Kissé zavartan, de lelkesen mosolyog rád. Nem próbálja titkolni, hogy mennyire jól esik neki, amit épp mondtál. Most pedig, hogy ezt tisztáztátok, hogy mindkettőtöknek milyen kellemes volt az ölelkezés, jöhet is a következő napirendi pont, mielőtt még túl kínossá válna a szituáció.
De ha már kínosságról beszélünk, nem egészen érti, hogy miért kellene kellemetlenül éreznie magát, amiért egyedül akarta ledönteni a vodkáját. Észre sem veszi, de még a fejét is oldalra biccenti. - Oroszországból jövök. Ugye tudod, hogy ott semmi nem kínos, ami itallal kapcsolatos? – Elneveti magát és azt is elmeséli, hogy arrafelé olyan aljadék realityk vannak, ahol villa helyett szegényes körülmények között raknak be egy tucat embert egy házba és semmi dolguk nincs, mintsem napról napra minél jobban bebaszni. Mondjuk ő nem nézi, de egyszer egy haverjukat feliratták castingra, vicces volt.

Oleg igazán jól kijön az állatkákkal. Még a konyhából is hallhatod a macska dorombolását, ahogy megnyunyorgatja egy kicsit, mielőtt visszatéve a földre útjára engedné és követne ő is a konyhába. Arra azért feltűnően nem válaszol, hogy kágébés-e. Legalábbis először nem, mintha egy kicsit megszeppenne a felvetéstől. Tudjuk be annak, hogy orosz. Az úgyis mindenre ráfogható általában.

- Hát nem vagyok. – Cukin jelenti ki. – De azt hiszem egy KGB-s is ugyanezt mondaná, szóval… – Vállat von. Ha pedig dobogna a szíve, akkor biztosan hallhatnád, hogy kicsit megsüllyed a mellkasában és van a szavaiban valami, ami sántít. De ez tényleg nem a KGB-re vonatkozik, hanem a papára. Egyébként kezdhet számodra is világossá válni, hogy Oleg pont olyan nyomorult módon szívdöglesztő ezzel a kiskutyapofájával és a megnyilvánulásaival, mint amilyennek a videóiban tűnik. Mert ugye nagyon sokan vannak, akik csak eljátsszák. Akik kialakítottak maguknak egy brandet és kötik az ebet a karóhoz. Vannak, akik a szponzorált tartalmon kívül minden téren szimplán bunkók, és vannak, akik már-már más személyiséggel rendelkeznek, amikor nem forog a kamera. Persze Oleg sem pakol mindent ki, sőt, a magánéletével kapcsolatban kifejezetten diszkrét, ahogy te is az vagy. És persze jelen esetben tekintsünk el attól, hogy vámpírokként valóban egy egészen más világban éltek mindketten, ha nincsenek kamerák, mert most nem arról van szó. Hanem arról, hogy Oleg egy cukor. A büdös macskájával együtt is.
- De – ajaj, aj ajj, most tényleg flörtölni fog veled? – ha ez a szíved vágya, szívesen eljátszom, hogy meg akarlak kínozni információért cserébe. – Igen, azzal a szemtelen mosollyal most egyértelműen flörtöl veled, ahol a csípőjével féloldalt a pultnak dől. De épp csak annyira, hogy kellemetlenség nélkül rá lehessen legyinteni, hogy viccelt, ha nem jönne be.

Azt hiszem, megjelenik az arcomon az a pillanatnyi furcsállás, amikor azt mondod, magammal kell majd vinnem, hogy hát hova vigyem? Ami nyilván jogos, el kell vinnem. De ennyire látni, hogy nem gondoltam én ezt végig, csak fogtam a macskát és jöttem, mert nem volt szívem az utcán hagyni. Hát ott nyávogott. Szóval tényleg az lenne a válaszom, hogy nem gondoltam végig, ha megkérdeznéd. De nem kérdezed, ezzel pedig probléma megoldva. Egyébként is általában szerzek gazdát az állatoknak vagy menhelyre adom, nem tartom meg néhány napnál tovább. Most pedig főleg nem, kétlem, hogy Oak jónéven venné, hogy kóbor állatokat viszek fel az így is lassan tömegszállóvá alakuló lakására. Hát akkor meg is van, hol fog lakni a cica. Gratulálok, Zubkov, van egy új macskád.

Ha figyelnél észrevehetnéd, hogy a hirtelen megmozdulásod nem veszem túl jó néven. Vagyis inkább meghökkent. Sőt, ha látnád magad, kifejezetten fenyegetőnek tűnik, ahogy megindulsz, egy embernél jóval gyorsabban. Oroszországból jöttem. Természetes, hogy az első, ami felmerül bennem, hogy a véremet akarod. Valami két dudás nem fér meg egycsárdában dologgal. Pillanatok alatt pörög le bennem, hogy jesszusom, legalább kisztorizhattam volna, hogy hova jövök. Hogy kivel leszek. Miért keverem magam mindig ilyen helyzetekbe? Automatikusan lépnék az egyik lábammal hátra, hogy visszatámadjak vagy nem is tudom, de mire feleszmélek – igen, kicsit még mindig el vagyok tőled ámulva és ez nem tesz jót a reakcióidőmnek -, te már rég engem ölelsz. Én meg állok, mint akinek karót toltak a hátsójába, és nagyokat pislogok magam elé.
- Hát… öhhm… – Mindenre számítottam tőled, csak erre nem. Adj nekem még egy kis időt. Persze amikor valahogy sikerül felfognom, hogy mi történik, aranyosan elnevetem magam és a derekad köré fonom a karjaimat, hogy én is átöleljelek. Baromi kínos az egész, de legalább annyira jól esik! – Még senki nem ölelt meg, mióta az Államokban vagyok. – Egy kicsit a nyakadba is temetem az arcom. Hát bocs nem akarok itt cikiskedni, de magamból kiindulva le merem fogadni, hogy te is ugyanazt érzed, amit én. Nem? Kevés személyt lehet úgy megölelni, hogy ne zsongjon be az agyad az ereiben lüktető vértől. De hát neked nem lüktet semmi. A macska meg a lábainkhoz kezd dörgölőzni, el is engedlek, mielőtt a rövid ölelésből tényleg valami arcégető válna. – A vodkát kóstolóra… igazából magamnak hoztam. Mármint neked kóstolóra, de terveztem meginni. Nem akartalak leitatni. Kettőnknek viszont így kevés lesz. – Elnevetem magam, hát most jól ’’megszívtuk’’, ha ezt tudom, hozok két üveggel. Zavaromban megered a nyelvem, afféle kényszercselekvésként hajolok le a macskáért, hogy ismét a karjaim közé vegyem.

- Nagyon bízol a képességeidben. Miből gondolod, hogy nem én téptelek volna szét téged? Talán háromszor olyan idős vagyok, mint te. Talán négyszer. – Most, hogy túl vagyok a kezdeti meghökkenésen, már nem félek szemtelenkedni veled. Már-már egy flörtölő élt üt meg a hangom, pedig nem ez a szándékom. Gondolom már hozzászokhattál, hogy elsőre kicsit elvarázsolod az embereket. Ami velem is megesik, de itt azért mégis csak én vagyok a kishal ’’karrier’’ szempontból.

Kicsit úgy érzem magam a városban, mint aki most esett be az ajtón. Lényegében így is van. Talán nem életem ötlete volt, hogy miután januárban leszállt a gépünk és Yurij elindult ide, én még egy hónapig dorbézoltam a keleti parton. De a papa felől nincs hír, a nincs hír meg jó hír, nem? Így meg, hogy csaknem ötezer mérföld van köztünk, könnyebb szarni az egészre. Fellélegezni. Úgyhogy ezt csinálom én is: fellélegzek.

A délelőttöm egészen eredményesre sikerült, befejeztem a videó vágását, délutánra fel is töltöttem. Igaz, ezt még Oroszországban vettem fel, de mondjuk, hogy nem volt egyszerű az élet Ilya felszívódása után. A kérdezős videót meg egyelőre elnapoltam, mert esélyes, hogy veled felveszünk egy közöset.
Apropó, Te… Ha még képes lenne dobogni a szívem – mondjuk elektromos stimulálás nélkül, de olyat meg nem csinálunk, spasibo – akkor most bizonyára készülne kiugrani a mellkasomból. Nem számítottam rá, hogy pont te fogsz felkeresni, és hogy ennyire jófej leszel. Utóbbi még mindig gyanús.
Egy rövid séta után mégis csak fogtam egy taxit, hogy a megbeszélt címre vigyen, mert nem akartam sokáig bóklászni, onnan meg felsétáltam egészen az ajtóig, amin bekopogok. Ahogy ajtót nyitsz, szégyen nem szégyen, de láthatóan kicsit a lélegzetem is eláll és csak apró mosollyal bámulok a különlegesen kék szemeidbe. Kell egy másodperc, mire észreveszem magam és csak nevetve egyet kezet fogok, hogy ’’hivatalosan is’’ bemutatkozzunk. De valószínűleg én is adok neked okot, hogy bámulj egyet mellmagasságban.

- Szia, Oleg. – Elviselhetően orosz akcentussal kezdem. – Ő pedig itt… – lepillantok a félkarral tartott, tarka macskára, ami hol engem, hol téged figyel nagy szemekkel, aztán vissza rád – igazából nem tudom, hogy van-e neve, de nem volt szívem ott hagyni az utcán. Szerintem elég éhes. Remélem nem vagy allergiás a macskákra. – Nagyon diszkréten kezelem a vámpírlétem, ezért nyilván nem fogom hozzátenni, hogy honnan vagyok benne ennyire biztos, hogy kóbormacska. Amit viszont nem tudok az az, hogy te is ugyanazokkal a dolgokkal lehetsz tisztában, mint én. Nincs otthon szaga az állatnak, nem érezni rajta ismétlődő vonásokat, amik a gazdájára utalhatnának, meg valljuk be, kicsit büdös is. Úgyhogy ahogy belépek, le is teszem a földre, mert már nagyon kapálódzik, utána meg lesepregetem a farmerdzsekimről azt a kevés macskaszőrt, ami rátapadt.

Beljebb indulnék, de két lépés után megtorpanok, ahogy beérik a fejemben, hogy mitől volt az ajtónyitástól fogva olyan bizarr és hideg érzetem. Amíg a karjaimban volt az utcáról összeszedett macska, ahogy ott szuszogott köztünk, dorombolt, és dobogott a szíve, addig észre sem vettem. Meg hát az sem segített az észrevételeimet, hogy egy blikkre a lélegzetem is elállt tőled. De most már tudom. Kíváncsi, de bizonytalan tekintettel fordulok feléd.
- Hát ez kínos. – Félig akaratlanul is kiszökik a gondolat. De azért még kicsit reménykedem, hogy rosszul érzem, mert nem tudom, ez miben fogja befolyásolni az ismerettségünket, persze izgatottá is tesz. Csupa kettős érzések gomolyognak bennem. Olyannyira, hogy miközben úgy bámulok rád, mint egy kiskutya, konkrétan összerezzenek, amikor a macska a lábamnak dörgölőzik.