Ha ilyen kellemesen érzitek magatokat egymás társaságában, hát kár lenne elrontani. Ő mégis megteszi. De előbb te teszed meg. Soknevezős ’talán’ – előszöris nem kéne kinyírnod -, de talán idővel lesz lehetőséged megtapasztalni, hogy ha nem szeretnél bajt, akkor ne nyújtogasd a kezed Rémynek keringőre. Hiába nem felkérni akartad az üveg összetörésével – sőt, a lehető legmesszebb álltál ettől – de ez őt nem zavarja. Örömmel fogadta el. Szeret buján játszani. Szeret kockáztatni. Még azt is szereti, amikor az intuíciója átmeneti kékhalált kap, és nem tudja, hogy mi fog történni. Most pedig nem tudja, hogy mi fog történni, amikor VÉLETLENÜL megvágja a kezét.

Az éles sóhajodat hallva felpillant rád, te pedig már vérben forgó szemekkel, szörnyeteggént bámulod őt. Bármelyik embert meghátrálásra késztethetnéd, akinek egy csepp esze is van. Rémy számára is ösztönösen jön a reakció, hogy döbbenten hátra lépjen egyet, de halottnak a csók értelme van.
Ha kívülről figyelhetné azt, ami történik, lenyűgözőnek találná az étvágyatad és az elemi ösztöneidet, aminek nem bírsz ellenállni. Nem rég még lehengerelted azzal, hogy könyvekről beszélgethettek és legalább annyira tűnsz kifinomultnak, mint szemtelennek, most meg nézz magadra. Minden emberséged eldobva lennél képes ölni. Nem is szimplán ölni. Gyilkolni, a saját kielégülésedért. Egy ideje a városban van, de még nem volt különösebben szerencséje vámpírhoz. Sem hozzád hasonlóhoz, sem ilyen közelről nem. És most itt vagy te, aki a vérét akarja, minden értelemben. Volt egyfajta megérzése, mégis hidegzuhanyként éri a tény.

Minden olyan gyorsan történik. Hirtelen fájdalom hasít belé, ahogy visszarántod és feltéped az alkarján a bőrt. Kellett neki olyan szexin feltűrnie az ingjét. Elnyílnak az ajkai, felnyögne a bizarr mámorral ötvözött fájdalomtól, de valamiféle sokkos állapotban reked bent a levegő. Nem csak a kellemetlen fájdalom és a rohamos vérveszteség szédíti. Szédíti a jelenléted. Szédíti a bor, szédíti őt most minden. A hajadba kap, hogy eltoljon, ellökjön, de nem mozdul tovább. Összefolynak a másodpercek, pillanatoknak és óráknak tűnnek. Mire feleszmél, már csak homályosan látja, hogy valaki letép róla, ő pedig elgyengülve esik össze. Ha ezt túléli, az első dolog, amin elgondolkodik majd biztosan az lesz, hogy a vámpírléted során vajon hány embert fizethettél le és zsarolhattál meg a pereputtyoddal, hogy ne tudódjon ki a titkod? Igen-igen hízelgő – és még megmagyarázható is – lenne, ha ő lenne az egyetlen, aki ezt ilyen intenzíven kiváltja belőled, de azért erősen kétli. Ha van egy eset, akkor van kettő is, meg egy tucat.

Valahogy csak most kezd visszhangozni a fülében a pultos nő sikolya, amikor megtámadtad Rémyt, pedig eltelt egy perc. Most, hogy a nő ott terem mellette, egy tiszta konyharuhát nyom az alkarjára, és már tárcsázza a mentőket. De akkor újra megjelensz. A padló mágnesként húzza magához, de bármennyire is szédül, reflex szerűen löki el az utadból a nőt – van egy olyan sejtése, hogy ha te löknéd el az jobban fájna – és még épp le tudja kapni a keménykötésű könyvedet a pultról, hogy úgy istenesen csapjon vele arcon. Az élével természetesen. Legalább így nyer néhány másodpercet, ez pedig elég a testőrödnek is… aki most inkább az ő testőreként funkcionál.
- Figyu, ha nem nyírsz ki… – koordinálatlanul nyúl a farzsebébe, és húz elő egy bankjegyet, miközben dulakodtok – kapsz öt dollárt. – Mert amúgy ennyi van nála. Véresen mutatja fel. Túl sok a vér. Aztán hirtelen minden elsötétül, és végképp kiszolgáltatottá válik a helyzetnek. Mégsincs halálfélelme, pedig kellene lennie. Úgy tűnik, mégis jól jön az intuíciója, azért maradt ilyen pofátlanul nyugodt.

Talán azt várnád, hogy meghökkenjen a szóhasználatodon, talán meg szeretnéd nézni, hogy úgy reagál-e erre a pofátlanságra, ahogy egy átlagos – normális? – ember tenné, vagy talán szimplán csak balszerencsés a szófordulat, hogy megbélyegezte-e a betegsége. Bár részéről túl intelligensnek tűnsz ahhoz, hogy meggondolatlanul fecsegj. Nem kifejezetten számított erre a válaszra, ezt felfedezheted a vonásain, azon a kezdheti, minimális meghökkenésen azonban már szökken is tovább, ahogy az orra alatt elneveti magát. – Ó, nem. Ez annál hamarabb kezdődött. Kamaszkoromban mindig kaszinókba lógtam be. A hajamból vágtam kicsit, hogy borostát ragasszak belőle az arcomra. – Igencsak forgatja a szemeit, ez így felnőtt fejjel nyilván már neki is ostobaságnak tűnik, de a teljes sztorit nem fogja megosztani. Hogy jó életet akart biztosítani az édesanyjának és saját magának is, nem akarta hagyni, hogy mindenféle férfiaktól függjenek, akik épp az aktuális partnerei a nőnek. Ők voltak ketten, és ő tartotta fenn magukat félillegális dolgokkal. Jól éltek.

Nem is gondolnád, hogy milyen könnyen fordíthatnád vissza magadra Rémy figyelmét ahelyett, hogy ki akarjon menni a világba szabályokat feszegetni. Elég lenne szépen kérned és ő ezer örömmel maradna itt veled, hogy csak egymásé legyen a figyelmetek. De úgy tűnik, erre már nem fog sor kerülni, hogy ilyesmin agyaljatok, ugyanis egészen érdekes mederbe terelődik az események sora.
Amikor megkérdezed, hogy ő nem ebbe született-e bele, előbb csak halvány, egészen buja mosolyra húzódnak a puha ajkai. Nincs benne testi töltet, inkább csak maga Rémy különös kisugárzása. Már válaszolna, de akkor hirtelen furcsa érzés keríti hatalmába és egy másodperccel azelőtt fagy le az arcáról a mosoly, hogy te összetörnéd a poharat. Érted? Még ha csak másodpercnyileg is, de azelőtt lepődött meg és kapta a pillantását a poharadra, hogy az összetört volna.
- Semmi baj, feltöröljük. – Segítőkészen áll fel a bárszékről, vagy hát inkább pattan fel, mert közben felé is elkezd folyni a jegeskávéd maradéka és nem szeretne olyan lenni ő is. A hangjában viszont minden van, csak tiszta segítő szándék nincs.

- Nem bujkálni és a publikum előtt élni két külön dolog. Ne érts félre, nem mintha én ítélkeznék vagy különösebben érdekelne. Engem inkább az a Jasper érdekel, aki elhívott… – Könyvekről beszélgetni és hogy ki ő a celeblét alatt. Csakhogy olyannyira elnevetgél veled a pult szalvétákkal való törölgetése közben – hiába mondja neki a barista, hogy hagyja csak, majd ő megcsinálja – ’’sajnos’’ nem a szilánkokra figyel és a mondatát már nem tudja befejezni, mert meg is vágja magát. Egy szisszenéssel és francia káromkodással húzza el a kezét. A tenyere oldalát vágta meg, és nem olyan vészes, de azért kibuggyan belőle a vér.
- Úgy tűnik, ma nem csak te vagy kétbalkezes, hanem én is. – Előadja az ügyetlent, pedig szándékos volt. Felkínáltad neki a lehetőséget, ő pedig nem tudott neki ellenállni. Pedig nem akart ő ilyesmibe belemenni most, de tegyél a kutya elé egy tál szalonnát, érted. Látni akarja, hogy ki vagy. Tudni akarja, hogy helytállók-e a megérzései. Olyan különlegesnek tűnsz. Tényleg az vagy?

Így már ténylegesen érezheted, hogy Rémy vére egészen más illatú, mint bármelyik tasak – vagy friss – embervér, amivel eddig táplálkozhattál vagy egyáltalán szagolhattál. Szagra olyan, mintha egy pohár hat dolláros vörösbort tennénk egymás mellé egy pohárral az annál sokkal idősebb, legfinomabb Bordeaux-i borral. Bársonyos, gyümölcsösen száraz, és igazán bódító az illata. Meg kell hagyni, igencsak harmóniában van azzal, amit Rémy kortyolgat úriasan. Nem boszorkány, de mágia itatja a vérét. Fiatal, de sokkal érleltebb illata van. Csupa ellentmondás, ahogy ő maga is.

A kérdésedre előbb szemtelenül mosolyodik el, mielőtt bármit is mondana. Ott bujkál a puha ajkai sarkában a kisördög, ami egyértelmű válaszát adja annak, hogy akkor ugrálna a leginkább, ha a vízimentő kifulladásig fújná a sípot. És ezt a gondolatot nagyon szívesen folytatná magában, valami megmagyarázhatatlan impulzustól vezérelve mégis úgy dönt, hogy inkább megosztja veled azt, amit valójában gondol. A mosoly eltűnik, ettől nem kifejezetten válik komorrá, szimplán csak nem vigyorog állandóan, mint valami idóta. Megmosolyogta a szavaidat, kész, végzett vele. Látja ő, hogy neked is épp annyira tetszik a helyzet, mint ahogyan neki.
- Mindig úgy éltem, ahogy én akartam. Aztán agresszívan romlani kezdett az egészségem és kis híján elvitt. Szóval tőlem aztán fújhatják a sípot, ahogy szeretnék. Csak mókásabbá teszi az életet, nem? – Táncra kéri a gondolataidat azzal a halvány, ám annál különösebb – különlegesebb? – mosollyal, ami az arcára ül, miközben az ujját végig húzza a pohara száján. Egészen a szemeidbe mélyed, olyan érzést keltve, mintha számon kérne, vagy mintha a körmeidet próbálná fogpiszkálóval felpedzegetni, hogy színt vallj. A pillanatot azonban hamar megunja (valljuk be, cicázik veled és meg sem próbálja titkolni), elszakítja rólad a tekintetét és ismét a finom italába kortyol.

- Tudok romantikus lenni a megfelelő személlyel. – A vállvonása azért egyértelműsíti, hogy tényleg nem egy romantikus alkat. Az meg számára is kérdés, hogy létezik-e megfelelő személy. Annak idején nem igazán volt lehetősége kideríteni ezt. Valami egészen különleges dolog lehet a szeretetnyelve. Ott van viszont az is a hangjában, hogy az ő romantikája bűnös és franciásan fülledt, vörösborral, félhomályban gyújtott kézművesgyertyákkal, és rengeteg kényeztetéssel. Rémyben mindig is megvolt ez a misztikum, ami igazán vonzóvá teheti. – Téged talán nem bosszant, mert ebbe születtél. – És egészen véletlenül nagyon is beletrafál, hogy épp ebbe az irányba folytatódik a beszélgetésetek. Hiszen a kétezres évekről kezdesz mesélni, számára csupa idegen dologról – nem mintha akkor ne léteztek volna kamerák, de igencsak másként működött a világ – és te is észreveheted, hogy egyáltalán nem azért figyel ennyire nagyon, mert a hírességek életének az árnyékos oldalán csodálkozik, hanem valami egészen máson. Nem érdeklik az újságírók, ahogy nem érdekli a követőid száma sem. Abszolút nem. Ő csak próbál felzárkózni ehhez a korhoz. Aminek te mondhatni mintapéldánya vagy egy bizonyos rétegből.

- Velem is valahogy így történt. Mire feleszméltem, már az Államokban is voltam. – Nem áll szándékában érzelgősködni, de azért nyilvánvalóan egy lapon vagytok az amerikai tartózkodásotokkal. Akkor viszont miért is vagytok itt? Ha itt és most benyögnéd, hogy szökj meg vele Európába, bármelyikőtök szülőföldjére – mondjuk inkább a tiédre, a sajátjára még nem érzi, hogy készen állna – már szedné is a sátorfáját és menne, mint a kisangyal. Mert miért ne! Ne aggódj, Rémy mellett akkor sem fogsz unatkozni, ha itt maradtok. Szeretné a hosszabb és mókásabb úton kideríteni, hogy vajon tényleg az vagy-e akinek… aminek gondol. De ezt majd egy másik alkalommal, most nem is gondol rá.
- Pokolinak nevezed. Mégis függsz tőle, nem? Vissza is vonulhatnál a publikum elől, ne mondd, hogy nem. Te mégis élvezed a rivaldafényt. – Nem ítélekzik és nem próbál megfejteni sem, sokkal inkább tűnik úgy, hogy csak hangosan gondolkodik, ahogy egészen elmereng téged figyelve. Bujkál valami különös az ajkai sarkában. Téged figyel, mégis olyan, mintha egy ablakon át nézne egy másik, távoli világot a jövőben. Dehisz ilyen vagy most neki. A tükörbe néz minden reggel és azt mondja magának, hogy most már idetartozik. Pedig tudja ő is, hogy nem. Nem tépheti ki magából a múltat, ami neki szinte még a jelen, hiszen ’’néhány hónapja’’ még a koraötvenes évek Franciaországában élt. És a te jelened? Miért érzi úgy, hogy egy csinos ketrecben élsz, szabadságot színlelve? – Nos, maradhatunk itt, könyvekről és az életről beszélgetve, vagy megvárhatod, amíg megiszok még ebből kettőt, – bök az ürülő poharára – és kimehetünk a világba, csinálni valami őrültséget.

Halálos nyugalommal és ahhoz illő lassú tempóval néz fel a szemeidbe, amikor jön az a zavart ööö hang. Halkan mintha még hümmögne is egyet, ahogy magának kimondatlanul megjegyzi, hogy az eddigiek alapján nem várt volna tőled ilyen zavart egy ilyen kis semmiségre, hogy megnézett ott, amit lényegében az arcába toltál. Hisz mi másnak terpesztenél így? Nem illik. Ahogy bámulni sem illik. Szóval számára kvittek vagytok. Ne aggódj, a nadrágod minőségével semmi gond nincs. Sőt, ha megkérdeznéd róla, elmondaná, hogy milyen szép nadrágod van. Mindenedet szépnek találja. Szívesen ellopná a cuccaidat – hiába az intuíció, most még meg sem fordul a fejében, hogy egy nap talán majd magadtól fogod a fejébe húzni a pulóveredet, ha együtt ébredtek reggel és ő fázni fog – de nem ilyesmiben utazik, ő szerencsejátékos. Közelebb áll az öltönyös tolvajhoz, mintsem a kistílűhöz.

- Félreértelmeztem az anarchiát. – Talán így fejezhető ki a legdiplomatikusabban, hogy miért változott meg a véleménye száz oldal múltán. És valljuk be, a legtöbb ember úgyszintén félreérti. Valami sokkal emészthetőbben képzelik el annál, mint amit valójában szimbolizál. – Nem, nem is így mondanám. Alábecsültem. – Javítja ki saját magát, és ezzel valóban sugárzik belőle az intelligencia. Az embernek képesnek kell lennie megváltoztatnia a véleményét, ha új információk birtokába jut. És képesnek kell lennie bevallani ezt a változást. Számára ez láthatóan nem okoz problémát, akár szimplán a könyvről, akár bővebben eszmékről beszéltek épp. Az individualista anarchia egy dolog, a kollektív már megint másik. Ha pedig kérdezed, akkor szívesen kifejti bővebben is, aztán bűnösen, mégis olyan kifinomultan elmosolyodik a szemeidet figyelve. – Szeretem, ha vannak szabályok, mert akkor meg lehet törni őket. – Márpedig az anarchiában nem lennének törvények és szabályok, ugyebár. Na de miket el nem árul magáról csak így stikában! És te? Miért hajoltál ilyen közel? Neki pedig ettől miért lett ilyen melege? Különösebben nem látszik rajta, a bőréből áradó finom illaton viszont érezhetsz némi változást. Buja kíváncsiságot, amit a szívverése csak alátámaszt. El is fordul tőled, hogy újabbakat kortyoljon a borából. Az életető vérhez hasonló bor kellemesen száraz, ő pedig ezt nem is restelli kiélvezni. Nem nyeli le azonnal kicsit a szájában tartja, ízlelgeti, figyeli a bor színét a pohárban, csak aztán nyel. Hallhatod, ahogy végigfolyik a nyelőcsövén, hallhatod, ahogy az emberi fül számára néma, számodra mégis olyan jól eső sóhaj hagyja el az ajkait a korty után.

- Arra kellett rájönnöm, hogy manapság az anarchiát túlromantizálták. – A mondat úgy kezdődött volna, hogy olvasgatott az interneten és úgy kellett rájönnie, de ezt az apró részletet inkább kihagyja. Mert ugye manapság mindenki az interneten olvas vagy ilyesmi, nem? – Mint ahogy minden mást is. Kicsit olyan, mintha visszafele utaztunk volna az időben, nem pedig előre. De végtére is, azt hiszem, ezt jelenti előre utazni. – Az idők említésére pedig – hiába ő hozta fel – láthatóan elkezdi kellemetlenül érezni magát. Ott van az apró jelekben. Ahogy félre pillant, ahogy nem feltűnően, de elhúzza a szája sarkát, ahogy még egyet kortyol a poharából. Aztán felvetődik benne egy újabb kérdés feléd. Érdekled.
- Te hogyan éled meg a mai világot? - És tényleg Rád kíváncsi. Nem valami sablon válaszra, vagy arra, amit a biznisz elvárna tőled. Hanem arra, hogy Te mit gondolsz.

- Ez nem így működik. – Elutasítóan csóválja meg a fejét, de szórakozottságot láthatsz rajta, miután leteszi a poharát. Ott maradt egy csepp vörösbor, amit finoman le is nyal a felsőajkáról, mielőtt folytatná. – Legyen. – Kérdés nélkül kapja el a kezed, hogy a tenyered felfelé fordítva húzza magához, mintha abból készülne olvasni. Láthatóan nem veszi komolyan a helyzetet, de nem fogja megosztani veled a titkait, nem fogja elárulni, hogy az apja boszorkány volt, hogy egyedül ő nem örökölt a mágiájából, egyedül ő született a testvérei közül embernek, és neki ennyi jutott, némi megspékelt intuíció. És akkor már folytathatná azzal, hogy ezzel szedte meg magát annak idejét a huszadik századi Franciaországban.
A legszebb az egészben, hogy bár viccből vette a kezébe a tenyered, érzések és intőjelek sokasága önti. A tekintete nyugtalanná válik és pontosan úgy néz fel rád, mintha tudná, mi vagy. Kérdőjelet láthatsz a nyárbarna szemekben. Beléhasít a halál szaga, belé hasít a vágyad, a kék véred, mire elenged és felvont szemöldökkel néz még végig rajtad, mielőtt újabbat kortyolna a borából. Te pedig ugye nem szeretnéd megkockáztatni, hogy csak ugratott-e vagy valóban beléd érzett? Ugye nem? Mert tudod te, hogy vaj van a füled mögött. Ne rontsuk el ezt a szép estét. Rajta nem fog múlni.

Erősebb franciát várna el valaki olyantól, mint te, de sem a szóhasználatodat, sem a kiejtésedet nem szólja meg, sőt kifejezetten értékeli, hogy az anyanyelvén beszélgettek. Érdeklődve figyel és hallgatja minden szavadat, majd érdeklődve pillant a könyvre. Nem mosolyodik el, Rémy ízig vérig régies francia, nem híve az udvarias mosolyoknak és rémesen nyers tud lenni. A te társadalmi státuszoddal bizonyára hozzá vagy szokva a körbenyaláshoz és bájolgásokhoz, amikben aligha van sok őszinteség, de ne aggódj, tőle soha nem fogsz ilyesmit látni, ez már most egyértelműen rá van írva az arcára. Bezzeg akkor átfut egy apró mosoly az arcán anélkül, hogy rád nézne – a könyvé a figyelme –, amikor a te hideg bőrödhöz ér az ő élettel telt, napsütötte kézfeje. Hazudna, ha azt mondaná, hogy nem volt benne szándékosság, elvégre direkt úgy vette el a könyvet. És nézd azt a futó, sejtelmes mosolyt. Meg sem próbálja titkolni, hogy nem szándékos volt. Cicázna veled? Természetesen ha rákérdeznél – és miért kérdeznél rá, baromi ciki lenne! – szemrebbenés nélkül letagadná és még kapnál is egy ’mi-baja-van-ennek’ féle pillantást.

- Hallottam róla. – Rád néz, ahogy válaszol, majd vissza a könyvre, amit óvatosan elkezd lapozgatni. Tetszik neki a választásod, elismerően bólogat, sőt, izgatottnak tűnik, ahogy végig futtatja a szemeit a sorok között, majd egy perc múltán összecsukva leteszi maga elé a pultra, és átadja neked a saját hozományát. Csak ekkor szembesül azzal, amit eddig a szeme sarkából is látott, de nem vett róla tudomást, hogy teljes testtel felé fordultál, kurvaként széttett lábakkal. Nem hibáztathatod azért az érdekes, franciás pillantásért, amit kapsz tőle, a tekintetét pedig nem restelli lefuttatni az ágyékodik, a szemeivel megszúrva mindkét terpeszkedő combodat, mielőtt visszanézne azokba a szemérmetlenül kék szemekbe. – Kényelmes? – Kérdezi elnevetve magát, továbbra is az anyanyelvén beszélve, miközben átnyújtja neked a saját könyvét. – Eredeti példány az első betiltása előttről, szeretném, ha vigyáznál rá. Egy fiatal lány vezette anarchista mozgalomról szól. Emlékszem, hogy miután megvettem a könyvesnél, az első száz oldalon még olyan akartam lenni, mint ő. Aztán… – Szórakozottan, mégis valahogy nagyon keserédesen kezd nosztalgiázni, de rögtön észre is veszi magát és a nyelvére harapva fejezi be azonnal. Egyrészt nem akar spoilerezni, majd meglátod, milyen sötétté válik a sztori, ha nem ismernéd, másrészt pedig most abszurd dolgot állított, elvégre pluszmínusz kilencven évesnek kéne lennie ahhoz, hogy a sztorija megállja a helyét.  Egyébként májusban lesz kilencvenegy, hogy pontosak legyünk.

Igen, ha megkérnéd, hogy beszéljen hozzád franciául, ezer örömmel tenné. Olykor borsódzik a háta a saját hangjától, meg ettől az egyszerű és undorító nyelvtől. Ha pedig azt kérnéd, hogy verset szavaljon neked, talán boldogabbá tenné, mint téged. Vacsora után, éjszakába nyúlóan a kandalló tüze mellett, vörösbort kortyolgatva. Közel hozzád, de baráti távolságra természetesen. Egyébként gyorsan tanul. Hallanod kellett volna két-három hónappal ezelőtt a megtördelt mondatait, amik úgy jöttek ki az európai ajkai közül, mint aki mindjárt elhányja magát ettől a puritán nyelvtantól.

- A legjobb. – Rezzenéstelenül közli veled. Az, hogy pókerarcot vág túlzás, mert költözik némi alig kiolvasható – vagy inkább olyan ’sehova-nem-tehető’ – gőg a nagyoncsini ábrázatára. Mint amikor az ember tudja, hogy miről beszél, tudja, hogy többet tud és jobban tudja. Sejtelmes. Pedig te is érezheted minden rezdülésén, hogy ember. Nem vérfarkas, nem boszorkány, nem istenfasza. Ember. Mégis van benne valami megfoghatatlan.

És az is érdekes, hogy a könyvek illata és a műveltnek tűnő társaság mennyire ki tud elégíteni mindkettőtöket. Manapság ehhez aligha vannak hozzászokva az emberek. Különösen ilyen körökben, ahol te is mozogsz, nem? Pörög a közösségi média meg a reality, meg a kokó felfelé, az átlag műveltség meg felelé. Erre itt van Rémy, aki olyan melegen, napsugarasan barna szemekkel figyel téged, mintha a Louvre szeretne a keblére ölelni.
Nem tetszik neki, hogy titokzatos úrnak hívod. Mogorván pillantana rád cserébe. Mégis elveszi az élét, ahogy elvigyorodsz. Mármint az, ahogy a csalfa mosolyod az ajkaidra vonzza a tekintetét, majd vissza fel az égkék szemeidbe. Az ő vonásain is kicsit úgy néz ki ez a néhány röpke másodperc, mintha a folyó húzná le az élezett követ, a fenekén hempergetné évtizedekig, hogy sokkal gyengédebb formát öltsön, amikor újra felszínre kerül. A folyómeder pedig jelen esetben a mosolyod.

- Ó, hát nem akarjuk tönkretenni a reputációdat az első találkozásunk alkalmával, nem igaz? – Franciául szólal meg és pimaszul mosolyog rád, miközben a borospoharáért nyúl, az ajkai helyett pedig a te jegeskávéd felé emeli, összekoccintja a két üveget, és csak azután kortyol bele a kellemesen száraz italba. Teljesen megváltozik körülötte az atmoszféra, amikor az anyanyelvén beszélhet. Ilyenkor sokkal otthonosabban mozog a környezetében és ez a kisugárzásán is érezhető. Szemtelen, kifinomult, kissé gőgös, de valami különlegesen érzéki formában. Másfelől, ez az érzékiség valahogy az egész lényéből árad. Minden lélegzettel együtt, minden erőfeszítés nélkül. Ha pedig te is franciául válaszolsz, akkor ezen a nyelven folytatja a társalgást, és nagyon örül neki.
- Igen. – Mosolyogva bólogat. Igazán kíváncsi arra, hogy milyen könyvet hoztál. Közben pedig ő is előhalássza az apró, majdnem normál könyv magasságú, de annál jóval kevésbé széles darabot a dzsekije zsebéből és a pultra teszi. Nem a közeledbe, a másik oldalára, hiszen szeretné Neked megadni az elsőbbséget, hogy elmondd, mit hoztál. Tényleg kíváncsi rá és szeretné majd elolvasni. Most, hogy találkoztatok, még inkább. Ő is valami különlegeset tett. A régi holmijai közül – márpedig nagyon kevés, alig egy doboznyi holmija van a ’’régi életéből’’ – hozott el egy tökéletes állapotú, de megtépázott múltú francia könyvet, amit azóta számos alkalommal betiltottak. Évtizedek óta nem lehet kapni. Akkor még árulták, amikor néhány évvel volt idősebb, mint… most (?) szóval sokat ér. Mégis úgy érezte, hogy Neked elhozhatja. Márpedig ő jellemzően hallgat a megérzéseire.

Arra nyilvánvalóan nem képes, hogy beazonosítsa a fajokat, az apjától örökölt, csökevény képessége nem így működik, viszont határozottan bizsergés fut végig a bőrén az érintésed alatt, de nem az a fajta, ami a tiéden. Annál rosszallóbb, mint amikor elfekszed a karodat és mozgatás után mindenhol bizseregni kezd és szurkálni. A különös sötétedésnek induló tekintetedet ötvözve ezzel, oldalra biccenti a fejét. Szolid kíváncsiság költözik a nyárbarna szemeibe, ám nem fog elkalandozni és nem kezd találgatásokba sem. A legkevésbé sem érdekli most ez az egész. Túl sok számára az impulzus a városban és a modern világban, minden téren. Mindenhol veszély, meg kibaszott 5G leselkedik, mikor még azt is alig érti, hogy a 3G mi. Szóval nem kezd találgatásba, hogy vajon AZÉRT olyan hideg-e a bőröd, mert leszarja, a bizsergéssel együtt. Ahogy pedig beszélni kezdesz hozzá, végleg eltereled az egészről a figyelmét. Tetszik neki a hangod.

- Igazán nem sokat. – Kicsit elneveti magát az orra alatt, mielőtt folytatná, közben pedig mindenféle kínoskodás nélkül szimplán kihúzza a szorításodból a kezét, mert neki elég volt köszöni. – Azt, hogy… hogy is mondta, mignon vagy. – Gondol itt a cuki jelzőre, ami nem jut eszébe. Ő sosem használt ilyen szavakat a minimális társalgásban, amit ezelőtt angolul kellett folytatnia. – És rendes. De tudod, hogy van ez, magamnak is el tudom dönteni, hogy valóban az vagy-e. – Vág még egy fura fejet, ahogy eszébe jut, hogy küldött még egy csomó értelmezhetetlen, gyanús hangulatjelet is, de ezt nem hozza fel lévén, hogy nálad sem értette a felét annak, amiket összehordtál, szóval hagyjuk.

- Nem, ez egy hosszabb történet. – Válaszol, miközben az intésedre megindul a bárpult felé, de ennyivel érezhetően le is zárta a ’ki-hogyan-került-ide’ témakörét. Talán te is hallhatod, hogy megsüllyed a szíve, mintha alig érezhetően félre verne az otthon gondolatára.
Leveszi a dzsekijét, a mozdulattal pedig akaratlanul is még inkább szétdobja az illatát a térben. Leteríti a másik oldalán lévő szabad székre, ő pedig helyet foglal a tiéd mellett lévő bárszéken. A jegeskávé hallatára bezzeg a szeme sem rebben. Az italodra néz, majd fel rád – bazdmeg, hogy lehetnek ENNYIRE kékek a szemeid? el tudna veszni bennük - csak hogy az apró gesztussal a tudtodra adja, hogy figyelt és hallott, majd ugyanilyen szenvtelen módon pillant fel a pult mögött álló nőre. – Egy pohár vörösbort kérek. Château Pape Clément, köszönöm. – Azt pedig, hogy melyikből kér, valami fájdalmasan tökéletes akcentussal ejti ki. Más ezt talán úgy kommunikálta volna le, hogy hmm valóban jó illata van a jegeskávédnak, jól néz ki, egyszer biztosan megkóstolom majd, de a nap ezen szakaszában én inkább maradnék a kellemesen száraz boroknál. De mi most Rémyről beszélünk, aki egy külön kategória. Milyen érzés, ha valaki nem rajongva kommunikál veled, és bár láthatóan figyel, de nem issza a szavaidat? Nem lepné meg, ha el lennél tőle szokva, te hercegek gyöngye. – Azt kell mondanom, hogy kissé csalódtam, hogy valóban egy könyvtárba hívtál el bankrablás helyett. – Színlelt fapofával közli veled, de mivel (félig)viccel, az a halálcuki, szemtelen mosoly ott bujkál a szája sarkában, láthatod, ahogy rád néz, miközben az italát várja. Csak húzogat, arra célozva, hogy tökre nem értette, mit akartál tőle, de izgalmasnak hangzott. De ezek szerint Sveta tényleg nem mondta el neked, hogy ő korszakban sem… idevalósi, mondjuk úgy.

Nem tudja, hogy ebből az egészből mi fog kisülni, és ezért tetszik neki annyira a helyzet. Kicsit úgy viselkedik az élettel, mintha az az ellensége lenne. Lehetne azt mondani, hogy bármibe beleugrik, bármit kipróbál, de ez leginkább csak a spontaneitásáról mondható el, mert azt a ’’bármit’’ azért csak így szolidan, úriasan teszi. Lám, Svetával is milyen jóban lettek.
A több szintes, modern könyvtárba megérkezve nem bóklászott túl sokáig azt leszámítva, hogy a másmilyengombos liftet előbb azért jól összenyomkodta, lement a garázsba és csak onnan sikerült feljutnia a megcélzott emeletre. Furcsállta, hogy a kávézó nyitvatartási ideje egy órával ezelőtt véget ért, de nem ült meg olyan igazán rossz érzés a gyomrában, az intuíciója meg sem moccant, ezért ő is letudta az egészet egy képzeletbeli vállrándítással.

Rémy tipikus francia. Amikor pedig a liftből kisétálva hamarosan meglát téged is az ürességtől kongó kávézóban, ezt ösztönösen szemlélteti az is, hogy nem válaszol rögtön valamit, de még csak rád sem mosolyog. Úgy sétál feléd, mintha kifutón lenne. A bőrének még így, a tél közepén is van egy finoman napbarnított alapszíne – genetika, a nővére is hasonlóan van ezzel – ami azért jól mutat azzal, ahogy feltolja az orráról – mármint eddig csak lehúzta az orrán, hogy a liftben lásson – a göndör fürtjei közé a napszemüvegét, hogy te már a nyárbarna szemekkel találkozhass. Fekete bőrdzseki van rajta, alatta fekete elegáns garbóval, meg fekete farmerral, a cipője viszont a szettől egy nagyon elütő, halálcuki színesmintás Converse tornacipő. Az illata egy külön sztorit megérhet a vámpírszaglásod margójára. Úrias francia lévén ez volt az első, amit igazán gondosan választott ki az ’’ébredése’’ után. A neroli és keserűnarancs fejillatot már alig lehet érezni, épp csak játékos élt ad a rozmaring és jázmin szívjegyeknek. Ami leginkább körüllengi az a cédrusfa, tonkabab és vanília elegáns és baromi szeduktív keveredése. Ez tipikusan az a jellegű francia parfüm, amit megkísértésre teremtettek.

- Világosak voltak az instrukciók. – Érted, min vagy meglepődve, cicuka. A szavaidat csak akkor viszonozza, amikor számára kényelmes közelségbe értél. Egy apró mosolyt is fűz hozzá, és ha már a franciáskodásnál tartunk, ha Sveta nem említette volna, ezzel végképp világossá válhat a származása az erős akcentusa miatt. De hallja ám, hogy neked is van némi akcentusod az itteni okádék amerikaihoz képest. – Rémy Rousseau. Nos, igen. – Kezet nyújt és bemutatkozik ő is, majd alátámasztja azt, hogy tisztában van a neveddel. Azonnal feltűnik neki, hogy mennyire hideg a bőröd. Utána pedig az, hogy milyen finom az illatod. Máris ’’kedvel’’. – De csak annyit tudok rólad, amennyit Sveta mondott nekem. – Márpedig a lányt ismerve képzelheted, hogy nem sokat a kétes, winkwink-es megjegyzéseken kívül. – Olykor jól jön némi változatosság, nem? – És kihallani a hangjából, hogy éppen ezért, szándékosan nem nézett utána, hogy kivel is fog találkozni. Mit adja alád a lovat, az uncsi.