Nagyon jó ez az elsőosztály, de baromi unalmas is. Nem rugdossa senki az ülésem háttámláját és nem kell küzdenem a karfáért sem. Pedig szívesen megismerkednék egy goromba nénivel magam mellett, hogy aztán végig vitázhassuk az út felét. De erre most nem fog sor kerülni, úgyhogy elég hamar eljön az a pillanat, hogy elkezdek feléd kacsintgatni, kedves Yurij. Aztán mégsem kezdek társalgásba, mert úgy tűnik, te épp nagyon jól elvagy a saját kis világodban a könyveddel, meg amúgy is be van dugva a füled, gondolom zenét vagy valami podcastet hallgatsz, én meg nem vagyok akkora paraszt, hogy megzavarjalak.

Rendelek inkább magamnak egy vodkát. Én úgy értem, egy üveggel, ők meg egy pohárral akarnak adni. Nem akarják ideadni az üveget. Tíz percig fűzögetem a légiutaskísérő hölgyet, mire meggyőzöm, hogy nyugodtan hagyja itt az üveget a pohárral.
Tizenöt percnél beadja a derekát és közli velem, hogy van egy ugyanennyi idős unokaöccse: reménytelen esetek vagyunk. Nem tudom, ebből a negyed órás társalgásból te észlelsz-e valamit vagy annyira bele vagy merülve abba, amit épp csinálsz. Egyébként hogy van az, hogy akárhányszor odapillantok rád a kis folyosó másik oldalán lévő ülésen, te mindig Ilus instáját böngészed?

De végül felállok és átlépek melléd, az ülésed felé bökve, ahol nyilván két embernek is elég hely van, csak nem akarok bunkó lenni, mint amúgy bármelyik közös ismerősünk lenne. – Leülhetenk?