Annak idején minden helyzetben feltalálta magát, kezdve azzal, hogy már tizenévesen is kaszinókba járt, hogy megszedje magát. Hiába ő keresett, a legtöbb pénzt még így is az édesanyjának adta, elvégre ő volt az ’’igazi felnőtt’’. Rémy rühellte az udvarlóit, szüntelenül a szemeit forgatta, ha az anyja szerint férfira volt szükség a háznál, hogy megéljenek. Az ő szemszögéből ő volt a férfi – hiába volt még szinte gyerek – és nem restellte kihasználni azt a párszem boszorkánygént, ami az apjából neki jutott. Meg kellene neki most is, mégis lépked előre, mint akit minimum a szentlélek csapott arcon a pöcsével. Nem lehet igazán hibáztatni. Épp egy kisebb kultúrsokkot él át. Hiába a lelakott környezet és a félsötét gettó érzés, meg az, hogy minden második ember a kis telefonkészülékével készít fotókat, a csinos lányok fenékközépig felcsúszott szoknyákban vonaglanak, ezekkel nem is lenne problémája. Ajaj, utóbbival főleg nem lenne. Na de a zene. A ’’’’’ZENE’’’’’? Rémy még mindig nincs teljes egészében kibékülve a rendkívül egyszerű és ronda angol nyelvvel, de beszéli, ha kell. Viszont ez, ami a hangfalakból dübörög?

Yeah, you fucking with some wet-ass pussy
Bring a bucket and a mop for this wet-ass pussy

Van a franciáknak ez a jellegzetes szemforgatásuk, amikor olyan kényelmetlen számukra egy helyzet, hogy már végképp nem tudnak mit kezdeni magukkal. Ő is valahogy így nézhet ki. Sveta – a legújabb és nagyjából egyetlen barátja, akivel ide érkezett – már egy ideje eltűnt. Nincs rossz érzés a gyomrában, tudja, hogy nem kell aggódnia érte, mert valahol épp pofátlanul jól érezheti magát. Nem féltékeny, egyáltalán nincs köztük semmi, néha szó szerint sincs. Legfeljebb azzal lehetne baja, hogy őt nem hívták, akárhová is lett. De azzal meg nincs, mert igazából nagyívben tesz rá.

Csak egy pohár bor van a kezében, azzal veszi az irányt az emeletre vezető lépcsősor felé, hátha ott valami más szól, hogy megszabaduljon ettől az átoktól. Túl messzire nem jut, ő már csak annyit érez, hogy olyan lökést kap hátulról, mintha tankkal mentek volna belé. Egy kissé önkívületi állapotban lévő vérfarkaslány lökött meg egy másik jelenlévőt, aki meg nekiesett az éppen mögötte elsétáló Rémynek. Ő meg a hirtelen jött lökéstől konkrétan orra esik a közeli, szakadt kanapéban, aminek a túlsó végében ez a srác élvezi az addigi – látszólagos – nyugalmát. - Sa mère la pute…! – Párizsi kiejtéssel szitkozódik az orra alatt, ahogy elhasal a kanapén. A szabad kezével a srác combjában sikerül megkapaszkodnia, hogy azzal meglegyen a támasz ahhoz, hogy a másik karját még így is stabilan tarthassa magasba és ne löttyenjen ki a – francia borokhoz képest egyébként borzalmasan rossz – itala. Nem is időzik sokat arccal a srác öléhez hajolva, máris felül, és egészen döbbenten néz rá. Most akkor neki kéne bocsánatot kérnie, amiért ráesett, vagy az ismeretlennek azért, mert útban volt? Mondania sem kell, hogy az ő szempontjából természetesen az utóbbi a helyzet, a kíváncsi tekintetét azonban a szemei helyett máris magára vonzza a jellegzetes illatú cigaretta, amit szív.