Hátradöntöm a fejem a kocsiban ülve, hagyom, hogy a fejem búbja szinte visszapattanjon a kissé talán túl keményre tervezett bélésen gellert kapva, aztán még másodpercekig – vagy talán percekig – ülök ott némán, lehunyt szemekkel, még mindig a kormányba kapaszkodva mindkét kezemmel. Szégyen vagy sem, erőt kell gyűjtenem, legalább egy kicsit. Nem arról van szó, hogy ne várnám a pillanatot, amikor belépek a lakásba és ott találom az öcsémet épen és egészségesen, beszélő és élőnek is látszó emberi lényként, nem pedig egy évtizedek óta csipkerózsikaként alvó talán-egyszer-majd-felkel valamiként. Nem is arról, hogy ne érteném meg, mennyi mindenre van most szüksége – időre és távolságra leginkább – a megszokáshoz. Csak egy kicsit arról, hogy Richardson titkárnője röpke másfél óra alatt kicakkozta az idegeimet. Inkább az a baj, hogy ezek a dolgok, amikkel egyesével tök jól meg tudnék birkózni, most úgy rakódtak egymásra, hogy én elfelejtettem kimászni a kicsi a rakás alól. Veszek egy nagy levegőt, felmarkolom a cuccaimat és a La Piquette-es zacskót az anyósülésről, majd kiszállok a kocsiból. Miközben bezárom a Fordot és elindulok a lépcsőház bejárata felé, azon morfondírozom, talán mégsem volt olyan jó ötlet bevállalni, hogy önként és dalolva elmenjek szaglászni abba a buliba. Persze, nem tudhattam előre, de ebben a helyzetben már jobban érezném magam, ha itthon maradhatnék. Nem mintha nem lenne kevésbé nagy hülyeség minden nap azt várni, hogy talán most majd leszedünk egy-két téglát abból a láthatatlan falból közöttünk. A lakásba lépve ledobom a kocsikulcsot és a pénztárcámat az előszobai szekrényre, majd a cipőmtől és a kabátomtól megszabadulva lépek beljebb. Nem kiáltom el magam valami hülye megjöttem, drágám szöveggel, hátha megzavarnám Rémyt valamiben, de azt nem mondom, hogy nem szalad fel kissé a szemöldököm, mikor meglátom a tükör előtt, amint félpucéran illegeti magát, mint valami fotómodell. Egy kicsit még mindig szokatlan ismét az anyanyelvemen beszélni – anyanyelvemnek nevezhetem egyáltalán, ha több ideje élek itt, mint amennyit Franciaorzságban töltöttem? –, de ez nem olyasmi, amit könnyen elfelejtene az ember. Halványan elmosolyodom és egyetértőn bólintok. – Elértük, amit szerettünk volna – helyeselek. Azt mégsem mondhatom, hogy minden valóra vált, amit akartunk, hiszen ez a mágikus álom, vagy varázshibernáció, vagy akárhogy is nevezzük, hozott magával kellemetlen mellékhatásokat is. Mint például azt, hogy az öcsém átaludta az utóbbi évtizedeket... beleértve anyánk halálát is. Ez viszont egyelőre nagybetűs tabutéma. – Éhes vagy? – emelem fel a kajás zacskót a kezemben. Az ilyen témák biztos terepnek számítanak; étel, ital, csak semmi komolyabb. – Ennek az étteremnek tényleg francia a séfje. Ez az egyetlen hagymaleves, ami hasonlít az otthonira. – Persze korántsem ugyanolyan, mint édesanyánk főztje volt, de legalább a hagyományos recept alapján készül, ugyanúgy, mint a baguette, aminek az illatától is korogni kezd a gyomrom. – Jobb lesz, ha nem hagyod veszni azokat az izmokat – teszem hozzá felvont szemöldökkel, miközben a zacskóval a konyhába indulok. Ha ő nem eszik velem, nem erőltetem, de az biztos, hogy nekem rá kell vetnem magam a kajára. – Halloween este nem leszek itthon – mondom, miközben nekiállok tányért keresni, bár fogalmam sincs, érdekli-e egyáltalán, hogy mikor vagyok itt és mikor nem.
A nővére viccesen – nem mintha ebben a helyzetben bármi olyan nagyon vicces lenne, szóljon mentségére, hogy csak a borús hangulatot igyekezett javítani, ha már ital sem kell az öccsének, helyette a harmadik kakaóját szürcsölgeti – megjegyezte, hogy nézze a ’’jó’’ oldalát, ő most olyan, mint Amerika Kapitány. Rémynek természetesen fogalma sincs, hogy miről beszélt a másik. Egyelőre azon a ponton tart, hogy hánynia kell attól, hogy minden amerikai körülötte. Egyes szavaknál még a nővére akcentusa is, hiába beszélnek egymással franciául. Szokja még a helyzetet, hagyni kell, hogy a saját tempójában tegye. Hiszen még csak néhány napja, hogy egyedül ébredt egy hideg és sötét veremben. Nem volt számára titok, hogy mi történik, miután ténylegesen magához tért. Időt és helyet nem tudott, de tudta, hogy ha túléli, akkor jó eséllyel ez vár rá, miután annyi évvel ezelőtt lehunyta a szemeit. A súlyon azonban ez nem változtat. Számára csak egy hosszú álom és két nap telt el azóta, hogy utoljára látta az édesanyját, vagy utoljára kellett levegőért küzdenie a betegsége miatt.
A napját többnyire semmittevéssel töltötte. Sosem volt ez a típusú srác, férfi, de most még csak próbálja befogadni az információáradatot. Isla is láthatja rajta, hogy hiába a kisimult vonások, még mindig sokkos állapotban van. Azt egyébként sem döntötte még el, hogy a nővérét épp kedveli-e vagy rühelli. Annak idején nem volt idejük megbeszélni a sok-sok éves kihagyást, és hogy őszinte legyen, ott és akkor nem is volt rá kifejezetten kíváncsi. Csak túl akart élni. Az elmúlt egy órában az egészalakos tükör előtt illegett-billegett félmeztelenül. Most is ott van még, a bögréje meg letéve a kis kávézóasztalra. Olyannyira belemerül, hogy meg sem rezzen, amikor nyílik, majd csukódik a bejárati ajtó. A nővérének egy kisidőre el kellett mennie otthonról, munkaügyben. Magyarázkodnia nem különösebben kellett, mert nem érdekelte Rémyt sem, akkor pont egy múlthónapi gazdasági magazinba volt teljes arccal beletemetkezve. De akkor már nem ignorálhatja, amikor a nő a tükörben is megjelenik mögötte. - Valóban mindent visszaállított a betegség előtti állapotába. – Kezdi – vagy inkább folytatja – franciásan, köszönés nélkül. Olyan hosszú betegeskedés után szinte csont és bőr volt, nem hogy ennyi izom legyen rajta, mint egyébként volt.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
