● ●   music: i know by tom odell ● ● coded by me

Követni valakit nem is olyan könnyű, mint gondoltam. Azt hittem, csak csendesen kell járni, és mindig olyan helyzetben, hogy ne lehessek azonnal észrevehető. Természetesen ez az alapja, nem olyan hatalmas dolog, az atomfizika természetesen nehezebb. Mégis azért az ember érzi, ha valaki követi, olykor-olykor hátrapillant, hogy megbizonyosodjon arról, hogy csak paranoiás. Mármint én biztosan ezt tennem, érezném, ahogy a tarkómon a a szőr meredezik, a hideg is biztosan rázna, és az érzést nem tudnám hátrahagyni pár hátra pillantással. Nem, soha nem követett senki, dehogy, nem tudom milyen lehet. Én mégis ehhez az otromba lépéshez fordultam, ndm tudtam mást kiötleni, mikor megpillantottam Őt. Már az első találkozásunknál volt valami, amit nem tudnék szavakba önteni, de vonz, mint valami mágnes, és nem tudtam nemet mondani ennek. Ezért is eredtem utána, mégsem vagyok ezzel megbékélve.
A hely ahova halad számomra túlságosan ismerős, ez pedig nagyon enm hangzik jól. Igaz én még nem igen voltam itt, talán néhányszor Bastiennel, de inkább a híre az ami eljutott hozzám is. Komolyan szerintem ő keresi a veszélyt, az alkalmakat, amikben megtudna halni, vagy én nem tudom. Miért van halálvágya egy ilyen gyönyörű fiatal lánynak ezt sose fogom megérteni.
Halkan megyek be az épületbe miután helyetfoglalt, én egy másik bokszba vágom be magam, de csak annyira távol tőle, hogy figyelhessem őt. Nagyon rossz előérzetem van ezzel az egésszel kapcsolatban.
- Mit adhatok? - a hirtelen érkező hang eszmél rá, hogy nagyon is abba az irányba bámultam, így torkomat megköszörülve pillantok fel a pincérlányra aki az asztalom mellett áll. -Még gondolkozom, de amint tudom szólni fogok - próbálok mosolyogni, de annyira önutálat feje van a csajszinak, hogy amint elsétál én érzem rosszul magam.
A kis elterelés miatt pont nem láttam, mikor valaki bejött, de a hangra amit kiadott magából felfigyeltem. Amilyen gyorsan csak tudok felállok az asztaltól, de mire az övéhez érnék már ott sincsenek. A rohadt életbe! Elmondok még jó pár szitokszót magamban mielőtt kilépnék a hűvös levegőre és próbálom kitalálni merre is mehetnek. Biztosan nem vihették messzire, nem szokásuk, csak csend és sötét kell nekik. A francba, többet kellene idejárnom! Mégis megindulok, hátha megtalálom őket, de szerencsére tényleg szinte csak 5 lépést tettek, mert egy sikátorban meg is hallom a hangjukat.
- Ugyan már srácok... Így kell bánni egy hölggyel? - lépek közelebb hozzájuk lassan, nem akarok fenyegetően fellépni még, inkább csak jelezni, hogy nincsenek egyedül. Biztos vagyok abban, hogy ennyi nem lesz nekik elég és elég nagy bajban vagyunk mindketten, de nem baj. - Ha volnátok olyan kedvesek elengednétek, hogy végre visszamehessünk? - elértem hozzájuk de valahogy hármójuk közé kellene kerülnöm, még kérdéses, hogy arra mekkora esélyem van.

   
● ●   music: i know by tom odell ● ● coded by me