A kávézó felé tartottam, ahol az embereim látták Wilhelm. A régi törzshelyünk volt, és azonnal elöntöttek a fájdalmas emlékek. Bár inkább boldogok voltunk, csak utólag gondolok rá így. Tudom, nem voltam éppen kívánatos a köreiben, de nem is érdekelt, nekem válaszok kellettek! Megharaptak, és bár már eltelt az óta kis idő, nem tudtam ki, és miért. Magam sem tudom, ez áldás, vagy sem, ahogyan azt sem, hogy aki ezért felelős köszönést kapjon, vagy egész más fajta ajándékot. Egyszerűen az egész túl zavaros volt, és én sem voltam jobb, megharaptam Tristan. Pedig nagyon vívódtam. Egy begyűjtőből vérfarkast alakítani nem éppen megengedett. Szerencsére Bastien egyik legjobb embere voltam, így rám nem minden szabály vonatkozik. Most pedig, itt van ez az új helyzet, ő eltűnt, és minden a feje tetejére állt. Talán éppen most kéne lépni az ügyben, hogy segítsek Barbarának? Wilhelm biztosan mellettünk állna, szereti őt. Már csak az a kérdés, meg-e tudnak nekem bocsájtani minden szörnyű tettemért? Annyi vért ontottam, néha álmaimban kísértenek a sikolyaik. De meg kellett tennem, Barbara biztonságáért, azért, hogy beépüljek. Nem én hoztam végül össze, de Bastien eltűnt, és igen, azonnal arra gondoltam, hogy itt a lehetőség! Magam sem tudom, még mit fogok mondani Wilhelmnek, ha meglátom. Talán elnézést? Vagy azonnal kikérdezem válaszok után kutatva. Vajon ő harapott meg? Ezzel a harapással egy hatalmas ajándékot kaptam, bárki is tette, és egy lehetőséget, hogy még erősebb legyek. Eleinte haragudtam, fel akartam aprítani, aki ezt tette, és nézni, ahogyan szenved, amiért szörnyet csinált belőlem. Az ölés nem volt újdonság, megtettem a kormány kérésére, de így szörnyetegként más volt, még inkább megviselt. Azóta tudom uralni a dühöm tény, és örülök az erőmnek. Tetszik vagy sem, ha ő volt, akkor a falka tagja, sőt az alapítója, mivel megharapott, én meg Tristan. De vajon elárulja majd? Minden estere itt az első lépés, megkeresem őt, leülök vele, beszélgetünk. A kávézóhoz érve meg is látom őt. A bejáratnál foglal helyet. Leülök vele szemben, és igyekszem ne mutatni az érzéseim az arcomon. Egykoron barátok voltunk, aztán minden a darabjaira hullt, én pedig mindent megteszek azért, hogy egy napon, ismét barátok legyünk. Azzal tisztában vagyok, hogy olyan, mint rég nem lesz semmi, túl sok fájdalom ért mindenkit. Egyelőre azonban annak kell lennem, akinek gondol, mert meg kell tudnom, ő változtatott-e át engem. Aztán pedig azt, mennyire tudok vele együtt dolgozni Barbara megmentésén.
-Szia, Wilhelm. – mosolyodom rá karba tett kézzel. Közben két emberem elvegyül a kávézóban, biztonság kedvéért, nem mintha védelemre szorulnék, de hát ilyen magas körökben, ez a bevett. – Rég láttalak. – jelentem ki mosolyogva. A pincér idejön, és azonnal végigmér, igen elég kihívó a bőr nadrág, szűk piros top, fekete magas sarkú cipőt, bőrkabát kombináció. Ez az új énem álcája, ilyennek kell lennem. Nem hordhatok copfot, virágos ruhát, és kötött mellényt, mint régen. Mondjuk már nem is menne.
-Mit hozhatok? – kérdezi a pincér mosolyogva.
-Egy presszó kávét, cukor nélkül, tejjel. – felelem, mire a pincér bólint, és magunkra is hagy.
-Wilhelm… - ejtem ki a nevét. – Lenne pár kérdésem. – teszem hozzá, majd a szemem zöld írisze aranybarnára vált, és még egy pici morgást is kiadok. Nem, mintha ijesztgetésnek szánnám, ő tapasztaltabb nálam. Csupán érdekel a reakciója, mikor meglátja a szemem, amit talán ő okozott.

✩

Let life surprise you

Breena & Wilhelm

Kíváncsian ácsorogtam a Pavilion Cafe előtt. Persze simán bemehettem és vehettem volna magamnak valami harapnivalót és ennivalót is, de most nem teljesen az evés miatt vagyok itt. Megbeszéltem egy találkozót az egyik ismerősömmel, akit meghívnék egy eseményre, viszont fel kell vázolnom neki, hogy mi is ez az egész dolog. De persze szokásomhoz híven megint hamarabb értem ide, mint kellett volna és ennek meglett a következménye. A várakozás őrjítő tud lenni, ha az ember iszonyatosan izgul, mert kíváncsi a másik véleményére.
Voltam már odabent is, tetszik belülről, viszont szerencsére már ettem és nem kívántam meg előre semmiféle finomságot se. Ettől függetlenül szívesen legeltettem a szemeimet a sütik különféle felhozatalán, a csokistól elkezdve a simáig, aztán a habos sütemények, amit mindig összetévesztek még az volt a szerencse, hogy most ki volt írva mi micsoda. Csokis linzer. Ami az egyik kedvencem. Isler ami szintén nyálcsorgatóan kínáltatta magát az ember fiával. Kakaós, diós és kókuszos csiga. Legalábbis ezt fel tudtam még ismerni magamtól is. De azért az előttük lévő cetlikre is pillantottam olykor. Hogy tényleg biztos az legyen amit látok. Eckler-fánk. Opera. Amiről igazából elképzelésem sincs, miért ez a neve. Viszont biztos nyomós oka lehetett azoknak akik így nevezték el a süteményt.
Hogy ne idegesítsem magam ilyesmiken és ne a sütemények érdekeljenek jöttem ki a kávézó elé. Azzal, hogy idekint várok, csak azt próbálom bizonygatni, mennyire várom már ezt az egészet. Lehet, hogy az lenne a legjobb ha visszamennék a kávézó belső termébe és ott várnék. Vagy esetleg az egyik asztalhoz is simán leülhetnék. Hm, talán ez lenne a legjobb. Így teszek. Addig se álldogálok és tűnök elveszettnek.
Közel a bejárathoz foglaltam helyet, hogy szem előtt is legyek és ne kelljen nagyon keresni. A vicc kedvéért még az egyik étlapot is elvettem az asztaltól és lapozgatni kezdtem. Tetszett a piros borítójú könyvecske, amiben az italok, levesek, saláták, desszertek és a cukrászda részlege is fel volt tüntetve a többi hasonló dologgal együtt amit itt el lehetett még mindemellett fogyasztani. Lehet, hogy egyszer el kellene hoznom ide a lakótársamat is. Jó persze le lennék szólva, hogy mit nem ehetek, mert nem tesz jót és a szokásos észrevételek. Na de mindegy. Felpillantottam a menüből és figyeltem egyúttal a járókelőket is.
Természetesen nem tudom milyen látványt nyújtottam, de az bizonyos, hogy nagyon elememben voltam és nem tudtam egy helyben ücsörögni. Ezért amikor megjelent mellettem a pincér, akkor kénytelen voltam választani magamnak valamit, amivel elüthetem az időt. Mondjuk egy tejes kávéval, az is jobb, mintha csak a menüt szorongatnám és azon filozofálnék, hogy megérné nekem még süteményt is választani vagy sem. De végül csak egy kávé mellett döntöttem.