Emlékek. Ez a szoba tele volt velük. Többnyire jókkal, de akad közöttük rossz is. Egy jó barátság veszett el itt, egy igaz barátság, és nem tudom, visszanyerhetem –e a bizalmát. Annyira jó barátok voltunk! Miénk volt a világ. Az egyetemi élet álmokkal lett tele, és elfelejtettem egy kis időre is, hogy ki vagyok és kik a szüleim. Szenvedtem a családom által kialakított nyomás miatt, de Barbara mindvégig mellette volt. Nem csupán ekkor, hanem, mikor a Tristanról való érzéseimről beszéltem neki. Nem ítélt el, támogatott. Én pedig ezt tettem vele. Igen, mindent az ő érdekében tettem, de ezt nem tudhatta. Vajon mennyire van tisztában a Washingtoni természetfelettivel? Tudja micsoda Wilhelm? Tudja, hogy megharapott engem? Sok idő eltelt, és sok emlék keletkezett. Figyeltettem őt, igen, de ezeket nem tudtam meg. Bosszantott az egész, elvégre besúgó lennék, ez a szakterületem. Lehet jobb is, de tudnom kell. Egy napon el kell mondanom neki mindent, a tervem, a tetteim, és szembe kell néznem a saját démonjaimmal is. Azonban nem bánom, ha ismét ez elé a választás elé lépnék, megtenném újra, érte, a barátságunkért. Barbara nem csupán a legjobb barátom, olyan nekem, mint a testvérem, mindig is az volt. Furcsa az egész, hiszen Tristanra sosem néztem úgy, pedig együtt nőtünk fel, de természetesen ez megint más történet. Tristan életem szerelme, és mindig is az lesz.  Előre jöttem a kollégiumi szobába, mivel páran, köztük Barbara is azt hitték, csak egy diák vagyok, és még itt tanulok szorgalmasan. A valóság azonban más volt, szörnyűbb véresebb. Tudtam mindent Barbara biztonságáért teszek, és volt, mikor ez vigasztalt a szörnyű tetteim után, de nem mindig. Belegondoltam, hogy vajon mit gondolna rólam? Vajon megbocsátható az egyik legnagyobb bűn, ha a jól célért tesszük, vagy olyanért, akit szeretünk? Az ablakban állva figyelem őt, amint megérkezik az épület elé a parkon át, és mélyet sóhajtok. Várom, hogy felérjen az emeltre a kollégiumba. Három, kettő, egy… és meghallom a kopogást. Nehéz lesz vele komolynak lenni. Annyira szívesen elmondanék neki mindent, a tervem, de még nem lehet.
-Szabad. – hallom meg. Már nem az a copfos virágos ruhában, és kötött mellényben járó lány áll előtte, akit annak idején megismert. Az öltözködésem sokkal kihívóbb lett mióta Bastien kémje vagyok. Fekete bőrnadrág, szintén fekete bőrkabát és top, keresztpántokkal. Ehhez egy magasarkú csizma, vagy éppen bakancs. Vörös rúzs, szürke szemhéjfesték, fekete kontúr a hajam pedig hullámosan, szabadon engedve. Ez lettem én. Mondjuk, azt be kell vallanom, tetszett ez a stílus. Utáltam a nevelőanyám által előírt maradi ruhákban járni. Bizonyára frucsa lesz neki így látni engem, bár az egész helyzetünk az.
-Szia. –fordulok felé, mikor kinyílik az ajtó. Semmit sem változott, és mégis a tekintetében valamit felfedezek, talán fájdalmat? Vajon hiányoztam neki?
-Miért kerestél meg? – kérdezem tőle karba tett kézzel. Nem akartam közelebb menni, tartanom kellett az álcám, azt, aki egyik percről a másikra elárulta őt. A szívem szakadt belé az egész helyzetbe, de szem előtt kellett tartanom az ő biztonságát.

~ öltözék ~   ✩