A vámpírlét ellenére is szeretek segíteni másokon, igyekszem megőrizni a hidegvéremet, ugyanazt a jellemet amilyet régen mindenki felé mutattam. Minden betegem felé. Nem beszélve a családomról. Mondhatnánk azt, hogy most egyre nagyobb családom van, mert nem szükséges a vér ősi köteléke, ha egyfajta otthont biztosíthatok nekik, a gyerekeknek, akik egyedül, árván maradtak, de még mindig van bennük egy kis remény, hogy esetleg békésen felnőhetnek a szüleik nélkül is. Mindig nagy családról álmodtam, csak az az álmom nem úgy vált valóra, ahogyan azt elsőre elképzeltem, de ez sokkal, de sokkal értékesebb, mindennél amit valaha remélhettem volna.
Kíváncsi vagyok. Szeretek odafigyelni mindenkire, amikor megtehetem. Csak a napfény korlátoz és persze, hogy zavar, mert szívesen mellettük lennék a nap 24 órájában s, igazságot tennék mindenki között aki csak irigykedni kezdene a másikra vagy úgy érezné, hogy Mrs. Hallow túl… goromba hozzájuk. Pedig joggal ilyen, tudja, hogyha én lennék itt akkor biztosan elpuhítanám őket és nem lennének elég életrevalóak. Nem állnának meg a saját lábukon, mert képes lennék kiszolgálni őket, megadni nekik minden választ amit tudni akarnak, de nekik is ki kell állniuk az élet nagy próbáit, hogy elérjék céljaikat.
De most. Most inkább ezt a felemet erősítem, a kedvesebbiket, a megértőt, aki mindenkinek szívesen segít. Talán naiv vagyok, amiért a saját szabályaimat szegem meg, de tudom, hogy Isla eddig igyekezett betartani őket és nem azért van ilyen későn itt, mert naphosszat tétlenkedett s, most jutott volna eszébe a kis Mia. Ismerem már annyira, hogy megbízzak benne és ne kezeljem őt az esetleges ellenségemnek tekinteni, mert egyáltalán nem az.
– Hasonló helyzetben jártam, járok én is. Szóval tényleg megértem.– enyhén elmosolyodom, vigyázva, hogy még véletlenül se villantsam rá a fogaimat. Nem akarok fenyegetőnek tűnni, ezért is tréfálkozom olyan nyugodtan.
– Minden hónap utolsó vasárnapján tartunk egy hatalmas gyerekbulit, az adott hónapban születettek tiszteletére. Jó móka szokott lenni, a kicsik imádják, a nagyok meg… hát… igyekszünk őket is meggyőzni, hogy ez értük van. Ezzel arra próbálok utalni, hogyha szeretnél akkor eljöhetsz rá. Nem ígérem, hogy felnőtteknek is olyan szórakoztató lehet, mint az ünnepelteknek, de talán Mia örülne ha akkor is itt lehetnél. – ha itt lehetne, megértem ha akkor sem tudna eljönni, rendőrnek lenni nem olyan egyszerű feladat, mint azt a kívülállók elképzelik.
Ahelyett, hogy szóvá tettem volna, hiszen már megköszönte vagy nem tartozik semmiféle köszönettel, mert barátok vagyunk mondatocskát mondtam volna, inkább nem teszek így. Haladunk előre Mia szobája felé. De nem némán egymás mellett, a városban történő zavargásokról érdeklődött.
– Még szerencsére nem voltak ilyen gondjaink, de ha bármi lenne biztosan szólnék. Nem szoktam egyszemélyes hadsereget játszani. – nem mintha nem lenne meg hozzá az erőm, de sose kockáztatok, a gyerekek többsége nem tudja, hogy vámpír vagyok és ez így van rendjén. Nem kell feleslegesen felzaklatni őket, tudom, hogy szörnyeteg vagyok, de attól még nem viselkedem úgy.
– Elég jól mennek a dolgok, azon gondolkodom, hogy esetleg új gondozókat is alkalmazni fogok, több az árva és több odafigyelő személyt igényelnek. – lehet, hogy nagyobb területet kell majd megvennem ha majd a jövőben bővíteném a nyugati szárnyat még több szobával, ahol a gyerekeket elszállásolhassuk. Ezt persze még át kell gondolnom, ki kell kérdeznem mások véleményét is, hogy esetleg ők is ésszerűnek vélik vagy csak az én elképzeléseim túl nagyok.
– Érkezett. Sajnos. Most kivételesen nem a felelőtlen szülők a hibásak, hanem a garázdálkodók.

☆

Rohamosan teltek a napok, szinte észrevétlenül lett újra sötétség és bárcsak azt mondhatnám, hogy már eléggé hozzászoktam ehhez, valójában szó sem volt erről. Egy kicsit zavart, hogy minden ilyen hamar eltelik és alig van, lehet egy kis megállást tartani. De persze valamivel túl kell tegye magát rajta a vámpír, ezért is hozta létre unaloműzés címszó alatt a kis „birodalmát”, ahol békében lehet és még másokon is segíthet. A rászorulókon, akiknek nincs se családjuk, se otthonuk, a jövőben a fiatal felnőtteken is szeretnék segíteni, kapcsolatokat keresni nekik, elhelyezni őket egy olyan helyen, ahol biztonságban lehetnek és dolgozhatnak is. Lehetőségeket nyújtani nekik, hogy tényleg azt tegyék amihez értenek és amit szívesen csinálnak, a normalitás keretein belül persze. A rosszaságot nem támogatom, ahhoz még nem vagyok elég jószívű és kedvesen vak, hogy ne vegyem észre. Mielőtt azonban bármit is tehettem volna, addigra Mrs. Hallow visszajött és közölte, hogy vendégünk van. Isla az. Ilyen későn. Mrs. Hallow ugyan kifejtette, hogy nem szeretné, ha az ilyesmiből szokás lenne, mert akkor bárki bármikor itt lenne és megzavarná a gyerekek nyugalmát. De határozottan megnyugtattam őt, hogy innen átveszem, rám bízhatja nyugodtan, mert ismerem Isla-t és azt is tudom, hogy Mia biztosan nagyon várja őt és úgysem alszik el, amíg nem kap hírt a rendőrnőről.
Orvosra volt szükségük annak idején, így én csak tettem amit tennem kellett, még akkor is ha éppen vámpír voltam, a munkámhoz attól még kitűnően értek. Csak persze nehezebb lenne, ha nem „étkeznék” rendesen. Van róla fogalmam milyen nehéz lenne, ha nem olyan lennék, ha jobban éheznék, ha nem tudnék megállni, ha ténylegesen csak a vér körül forogna minden. Lehet, hogy annak érdekében minden jól működjön és ne legyenek problémák szabályokat hoztunk létre, olyanokat amelyek betarthatóak úgy az itt lakó gyerekeknek, mint az őket látogató személyeknek. Elsősorban az ő biztonságuk számított, hogy szívesen legyenek itt és sose kelljen arról panaszkodni, hogy mennyire rossz nekik az árvaházban.
Ugyanakkor úgy gondoltam, hogy tehetek egy kis kivételt, hiszen rendőrnek lenni, nem kis móka. Különben is, inkább jobb jóba lenni velük, mintha ellenségeskednék velük és ki tudja mit hinnénk, hogy vajon miért. Amíg meg semmi baj nem történik itt, addig az csak nekem jó. Mert nem fog az árvaház rossz hírneve elterjedni és ennélfogva, sokkal nyugodtabban nyújthatunk otthont olyanoknak, akik nem kellettek senkinek sem, vagy akiknek a szüleik meghaltak vagy nem úgy bánnak velük ahogy megérdemlik.
Sose szerettem nagyképűsködni. Egyrészt azért, mert ha az elérhetetlent játszom, a megközelíthetetlent, akkor biztosan soha nem teszek szert ismerősökre, mert azt fogják hinni, hogy nem valóak hozzám, hiszen valahol még mindig csak egy orvos vagyok és az orvosi nyelvet nem érthetik meg, mert túl elvont.
Sokan mai napig nem értenek meg. De nem csak a hivatásom miatt, hanem azért se, mert nem engedem őket túl közel magamhoz. Nem arról van szó, hogy nem bíznék meg bennük, csak jobb szeretek távolságot tartani. Addig sem érzem veszélyben őket, addig se fogom őket célpontoknak nézni, akiket el kell kapni és akiknek a nyakuk igencsak csábító lehetne, ha hagynám. Persze. Vámpír vagyok, nem pedig egy angyal. Ha az lennék… Nos, egy csomó mindent nem kérdőjeleznék meg. Viszont most nem erről van szó, hiszen össze kell szednem magam. Ki kell mennem az ajtón és Mrs. Hallow-wal „karöltve” ki kell lépnem a folyosóra. Nem szívesen várakoztatom meg Isla-t, bizonyára fáradt és amúgy is. Csak olyan személyt várakoztatnék meg, akiben nem bízok meg.
Egyelőre csak azt tudtam, hogy benne bízhatok, mert nem ártó szándékkal jön ide, hanem azért mert úgy érzi ezt kell tennie. Különben is, szegény kislánynak tényleg csak ő maradt aki emlékeztetheti az édesapjára. Miért vonnám meg tőle?
Akárhányszor állítottam fel egy szabályt, mindig nyitva hagytam egy kiskaput. Pont az ilyen esetekre.
– Köszönöm Mrs. Hallow, innen átveszem. – mosolyogva néztem az idős hölgyre, majd megvártam, hogy nyugodtan elmenjen és Isla-ra figyelhessek.
Utánozhatatlanul megállíthatatlan. Ez jutott róla az eszembe, hiszen most az volt. Nem számított, hogy pont milyen késő van, de őt nem fogja meggátolni semmi sem.
– Isla, ne aggódj. Téged mindig szívesen látlak itt és persze meg tudom érteni. Valakinek rendet kell tartania ebben a városban is. Ha gondolod egy-kétszer nagy zajongást csaphatok itt, hogy a szomszédok ránk hívjanak titeket és te ki tudj jönni hamarabb is. – viccelődök, persze. De csak azért, hogy láthassa, jó kedvem van.
– Kétlem, hogy a kis Mia elaludt volna már, a gyerekeket ismerve a megengedettnél is tovább maradnak fent, akármit is mondjon nekik Mrs. Hallow. – én meg nem szoktam rájuk szólni, csak ha túlságosan zajongnak és már nem tudom elnézni nekik, de az se mostanában volt. Szerencsére.
– Gyere nyugodtan velem. Ha szerencsénk van akkor még ébren lesz. – ismeri már a járást, tudja, hogy hol van Mia szobája, ezért se sietek előre, hogy vezessem őt, hanem mellette maradok.

☆

Igazán nyugodt nap, éjszaka ígérkezett, amikor végre elérkeztem oda, hogy átmehessek a St. Raphael Árvaházba. Szeretem eltölteni ott az időm nagy részét, annak ellenére, hogy az árvaházról mindenkinek valami nagyon rossz jut az eszébe elsősorban, ez egy elég békés hely. Ha azt nem számítjuk le, hogy én vagyok az egyetlen „békétlen léleknek” titulált alak itt. Valójában ezért is próbáltam valami nagyon vallásos nevet választani neki annak idején, hogy egy ilyen név mögé bújva biztonságban lehessek a kíváncsi és ártó szemek elől. Végtére is kinek ne egy vallásos árvaház jutna az eszébe? Na pontosan erről beszéltem.
Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen messzire jutok majd el, persze mind ehhez kitartás kellett. Különben nagyon nehezen sikerült csak meggyőznöm a többieket, hogy ez biztonságos és ne aggódjanak, mert ura vagyok a helyzetnek. De ez nem mindig sikerült úgy ahogyan én szerettem volna. Segítség nélkül biztosan nem menne, ezért vagyok hálás azoknak az embereknek, akik segítenek az épület karbantartásában is. Főleg nappal, amikor egyszerűen képtelenség idejönni. Lakhatnék itt is, de tudom, hogy nem fog megtörténni, mert túl kockázatos. Nem csak nekem, hanem az elhagyott gyerekeknek és a gondozóknak is. Jobb, ha biztonságban vannak és nem itt éhezem meg. Sétálok egyet.
Lassan körbe járom az udvart, mint ilyenkor mindig. Egy gyerek sem kószál idekint, így nem csak nekik, hanem nekem is biztonságosabb egy kicsit. Szeretek itt lenni, ha esik az eső akkor még inkább, mert ez azt jelenti, hogy nappal is benézhetek, csak valószínűleg közben ronggyá fogok ázni, ha nem vigyázok. Most persze semmi ilyesmitől nem kell tartani. Tiszta az ég, jól látszanak az első csillagok és ha nem lenne kivilágítva az épület körül az udvar valószínűleg a holdfénye is ugyanilyen vidáman esne le a földre, ha pontosan felettünk lesz és nem most „felkelőben”, csak úgy, mint én.
A csillagok bámulása egyáltalán nem untat, csak egy kis idő után egyedül nagyon unalmassá válik. Ezért térek be mindig a folyosókra. Ilyenkor tényleg békés a hely, mert nem szalad elém, körém, mögém, mellém senki sem. Nem kíváncsiskodnak, nem kérdezik meg, hogy hogy vagyok és nekem nem kell udvariasnak lennem senkihez sem. Legalábbis az első folyosón biztosan nem, de amint az elágazáshoz érek, a helyzet megváltozik. Amint a nappal itt tartózkodó és többnyire fegyelmet parancsoló idős asszonyra nézek Mrs. Hallow-ra, egyből értelmet nyer az a bizonyos vihar előtti csend kifejezése. Hiszen meg sem várja, hogy beljebb lépjek, máris közli, hogy megint késtem és egy csomó mindent el kell mondania. Szeret beszámolót tartani arról, hogy hogyan mentek itt a dolgok, voltak-e látogatók, keresett-e nappal valaki, van-e új vendégünk és hasonló rögvest megoldásért kiáltó problémák. Lefoglalt volna, megint. Tudom, hogy fáradt és már nagyon menne pihenni ő is, mert a gyerekek lefárasztották őt, főleg a kisebb fiatalok és az új alkalmazottak kotnyeleskedése. Szerinte nekem könnyebb, én viszont azon vagyok, hogy ez inkább nézőpont kérdése. De nem veszekszem vele. Nincs időnk. Ezért amilyen gyorsan csak lehet igyekszem lerendezni vele a megbeszélést az irodámban, aztán ha végeztünk, akkor tényleg útjára engedem, hadd aludjon, pihenjen egy kicsit. Ráfér. Az éjszaka még úgyis hosszú és nekem tudomásul kell vennem, hogy egy két dokumentum nem fogja elolvasni magát, így nekem kell. Munkához is láttam.

☆