Az erdő mélyén, a vaskos fatörzs mögött rejtőzve visszatartom a levegőt, de bármennyire igyekszem is, a szívem elárul; előbb a megtett táv-, nem sokkal később pedig a gyors sprint révén most úgy dübörög bordáim alkotta ketrecében, mint egy kibaszott kalapács, szinte visszhangzik az erdő csendjében. Ha vérfarkas, vagy vámpír lenne, akkor mostanra biztos lehetne benne, hogy hol rejtőzöm, hallana, érezné a veríték illatát, aminek még nem volt ideje a bőrömre fagyni. Nem igazán szeretem azokat az eseteket, amikor sarokba szorítanak, és, ha őszinte akarok lenni, nem is igazán vagyok hozzászokva, ami nem jelenti azt, hogy minden ilyen-, vagy ehhez rettentően hasonló alkalommal leblokkolok, és képtelen vagyok tiszta, hideg fejjel gondolkozni.
A fagyott levelek, és fű alkotta talajtakaró meg-megreccsen léptei alatt, egyre közelebbről jönnek a hideg zajok, de én várok, türelmesen, igyekszem megcserélni a szerepeket, és elhinni, hogy kettőnk közül én vagyok a vadász – nem pedig az üldözött, az áldozat. Ezt mi sem bizonyíthatná jobban, semmint az, hogy a megfelelő pillanatban, amikor már szinte látom a leheletét gomolyogni tőlem egy karnyújtásnyira, ragadozó módjára csapok le. Először csak a meglepetés-, és a saját, fizikai erőmet vetem be ellene, és tovább nincs is időm gondolkozni, hogy mi lesz ez után. Hogy mit teszek majd.
A szorosan markoló kezek nyomán izmaim megfeszülnek, azonnal ki akarom rántani magam az emberi béklyókból, de a szekundum tört része alatt ismerem fel az üldözőmet. Hosszabb a haja, és a borostája is dúsabb, hosszabbak az arcszőrzetét alkotó szálak, mint, amire én emlékszem, vagy, mint, ahogyan már elképzeltem párszor. De a lélektükreit azonnal felismerem. Emlékszem még, amikor ezek az íriszek viharos utálatot tükröztek – répafej; hallom a gyermeki csúfolódás hangját -, megvetést, mert lány vagyok, közömbösséget, mert egy pontig csupán testvérek voltunk, se többek, se kevesebbek. Később a sajnálatot, mert tudta ő is, mint mindenki, még, ha csak nagyvonalakban is, még, ha csak a féligazságot is, arról, hogy mi történt az anyámmal. Azt azért nem akartam, hogy Adrian sajnálatból szeressen. És, amikor a búcsú csillogott pillantásában: számára új élet kezdődött, vadászként, messze Lublintól, nélkülem.
Nem szabadna-, és nem kellene haragudnom Adrianre, amiért elment, és soha többé nem ment vissza a Krakowski kastélyba. De haragszom. És rohadtul egyedül voltam. És fájt. Úgy hagyott el, mintha soha nem lettem volna a maradása oka. Nem kellene haragudnom, mert végül is soha nem volt az enyém, ahogy én sem az övé.
Aztán elenged.
Ennél rosszabb is lehetett volna – gondolom, de nem mondom ki. Miért, miért vagy ilyen felelőtlen? Miért nem gondoltál bele, hogy ennyi erővel, sokkal nagyobb csapás is érhetett volna?
- Azt meghiszem – Adrian nyilván nem pont arra gondol, amire én. Hogy megégethettem volna. Kérdését hallva szemeimet forgatom, és nemlegesen megingatom a fejemet. Inkább lemondón, semmint valóban a kérdésre válaszolva. – Hát, persze, micsoda véletlen egybeesés volna... – azt azért ő is sejtheti, hogy boszorkány mivoltom ellenére, ahogy régen sem, még mindig nem hiszek a csillagok szerencsés állásának intézményében.
Belülről harapok az ajkamba, felvonom az egyik szemöldökömet, mellkasom előtt összefonom karjaimat, úgy meredek Adrianre, vonallá préselt ajkakkal. Mit mondhatnék? Az elmúlt, cirka húsz évben, jól megvoltunk egymás nélkül. Nem igazán kerestük egymást, pláne nem munkaügyben. És, tulajdonképpen, ebben a pillanatban jövök rá, hogy mi a valódi oka annak, hogy Washingtonba jött, hogy most is itt van. Elmosolyodok, aztán keserédes nevetés tör fel tüdőmből, egyik kezemmel a lófarkamból kiszabadult szálakat simítom hátra.
- Szóval az apám küldött ide – ez sem kérdés, hanem kijelentés, ’pff’ hangot hallatok, de még mindig mosolygok, csak már inkább kínomban, vagy szégyenemben, hogy az apám éppen Adriant küldte ide. Soha nem voltunk ellenségek, de egy bizonyos kor fölött már nem csak magamnak, hanem neki is bizonyítani akartam, le akartam nyűgözni, bármennyire is tagadtam önnönmagamnak akkoriban, visszatekintve egyértelmű. Ostoba, naiv kislány voltam... de már felnőttem. – És te átbumliztál a fél világon, csak azért, mert Bronisław Krakowski azt mondta, hogy segíts nekem, mert a tulajdon apám azt hiszi, hogy a lánya valami dilettáns szerencsétlen – megingatom a fejem, aztán nagy, lemondó sóhajt veszek, és már éppen folytatnám, amikor újra megszólal. Megütközve nézek rá, és többé már nem mosolygok.
- Egyszerűen csak... be kellett volna kopognod – keserédes mosolyra húzódik ajkam szeglete, miközben hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat. Ilyen egyszerű lett volna. Lehet, hogy akkor is haragudtam volna rá, az apámra, aki ide küldte (mert jelentést nem kért mostanában arról, hogy hogy állnak itt a dolgok, nem is tudhatja tehát pontosan, és nyilván ezért kellett neki az, hogy Adrian itt legyen), meg úgy nagyjából az egész szituációra, meg a világra, de – és hiába én vágtam gyomorszájon – ez azért eléggé övön aluli húzás volt mindkettejük részéről. És mind tudjuk, hogy mi történik akkor, ha az egész világra dühös vagyok.
De, ha eljön hozzám, és bekopog, akkor talán fele ennyire sem érezném magam átverve és elárulva, mint most.
Nagy levegőt veszek, és próbálom kitalálni, hogy hol is kezdhetném. Aztán végül is úgy döntök, hogy a legelején: a kormánykísérlettől, Bastien Monagham újjászületésétől, a hatalomátvételétől, az általa megalakított tanácson át, a rezsimén keresztül, egészen addig a pontig, hogy a város lakossága félelemben él, mert itt már csak az marad életben, aki behódol.
És, ha Adrian azt hiszi, hogy ezzel vége, nagyobbat nem is tévedhetne.
- Mostanában eltűntek természetfelettiek is, és azt rebesgetik, hogy vannak, akik furcsán, kontrollálhatatlanul viselkednek vérfarkas és vámpír körökben. Azt nem tudom, hogy Monaghamnek van-e köze ehhez, vagy sem, de éppen azon vagyok, hogy kiderítsem – nem pont most, hanem úgy nagy általánosságban erről szólnak a szabad óráim, és napjaim. – Ez a hivatalos jelentés, elmondhatod az apámnak, ha legközelebb beszélsz vele.

lord knows I've got habits to break, i'm really good at being good at goodbyes and I'm not here unless

A bérelt Cadillac ezüstjén megcsillan a téli napfény; nem túl erős, de ahhoz éppen elég lenne, hogy elvakítsa a férfit a volánnál, ha ő nem szegezné a szemeit kitartóan az előtte haladó autóra. Nincs ebben semmi feltűnő, persze, elvégre csak a forgalom egyik résztvevője figyelemmel tartja az előtte haladót.
Vagy nem.
Az biztos, hogy senki nem mondaná meg a szándékait, hacsak nem gondolatolvasóval lenne dolga. Elgondolkodva vált fogást a kormányon – nem, nem szabályosan fogja, két oldalon, mindössze egyik keze ujjaival fonja át a bőrborítás felső részét –, szabad kezével beletúr a szokásosnál kissé hosszabbra nőtt hajtincseibe, és a borostát is megdörzsöli az arcán. Amikor legutóbb így nézett ki, Bron nem illette túl kedves jelzőkkel, már ha azt nézzük, melyik létformához hasonlította, de azért nem nevezheznénk ápolatlannak. Csak épp nem különösebben megszokott tőle.
Persze, az áldozatának ez aligha számítana. Régóta nem látták már egymást. Túl régen.
Sokszor és sokakat követett már, autóval, motorral, sétálva, futva, egyszer még biciklivel is, így kellő rutinja akad ahhoz, hogy észrevétlen maradjon, ha láthatatlanná nem is tud válni. Kétszer marad le, egyszer egy kis időre félreáll egy parkolóban, amikor pedig a másik autó már parkol, a sofőrje pedig már az autótól nem messze nyújt, úgy hajt el mellettük, mintha a legkevésbé sem érdekelnék.
Pedig az a csodás égővörös szín a szemeibe ég.
A vörösnek az az árnyalata, amit festékekkel nem tudtak utánozni; ő már csak tudja, épp elég nőn nézegette. Sokáig nem tudta, miért ragaszkodott ennyire a színhez, miért leste vadul, hogy hogyan csillannak meg a tincsek a napfényben és miért érzett mindig csalódottságot, amikor nem a várt eredményt látta. Nem is értette, mi a várt eredmény.
Aztán felült egy New Yorkba tartó gépre, és elkezdte kapizsgálni a dolgot.
Biztonságos távolságban parkolja le az autót, egy másik, félreeső parkolóban, ahol nem lesz a nő szemei előtt, de ő egy kis trükkel át tud vágni arra az ösvényre, amit sejtései szerint kiszemelt magának. Futáshoz öltözött, akárcsak a nő, bár abban is biztos, hogy nem nagyon akad majd társaságuk ezen a korai órán, ilyen hidegben, ezen a helyen; nekik persze ismerős volt. Annak idején zordabb terepen is futottak már együtt.
Nincs szüksége többre öt-tíz percnél, hogy beazonosítsa és beérje a célpontját, majd egy kényelmes, nem túl feltűnő távolságban lemaradva kövesse. Tulajdonképpen hálás is lehetne: még neki is jól esik egy kis testmozgás, a hideg csípése az arcán, a természet hangjai, a levegő tisztasága. Elnyomja magában az emlékeket, amit a csípős hideg és a természet hangjai ébreszthetnének benne; itt most nem töri meg a csendet és a békét a farkasok vonyítása.
Amikor már készen áll arra, hogy észrevegyék, kevesebb energiát fektet az észrevétlenségbe, léptei kevésbé lesznek elővigyázatosak, cipője talpa alatt megreccsen egy-egy ág. Amikor az előtte futó alak hirtelen irányt váltva letér az ösvényről, már biztos lehet a lelepleződésében, ezért sem pazarolja az időt tiszteletkörökre – egyszerűen csak követi, hagyja, hogy ezzel elárulja a céljait.
Két kanyarral később veszi észre, hogy a nő eltűnt a szemei elől. Lelassítja a lépteit, füleit hegyezve halad tovább, még mindig futólépésben, de már nem túl gyorsan, szemeivel a környezetét pásztázva; támadásra készülve.
Ez utóbbi számításai pedig hamar be is bizonyosodnak, méghozzá egy ököl formájában, ami az egyik vaskos fatörzs mögül vágódik erőteljesen a gyomorszájába, egy pillanatra kiszorítva a tüdejéből a levegőt, így többszörösen is megakadályozva a továbbhaladásban. Kezei reflexszerűen kapnak a másik karja után, nem bántja, még csak meg sem löki, egyszerűen csak elkapja mindkét kezét, és a csuklóinál fogva erőteljesen a teste mellé szorítja őket – és amint megtörténik a felismerés, már el is engedi.
Kihasználja az időt, hogy felmérje Kalina ismerős vonásait, szemeinek kékjét, hajának vörösét, ajkainak ívét, azt a gödröcskét az állán, ami miatt fiatal korában halálra szekálta. Lassú, lusta vigyor költözik az arcára.
– Csalódott lettem volna, ha ennél különb fogadtatásban részesítesz – szólal meg, hangja egyszerre büszke és évődő. – Vajon hinnél nekem, ha azt mondanám, futni jöttem? – teszi fel aztán a költői kérdést. – Néhány napja érkeztem Washingtonba. Nem hallottam túl jó híreket a környékről, ezért... gondoltam megnézem, tudok-e segíteni. – Hazudik, egy cseppet sem érdekli a környék rossz híre, sokkal inkább foglalkoztatja, hogy ezek hogyan érintették őt. Az utazási előtti heteket azzal töltötte, hogy próbálta egy kicsi képbe hozni magát Washington ügyeit illetően, de még az a B-betűs polgármester sem tudta annyira felkelteni az érdeklődését, mint az előtte álló nő. És, ami azt illeti, sokkal szívesebben hallotta volna a történteket Kalina szájából, szemszögéből. – Nem igazán találtam a megfelelő alkalmat, amikor bekopogok az ajtódon – válaszolja meg aztán a miért pont itt kérdését is, ezzel elárulva, hogy a távolból azért már figyelt. Ezelőtt is.
– Szóval, mit mondasz? – Csípőre teszi a kezét, arcára fiatalkori csibészmosolyának felnőttebb verziója költözik. – Elmeséled, mik azok a mély barázdák a homlokodon, vagy menjek vissza oda, ahonnan jöttem? – Nem mintha utóbbi opció lett volna számára.

Igazság szerint, sokáig nem tűnt fel, hogy valaki követ.
A szokásos, reggeli rutinom elvégzését követően autóba ültem, és megmagyarázhatatlan késztetést éreztem arra, hogy mindent magam mögött hagyjak – csak egy igazán rövid időre, csak, hogy kiszellőztessem a fejemet. Nem menekülök, nem tennék ilyesmit, feladatom van, és, hiába felnőttek, nem hagyhatom itt sem Dashát, sem Zachet. Csak időre és térre van szükségem. Halloween éjszakája mély nyomokat hagyott bennem, a lelkem mágiával átitatott részein, az elmémen – talán a megszállásnak köszönhetően -, és képtelen vagyok elengedni, vagy elfelejteni, ami akkor és ott történt. Hogyan is tehetném, mindazok után, amit, és akiket – vélhetőleg – láttam? Hogyan, amikor annyi természetfelettit elragadtak az utóbbi időben? Nem is beszélve a kontrollálhatatlan átváltozások egyre növekvő számáról...
Rettenetes nyomást érzek, annak ellenére is, hogy a Dominóval való, közös kutatásaink, nyomozásaink, és a hamarosan bekövetkező rajtaütés tervei tökéletes ütemben zajlanak, a nyomozóval, éppen ezért, nem is osztom meg, hogy igazából mennyire kutyául vagyok. Úgy érzem magam, mint, amikor a világ, a tér maga iszonyatosan kitágul, ezzel egyidejűleg te pedig csak egyre kisebb vagy, egyre erőtlenebb, egyre jelentéktelenebb – és nem tehetsz ellene semmit. Nem szabadna ezt éreznem, és igyekszem még apró szikráiban elnyomni a félelmet, amit a gyomromban érzek, és csak menni, előre, egészen a végére járni, vagy, ameddig bírom.
De ma reggel úgy éreztem, hogy túl sok. A sok elfojtott aggály, feszültség, a mágia, ami Halloween óta úgy feszeng bennem, mint egy régi, rugós szerkezet, amelyet nagy nyomás alá helyeztek. Úgy érzem magam, mintha bármelyik pillanatban szupernovává válhatnék, és mindent, és mindenkit bekebeleznék, aki a közelemben van. Szóval, igen: térre van szükségem, ha éppen ma következne be a detonáció.
A másik autót láttam a visszapillantóban, de nem foglalkoztam vele különösképpen. A polgármesternek kisebb gondja is nagyobb jelenleg annál, semmint, hogy velem foglalkozzon, és nem hiszem, hogy az értékes embereit ezekben a küzdelmekkel teli időszakban éppen rám ugrasztaná. Különben is, már csak a paranoia hiányzik a repertoáromból meg egy idegösszeroppanás, nem igaz?
De jobb lesz, ideig-óráig, miután levezetem azt a mérhetetlen, felgyülemlett energiát, ami a bensőmben tombol. És még itt, és most sem foglalkozom az autóval, mert az tovább halad, miközben én nyújtok.
(...)
Ezeket a turista ösvényeket nem kifejezetten futásra szokták használni az emberek, mert annak egy kicsit meredek – mindkét irányba -, hegyeken és völgyeken ível át, élesen vágó kövek merednek ki néhol a talajból, tavasszal a patakok is megduzzadnak, és folyóvá lesznek, de a látvány már-már felülmúlhatatlan. Égbe kapaszkodó fák, lombhullatók, és örökzöldek váltakozásából kialakuló, sűrű erdő, ameddig csak a szem ellát, és az évnek ebben a szakaszában a hósapka nem olvad el a hegytetőkön, melyek szürke szigorral, ugyanakkor fenséges büszkeséggel állnak ellent az időjárás viszontagságainak. A patak vize nem túl magas, de be is van fagyva, mint a kisebb vízesések is, amelyek hűségesen kísérik már évszázadok óta az emelkedőket és a lejtőket e tájon. Az éppen újjáéledés előtt álló természet persze közel sem olyan lenyűgöző, mint tavasszal, amikor a különböző, színpompás virágok ellepik a mezők buján zöldellő füvét, vagy a lombkoronák ékeivé válnak, amikor az erdő állatai izgatottan és élettel telten neszeznek a sűrűben, amikor a madárdal tölti ki a fák között hagyott réseket. Most a zord tél az úr.
Nem tudom megmondani, hogy mennyi idő telt el, hogy hány kilométert hagytam magam mögött, csak azt tudom, hogy a gyenge, fakó, korareggeli napfény a hegycsúcsot arany ragyogásba vonta, amikor meghallottam egy faág, vagy toboz reccsenését magam mögött az ösvényen. Ilyen korán, ilyen messze a várostól, ilyen hidegben...
Nem nézek hátra, de puszta kíváncsiságból, hirtelen változtatom meg az irányt, és hagyom el az ösvényt. És, a fegyvertelenségem teljes tudatában, valamint abból kifolyólag, hogy az illető – magas fickó, és jó kondiban van, ha egészen idáig tudott követni, jobb is, ha ennyiben maradunk - nem az ösvényt követi, hanem helyette engem, gyorsítok a tempón. De csak addig, amíg ki nem szúrok egy vaskos törzsű fát, és azt használom búvóhelyként.
Lélegzetvisszafojtva hegyezem a füleimet.
És abban a pillanatban, amikor kellő távolságba ér, nekirontok. Abba bele sem gondolok, hogy talán tényleg csak futni jött a férfi, mert... ha azzal az autóval jött, akkor túlságosan hamar utolért, és szinte nesztelen léptekkel közelített meg. És, ha mégis paranoiás vagyok, és kezdek megőrülni, és ő tényleg csak futni jött, hát miért hagyta el az ösvényt?
Kíméletlenül vágom gyomorszájon – sőt, voltaképpen ő futott bele az én öklömbe. Meg is torpanok, először csak azért, hogy újult erővel ugorjak neki, vagy, ha ő esetleg reflexszerűen, visszakézből lökött el, összeszedem magam, de aztán régről ismerős, hasonszínű pillantás néz vissza rám, szinte tényleg olyan, mintha a múltból nézne vissza rám. Végighordozom tekintetem a vonásain, a színein, árnyalatain, tetőtől-talpig mérem végig.
- Adrian – nem kérdés, kijelentés. – Te mit keresel itt? – nem az erdőre gondolok, természetesen, hanem D.C-re. – És mégis, miért settenkedsz utánam, hajnalok-hajnalán, a hidegben, egy kihalt erdőben? – vonom össze a szemöldökömet. Ha már itt van, és látni szeretett volna, egy kávézó is tökéletes helyszíne lett volna a találkozónak...