Rengeteg olyan hibám van, amit soha de soha nem vallanék be. Nemhogy másnak, de még saját magamnak sem. Ezért amikor odaállítanak, hogy valljak színt, ismerjem be, hogy a világ egyik csúcsragadózója vagyok, mindig hátat fordítok nekik. Nem érzem magam ennyire kétségbeesetten. Megvannak a saját terveim, tudom mit akarok, még így vámpírként is. Úgy teszek, mintha minden rendben lenne, mintha halandó ember lennék, mintha nem félnék a kockázatoktól. Pedig vannak. Persze, hogy vannak, mindig is voltak és mindig is lesznek. De tudom, hogy képes vagyok legyőzni ezt, hogy le tudom küzdeni az összes nehézséget, amivel szembe kell néznem.
Érdekes ötleteim szoktak lenni, most például a fejlesztés foglalkoztat, az épület kibővítése. Minél több árva befogadása és otthon nyújtása azoknak akiknek szüksége van rá. Tagadhatatlan, hogy imádom az embereket, a beszélgetéseket velük, új embereket megismerni, az élettörténetüket hallani, mi az amin keresztül mentek, úgy felnőttek mint gyerekek.
Abba hagytam a kibámulást, az elmerengést a semmi felett. Összeszedtem egy kicsit magam. Inkább kimentem az irodából, egy kis sétára, az udvarra. Ahol bárcsak azt mondanám, hogy mindig megnyugtató sétálni, de néha nem. Egyáltalán nem. Mert ilyenkor senki sincs itt, nincs olyan személy akivel beszélgethetnék. Sajnálom, hogy nincsenek itt a gyermekeim most. Ha legalább az egyiküket meggyőzhetném, hogy itt legyenek ők is egy kicsit legalább. De megengedtem nekik, hogy a saját életüket éljék, hogy amíg biztonságban érzik magukat addig ne féljenek döntéseket hozni. Ne féljenek kicsiket tévedni és nagyobbat álmodni, mert tudom, hogy van értelme tervezgetni akár több évre is, vagy a következő napra is.
Békés volt minden, az éjszakai időjárás sem vált rémessé, szerencsére. Nem szerettem ha egész éjszaka esett és megállás nélkül mennydörgött, a tiszta éjszakai ég sokkal jobban tetszett. Olyan nyugodtságot tükrözött, mint amilyen én is voltam, amilyen nekem is lennem kellett volna mindig.
Mert valljuk be voltak olyan helyzetek, amiket nem tudtam én sem akárhogyan megoldani és ez nem volt sose kellemes, amikor rá kellett ébrednem, hogy nem voltam tökéletes, nem tudtam úgy megoldani valamit, hogy minden rendben legyen. A feleségem elvesztésére gondolok, legfőképpen. Ha lehetne biztosan visszacsinálnám az egészet, mert nem fojtogatna ennyire az a bizonyos bűntudat, nem gondolnék rá annyiszor. Tényleg nagyon hiányzik egy-egy mondata és boldog mosolya, amikor igenis el tudtam dönteni, hogy milyen vagyok, hogy mennyit érek. Most nem érek semmit. Csak egy tervet próbálok véghez vinni, amivel segíteni tudok másokon és másoknak.
Ilyen gondolatok közepette lettem figyelmes valami motoszkálásra az udvaron, biztos voltam abban, hogy nem az árváknak jutott eszébe ilyenkor kint ólálkodni.
– Ki van ott? – kíváncsiskodtam, cseppet sem félve, nem láttam értelmét, vámpír vagyok, már nem igazán ijeszt meg senki és semmi sem.

☆

Lassan besötétedett. Ez végre azt jelentette, hogy az éjszakám a szokásos módon fog lezajlani. Egy órán át hallgattam Mrs. Hallow-ot, aztán elengedtem, hadd pihenjen le. Neki is szüksége van már rá. Hiszen őt ismerve egész estig meg nem áll. Csodálom őt, hogy ennyi energia van benne még most is. Amiért itt dolgozik és már évek óta falaz nekem, szintén nagyon hálás vagyok, bár amíg ő öregszik, addig én nem. Vele ellentétben nincs napfény, nincsenek nyári napsütötte kalandok, csak jeges éjszaka van és holdfényes séták a tengerparton. Vagy legalábbis akkor amikor éppen rá érek. Most nem értem rá. Ismét át kellett néznem a papírokat, leellenőrizni, hogy senkire sem érkezett-e panasz, tényleg viselkednek meg hasonlók.
Utólag visszagondolva, a tény, hogy hányan fordultak meg itt és kaptak egy biztos támaszt maguknak az életben, némi elégedettséggel tölt el. Viszont vannak olyanok is, akiknek kevésbé sikerült jól az élet. Ők azonban az idekerülésük során, ittlétük pillanatában sem voltak valami minta gyerekek. Mások voltak, mint a többiek, de ugyanúgy számítottak ránk, akárcsak a többiek. Ha mi nem álltunk volna mellettük, akkor ki tudja mi lesz, lett volna belőlük. Étel a vámpíroknak és alapanyag a vérfarkasoknak, hogy többen lehessenek. Vagy legalábbis én így képzeltem el a szörnyű sorsukat.
Nagyon hiányzott már, hogy egy pillanatra valami másra koncentrálhassak, ezért elővettem a laptopot és a Közöttünk az űr című filmet kezdtem el nézni. Mi az, amit a Földön a legjobban szeretsz? A témája nem az én világomhoz tartozik, de ez az egyetlen egy kérdés olyan mélyrehatóan a gondolataimba férkőzött, hogy már most féregnek érzem magam. Mindig is érdekelt a sci-fi világa, de, hogy egyszer esetleg a Marson éljünk, nagyon távoli gondolatnak tűnik. Szerintem ahhoz a technológiának még sokat kell fejlődnie, elismerem, hogy nap, mint nap fejlődik, de szerintem ehhez több idő fog kelleni. Mégis annyira, de annyira elgondolkodtató a témája.
Ami igazán zavart az az, hogy a kis srác nem lehetett az anyukájával és idegenekkel együtt kellett felnőnie. Plusz az, hogy ennyire át tudtam érezni a helyzetét, még ha egy kitalált filmről is volt éppen szó. De ez például megmagyarázza, hogy a legtöbb esetben, miért nem a normális módon táplálkozom. Mi számít normálisnak? Az előítéletek, miszerint a vámpíroknak ölniük kell ahhoz, hogy életben maradhassanak és ezért nem hagyhatják élni a kiszemelt áldozatuk, hogy rögvest meg kell inni az összes vérük. Én a mértékletességben hiszek, hogy megéri „raktározni” és szépen beosztani az „innivalót”. Mégis ki hallgat meg? Pontosan. Senki. Mert sokkal vagányabb valaki torkának esni és kiszívni a vérét. Amint lejárt a film, lecsuktam a laptop képernyőjét és hátat fordítottam az íróasztalnak, a székemmel közelebb ültem az ablakhoz és kibámultam rajta.

☆