatpózba gyűrődöm, mert kicsi vagyok, és szánalmas, és annyi minden más is, amiről nem tudok beszélni, még neki sem. Fél füllel hallgatom csak, miről beszélnek, könnyező anyósok és anyák, meghatódott barátok, pörögnek az ajánlók, felcsigázásra kalibráltan, pedig mostanra tudhatnák, aki megtalálja ezt a csatornát, tulajdonképpen itt is marad, teljesen mindegy, mit adnak éppen. Sokkal egyszerűbb mások életére rálesni, irigykedni és szánni őket, nem létező párhuzamokat vonni, létező párhuzamok felett szemet hunyni.
Tudom, hogy engem néz – érzem, minden idegsejtemmel, pillantásom oldalra kicsap röviden, megbizonyosodom róla, majd visszarándul a tévéképernyő felé -, kicsit a combjának dörgölőzöm, törleszkedem, mint a kivert macskák, kontaktusra vágyom, szeretetre, ugyanakkor szabadságra, térre, sanyarú sorsom fenntartására. Nem szeretek szenvedni, félreértés ne essék, Mason tisztában lehet ezzel, viszont attól félek, sokszoros árat fizetnék, ha most elnyomnám magamban. Benjamint, hogy él – és én megérintettem a szülői tiltás, racionális észérvek ellenére, sőt, nem csupán megérintettem, hanem szomjaztam az érintésére – szerencsétlen kifejezés -, nem tudtam betelni vele.
Amennyiben létezne mindentudó narrátor, valószínűleg ezen a ponton tenne sejtelmes-cinikus megjegyzést. A hősnő mindezt nem láthatta előre. Bassza meg, én akarom megírni a történetemet, ugyanakkor nem vagyok hajlandó felelősséget vállalni érte. (Ez valami generációs átok lehet.)
- De erről nem tudhatsz – sóhajtok panaszosan, orromat a térdének érintem, amint előrehajol, majdnem lecsúszok róla, meg kell kapaszkodnom a lábszárában. – Szörnyen hazudsz – morgom alig kivehetően, persze a tálkába nyúlok, kiveszek egy darabot – fogalmam sincs, micsodát, - és valahogyan a fogaim közé tuszkolom. Hányingerem van. Éhen halok. Ezzel persze megint nem vagyok előrébb. – És szörnyen jó testvér vagy – leszopogatom a gyümölcsnedvtől ragacsos ujjaimat. – De ezt tényleg nem mondhatom el neked, csak belekeverednél valamibe, amibe nem kellene belekeveredned.
Könnyedén a hátamra gördülök, cirógatásod elcsúszik rajtam, pedig annyira lágy és szeretetteljes, ennél ramatyabbul még sosem éreztem magam, mintha meg sem érdemelnék ennyi törődést. Talán nem is tévedek ezzel akkorát. Nem hiszem, hogy akárcsak egy fokkal is kevésbé lennék sápadt, vagy az eddig jéghideg verejtékcseppek maguktól felszívódtak volna, sőt, nem hiszem, hogyha mindez meg is történne, ne látna át az egészen azonnal.
Vendég
Vendég
Elküldésének ideje -- Vas. Május 17, 2020 10:43 pm
How do yousleep?
Medorah && Mason
Tudod legszívesebben kiborítottalak volna, úgy keltem fel, hogy ma nagyon de nagyon ellened fogok fordulni mindenben. De azt a savanyú nem is tudom már minek nevezzem arcodat látva lemondtam róla. Van elég bajod neked is, mi értelme még egy lavinával rád zúdítani az én csökevényes marhaságaimból? Nem akarom, hogy immúnis legyél a hülyeségeimre, pont ezért nem szoktatlak hozzá, hanem hagyom, hogy minden zavarjon. Ezért se veszek tudomást a rágalmazó szavaidról, mintha nem én lennék a hibás, mintha mosni akarnám kezeimet a valóság előtt, pedig mindketten tudjuk, hogy én vagyok a legkisebb bajod okozója. Rendetlen vagyok a szemedben, pedig csak van időm alapon ott hagytam mindent úgy ahogy van, ha meg felmennék a szobámba előtte úgyis rendet raktam volna magam után, de ugyebár kár a gőzért, mert neked nem lehet beszélni. Nem is akarok. Az én kedvemet is elveszed azzal ahogy most kinézel. De legalább szenvedsz. Nem okoz egy csepp örömöt se ez nekem. Ám elég okot ad arra, hogy egy kicsit engedelmesebb legyek. Felvonom a szemöldököm amikor közlöd, hogy szereted nézni más emberek szenvedéseit. Ez persze, hogy nem te vagy. Vagy ha igen akkor azért beszélsz így róla mert, neked is meg vannak a saját problémáid és így akarsz megfeledkezni róluk. Nem ítéllek el ezért. Megtehetném, de nem fogom. Tudod miért? Mert a testvérem vagy és másokkal ellentétben én még mindig azt a kis lányt látom benned akivel még annak idején szót tudtam érteni. Vagy legalábbis próbáltam. Most persze nem érdekel. Miért? Mert mindketten megváltoztunk és hiába keresem benned a kis testvéremet nem azt találom ott, ahogy te sem azt kapod amit szeretnél. – Tudni akarom. – szögezem le röviden és amikor valahogy helyet foglalsz az ölemben egyszerűen csak lenézek rád. Védtelen vagy. Olyan védtelen vagy így, hogy tényleg nincs kedvem idegesíteni téged, még akkor is ha esetleg így kiadhatnád magadból a felesleges gőzt. Már ha ugyan segítene ez rajtad. De persze erre most nem fogunk választ találni, mert túlságosan sajnállak ahhoz, hogy Mr. Gyökér legyek ha közben lehetek Dr. Rendi is. Ezért érek a hajadhoz, ezért csavarok az ujjaim köré egy-két tincset, nem mintha abban reménykedem, hogy bármit is segítene, de ha másért nem, hát figyelemelterelésnek pont jó. – Ha akarsz beszélhetsz róla. Ma elég értelmes kedvemben vagyok, szóval ha gondolod neki kezdhetsz. Vagy ha nem olyan, amiről tudhatok akkor ne emészd magad rajta feleslegesen. Semmi sem érdemli meg, hogy rágódj rajta, mert te sokkal erősebb vagy ennél. – vagy valami olyasmi, mert ha összeszeded magad, akkor tényleg az tudsz lenni. Csak ugye, miért mondanék neked ilyesmit közvetlen akkor amikor veszekedünk? Vagyis te veszekszel saját magaddal én meg hárítok, valami kifogással. Mert csak kifogásaim vannak. Tudod miért? Mert nem merek szembe nézni velük, ezért is tisztellek amiért most képes vagy kimutatni azt, hogy teljesen letört vagy. Az asztalon heverő gyümölcs saláta maradékért nyúltam. – Kérsz belőle? Nagyon finom csak neked hagytam meg. – megpróbálok elvigyorodni, de ki tudja mennyire hat meg ez téged.
Tekintete majdhogynem felszánt, legidegesítőbb képességének köszönhetően, meztelennek és kiszolgáltatottnak érzem magam, mintha neki nem esne különösebben nehezére megtörni belső vívódásaim mérföldnyi vastag burkát. Karomon lusta – egész napos vergődésemnek hála kifejezetten elgyötört – lúdbőr fut végig, legszívesebben megkérném, nézze a tévét, a hülye mesét – amit egyébként gyerekkoromban rajongásig imádtam, és amiért hónapokon át piszkált, de olyan szeretetteljesen, ami miatt képtelenség huzamosabb ideig haragudni rá -, akármit, csak engem nem, mert ha így folytatja, esküszöm, elsírom magam. Sírtam eleget tegnap éjjel, arccal a párnába, nehogy meghallják és faggatózni kezdjenek, csendes rázkódással, valahányszor maga alá gyűrt a zokogás túlságosan ismerős hulláma.
Mégis mit mondhatnék neki? Hogy kétszáz oldalas, aprópénzért eladható ponyvát lehetne írni az életemből?
Az kívánom – tudom, ettől rossz ember vagyok, de mégis -, bárcsak jobban ragaszkodna eredeti elképzeléseihez, nem nyújtana át nekem mindent és bármit jó testvérként, hanem felvont szemöldökkel megtagadná tőlem, esetleg kigúnyolna. Helyette nyirkos ujjakkal fogok rá az átpasszolt távirányítóra, meg se köszönöm, feszítem a kettőnk közötti húrt, azt akarom, hogy dühös legyen, igazán dühös, mert akkor végre én is dühös lehetnék valaki másra magamon kívül. – Mert szeretem nézni más emberek szenvedését – azonnal csatornát váltok, éppen ajánlók pörögnek egymás után, nézzünk bizarr testeket, kuponosokat, lábmentőket, tudom is én, minden egybemosódik.
Valahol itt talál meg Mason érintése, éppen arra gondolok, azt hiszem, mennyire irigylem ezeket az embereket, akik egy húsz vagy ötven perces adás végén megoldást találnak a problémáikra. Kár, hogy az élet nem egy TLC műsor, és kár, hogy dacoskodni sem tudok kitartóan, nincs bennem hozzá elég akarat, kettőnk teste között tűnik el a távirányító, jéghideg karjaimmal megkapaszkodom benne, fuldoklóként a mentőövbe.
– Baszd meg – orromat a vállába fúrom, biztos tiszta izzadságot törlök belé, talán taknyot is, fogalmam sincs, efféle apróságokra képtelen vagyok odafigyelni. Lejjebb csúszok rajta – érdekes, körül nem írható érzés, mintha magamon csúsznék, és magamon érnék földet, gyerekkoromban sem értettem, miért kaptunk két külön testet, és miért ennyire otthonos a közelében lenni -, tarkómat a hasfalának támasztom, fülem kényelmetlenül préselődik valamelyik combjához, azt hiszem, a balhoz. – Az átlagosnál is rosszabbul érzem magam, ha tudni akarod.
Vendég
Vendég
Elküldésének ideje -- Kedd Ápr. 21, 2020 8:57 pm
How do yousleep?
Medorah && Mason
Egész nap olyan furcsa érzésem volt az irányodban, hogy magam sem tudtam hová tenni az egészet. Nem akartalak megnézni és kíváncsian fülelni, hogy min ügyködsz, de nagy volt a kísértés, mégis megálltam, hogy teret adjak neked. Hogy hagyjalak békén egy kicsit, mert mindkettőnknek ez lesz a legjobb. Ha oda toltam volna a képem a világodba valószínűleg máshogyan néztél volna rám, még mérgesebb lennél és biztosan fel akarnád törölni velem a földet is. Ha hagynám. De tudod, hogy nem hagyom magam. Mert akkor túlságosan magadba szálnál, hogy le tudsz győzni, hogy meg tudsz alázni és ennél fogva nem hallanék mást, csak azt mennyire jobb vagy nálam. Nem akarok versenyezni veled. Nem akarom, hogy azt hidd rosszabb vagy nálam vagy nem érdemled meg ugyanazt amit én. Mert te is megérdemled. Neked is jár az elismerés. Persze nem tőlem. Sose ismerném be, hogy esetleg van amiben jobb vagy nálam, mert hidd el van amihez csak te értesz. Hallottam ahogy elkezdtél motyogni a háttérben, de nem vettem a fáradtságot, hogy visszaválaszoljak valamit. Az egyik fülemen be a másikon meg ki ment mindaz amit mondtál. Nem a te hibád, tényleg ennyire nem érdekel most még a rend. Minek? Ha vendéget várnánk akkor megérteném, hogy mire fel szájalsz. Valószínűleg én is máshogyan viselkednék, nem tennék ennyire mindenre. Komolyan. Csak vállat vonok. Még ahhoz is lusta vagyok, hogy vitába szálljak veled, mert rád nézek és… Nem ismerek rád. Hiába állsz ott, hiába papolsz, tartod a szent beszédet, mintha nem te lennél. Felvonom a szemöldököm. Némán azt kérdezve tőled, hogy ,,Beteg vagy?” de hangosan ugyan ki nem mondom. Még azért is elkezdenél visibálni és azt hinnéd elment az eszed. Mert úgy tűnsz most, ne haragudj meg. Lehet, hogy az én hibám is, nem csak a tiéd. De tényleg fura vagy. A megszokottnál is furább. Nem tudom, hogy hová tegyem ezt az egészet. Ezért végig rajtad tartom a szemeimet, még akkor is nézlek amikor helyet foglalsz mellettem és meglátod, hogy mit nézek, vagyis néznék, ha azt figyelném, de te akaratlanul is magadra vonod a figyelmem. Nem tudom, hogy hová tegyelek, tényleg. – Három hónap múlva esküvő? Miért akarsz te ilyesmit nézni? – kíváncsiskodom, de ettől függetlenül a kezedbe nyomom a távirányítót, hadd hidd azt, hogy még ehhez is lusta vagyok. Csak tényleg nagyon rosszul festesz és azt is tudom, hogy mi nem kell neked. Ennek ellenére mégis valamilyen légből kapott sugallatból fogom magam és elkaplak, hogy magamhoz húzhassalak, hogy esetleg leellenőrizhessem, nincs-e valami érdekes „sérülésed” ami miatt gondod lehet. De miket is képzelek ugye? Megölellek. – Nyugodj meg egy kicsit! Nagyon rosszul festesz. Az átlagosnál is rosszabbul ha érdekel. – akkor is elmondtam volna, hogyha semmit sem számítana mindaz amit mondok. Tudod miért? Mert teszek rá. Teszek az egész világra. Ha rossz a hangulatod azt én is megérzem. Ezért piszkállak, ezért akarom, azt, hogy veszekedj velem és kiengedd a gőzt. Már ha kitudod persze.
Elküldésének ideje -- Pént. Ápr. 17, 2020 12:25 am
Előző este óta nagyjából húsz percenként kifut az összes vér az arcomból, jéghideg verejték borítja el nyakszirtemet, és különös, sosem tapasztalt zsibbadás nehezedik a számra. A körülmények ismeretének hiányában – jobban mondva, kiváltó okok, és ezeket ki ismerhetné nálam jobban, de komolyan –, azt hihetném, új keletű tüneteim valamilyen fizikai állapotromlásnak köszönhetőek, így viszont tudom, minden általam produkált rosszullét pszichoszomatikus kilengés. Vagy valami hasonló. Ha a szemeszter elején felvettem volna a Bevezetés a pszichológiába előadást, most biztos érteném, pontosan mi zajlik benne, ehelyett marad a vak tapogatózás, a rosszullétek, a sírógörcs közeli stádium és indokolatlan dühkitörések idegrendszert megborító egyvelege.
Ennek elszenvedője – természetesen – a családom. Nagyjából tizenkét órával ezelőtt kisebbfajta jelenetet rendeztem egy középen megnyomott fogkrémes tubus láttán. Logikailag levezethető, miért szentségtörés belerondítani a fogkrém elhelyezkedési egységességébe, de Mason pont úgy nézett rám az ágyában terpeszkedve, laptoppal a mellkasán, bal lábát lelógatva, bosszantóan hanyag és nyugodt pózban, hogy tudtam, ezúttal tényleg bolondnak néz. Nagybetűs bolondnak. És azt hiszem – habár ezt sosem ismerném be, végképp nem neki –, akkor és ott nem tévedett akkorát. Benjamin felültetett egy érzelmi hullámvasútra, nekem pedig fogalmam sincs, hogyan szálljak le róla.
Ezt mégsem mondhatom el neki. Rengeteg kérdést tenne fel, nekem viszont nincs rengeteg válaszom.
Reggel óta kísértetként bolyongok a házban, különböző ürügyekre támaszkodva keringek egyik helyiségből a másikba, beteszek egy adag mosást, felülök a szárítógépre, elolvasom az illatgyöngyökre írt használati utasítást, aztán a mosókapszuláét, aztán a színfogó kendőét, aztán odáig süllyedek, hogy a mosógépre ragasztott információs cetliről bogarászom ki, milyen teljesítményű, áramfogyasztású – és így tovább. Majdnem a végtelenségig. Következik a dolgozószoba, olvasandó listára tett, de el-nem-olvasásra ítéltetett könyvek gerince, névjegykártyák, egy csetresz alján, a félig lekopott gyártási adatok. Made in China. Minden Made in China, még a szerelmi kínom is, klisés szenvedéssel teli, elválás és fájdalmas találkozás.
Következő állomásom a konyha, átlátok Masonre – hobbija különböző bútorokon heverészni, egész profi benne, most is úgy ül, mint akit direkt odaszántak, mintha a berendezés része lenne. Nézem, és arra gondolok, milyen távoli néha, és arra is, mennyire közel van. Mintha önmagamon kellene átnyúlnom ahhoz, hogy megérinthessem.
Nézem, és arra gondolok: – Komolyan ennyire lusta vagy? Hogy a kést nem tudod a mosogatóba tenni? De tényleg, tényleg ennyire megviselne, ha egyszer, csak egyetlen egyszer elpakolnál magad után? – Nem ezt akartam mondani, persze, tulajdonképpen ezt akartam mondani, de semmi esetre sem így. Öt lépéssel később már mellette állok, friss veríték borítja a nyakamat, hajtőig ér, függőnek tűnhetek, aki nem kapta meg az adagját – nos, éppen az a baj, hogy megkaptam, és vele együtt minden mást is. Leheveredek mellé, a kifulladás határán, ezerrel hajt a szívem, azonban nem tudom, valami felé, vagy valamitől el igyekszik ennyire. Tekintetem a tévé képernyője felé lendül, csendben realizálom, mit néz. – Nem vennéd át a TLC-re? – Szinte már megkérem rá. - Most megy a Három hónap múlva esküvő, azt hiszem.
Vendég
Vendég
Elküldésének ideje -- Hétf. Márc. 30, 2020 12:12 am
How do yousleep?
Medorah && Mason
Két perc előny. Két siralmas perc előny. Két botrányosan siralmas perc előny. Két botrányosan siralmas perc előny kellett ahhoz, hogy tönkre tegyem az egész életét. Miért is ne lehetne egyszerűen mindent arra a két perc előnyre fogni? Hiszen, ha fordítva lenne, talán jobban kiállnék mellette és valószínűleg a szavai nem találnának süket fülekre. Nem rossz, amiket mondd, csak egyszerűen mindig rosszul időzíti a fejmosást. A tegnap este sem volt kedvem végig hallgatni, egyszerűen azért, mert nem voltam a legjobb hangulatomban. Most sem vagyok abban, de egyelőre eszem ágában sincs idegesíteni őt és azzal cukkolni, hogy mennyire siralmas az arckifejezése. Tudom, hogy most nem arra van szüksége, hogy piszkálják, hanem hagyni, hadd sajnáltassa magát. De persze azt sem akarom, hogy ezzel eméssze saját magát, ezért jövök én és azon mesterkedem ennek az egésznek véget vethessek és… a bánatot haraggá módosítva valamilyen szinten, inkább velem veszekedjen, mintsem eméssze magát. Hiszen egy kiadós veszekedés után, mindig könnyebb vele beszélni. Magamról tudom, hogy utána már kevésbé érdekel az, hogy piszkáljam és pont azzal törődjek egy darabig, milyen nehéz lehet egy nőnek a sorsa. Lementem a konyhába, ahol azt reméltem legalább a szüleim ott találom, de nem így történt. Igazából nem is baj, csak szerettem volna hatszemközt elbeszélgetni velük. Ehelyett most unalmamban készítettem magamnak egy tányér gyümölcssalátát. Pont annyit, hogyha esetleg mégsem kérném oda tudjam adni Medorah-nak, valamilyen kifogással. Mit tudom én, túl sápadt és igazán ehetne egy kis gyümölcsöt alapon, majd a kezébe nyomom, mint aki jól végezte dolgát s, azzal mennék is a saját utamra. Ellenben most, ahelyett, hogy visszamennék a szobámba inkább a tévé elé ülők. Nem mintha egy laptop előtt nem tudnék most gubbasztani, de olyan régen néztem tévét, hogy már az új csatornákkal sem vagyok tisztában. Ez van. A reggeli híreket fél füllel meghallgatom, mert a szüleink reggeli közben nézik, de ennyi. Sosincs semmi érdekes, legalábbis akkor biztosan nem, amikor én kapcsolgatom egyik műsorról a másikra. Csak zongoráztam a távirányítón, szóval megálltam a Tündéri keresztszülőknél, amikor végkép kifogytam az ötletekből és annál agyfárasztóbbnak semmi sem tűnt. Régebben lehet, hogy harcoltam azért ezt vagy a Spongyabobot nézhessem, de most szerintem örömmel adom oda a távirányítót másnak, ha épp nincs semmi olyan, ami tényleg érdekelhetne. Ez sem érdekel igazából, csak a nosztalgia végett hagyom, hogy menjen és eszembe jusson, hogy tulajdonképpen azért, elég sokat változtam. Gyerekként talán egy kicsit sokkal inkább szót értettem Medorah-val, de ahogy nőttünk, úgy egyre többet változtunk. Én szerintem már magamra sem ismernék, ha újra találkozhatnék a gyermekénemmel. Biztos megjegyezném, hogy hű, de ronda lett a hajam felnőttként vagy ki tudja. Szerencsére ilyesmire nincs lehetőség, csak az elmém kalandozhat el. Néha azt kívánom bár ne lennék ilyen, de az a baj, hogy másmilyennek nem tudom elképzelni magam. Tehát az a két perc előny, így is úgy is ellenem dolgozna mindig és ezzel mindig kiszúrhatok az ikertestvéremmel. Ő mindig csak a második lesz, a kisebb, akire vigyázni kell, akire akkor is oda kell figyelni, ha már felnőtt nő és köszöni szépen jól megvan a saját maga bajaival. Hát nem erre valóak a testvérek? Hogy azt a két perc előnyt kihasználva megbotránkoztassák az utánuk következőket?
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
